Pesti Hírlap, 1914. március (36. évfolyam, 52-64. szám)

1914-03-01 / 52. szám

Budapest, 1914. XXXVI. évfolyam, 52. (12.290.) szám. Vasárnap, március 1. ELŐFIZETÉSI ÁRAK : . SZERKESZTŐSÉG: I^ész^év^e^^y 28 K — 1 Budap^ Váci­ körül 78. Az apró­hirdetéseikre vonatkozó „ . . .. minden tudnivaló a 32-ik ^V/ Megjelenik Hétfő kivételével oldalon olvasható. y*y KQvRK/ minden nap. A Pesti Hir­ap következő szá­ma keetten — március 3-án — regge­ jelenik meg. A korona félrevezetése. -" A nemzeti küzdelem rövid pár napra a főrendiházba ment át s szombaton már be is fejeződött ott. A históriában szomorú emléke­zetű lesz a február 28-iki dátum, mert e napon járult hozzá a felsőház többsége az esküdtszéki intézmény megnyomorításához s a sajtószabad­ság kiirtásához. Mielőtt a kormány hozzájuthatott volna e két alkotmányellenes eszközhöz, melylyel ha­talmát akarja növelni, kínos vesszőfutáson kellett keresztülmennie A főrendeknek egy ép oly elite, mint bátor csapatja azon a helyen szokatlan éles támadást intézett a Tisza-féle rémuralom ellen. Még pedig e független gárda egy része Szakszerű fejtegetésekkel ostorozta a bilincs­javaslatokat s kimutatta ezekről, hogy mint törvényalkotások, a judikatúrának is örök szé­gyenei lesznek, a szónokok másik része pedig a kormány általános politikáját illette oly jogo­san éles jelzőkkel, amilyeneket még nem hallott a főrendiház. Abban a testületben, ahol az egyéni inte­gritás, a korrektség, az erkölcs és a becsület családi hagyományt képeznek, igen nagy súly­­lyal bírtak azok az élesen elítélő szavak, ame­lyekkel a visszaéléseknek,inkorrektségeknek egész sorozatát s a panamának bíróság által igazolt vádját vágták a kormány fejéhez. Tisza a vízbe dobott kutyától kérte kölcsön a taktikáját, mi­kor egyszerűen lerázni próbálta magáról a ko­moly vádakat s csak apró kellemetlenkedéssel próbált visszavágni az őt legérzékenyebb oldal­ról támadó koronaőrnek. De ebben az incidens­ben is ő maradt alul. Báró Wesselényi Mik­ós koronaőr, a ma­gyar közéletnek egyik legtiszteletreméltóbb elő­kelősége, azt vágta a kormány arcába, hogy: „összes bajaink forrása az erőszakos pártpoli­tikai rendszer, mely pártjának önző hatalmi érdekében megengedhetőnek tartott oly cselek­ményeket is, amelyek a köztisztesség legelemibb fogalmával is­merő ellentétben állanak s ez a rendszer megengedhetőnek tartotta még azt is, hogy tévesen informálja, félrevezesse a koronát és nem gondolta meg, hogy a mindnyájunk ál­tal szentnek tartott korona nimbuszának ilyként való meghurcolásával, mily végzetes bűnt és mily helyrehozhatatlan hibát követett el orszá­gunknak nemzeti, állami és dinasztikus érdeke ellen“. Tisza fölszisszent e kemény csapásra s azt mondotta, hogy tessék bizonyítani e vádat, aztán pedig homályos célzást tett arra, hogy neki része van a Wesselényi ellenzéki támadá­sában. A szombati ülésen pedig megmagyarázta e célzását olyképen hogy első miniszterelnök­sége idején báró Wesselényit lemondatta főis­­páni állásáról, mert ez a kormány ellen mondott beszédet. Ebben a beállításban tehát az a perfid gyanúsítás rejtőzött, hogy lám, Wesselényi azért támadja most őt, mert valamikor több mint egy évtizeddel ezelőtt, lemondatta a főispánságról. Ez a leleplezés azonban csak visszafelé sült el, mert azt bizonyította hogy Wesselényi már főis­pán korában támadta Tiszát, tehát nemcsak kö­vetkezetes maradt, hanem akkor is volt neki bá­torsága a meggyőződését nyíltan kifejezni. M­ibár a Tisza-féle fölfogásra jellemző ez a történeti reminiszcencia, mert azt mutatja, hogy a mi­niszterelnök úr a főispánokban ép úgy aláren­delt lakásokat lát, akár csak a kormánypárti képviselőkben. De mutatja azt is, hogy báró Wesselényi főispán korában is oly gerinces politikus volt, aminőnek most koronaőri minő­ségében mutatta magát. Tisza ismét elkövette azt, amiért az új sajtótörvényben már büntetni akarja az újság­­írókat- burkoltan gyanúsít­ott. Amit Wesselé­nyiről mondott, arra ráhúzható az új sajtótör­vény ama szakasza mely „a való tények hamis színben való feltüntetéséről“ szól .Ha ezt a burkolt gyanúsítást valaki újságban követi el, az új törvény rendelkezése szerint helyreigazí­­tási joga van a méltatlanul megtámadott és meggyanúsított embernek, nem is szólva arról, hogy az őt ért erkölcsi kárért kártérítést is kö­vetelhet. Az a magasabb fokú erkölcs, amit a miniszterelnök úr a sajtótól megkövetel, nem kötelezi-e őt is? A leghangosabb purifikátornak legalább is olyan szigorúnak kell lennie önma­gával szemben, mint azok irányában, akiknek purifikációját arrogálja. Incidenssel nem lehet elterelni a figyel­met a dolgok lényegéről A lényeg pedig az, hogy a korona hivatalos tanácsosa szembe került a korona őrével s ez utóbbi szemére lobbantotta, hogy félrevezeti a koronát! E tény mellett nem lehet egyszerűen szó nélkül elmenni. A koronaőr méltóságában nem azt a férfit kell keresni, aki a koronát fegyverben őrt állva őrzi. Mert hiszen ezt a koronaőrség tagjai vég­zik. Báró Wesselényi Miklós a korona fényét. Éjfélkor egy régi fogadóban. Irta: PAKOTS JÓZSEF. Az aznapi újságok hasábszámra fog­lalkoztak valami rejtelmes történettel s a ká­véházi asztalnál természetesen ennek a tör­ténetnek a hatása alatt állottak. És az asztal körül ü­lők közül ennek is, annak is az emlé­kezésében fölvetődött egy-egy rejtelmes epizód vagy esemény. Egy folyammérnök, akit hivatása igen exotikus, vad helyekre is elvetett, szinte bor­zba­ngó ellágyulással kezdte mesélni: — Engem gyakran kisért egy különös, rejtelmes éjszakának fantasztikus emléke. Egy halálosan jeges és észbontóan forró éjszakáé. Ha kívánják az urak, elmondom. — Halljuk! — érdeklődött a társaság Udvariasan. — Kár, hogy nem áldott meg a termé­szet az igazi mesemondók, az írók ama nagy adományával, hogy meg tudják jeleníteni, amit láttak, vagy amit színes képzeletükkel kigondoltak, így szárazon, egy mérnök rideg Szabatosságával kell előadnom a történetemet. .|k'j A társaság egyik javíthatatlan élcelője Sietve jegyezte meg: ^ — Egy folyammérnök nem beszélhet szárazon. Ezen egy kicsit mosolyogtak s a mérnök végre rátért a históriára: — Valahol messze a felvidéken folyam­szabályozási munkálatokat kellett ellenőriznem s egy este nagyon csöndes m ódon kis városba érkeztem. Nem tudom, ismerik-e az urak a felvidéki kis városokat? Nehezen tudnám mél­tóképen leir­ni, hacsak nem építészeti leirást adnék róluk. A­ német stílusban épült, vastag­falú, bolthajtásos házak, vaskosaras ablakok s a kapuk fölött, amelyek hosszú, visszhangos, boltíves folyosóra nyílnak, címerpajzsok, latin jelmondatok. Minden ilyen kis város voltaké­­pen egyetlen egy utca. Itt-ott kiágazik a főut­cából egy-egy parányi, rossz kövezetű, csön­des mellékutcácska is, de az idegen ezt talán észre sem veszi. Mert ezek a kis utcák is egy­­egy ház kapujából nyílnak, egy-egy címerpaj­­zsos kapuzat visszhangos, boltíves folyosójából. Tele van kedves, régi hangulattal a fel­vidéki város. Csöndes zugaiban mintha két­­háromszáz év előtti sóhajok, kacagások szuny­­nyadnának s a tétován ődöngő mai ember han­gulatától függ, hogy mit hall belőlük: a só­hajt-e, vagy a kacagást? Én nagyon nyomott kedvben érkeztem. Amilyen kedveseknek találtam ez ódon, roman­tikus kis városkákat, annyira irtóztam a ho­teljeiktől. Mert természetesen a hoteljeik is inkább hasonlítottak a vaskosaras, kőkapuza­­tú, ó-német házaikhoz, mint a berlini Hotel Adlonhoz, vagy hogy ne menjek messzire, a Ritzhez. Hideg, nyirkos, bolthajtásos épületek voltak ezek is s szekér­állásaik alatt valami­kor talán Rákóczi kurucainak vagy Heiszter labancainak lovai szénáztak. Mikor elfoglaltam szobámat az emeleten, mindjárt tisztába jöttem a helyzettel. Az asz­talon rozsdás vas­gyertyatartó állott, benne faggyúgyertya és koppa­ntó. Ez a koppantó, ez volt a szimbóluma e hotelnek, ez ósdi, elma­radt világnak. Kinéztem az ablakon, vasrudak rácshálója fedte. Hogy fogok én fázni ma éj­jel e vár­szobában . Lementem a földszintre, az étkezőbe és vacsorázni próbáltam. Nem vagyok kényes ember, a magamfajta mérnök, aki gyakran hétszámra el van zárva minden kultúrától, sokszor kénytelen a munkásai kosztján élni. Jóízűen fogyasztottam el tehát a jó borsos ber­­bécstokányt és a brinzá­s galuskát. Vacsora közben szétnéztem a bolthajtásos étteremben. Nagyon vigasztalan látványosságban volt ré­szem. Csak két vendég gubbasztott meg kívü­lem. Az egyik helybeli lehetett, valami írnok vagy erdőgyakornok-féle, aki itt kosztolt, a másik vigéc. Az erdőgyakornok nagyokat ásí­tott, a fogát piszkálta és hol engem mustrált­ból a vigécet. Ez utóbbi egy pincérlánynyal beszélt. A lány köténynyel és kulcscsomóval a derekán a vigéc asztala mellett állott s egyik kezével egy székre támaszkodva, kipirultan beszélt. Azt hiszem, a helyet szidta. Valami ilyesféle mondata jutott el hozzám: — Nincs itt soha egy valamire való pa­sas. Az ember megavasodik, mint a brinza. Hej Nagyváradon . . . A vigéc vigasztalta. Nagy hangon, hogy én is, az erdőgyakornok is meghalljuk, mondta: — Van Pesten egy előkelő szállodás ba­rátom. Majd szólok annak . . . A lány dühösen felelte: — Menjen! Csak úgy beszél. Holnap úgy elfelejt, mintha sohasem látott volna. Ez a szegény lány már pesszimistává savanyodott a háromszáz éves házban. Rosszkedvűen baktattam föl a szobámba. Odabent kinyitottam a kofferemet, hálóinget vettem ki, meet egy könyvet, mert olvasni akar- A Festi Hírlap mai száma 80 oldal.

Next