Pesti Hírlap, 1914. február (36. évfolyam, 41-51. szám)

1914-02-17 / 41. szám

Budapest, 1914. XXXVI. évfolyam, 41. (12.279.) szám, \j Kedd, feszpár 17. ELŐFIZETÉSI ÁRAK : SZERKESZTŐSÉG: évre^..^y... 28 K — t ^ Budapest, , Váci-kórus 78. Az apró­hirdetésekre vonatkozó — minden tudnivaló a 32-ik \gvy7£' • J Megjelenik kétté kivételével oldalon olvasható. W-:-/'jminden nap. Lapunk a magyar királyi állami vasutak pályaudvarain nem kapható, mert árus­­ását a Lukács-kormány tör­vény és jog ellenére megtiltotta. Nagykereszt. Anno 1764 Mária Terézia megalapította a magyar királyi Szent István-rendet. A rend legmagasabb foka a nagykereszt, amit bizony arra érdemes magyar és osztrák államférfiakon kívül nagyon sok külföldi uralkodó is megka­pott már. Hogy például egyet említsünk, meg­kapta Montenegró királya, I. Miklós is, még a királyi cím fölvétele előtt; a magyar államfér­fiak közül pedig megkapta Lukács László és természetesen ő is még mielőtt Désy Zoltán megkoronázta volna egy megfelelő titulussal. A Szent István-rend nagykereszteseinek so­rába ma egy új államférfiú lépett, aki születé­sére nézve osztrák, állampolgárságára magyar, tehetségére nézve pedig olyan kiváló, olyan nagyszerűen informált, hogy egy álló eszten­dőn keresztül, valahányszor valamit tett vagy nem tett, az osztrák és a magyar közvélemény egyformán azzal az ámuló tekintettel kísérte egész működését, melyet leginkább az a jól is­mert mondás fejez ki: „Uraságod talán idegen?“ Kezdődött ez a hihetetlen tájékozottság akkor, mikor a Balkánon már a verebek is csi­ripelték, hogy Szerbia, Bulgária, Görögország és Montenegró a cár protektorátusa alatt szövet­séget kötöttek egymással európai Törökország fölosztására. Egyedül a mi nagykeresztesünk nem tudott még a dologról. Mikor aztán már bömbölni kezdtek az ágyuk odalenn, akkor a mi nagykeresztesünk egyszerűen azt mondta, hogy nem gilt. Csinál­hatnak felőle a balkáni szövetségesek háborút, győzhetnek annyiszor, amennyiszer csak ked­vük telik, ha ő egyszer azt mondja, hogy a stá­tus quon nem lehet változtatni, mert mi nem engedjük Törökország európai integritását, ak­kor az szentírás Szegény szerbek, bolgárok, görögök és crnagorcok, hiába öntitek hát patakokban a véreteket. De lám, elmúlik néhány hét, a szövet­ségesek elől fut a török mindenütt és erre a mi nagykeresztesünk föláll az akkori delegációban és most már azt mondja, hogy mégis gilt és „a monarchia a legmesszebbmenőleg kívánja honorálni“ a szövetségesek által elért eredmé­nyeket. A mi nagykeresztesünk, aki egyáltalán nem volt tájékoztatva a balkáni szövetségről és annak erejéről, természetesen arról se­m bírt halvány sejtelemmel, hogy a török hadsereg a legelzü­llöttebb állapotban van. Ő nem hitte, hogy a törököt megverhetik, ezért hirdette a status quo szentségét és sérthetetlenségét A régi svédek, akik királyaikat szintén szenteknek és sérthetetleneknek vallották, olykor azzal tisztelték meg az ő szentségüket, hogy fő­papi segédlettel máglyára tették őket és fölál­dozták az isteneknek ,ugyen a címen, hogy igy hamarább válhatnak szentekké... A mi nagy keresztesünk logikája szakasztott ilyen volt a status quo kérdésében. Szentnek és sérthetetlen­nek mondta ki, mindenkit megelőzve, a status quot, aztán szépen végignézte, amint a­­ balká­niak máglyára tették és föláldozták és megint csak Berchtold Lipót volt az, aki mindenkit megelőzve főpapi áldását küldte az elhamvadt státus quo szent poraira. De a mi nagykeresztesünk, mikor a státus quo elejtését a delegációban bejelentette, egyben, ismét az összes európai nagyhatalmakat meg­előzve elsőként szállott síkra Románia területi kárpótlásáért is, amiért Románia a balkáni szö­vetségesek dolgába bele nem szólt hátba nem támadta őket, mialatt a törökkel voltak elfog­lalva. S mi történt néhány hónapra ezután? A győzelmes Szerbia és Bulgária összekap­tak a zsákmányon, miután Berchtold Tisza Istvánnal a magyar parlamentből a bolgárokat alaposan feltüzelte s egész szimpátiájával az oldalukra állott. Szegény Bulgária, melynek győzelmét Berchtold oly nagyon kívánta s oly nagyon bizon­yosra vette... hát persze hogy ki­kapott a szerbektől S mialatt bolgárok és szerbek egymás­nak estek. Románia is meggondolta magát és elérkezettnek látta az időt, hogy Bulgáriát hátba támadja. Hiába tartotta már vissza Berchtold, Románia mögött most már Oroszország állott. Mialatt Berchtold Bulgáriával kacérkodott Ro­mánia a faképnél hagyta a monarchiát, bevo­nult Bulgáriába és azt a területet, melyre való aspirációját Berchtold annyira támogatta, elfog­­lta orosz támogatással. Ezután már csak a bukaresti béke volt hátra, hogy Berchtold legkolosszálisabb baklö­vését is elkövethesse. Anélkül, hogy szövetsége­sünkkel, Németországgal, eleve tisztába jött volna, egyszer, egyetlen egyszer az egész bal­káni válság során, a saját feje után indult és kitűzte a bukaresti béke revíziójának zászlaját. Szunyoghy miatyánkja. Regény. 38 Irta: GÁRDONYI GÉZA. Le kell szállnom, be kell mennem. Az Író­asztalom alsó fiókjaiban egy nagy bőrtárcában van néhány százkoronás bankó s két ezres. Az értékpapírjaim is ott vannak. De csak a pénzt teszem el, hogy Margit lássa. — Milyen szórakozott vagy, — mondja mosolyogva, — látod ha nem figyelmeztetlek... Megcsókoltam, mint szoktam. De olyan volt nekem minden tagom, mint a mesebeli emberé, akit valami varázslat fának változtatott át. Még az a mozdulatom is szinte gépies volt, hogy az út hajlatánál benyúltam a zse­bembe, s elővettem a zsebkendőmet. Fölemel­kedtem az ülésen és visszanéztem. Margit ott állt a kert sarkán, ahogy szokta, s intett a zsebkendőjével. Viszonoztam. Az állomásról visszaküldtem a kocsimat. S ültem a várószoba padján, ültem, mint az ólomtyúk. A vonat jött. Szólongattak, szálljak be. — Nem, otthon felejtettem az erszénye­met. S indultam vissza, haza, gyalog. A táská­mat, köpönyegemet otthagytam az állomáson. Már akkor lenyugodott a nap. Az útra homály borult. Könnyű szél ingatta a falom­bokat. Én csak ballagtam, mint az alvajáró. Hátha mégse igaz! Hétkor találkozhatunk. Ezt talán előttem is megmondta volna neki. Elvégre a nőféle lo­vagolni se szeret egymagában. Neki fontos, hogy valakivel találkozhatik, beszélgethet. De mért irta könyvbe? írhatta volna le­vélkében is. Talán restelte, hogy levélpapirost vegyen elő. Két-három szóért még borítékcimb­ások is. Dehát mért irta, hogy elutazok? Mért fon­tos az, hogy elutazok? Hát csak ártatlan közlés. Az asszonyféle szeret újságolni. Talán örül, hogy tovább kima­radhat ellovagolhat Nagybányáig, nem kell arra gondolnia, hogy várom. De mért van hat könyvben is, talán több könyvben is írás? Mért van kitörölve? Mért épp a hetedik lapon? Hát talán pajkosságból irt valami szót először, csupa jóságból, hogy Cselkeynek az el­méje elforduljon a gyászától. Vagy talán rátuk­málta Cselkeyre a könyvet, hogy olvassa el: igen szép. é­s nem bízott az ígéretében. Erről megtudom, hogy csakugyan elolvasta-e? Cselkey azután kigumizta az írást. Vagy válaszul, vagy hogy megtréfálja Margitot, ha Margit kérdi: — Megtalálta-e a jegyzetemet? ő erre felelni fogja: — Micsoda jegyzetet? Margit diadalmasan nyitja fel a könyvet, s bámul, hogy nem lát semmit, — és nevetünk, így lehetett. Aztán a következő könyvekben már gon­dolta, hogy Cselkey megnézi a 7-ik lapot: nincs-e ott megint valami pajkos jegyzet? Hát odaírta: Ma nem lovagolok ki. Vagy: Ma kilova­golok. Vagy vacsorára hívta át, mikor az épít­kezés miatt kedvetlenkedtem. Mindez igy történhetett És a patkónyomok be a szőlőbe? Hát arra járt. A sövény­kapu nyitva volt. Látta bent Cselkeyt a kapásai között, beugra­tott egy szóra. Vagy talán kérte, hogy igazítson a hevederen. És a lámpa? A Pandur nyakára való, — mondta a legény. Ezt úgy is lehet érteni, hogy ott szokott lógni, de úgy is, hogy azt véli: lóra való lámpás. Milyen tiszta, nyugodt szemmel nézett rám délben . . . Hányszor juttatta már hóhér­kézre is a látszat egyik-másik ártatlant! A ve­lencei péklegény . . . Hát mikor én magam is betörő tolvaj vádjával álltam a professzoraim előtt! és a szemembe köptek, ki is löktek az is­kolából! kilöktek a lakásomból is! Mindenki el­itélt! Ha a véletlenség angyala közbe nem szól, ma szakács volnék talán valamelyik vendéglő­ben, és azt susognák a hátam mögött: rovott múltú! A sötétségben ablakvilágosságok: a faluba érkeztem. Itt-ott köszöntek, fogadtam is gépie­sen. De kik köszöntek? nem tudom. Hűvös szellőcske zörgette a korán lehullt gesztenyeleveleket. Nyolc óra volt, mikor hazaérkeztem. A tanyám csendes volt. Az esti homály­ban az új ház olyannak látszott, mintha régi várnak a maradványa volna. A kútágas mint egy nagy fölemelkedő elejű krokodilus. A tanyán csak egy ablakszem világoso­dott: az öreg Illésé. A többi már nyugodni tért. A szakácsasszony is. No lám! Margit nem szokott nyolckor lefeküdni. Tehát a konyhabelieknek megmondta, hogy ne várják vacsorára. Azok is lefeküdtek. A Festi Hírlap mai száma 56 oldal

Next