Pesti Hírlap, 1914. február (36. évfolyam, 41-51. szám)
1914-02-17 / 41. szám
Budapest, 1914. XXXVI. évfolyam, 41. (12.279.) szám, \j Kedd, feszpár 17. ELŐFIZETÉSI ÁRAK : SZERKESZTŐSÉG: évre^..^y... 28 K — t ^ Budapest, , Váci-kórus 78. Az apróhirdetésekre vonatkozó — minden tudnivaló a 32-ik \gvy7£' • J Megjelenik kétté kivételével oldalon olvasható. W-:-/'jminden nap. Lapunk a magyar királyi állami vasutak pályaudvarain nem kapható, mert árusását a Lukács-kormány törvény és jog ellenére megtiltotta. Nagykereszt. Anno 1764 Mária Terézia megalapította a magyar királyi Szent István-rendet. A rend legmagasabb foka a nagykereszt, amit bizony arra érdemes magyar és osztrák államférfiakon kívül nagyon sok külföldi uralkodó is megkapott már. Hogy például egyet említsünk, megkapta Montenegró királya, I. Miklós is, még a királyi cím fölvétele előtt; a magyar államférfiak közül pedig megkapta Lukács László és természetesen ő is még mielőtt Désy Zoltán megkoronázta volna egy megfelelő titulussal. A Szent István-rend nagykereszteseinek sorába ma egy új államférfiú lépett, aki születésére nézve osztrák, állampolgárságára magyar, tehetségére nézve pedig olyan kiváló, olyan nagyszerűen informált, hogy egy álló esztendőn keresztül, valahányszor valamit tett vagy nem tett, az osztrák és a magyar közvélemény egyformán azzal az ámuló tekintettel kísérte egész működését, melyet leginkább az a jól ismert mondás fejez ki: „Uraságod talán idegen?“ Kezdődött ez a hihetetlen tájékozottság akkor, mikor a Balkánon már a verebek is csiripelték, hogy Szerbia, Bulgária, Görögország és Montenegró a cár protektorátusa alatt szövetséget kötöttek egymással európai Törökország fölosztására. Egyedül a mi nagykeresztesünk nem tudott még a dologról. Mikor aztán már bömbölni kezdtek az ágyuk odalenn, akkor a mi nagykeresztesünk egyszerűen azt mondta, hogy nem gilt. Csinálhatnak felőle a balkáni szövetségesek háborút, győzhetnek annyiszor, amennyiszer csak kedvük telik, ha ő egyszer azt mondja, hogy a státus quon nem lehet változtatni, mert mi nem engedjük Törökország európai integritását, akkor az szentírás Szegény szerbek, bolgárok, görögök és crnagorcok, hiába öntitek hát patakokban a véreteket. De lám, elmúlik néhány hét, a szövetségesek elől fut a török mindenütt és erre a mi nagykeresztesünk föláll az akkori delegációban és most már azt mondja, hogy mégis gilt és „a monarchia a legmesszebbmenőleg kívánja honorálni“ a szövetségesek által elért eredményeket. A mi nagykeresztesünk, aki egyáltalán nem volt tájékoztatva a balkáni szövetségről és annak erejéről, természetesen arról sem bírt halvány sejtelemmel, hogy a török hadsereg a legelzüllöttebb állapotban van. Ő nem hitte, hogy a törököt megverhetik, ezért hirdette a status quo szentségét és sérthetetlenségét A régi svédek, akik királyaikat szintén szenteknek és sérthetetleneknek vallották, olykor azzal tisztelték meg az ő szentségüket, hogy főpapi segédlettel máglyára tették őket és föláldozták az isteneknek ,ugyen a címen, hogy igy hamarább válhatnak szentekké... A mi nagy keresztesünk logikája szakasztott ilyen volt a status quo kérdésében. Szentnek és sérthetetlennek mondta ki, mindenkit megelőzve, a status quot, aztán szépen végignézte, amint a balkániak máglyára tették és föláldozták és megint csak Berchtold Lipót volt az, aki mindenkit megelőzve főpapi áldását küldte az elhamvadt státus quo szent poraira. De a mi nagykeresztesünk, mikor a státus quo elejtését a delegációban bejelentette, egyben, ismét az összes európai nagyhatalmakat megelőzve elsőként szállott síkra Románia területi kárpótlásáért is, amiért Románia a balkáni szövetségesek dolgába bele nem szólt hátba nem támadta őket, mialatt a törökkel voltak elfoglalva. S mi történt néhány hónapra ezután? A győzelmes Szerbia és Bulgária összekaptak a zsákmányon, miután Berchtold Tisza Istvánnal a magyar parlamentből a bolgárokat alaposan feltüzelte s egész szimpátiájával az oldalukra állott. Szegény Bulgária, melynek győzelmét Berchtold oly nagyon kívánta s oly nagyon bizonyosra vette... hát persze hogy kikapott a szerbektől S mialatt bolgárok és szerbek egymásnak estek. Románia is meggondolta magát és elérkezettnek látta az időt, hogy Bulgáriát hátba támadja. Hiába tartotta már vissza Berchtold, Románia mögött most már Oroszország állott. Mialatt Berchtold Bulgáriával kacérkodott Románia a faképnél hagyta a monarchiát, bevonult Bulgáriába és azt a területet, melyre való aspirációját Berchtold annyira támogatta, elfoglta orosz támogatással. Ezután már csak a bukaresti béke volt hátra, hogy Berchtold legkolosszálisabb baklövését is elkövethesse. Anélkül, hogy szövetségesünkkel, Németországgal, eleve tisztába jött volna, egyszer, egyetlen egyszer az egész balkáni válság során, a saját feje után indult és kitűzte a bukaresti béke revíziójának zászlaját. Szunyoghy miatyánkja. Regény. 38 Irta: GÁRDONYI GÉZA. Le kell szállnom, be kell mennem. Az Íróasztalom alsó fiókjaiban egy nagy bőrtárcában van néhány százkoronás bankó s két ezres. Az értékpapírjaim is ott vannak. De csak a pénzt teszem el, hogy Margit lássa. — Milyen szórakozott vagy, — mondja mosolyogva, — látod ha nem figyelmeztetlek... Megcsókoltam, mint szoktam. De olyan volt nekem minden tagom, mint a mesebeli emberé, akit valami varázslat fának változtatott át. Még az a mozdulatom is szinte gépies volt, hogy az út hajlatánál benyúltam a zsebembe, s elővettem a zsebkendőmet. Fölemelkedtem az ülésen és visszanéztem. Margit ott állt a kert sarkán, ahogy szokta, s intett a zsebkendőjével. Viszonoztam. Az állomásról visszaküldtem a kocsimat. S ültem a várószoba padján, ültem, mint az ólomtyúk. A vonat jött. Szólongattak, szálljak be. — Nem, otthon felejtettem az erszényemet. S indultam vissza, haza, gyalog. A táskámat, köpönyegemet otthagytam az állomáson. Már akkor lenyugodott a nap. Az útra homály borult. Könnyű szél ingatta a falombokat. Én csak ballagtam, mint az alvajáró. Hátha mégse igaz! Hétkor találkozhatunk. Ezt talán előttem is megmondta volna neki. Elvégre a nőféle lovagolni se szeret egymagában. Neki fontos, hogy valakivel találkozhatik, beszélgethet. De mért irta könyvbe? írhatta volna levélkében is. Talán restelte, hogy levélpapirost vegyen elő. Két-három szóért még borítékcimbások is. Dehát mért irta, hogy elutazok? Mért fontos az, hogy elutazok? Hát csak ártatlan közlés. Az asszonyféle szeret újságolni. Talán örül, hogy tovább kimaradhat ellovagolhat Nagybányáig, nem kell arra gondolnia, hogy várom. De mért van hat könyvben is, talán több könyvben is írás? Mért van kitörölve? Mért épp a hetedik lapon? Hát talán pajkosságból irt valami szót először, csupa jóságból, hogy Cselkeynek az elméje elforduljon a gyászától. Vagy talán rátukmálta Cselkeyre a könyvet, hogy olvassa el: igen szép. és nem bízott az ígéretében. Erről megtudom, hogy csakugyan elolvasta-e? Cselkey azután kigumizta az írást. Vagy válaszul, vagy hogy megtréfálja Margitot, ha Margit kérdi: — Megtalálta-e a jegyzetemet? ő erre felelni fogja: — Micsoda jegyzetet? Margit diadalmasan nyitja fel a könyvet, s bámul, hogy nem lát semmit, — és nevetünk, így lehetett. Aztán a következő könyvekben már gondolta, hogy Cselkey megnézi a 7-ik lapot: nincs-e ott megint valami pajkos jegyzet? Hát odaírta: Ma nem lovagolok ki. Vagy: Ma kilovagolok. Vagy vacsorára hívta át, mikor az építkezés miatt kedvetlenkedtem. Mindez igy történhetett És a patkónyomok be a szőlőbe? Hát arra járt. A sövénykapu nyitva volt. Látta bent Cselkeyt a kapásai között, beugratott egy szóra. Vagy talán kérte, hogy igazítson a hevederen. És a lámpa? A Pandur nyakára való, — mondta a legény. Ezt úgy is lehet érteni, hogy ott szokott lógni, de úgy is, hogy azt véli: lóra való lámpás. Milyen tiszta, nyugodt szemmel nézett rám délben . . . Hányszor juttatta már hóhérkézre is a látszat egyik-másik ártatlant! A velencei péklegény . . . Hát mikor én magam is betörő tolvaj vádjával álltam a professzoraim előtt! és a szemembe köptek, ki is löktek az iskolából! kilöktek a lakásomból is! Mindenki elitélt! Ha a véletlenség angyala közbe nem szól, ma szakács volnék talán valamelyik vendéglőben, és azt susognák a hátam mögött: rovott múltú! A sötétségben ablakvilágosságok: a faluba érkeztem. Itt-ott köszöntek, fogadtam is gépiesen. De kik köszöntek? nem tudom. Hűvös szellőcske zörgette a korán lehullt gesztenyeleveleket. Nyolc óra volt, mikor hazaérkeztem. A tanyám csendes volt. Az esti homályban az új ház olyannak látszott, mintha régi várnak a maradványa volna. A kútágas mint egy nagy fölemelkedő elejű krokodilus. A tanyán csak egy ablakszem világosodott: az öreg Illésé. A többi már nyugodni tért. A szakácsasszony is. No lám! Margit nem szokott nyolckor lefeküdni. Tehát a konyhabelieknek megmondta, hogy ne várják vacsorára. Azok is lefeküdtek. A Festi Hírlap mai száma 56 oldal