Pesti Hírlap, 1914. március (36. évfolyam, 52-64. szám)

1914-03-01 / 52. szám

1914. március 1., vasárnap. _____Pesti Hírlap vádak nevetségesek és oktalanok. Közben Ti­sza fölment az elnöki emelvényre: — Nini, — mondták az emberek, — már a főrendi elnököt is neveli Tisza? Zselénszkiből csak a lengyel romok ma­radtak meg, a többit szétverte Hadik. Hiszen a sajtóvita idején m­i sem lehetett aktuálisabb, mint a koalíció dolgai, erről vitázott tegnap Zsolenszki, aki bizony alig tudja, hogy eszik-e vagy isaszák a sajtót. Ő enni akarta, de a tor­kán akadt. Hadik tételről-tételre kimutatta, hogy a lengyel ősök kései utóda minden kijelentésé­ben tévedett. Hadik beszéde után megszakították a vi­tát­­és folytatását délután négy órára halasz­tották. A délutáni ülésen Tisza állott fel és a távollevő Wesselényi Miklóst támadta meg igen bárdolatlanul, hogy miért, ezt ő maga sem tudja. Hadik beszédére is reflektált, ezzel pe­dig azt érte el, hogy Hadik gróf a fejére borí­totta ismét a vizes lepedőt. És ezután ismét Balogh beszélt, ma már a rémunalom harmadik korszakát borítva a főrendiházra. Az északsarki utazásoktól az új rendszerű grammofon-lemezekig mindenről beszélt. Közben egyszer Jósika elnök ravasz hadicselt eszelt ki. Egy pillanatnyi pauza köz­ben kijelentette, hogy: — Következik a határozathozatal . „ . ■ Hiába. Balogh beszélt tovább. Panasz­kodott, hogy miket írnak róla és hogy hogyan fáj ez neki, de nincs ideje pert indítani, mert annyi sok dolga van azért a kis fizetésért . . . Talán még ma is beszélne, de Hadik János, Prónay Dezső rövid felszólalásai után a saj­tójavaslatot általánosságban és részleteiben elfogadták. Pontosan február huszonnyolc öt óra három perc volt, midőn Jósika elnök kihirdet­te, hogy a sajtójavaslatot megszavazták és má­tól kezdve — ezt persze nem hirdették ki a nyilvánosság előtt — Lukács Lászlóék a Mar­gitszigetről hazajövő, nem hajón, nem hídon, de a panama-szoros körvasútján, nyugodtan al­hatnak. Mikor a barbár a klasszikus kor szobrát vandál kézzel összetöri, nem tudja, hogy mit vétett a kultúra ellen, mit vétett az örök­szép ellen, mert csak azért rombolt, hogy rom­boljon. Öt óra három perckor, mikor a Tisza­kor­mány véglegesen összerombolta a sajtósza­badságot, csak annyiban hasonlít a barbár­hoz, hogy szintén nem tudja, mit vétett a ma­gyar kultúra ellen, ellenben azt jól tudja, hogy mit vétett a magyar közszabadság ellen, mit vétett a magyar társadalom tisztasága ellen, jól tudja, mert azért tette, amit tett. A kultúra minisztere üresen fecsegett e pillanatban, mint aki érezte, hogy a kultúrá­hoz semmi köze. A püspök urak malmoztak és álmodoztak s a főrend uraknak az a része, mely nem ellensége, nem kimondottan ellen­sége minden haladásnak, közönyösen várta, hogy mikor ér véget az egész komédia. Csak Hadik Jánosnak és annak a né­hány ellenzéki főrendnek volt a szive helyén, akik maroknyi számmal küzdöttek, amíg le­hetett, de mit teh­ettek a fanatikus gyűlölet, a semmivel nem törődő közöny mellett. Három nap alatt keresztül gázoltak itt mindenen: a magyar kultúrán, a nemzeti egységen, az es­küdtszéken, a sajtón. Aztán hirtelen megsza­vazták a váltóról szóló javaslatoz­ás menten áttértek a kerületek beosztására. Prónay Dezső támadta a javaslatot. de mért nem volt annyira heves, mint rendesen, Sándor János azt hitte, hogy nem is haragszik a kormányra már. S beszédében udvariasko­­dott Prónay felé, hogy a nagyméltóságú fő­rend elismerésre méltó objektivitással beszélt. Felugrott erre Prónay és tiltakozott az ellen, hogy őt nagyméltóságú címmel sértsék meg, hiszen ő magyar ember, aki ilyen címet akkor sem fogadna el, ha utána dobnák. An­nál kevésbbé fogadja el a kormány bármely, miniszterének az elismerését. Beszélt még Hadik a javaslat ellen, de a kormány­gép már mozdulni kezdett és né­hány perc múlva ez a javaslat is meg volt szavazva általánosságban és részleteiben. Az automobilok és magánfogatok, taxik és frakkerek előállottak és a tíz magyar fő­gesztiv rémület hatása alatt hirtelen tekinte­tet vetettem az órámra, amely az éjjeli szek­rényen ketyegett. Öt percet mutatott éjfél előtt. Riadtan ugrottam ki ágyamból. Alig tud­tam magamra rántani egy-két ruhadarabot és rohantam ki a folyosóra. Végigfutottam az aj­tók előtt, egy-két kin­t hagyott cipőt még föl is rúgtam és úgy rohantam a legutolsó szoba fölé. Néhány percig tartott ez mindössze. Erről az utolsó, vészes pillanatról nem tudok teljes hűségcé­ számot adni, úgy kell lenni, hogy magam is önkívületi, beszámítha­tatlan állapotban voltam már akkor. Belöktem az utolsó szoba ajtaját és ott álltam a küszöbön. Nem várt rám semmi meglepetésszerű. Legalább semmi olyan, amire nem számítot­tam volna. A szobában egy nyitott, hófehér ágyon harminc év körüli nő ült és egy revol­vert szorított a szívére. Mikor berontottam az ajtón, a fegyver kihullott a kezéből s ő rémült bámulattal meredt rám. — Szerencsétlen! — kiáltottam feléje. — Mit akart tenni? A nő végighúzta kezét a homlokán s mint aki valami igézetből ébredt volna öntu­datra, borzongva nézett a revolverre, aztán rá­vetette magát fét ágyára és görcsösen zokogni kezdett. Én mindenekelőtt a revolvert tettem fél­re, behúztam az ajtót, hogy mást ne verjen föl a jajgatása, aztán hozzáléptem és csillapító­­lag mondtam: — Szegény teremtés. Igazán sajnálom magát. Ez a levegő itt nem magának való. Va­lami női rokonához kellene költöznie . . . A nő fölemelte fejét a vánkosokról és rám bámult. rend küzdelme egy egész rendszer ellen egyelő­re véget ért. Egy ember sietett a város felé, kísérőjé­nek hevesen magyarázva: — Ha lett volna időm, még azt akartam volna elmondani a kelták esküdtszékéről . . . Balogh Jenő volt. Részletes tudósításunk a következő: * Báró Jósika Samu elnök délelőtt 11 órakor nyitja m­eg az ülést. Dessewffy Emil a tanácskozás idejéről. Gróf Dessewffy Emil napirend előtt kér szót. Magának a főrendiháznak méltóságát és -­na­pának az elnöknek tekintélyét is emelnék, ha az elnök úr az ülés elején, nem percre ugyan, de mégis megállapítaná az időbeosztást, hogy annak, aki részt akar venni a tárgyalásban, aki érdeklődik még azon törvényhozói intézkedések iránt, amelyek napirenden vannak, ne kelljen meglepetésekkel számolnia. Hogy konkludáljak, azt az alázatos előter­jesztést, teszem, hogy véleményem szerint­ nem al­kotunk veszedelmes precedenst az­által, ha az el­nök úr az ülés elején megállapítja a munkarendet, amit más szempontból is szükségesnek tartok. Báró Jósika Samu elnök javasolja, hogy az üléseket kettőkor szakítsák meg, délután négy óra­kor folytassák és hét órakor, legkésőbben fél nyolc órakor fejezzék be a tanácskozásokat. A főrendek így határoznak. Báró Prónay Dezső a napirend előtt kér szót. Nagy meglepetéssel olvasta a tudósításokat a fő­rendiház tegnapi üléséről, arról, hogy amikor az ülés meghosszabbításáról volt szó, az elnök rendre­­utasította. Távol állott tőle a szándék, hogy a ta­nácskozás rendjét zavarja. A rendreutasítást tudo­másul veszi, mert kötelessége. Személyes kérdésben. Báró Wesselényi Miklós személyes megtá­­madtatás címén szól. Tegnapi felszólalásomra őexcellenciája, a mi­niszterelnök, válaszolt. Válaszára nem láttam szük­ségesnek reflektálni, és ma sem látnám, azonban a mai Pesti­ Hírlapban „Tisza magyaráz“ cím alatt a következő rövid közleményt olvastam. (Olvassa): „Az illés után gróf Tisza István miniszterelnöktől megkérdeztem, hogy mit értett báró Wesselényinek adott válaszában az alatt, hogy neki nagy érdeme van abban, hogy Wesselényi nem a korrupt mun­kapárti rendszer támogatói közt van, hanem annak ellenzéke között foglal helyet. Gróf Tisza István a kérdésre úgy válaszolt, ha kiváncsi rá báró Wes­selényi Miklós úr, kérdezze meg.“ Nem tudom, mi igaz ezen állítólag adott vá­laszból, de hogyha megtörtént, akkor én is valóban nagyon kiváncsi vagyok erre, annyira kiváncsi, a férfi, akit várok, akkor már sohase várok többé rá. Akkor szépen kilopom magam e hi­deg és forró falak közül, e sóhajos és nevetés­sel teli folyosókról. Elmegyek egy messzi, messzi útra. Megölöm magamat. Minek is élni így tovább, a mások elfúlt csókjait, elbágyadt öleléseit figyelve? A halál lesz a szerelmesem. Az ő karjai közé vetem magamat. A pisztoly szája fogja csókolni a szívemet. Az lesz csak a tüzes csók . . . Ma éjfélig várok. Addig jön­nie kell. Ha nem, vége mindennek. Isten en­gem úgy segéljen! Lám, ez az elhatározás szinte boldoggá tesz. Úgy készülök a halállal való éjféli nászra, mint egy remegő, ájult menyasszony. De ha jön addig az ismeretlen férfi, akit várok, akkor a tied vagyok, élet, to­lvacs, gyötrelmetlen szép, istentelen, kárhozatos, mámorokkal, tüzekkel teli, örökszomjúságú élet. Csak­ éjfélig. Pont éjfélkor . . . az utolsó szobában elcsattan a halál tüzes csókja . . . Pont éjfélkor . . . az utolsó szobában . . . meg­haltam! . . .“ Eddig szólt az Írás. Az első sorok szép, kekl grafikus betűkkel voltak írva. Nyugodt, szinte liliomos betűk voltak, amineket fehér­arcú, feh­ér fejkötős apácák tudhatnak csak ta­nítani. De az utolsó sorok már kuszán, szag­gatóban rohantak, táncoltak hisztérikusan vi­­sorgtak, őrjöngő iramban vágtattak. Elállt a szívverésem, amikor a különös napló utolsó mondatához értem. Ah, hiszen az eset­ világos. Egy megbomlott, hisztériás terem­tés vallomása ez az írás. Ez a szerencsétlen nő a vendéglős lánya. A füzetet nemrég ejt­hette le. Bizonyosan, mialatt a vendégek lent vacsoráztak a földszinten, ő végigbolyongta a szobákat, mint egy félőrült, egy beszámítha­tatlan, aki leszámol és búcsúzik. Valami szag­ — Mit beszél? — kérdezte. — Olvastam a naplóját, — feleltem nyu­godtan. — Higgye el, hogy őszinte részvétet érzek kegyed iránt. Ila komisz ember volnék, most ki is használhatnám azt, hogy ismerem a legbensőbb gondolatainak titkát. De ehelyet szeretném meggyógyítani. Megért engem? — Nem! — felelte a nő és megrázta­­ fejét. — Dehogy is nem, — erőlködtem. — Maga megért engem. Én mindent tudok. Is­métlem: olvastam a naplóját. Én tudom, miért akart öngyilkos lenni. A nő arcát piros habok öntötték el és le­hajtotta a fejét. — Na látja! — mondtam diadalmasan. —­ Előttem nincs mért titkolnia. — Hát igen — szólalt most meg a nő, — csakugyan szerelem az oka. Hiszen miért másért szánná el magát egy magamkorú nő a halálra? Én ma este érkeztem ide egy mesz­­sze városból és meg akartam halni, mert az, akit szeretek, már mást szeret, íme, uram,­ ez az én sablonos történetem. S ha ön a kellő pillanatban be nem lép, én most halott va­gyok. Pont éjfélkor akartam meghalni. A nő hamis vallotttasa dühbe hozott: — Ugyan mért akar félrevezetni? __ mondtam sértődötten. — Ezzel hálálja meg, hogy megmentettem az életét? Hiszen mon­dom, hogy olvastam­ a naplóját! A nő most már ingerült csodálkozással kérdezte: — Miféle naplóról beszél ön folytono­san? — A kegyedéről. Véletlenül különben ná­lam is van Ak­kor átjöttem, önkéntelenül be-­ gyűrtem a zsebembe. ____ _

Next