Pesti Hírlap, 1914. január (36. évfolyam, 1-13. szám)

1914-01-14 / 12. szám

■ - - • ‘ . * Budapest, 1914. XXXVI. évfolyam, 12. (12.250.) szám. Szerda, január 14. ELŐFIZETÉSI ÁRAK : SZERKESZTŐSÉG: G^ész évre^ 28 K­é­t Budapest, Váci­ körút 78. Az apró­hirdetésekre vonatkozó minden tudnivaló a 32-ik Tc ni“*'} Megjelenik hétfő kivételével oldalon olvasható, minden nap. Lapunk a magyar királyi állam­vasutak pályaudvarain nem kapható, mert árusítását a Lukács-kormány tör­vény és jog ellenére megtiltotta. Ostromállapot.. Szégyent hozott ismét Tisza a parlament­re és az országra. Ostromállapotba helyezte a fővárost, gépfegyveres katonasággal és csend­­őrséggel vétette körül a parlamentet s ennek a szuronyer­dőnek közepette tárgyaltatta a sajtó­­szabadság megfojtására szolgáló törvényjavas­latot. Künn az utcákon a munkások szabad t­ntetését csendőrlovak patáival gázoltatta ke­resztül. Benn a parlamentben pedig az ellen­zék kiválóságait mentelmi bizottság elé hurcol­­tatta az elnök De az izgalmas nap nem múlha­tott el anélkül, hogy az erőszakos többségre reá ne sütöttek volna egy új panama-bélyeget Vázsonyi Vilmos vágta Tisza arcába, hogy a darabont-kormány az első Tisza-kormánynak és a szabadelvű pártnak hátrahagyott adóssá­gát a jelzáloghitelbank sorsjegy-konverziójá­nak engedélyezéséért kapott pénzből fizette ki! És Magyarország miniszterelnökének nem volt szava e panamára. Panamai parlament és szuronyos ost­romállapot, ez ma Magyarország Meddig tűri meg a korona azt a szégyent s azt a rengeteg kárt, amit ez az egyetlen ember nemcsak Ma­gyarországnak, hanem a monarchiának és a dinasztiának is okoz? Isten látja a lelkünket, hogy már undorodunk írni is e kormány ronda politikájáról mert a méltó jellemzésére egyik napon a kanális szennyes vizébe, másnap pe­dig vérbe vagy könnybe kellene mártani a tol­lunkat. aszerint, amint az oláhoknak adja el egy részeg éjszakán a magyarosítás minden diadalát, mit négy évtized alatt verejtékkel sze­reztek a kultúra apostolai, vagy a sajtószabad­ság ellen állítja föl ő felsége gépfegyver-csapa­tát, vagy a munkások és polgárok ezreire vezeti a lovas csendőröket és rendőröket, vagy vala­mely panamája fakad ki, mint undok kele­­vény. Mert hosszú időn keresztül nem áll egyébből az egész magyar politikai élet, mint vagy régi piszoknak fölfedezéséből, vagy új törvénytelenség és erőszak elkövetéséből S egyetlen ember hatalmi őrjöngésében keresztül­gázol nemcsak embereken és osztályokon, ha­nem törvényeken intézményeken, parlamen­ten, szabadságon s államnyelven. A mi közvéleményünk lassan reagál min­denre, de a Tisza-politika csapásai alatt föl­­jajdult az egész ország: bár a lekenyerezés tak­tikáját fölváltva használják a megfélemlítés eszközével, itt is, ott is fölhangzik a tiltakozás. De mindez süket fülekre talál. Gróf Károlyi Mihály és Vázsonyi Vilmos kérték ma a több­séget, vegye le napirendről a sajtójavaslatot mely izgalomba hozta a munkások tömegét is. És oly kevéssé hallgatott a többség e figyelmez­tetésekre, mint a saját volt igazságügym­inisz­­terének, Székely Ferencnek okos beszédére, mely tárgyilagosan bizonyította nekik a javas­lat lehetetlen voltát. S a munkásság tünteté­sére is csak fegyveres erővel feleltek. Ezekkel a kormánypárti urakkal szemben nem használ sem a meggyőzés eszköze, sem az igazság sza­va, sem a néptömegek követelése Ezekkel vég­leg le kell számolni a választásokon, hogy örök­re letűnjenek a közélet porondjáról. Egy olyan parlamentben, ahol a több­ség soraiban a józan észnek és a hozzáértés­nek megvan a maga saját külön többsége föl­tétlenül győznie kellett volna az­ ellenzék ki­váló magas színvonalon álló sajtóvitájának De a munkapárt csak úgy fogja föl a parla­menti munkát hogy neki csak azt a robot­­munkát szabad elvégeznie, amire fölfogad­ták vagyis a szavazást. Kitűnt ez különösen ma a maikor a saját volt igazságügyminiszte­­rük magyarázta nekik, hogy milyen bűnt kö­vetnek el az utódja sajtójavaslatának elfoga­dásával. Az ellenzék összes eddigi kiváló szó­nokai iránt a legnagyobb elismerésünket kell kifejezni, de Székely Ferenc beszédének az adott különös pikáns ízt, hogy ő ennek a párt­nak volt az igazságügyminisztere s már ko­rábban húsz éven át sajtó­ügyekkel foglal­kozott. Szemben állt teh­át egy volt igazságügy­­miniszter aki ért a sajtóügyekhez, aki az el­veihez való ragaszkodás miatt ott hagyta az állását, a hatalmát s a pártját is, egy olyan igazságügy miniszterrel, aki nem ért a sajtó­hoz, de nem ragaszkodik semmiféle elvhez, csak Tisza parancsához. Székely Ferenc ko­rábbi hivatalos állásánál fogva mint az ügyészség képviselője, folyton csak támadta a sajtót s íme, ez a szakember most védi a sajtót a Balogh javaslatával szemben mely szerinte tönkre teszi a sajtószabadságot Ennél lesuj­­tóbb s egyszersmind illetékesebb ítéletet a mai igazságügyminiszter javaslatára igazán senki sem mondhatott volna mint épen a volt igaz­ Szunyoghy miatyánkja. Regény. fő írta: GÁRDONYI GÉZA. Percekig nem tudott szólni, csak nézett könnyes szemmel maga elé. Azonban egyszerre, mint valami belső rándulásra hideggé és nyugodttá vált az arca. — Gyerünk, — mondta, — nézzük meg a harmadik osztályú utasokat. A szegény em­bereket, akiknek csak a reménységük gazdag. Ezek is minő álmokkal ereszkedtek útnak! Ha látni lehetne a fantáziájukat, mint valami ki­tárt kincses­ szekrényt . . . Pedig hát mi vár rájuk odaát is? Iga. Megállt közöttük, s egy ötéves fiúcskának megsimogatta az arcát. — Milyen szép gyermek, — mondta el­gondolkodva. A szeme még csupa bodogság. Aztán majd csupa gond, ha felnőtt. S a szeme elnedvesült. — A gyermek boldog . . . Csak a gyer­mek tud boldog lenni. Efféléket beszélt s én boszus voltam reá. De óvakodtam attól, hogy vallatót orrontson meg bennem. Szerencsére a kapitány is elszó­­lított tőle: — Kérem, ha ráér, mondta — jöjjön le velem az irodába.. Triesztben egy telegrammot hoztak a hajó postájával s nem bírtuk kisütni, kinek szól? A cím a francia M. szóval van írva, s a név Ráfi. A névsorban nincs Befi nevű utas. Kétszer is megnézettem. A telegramus szövege magyar. Most, hogy önt megpillantottam, arra gondoltam, hogy talán önnek szól? Tudja, hogy a telegramm-szövegek mindig eltorzulnak. A telegramul valóban nekem szólt. A fiu­mei kapitány küldte: Zágrábból jelentik, hogy a szökevényed ott hált egy zughotelben. A hajón kell lennie. Ez a telegramra megint nyomozásra buz­dított. Lementem még a fütőházba is, ott is megnéztem a szenet lapátoló munkásokat, s mindenkit, mindenkit, aki eleven. Csak ebéd után a dohányzóban foglalkoz­hattam megint Szunyoghyval. Hát Hedviggel mi történt? Szunyoghy szívesen beszélt tovább: * — Gondolhatja, — micsoda éjszakám volt nekem az, mikor helyette azt a kőszült em­bert találom ott a keresztnél. Ott ült a sötétben, s rám ugrott, mint a vadállat. Annyira meglepődtem, hogy nem is tud­tam védekezni. Csak mikor már harmadszor csapott volna rám, akkor kaptam meg a lo­vagló­ ostorát. — Elég! — ordítottam reá. Két ütést ta­lán megérdemeltem de . . . Küzdött velem. Én erősebb voltam. Meg­ragadtam a karját, letepertem. — Fizetett szolga! — hörögte, mint a vad­állat. — Nem, — feleltem rajtatérdelve, — en­gem nem ön fizetett, hanem a munkám. Azt a munkát másutt is megfizették volna. — Szolga! . . . — Nem, csak munkás. A munkás különb a herénél. — Gazember! . . . — Gazember, aki eladja a leányát! Ezen nyájas beszélgetés közben a mellén térdeltem, és csak akkor tágultam el róla, mikor már sértő szavak helyett csak hörgött, mint a torkon szúrt disznó. Otthagytam. A mellemben egy óceán háborgott. Ki árulhatott el? Hogyan tudhatta meg? Bizonyosan az a helyettes nevelő- a napló a gróf kezébe került és elolvasta­tta vele. Vagy Rafael lopta el a naplót? Ő mutatta meg, ő olvastatta el? Ő árulta el Hedviget, csak azért, hogy lássák:­ ki a családnak a szé­gyene? Valahogy megtudta a gróf, annyi bizo­nyos Vallatta is szegény Hedviget, ha már m megtudta. Mit cselekedett az a brutális ember azzal a szegény leánynyal? Megverte mint a kutyát? Talán a hajánál fogva duzgálta? Rugdalta? Nem, azt talán meg se tette. A báróné se engedte volna. Megölte? Nem, meg nem ölte, mert hiszen csak arra akadhatott reá, hogy a leánya engem szeret, engem vár. Mindezek a kérdések gyilokként járták keresztül-kasul a szívemet. Mi lesz most már annak a szegény Hed­vignek az élete? Odalöki mint egy megvásárolt állatot annak a börcsöknek? Nem, ezt nem élem túl! Visszatérek a ke­reszthez és ott halok meg: felvágom az ereimet és csendesen elvérzek. Láthatja holnap ő is, az én Hedvigem is: mennyire szerettem. Efféle lelki kínlódással ültem a szobá­ban, a tanítónak az elhagyott szobájában. Csak gyászgondolatok, csak gyászgondolatok: meg­halok! meghalok! Egyszer aztán kakaskukorikolást hallok. Arról eszembe jut a mi kakasunk, a mi kaka­sunkról anyám, testvéreim. Hogyan tudják A Festi Hírlap mai száma 44 oldal.

Next