Pesti Hírlap, 1914. március (36. évfolyam, 52-64. szám)
1914-03-01 / 52. szám
1914. március 1., vasárnap. _____Pesti Hírlap vádak nevetségesek és oktalanok. Közben Tisza fölment az elnöki emelvényre: — Nini, — mondták az emberek, — már a főrendi elnököt is neveli Tisza? Zselénszkiből csak a lengyel romok maradtak meg, a többit szétverte Hadik. Hiszen a sajtóvita idején mi sem lehetett aktuálisabb, mint a koalíció dolgai, erről vitázott tegnap Zsolenszki, aki bizony alig tudja, hogy eszik-e vagy isaszák a sajtót. Ő enni akarta, de a torkán akadt. Hadik tételről-tételre kimutatta, hogy a lengyel ősök kései utóda minden kijelentésében tévedett. Hadik beszéde után megszakították a vitátés folytatását délután négy órára halasztották. A délutáni ülésen Tisza állott fel és a távollevő Wesselényi Miklóst támadta meg igen bárdolatlanul, hogy miért, ezt ő maga sem tudja. Hadik beszédére is reflektált, ezzel pedig azt érte el, hogy Hadik gróf a fejére borította ismét a vizes lepedőt. És ezután ismét Balogh beszélt, ma már a rémunalom harmadik korszakát borítva a főrendiházra. Az északsarki utazásoktól az új rendszerű grammofon-lemezekig mindenről beszélt. Közben egyszer Jósika elnök ravasz hadicselt eszelt ki. Egy pillanatnyi pauza közben kijelentette, hogy: — Következik a határozathozatal . „ . ■ Hiába. Balogh beszélt tovább. Panaszkodott, hogy miket írnak róla és hogy hogyan fáj ez neki, de nincs ideje pert indítani, mert annyi sok dolga van azért a kis fizetésért . . . Talán még ma is beszélne, de Hadik János, Prónay Dezső rövid felszólalásai után a sajtójavaslatot általánosságban és részleteiben elfogadták. Pontosan február huszonnyolc öt óra három perc volt, midőn Jósika elnök kihirdette, hogy a sajtójavaslatot megszavazták és mától kezdve — ezt persze nem hirdették ki a nyilvánosság előtt — Lukács Lászlóék a Margitszigetről hazajövő, nem hajón, nem hídon, de a panama-szoros körvasútján, nyugodtan alhatnak. Mikor a barbár a klasszikus kor szobrát vandál kézzel összetöri, nem tudja, hogy mit vétett a kultúra ellen, mit vétett az örökszép ellen, mert csak azért rombolt, hogy romboljon. Öt óra három perckor, mikor a Tiszakormány véglegesen összerombolta a sajtószabadságot, csak annyiban hasonlít a barbárhoz, hogy szintén nem tudja, mit vétett a magyar kultúra ellen, ellenben azt jól tudja, hogy mit vétett a magyar közszabadság ellen, mit vétett a magyar társadalom tisztasága ellen, jól tudja, mert azért tette, amit tett. A kultúra minisztere üresen fecsegett e pillanatban, mint aki érezte, hogy a kultúrához semmi köze. A püspök urak malmoztak és álmodoztak s a főrend uraknak az a része, mely nem ellensége, nem kimondottan ellensége minden haladásnak, közönyösen várta, hogy mikor ér véget az egész komédia. Csak Hadik Jánosnak és annak a néhány ellenzéki főrendnek volt a szive helyén, akik maroknyi számmal küzdöttek, amíg lehetett, de mit tehettek a fanatikus gyűlölet, a semmivel nem törődő közöny mellett. Három nap alatt keresztül gázoltak itt mindenen: a magyar kultúrán, a nemzeti egységen, az esküdtszéken, a sajtón. Aztán hirtelen megszavazták a váltóról szóló javaslatozás menten áttértek a kerületek beosztására. Prónay Dezső támadta a javaslatot. de mért nem volt annyira heves, mint rendesen, Sándor János azt hitte, hogy nem is haragszik a kormányra már. S beszédében udvariaskodott Prónay felé, hogy a nagyméltóságú főrend elismerésre méltó objektivitással beszélt. Felugrott erre Prónay és tiltakozott az ellen, hogy őt nagyméltóságú címmel sértsék meg, hiszen ő magyar ember, aki ilyen címet akkor sem fogadna el, ha utána dobnák. Annál kevésbbé fogadja el a kormány bármely, miniszterének az elismerését. Beszélt még Hadik a javaslat ellen, de a kormánygép már mozdulni kezdett és néhány perc múlva ez a javaslat is meg volt szavazva általánosságban és részleteiben. Az automobilok és magánfogatok, taxik és frakkerek előállottak és a tíz magyar főgesztiv rémület hatása alatt hirtelen tekintetet vetettem az órámra, amely az éjjeli szekrényen ketyegett. Öt percet mutatott éjfél előtt. Riadtan ugrottam ki ágyamból. Alig tudtam magamra rántani egy-két ruhadarabot és rohantam ki a folyosóra. Végigfutottam az ajtók előtt, egy-két kint hagyott cipőt még föl is rúgtam és úgy rohantam a legutolsó szoba fölé. Néhány percig tartott ez mindössze. Erről az utolsó, vészes pillanatról nem tudok teljes hűségcé számot adni, úgy kell lenni, hogy magam is önkívületi, beszámíthatatlan állapotban voltam már akkor. Belöktem az utolsó szoba ajtaját és ott álltam a küszöbön. Nem várt rám semmi meglepetésszerű. Legalább semmi olyan, amire nem számítottam volna. A szobában egy nyitott, hófehér ágyon harminc év körüli nő ült és egy revolvert szorított a szívére. Mikor berontottam az ajtón, a fegyver kihullott a kezéből s ő rémült bámulattal meredt rám. — Szerencsétlen! — kiáltottam feléje. — Mit akart tenni? A nő végighúzta kezét a homlokán s mint aki valami igézetből ébredt volna öntudatra, borzongva nézett a revolverre, aztán rávetette magát fét ágyára és görcsösen zokogni kezdett. Én mindenekelőtt a revolvert tettem félre, behúztam az ajtót, hogy mást ne verjen föl a jajgatása, aztán hozzáléptem és csillapítólag mondtam: — Szegény teremtés. Igazán sajnálom magát. Ez a levegő itt nem magának való. Valami női rokonához kellene költöznie . . . A nő fölemelte fejét a vánkosokról és rám bámult. rend küzdelme egy egész rendszer ellen egyelőre véget ért. Egy ember sietett a város felé, kísérőjének hevesen magyarázva: — Ha lett volna időm, még azt akartam volna elmondani a kelták esküdtszékéről . . . Balogh Jenő volt. Részletes tudósításunk a következő: * Báró Jósika Samu elnök délelőtt 11 órakor nyitja meg az ülést. Dessewffy Emil a tanácskozás idejéről. Gróf Dessewffy Emil napirend előtt kér szót. Magának a főrendiháznak méltóságát és -napának az elnöknek tekintélyét is emelnék, ha az elnök úr az ülés elején, nem percre ugyan, de mégis megállapítaná az időbeosztást, hogy annak, aki részt akar venni a tárgyalásban, aki érdeklődik még azon törvényhozói intézkedések iránt, amelyek napirenden vannak, ne kelljen meglepetésekkel számolnia. Hogy konkludáljak, azt az alázatos előterjesztést, teszem, hogy véleményem szerint nem alkotunk veszedelmes precedenst azáltal, ha az elnök úr az ülés elején megállapítja a munkarendet, amit más szempontból is szükségesnek tartok. Báró Jósika Samu elnök javasolja, hogy az üléseket kettőkor szakítsák meg, délután négy órakor folytassák és hét órakor, legkésőbben fél nyolc órakor fejezzék be a tanácskozásokat. A főrendek így határoznak. Báró Prónay Dezső a napirend előtt kér szót. Nagy meglepetéssel olvasta a tudósításokat a főrendiház tegnapi üléséről, arról, hogy amikor az ülés meghosszabbításáról volt szó, az elnök rendreutasította. Távol állott tőle a szándék, hogy a tanácskozás rendjét zavarja. A rendreutasítást tudomásul veszi, mert kötelessége. Személyes kérdésben. Báró Wesselényi Miklós személyes megtámadtatás címén szól. Tegnapi felszólalásomra őexcellenciája, a miniszterelnök, válaszolt. Válaszára nem láttam szükségesnek reflektálni, és ma sem látnám, azonban a mai Pesti Hírlapban „Tisza magyaráz“ cím alatt a következő rövid közleményt olvastam. (Olvassa): „Az illés után gróf Tisza István miniszterelnöktől megkérdeztem, hogy mit értett báró Wesselényinek adott válaszában az alatt, hogy neki nagy érdeme van abban, hogy Wesselényi nem a korrupt munkapárti rendszer támogatói közt van, hanem annak ellenzéke között foglal helyet. Gróf Tisza István a kérdésre úgy válaszolt, ha kiváncsi rá báró Wesselényi Miklós úr, kérdezze meg.“ Nem tudom, mi igaz ezen állítólag adott válaszból, de hogyha megtörtént, akkor én is valóban nagyon kiváncsi vagyok erre, annyira kiváncsi, a férfi, akit várok, akkor már sohase várok többé rá. Akkor szépen kilopom magam e hideg és forró falak közül, e sóhajos és nevetéssel teli folyosókról. Elmegyek egy messzi, messzi útra. Megölöm magamat. Minek is élni így tovább, a mások elfúlt csókjait, elbágyadt öleléseit figyelve? A halál lesz a szerelmesem. Az ő karjai közé vetem magamat. A pisztoly szája fogja csókolni a szívemet. Az lesz csak a tüzes csók . . . Ma éjfélig várok. Addig jönnie kell. Ha nem, vége mindennek. Isten engem úgy segéljen! Lám, ez az elhatározás szinte boldoggá tesz. Úgy készülök a halállal való éjféli nászra, mint egy remegő, ájult menyasszony. De ha jön addig az ismeretlen férfi, akit várok, akkor a tied vagyok, élet, tolvacs, gyötrelmetlen szép, istentelen, kárhozatos, mámorokkal, tüzekkel teli, örökszomjúságú élet. Csak éjfélig. Pont éjfélkor . . . az utolsó szobában elcsattan a halál tüzes csókja . . . Pont éjfélkor . . . az utolsó szobában . . . meghaltam! . . .“ Eddig szólt az Írás. Az első sorok szép, kekl grafikus betűkkel voltak írva. Nyugodt, szinte liliomos betűk voltak, amineket fehérarcú, fehér fejkötős apácák tudhatnak csak tanítani. De az utolsó sorok már kuszán, szaggatóban rohantak, táncoltak hisztérikusan visorgtak, őrjöngő iramban vágtattak. Elállt a szívverésem, amikor a különös napló utolsó mondatához értem. Ah, hiszen az eset világos. Egy megbomlott, hisztériás teremtés vallomása ez az írás. Ez a szerencsétlen nő a vendéglős lánya. A füzetet nemrég ejthette le. Bizonyosan, mialatt a vendégek lent vacsoráztak a földszinten, ő végigbolyongta a szobákat, mint egy félőrült, egy beszámíthatatlan, aki leszámol és búcsúzik. Valami szag — Mit beszél? — kérdezte. — Olvastam a naplóját, — feleltem nyugodtan. — Higgye el, hogy őszinte részvétet érzek kegyed iránt. Ila komisz ember volnék, most ki is használhatnám azt, hogy ismerem a legbensőbb gondolatainak titkát. De ehelyet szeretném meggyógyítani. Megért engem? — Nem! — felelte a nő és megrázta fejét. — Dehogy is nem, — erőlködtem. — Maga megért engem. Én mindent tudok. Ismétlem: olvastam a naplóját. Én tudom, miért akart öngyilkos lenni. A nő arcát piros habok öntötték el és lehajtotta a fejét. — Na látja! — mondtam diadalmasan. — Előttem nincs mért titkolnia. — Hát igen — szólalt most meg a nő, — csakugyan szerelem az oka. Hiszen miért másért szánná el magát egy magamkorú nő a halálra? Én ma este érkeztem ide egy meszsze városból és meg akartam halni, mert az, akit szeretek, már mást szeret, íme, uram, ez az én sablonos történetem. S ha ön a kellő pillanatban be nem lép, én most halott vagyok. Pont éjfélkor akartam meghalni. A nő hamis vallotttasa dühbe hozott: — Ugyan mért akar félrevezetni? __ mondtam sértődötten. — Ezzel hálálja meg, hogy megmentettem az életét? Hiszen mondom, hogy olvastam a naplóját! A nő most már ingerült csodálkozással kérdezte: — Miféle naplóról beszél ön folytonosan? — A kegyedéről. Véletlenül különben nálam is van Akkor átjöttem, önkéntelenül be- gyűrtem a zsebembe. ____ _