Pesti Hírlap, 1914. augusztus (36. évfolyam, 181-211. szám)

1914-08-30 / 210. szám

1914. augusztus 30., vasárnap. PESTI HÍRLAP _ 3 szer annyit kényszerült inni, mint átlagban egy baka. Mikor már messziről kutat látott, elsava­nyodott az arca. Tudta, hogy ez megint egy ku­lacs vizet jelent. Megitta, de már nagyon ém­elygett. Megsajnáltuk, fel is váltottuk volna, de olyan jó ivó­pópának bizonyult, hogy a ba­kák nem akartak megválni tőle. Hát ment to­vább az ezreddel és egyre nagyobb lett a hasa. Már úgy tele volt vízzel, hogy az ember szerette volna a fejére állítani, hogy kifolyjon belőle a víz. De hát vigyáztak rá a bakák, mint a sze­mük fényére. Lankadtan döcögött, mint egy hordó, ivott még, vagy két kútból, de akkor már látszott rajta, hogy többet nem igen bir A má­sodik kútnál aztán odajön hozzám egy káplár és jelenti: A lassan jelentem hadnagy úrnak, más pópa után kellene nézni, mert ez már nem tud inni. Azt mondtam neki, hogy sajnálom, de más pópa most nincs Szaluták­, ellépett, aztán látom, amint feláll a kút kávájára és hallom, hogy onnan harsány hangon a következő beszédet intézi a legénységhez: — Aki szomjas, az most igyon, amennyi csak belefér, a hadnagy úr azt szenteti nektek, hogy másik pópa nincs, hát ezzel a pápával spó­rolni kel, mer már tele van. Így is lett. Mindenki ivott. Aztán masí­roztunk tovább és addig nem álltunk meg kút­nál, amíg a pópa nem jelentette, hogy most már megint lehete­ m. Végezetül a legszebbet, egy pesti bakáról. Jászai Mari csöndben, feltűnés, reklám és egyenruha nélkül járja a kórházakat. Úgy, ahogy hozzá illik is. Ételt, italt, ruhát, cigaret­tát, jó szót osztogat a sebesü­lők közt. Az első napon, ahogy végigment az ágyak hosszú sora előtt, az utolsó ágynál már elvesztette az ön­uralmát. Elfakadt sírva, mint egy gyerek. Az utolsó ágyban egy pesti baka feküdt, össze-vissza kötözött fejjel. Csöndesen odaszól Jászai Marinak: — Most visszaadjuk a nagyságának! Odamegy hozzá, nem érti. A baka int, hogy hajoljon közelebb és egészen halkan, nagy szomolyan mondja neki: — A színházban a nagysága annyiszor megríkatott minket... hát most mink ríkatjuk meg a nagyságát. A Neue Freie Presse jubileuma. A Neue Freie Presse, az osztrák sajtó legki­válóbb orgánuma, ez év szeptember elsején ünnepli fönnállásának félszázados jubileumát. A lapot 1864 szeptember 1-én alapították dr Friedlander Miksa és Etienne Mihály és az ő vezetésük alatt, valamint korai haláluk után azok utódjaik dr Baeher Ede és Benedikt Mór vezetése alatt sok viszontagság és ellenségeskedés ellenére mind a mai napig egyre emelkedő irányban fejlődött. A Neue Freie Presse voltaképen az 1848-ban Zang Ágoston alapította, Presséből keletkezett. Amikor életbe lépett az új sajtótörvény, melyet Slerz Ede 1862-ben vitt keresztül a parlmentben, amely törvény véget vetett az abszolutisztikus en­gedélyrendszernek, a sajtó admiisztratív felülvizs­gálatának, a megintéseknek és ehhez hasonló rend­szabályozásoknak, az öreg Pressenek két kiváló szer­kesztője, Friedlander és Etienne, elbotrázták, hogy új lapot alapítanak, amely német szellemű és sza­badelvű és a kormánytól független lesz. A legjobb erők követték őket úgy a szerkesztőségből, valamint a kiadóhivatalból, az utóbbiak közül e­lső­sorban Werthner Adolf és 1864 szeptember nl^"^ megje­lent a Neue Freie Presse első s­záma, melyet dr Friedlander Miksa, Etienne Mihály és Werth­ner Adolf jegyeztek, mint kiadók. Friedlander 1827-ben született Pressben,­ Po­rosz-Sziléziában és Berlinben promoveáltat­ott jog­tudorrá. A közönség figyelmét először egy röpirat­tal vonta magára, melyet az 1848-iki eisenacci diákgyűlésről irt. 1857-ben belépett az öl­sz Presse szerkesztőségébe, amelyet, mint említettük, 1864-ben elhagyott, hogy a Neue Freie Presset alapítsa. Itt ő volt a főorganizátor és egy rendkívüli nagy hírlapírói tehetség minden fé­nyes tulajdonságát fejtette ki. Tulajdonképeni ro­vata a belpolitika volt. Német birodalmi származá­sa ellenére mégis bámulatosan tudta beleélni magát az osztrák politika bonyodalmaiba, amelyeket for­mailag is tökéletes vezércikkeiben, jogi éleslátással és a németség és a szabadelvűség alapelveihez való hűséges ragaszkodással és meggyőződéssel tárgyalt, úgy, hogy csakhamar a szabadelvű osztrák német­ségnek egyik legmegbízhatóbb támasza lett. Melles­leg Friedlander irodalmi színvonalú tárcákat, helyiérdekű cikkeket, sőt közgazdasági fejtegetése­ket is írt. 1872. április 19-én hirtelen meghalt. Etienne Mihály 1827-ben született Wienben, atyja francia emigráns, édesanyja pedig Bécsi szár­mazású volt. Huszonegy éves korában az esküdt­szék, a Wandererben megjelent egy cikke miatt, amelyben a reakció ellen érzett lángoló gyűlöleté­nek adott kifejezést, háromheti szabadságvesztésre ítélte. Ekkor elhagyta Wient és öt évig Párisban élt, mint német és osztrák lapoknak ottani levelező­je. Visszatérése után 1856-ban átvette az öreg Presse szerkesztését. A Neue Freue Presseben Eti­enne főleg a külpolitikáról írt és rendkívül tempe­ramentumos cikkeiben küzdött minden elnyomatás ellen. Így természetesen harmadik Napóleon zsar­noki uralkodói rendszerének is leghevesebb ellen­zője volt és ezért az 1870-iki német-francia háború­ban, ámbátor Ausztriának 1866-ból származó sebei még sajogtak, kezdettől fogva a legnagyobb határo­zottsággal a németek oldalára állt. Friedlander ko­rai halála után egyedül vezette tovább a Neue Freie Presse szerkesztését. 1873-ban a wieni világ­kiállítás alkalmával a rotundában Internationale Weltausstellungs Zeitung címmel külön lapot adott ki, amely ott íródott, ott lett kiszedve és nyomtat­va és mintaszerű technikai berendezésével nagy bámulatot keltett. Etienne is fiatalon halt meg 1879 április 29-én. A Neue Freie Presse vezetését most dr Baeher Ede és Benedikt Mór vették át. Nehéz idők követ­keztek. Az akkori miniszterelnök, gróf Taaffe, min­den rendelkezésére álló eszközzel igyekezett a neki kényelmetlen újságot, amely megdönthetetlen hű­séggel ragaszkodott a németség és a haladás ügyé­hez, károsítani és gazdasági létalapjában megren­díten­i. Dr Baeher Ede Saaz melletti Postenberg­ben 1876 március 7-én született. Átlátszó világos­ságú vezércikkeiben a legnagyobb erélyességgel küzdött a kormánynak minden kárhozatos intézke­dése ellen és nem engedte magát megfélemlíteni semmiféle erőszakoskodás által. A siker hűségesen az újság oldalán maradt, annak emelkedése és ha­ladása egyre fokozódott, véleménye még nagyobb tekintélyre tett szert a bel- és külföl­dön és tartalma egyre gazdagodott. A hírszolgálatot minden irány­ban fejlesztették és általános feltűnést keltett az a hétezer szóból álló sürgöny, amelyet a Neue Freie Presse Bismarcknak a német birodalmi gyűlésen 1888 február 6-án mondott nagy beszédéről közölt. Az úgynevezett szaklapokat amelyek kezdetben az esti kiadás alkatrészei voltak, önálló mellékletekké szélesítették ki. Az Ekonomist című közgazdasági részre a legnagyobb figyelmet fordították és lelki­ismeretes gondozásban részesítették a tárcarovatot, amely csakhamar az egész német nyelvű sajtóra nézve mintaszerű lett. Az e téren működött meste­rek közül csak az elhunyt Speidel Lajost, Hanzlik Edét és Herzl Tivadart említjük, akikhez most mél­tón csatlakozik Wittmann Hugó. Bachernek 1908 január 16-án bekövetkezett halála óta Benedikt Mór­a kizárólagos kiadó és fő­szerkesztő. 1849 május­ 27-én született a morva­országi Kwassitzben. 1872-ben belépett a Neue Freie Presse szerkesztőségébe és 1881-ben lett annak kiadója és főszerkesztője. Eleinte főleg a köz­gazdasági rovatban működött és rendkívüli nemzet­gazdasági ismereteit ismételten érvényesítette a legnagyobb sikerrel a monarchiának és a közérdek­nek szolgálatában. Így többek között ő volt egyike a négy kirendelt szakértőknek a részvény­szabályo­zás ügyében egybehívott enquéte-en és döntő vé­leményt mondott a kilencvenes évek elején egybe­hívott nagy valuta-rendezési enqueten­ca, amelynek eredménye éppen a mostani háborús időben mutat­kozik rendkívüli áldásosnak. Nevét azonban legin­kább az 1907-ben Ausztria és Magyarország közt folytatott legutóbbi kiegyezési tárgyalásokon való közreműködése tette ismeretessé. Ő alkotta a közös bank ügyében létesített kompromisszumot, az úgy­nevezett Benedikt-féle formulát. Munkássága kü­lönösen eleinte korántsem szorítkozott kizárólag a közgazdasági rovatra, hanem jóformán kiterjedt a lap valamennyi rovatára. Így többek közt fölemlít­hetjük híres interwiewját, amelyet Bismarck her­ceggel 1892. júniusában tartott,ami­kor Bismarck fiának Iloyos grófnővel kötött házasága alkalmával Wienben időzött és a német kormány megakadá­lyozta az általa Ferenc József ő felségénél kért kihallgatást. Ez az interwiev, amely bejárta az egész világot, valóságos történelmi okirat Caprivi politikájának elődje által történt megítélésére. Mint említettük, 1908. óta Benedikt egyedül vezeti a lapot és bámulatos fáradhatalansággal törődik a hatalmas, egyre növekvő ügyforgalomnak minden­, még legkisebb részleteivel is. A mostani jubileumi napon büszkeséggel mondhatja, hogy elődjeinek mű­vét nemcsak fönn tudta tartani, de általuk nem is sejtett színvonalra emelte. Esti levél. — Hazulról a távolba. — Búgó galamb szá­ryára kötöm e levelet. Vigye el a messze földre, csillagfényes éjsza­kába, hol az értünk küzdő hősök pihennek. Szelíd galamb vigye el a hit hitves csókját, az anya áldását, a testvér büszkeségét hozzátok, magyar vitézek, kik sas­-szárnyakon száguldtak a véres veszélybe. Hazulról jön a levél, abból a hazából, amelyet a ti erőtök véd meg, a ti bá­torságtok tart fönn. Beleírjuk a hálánkat, a köszönetünket, h­ogy érettünk és helyettünk szenvedtek; telesírjuk a meghatottság könnyei­vel, hogy milyen bátrak vagytok. Mi szegény itthon maradtak, asszonyok és asz­szony­ fér­ünk, obsitosok és untauglichok, igyek­szünk hozzátok méltók lenni. A mi civil éle­tünk is lassan utána cammog a ti gyors roha­nástoknak. Ti egy pár nap alatt változtatok át jámbor hivatalnokokból hősökké, számító ke­­reskedőkből vakmerő vitézekké, alig pár napjá, hogy szelíd kávéházi újságolvasókból a világ­történelem csinálóivá léptetek elő. Hát a mi lomha polgári agyvelőnk is lassan átidomul s kezdjük megszokni, hogy a háború is rob­­les foglalkozás lesz egy kis időre. Hiszen az őseinknek évszázadokig ez volt a­ főfoglalkozá­suk. Úgy látszik, ez az ősi örökség, ez a törté­neti hagyomány tört m­ost ki a ti vitézségiek­ben. Azzal próbálunk hozzátok méltóak lenni, hogy a mi polgári életünkbe bevisszük ugyan­azt a bátorságot, fegyelmezettséget és önfelál­dozást, amit ti a háborúban tanúsítotok. Mert a polgári élet rendje, ereje, biztonsága adja meg a háború biztos hátvédjét. Aki méltó akar lenni az értünk vérüket áldozó csapatokhoz, annak itthon a mi untauglich világunkban is áldozatkésznek, bátornak, nyugodtnak s fe­gyelmezettnek kell lennie. A polgári életben is mindenkinek híven ki kell tartania a maga posztján; minden munkaadónak — amíg bírja — össze kell tartania a maga munkás­seregét, mert óvakodni kell a közgazdasági elvérzéstől s a nyomort a tehetősek önkénytes adomány­nyal enyhítsék. Meg is nyugtathatjuk a távolban küzdő harcosainkat: az egész társadalom megmoz­dult, hogy a könnyeket fölszárítsa. Jótékony­ságunk ősi szervezete most is akcióba lépett: a legelőkelőbb arisztokrata hölgyek gyűjtöttek az utcákon is, a szegények adakoztak s aztán a

Next