Pesti Hírlap, 1914. október (36. évfolyam, 242-272. szám)
1914-10-11 / 252. szám
12 PESTI HÍRLAP 1914. október 11., vasárnap. gedte a száján, elveszett ember volt. A rendszertelenség ugy nyargalt végig a világ öt részén, mint most a halál egész Európán. És a nők, a nők! Úgy öltözködtek már a boldogtalanok, mint Éva anyánk. Az irodalom és a művészetek kuszált elméjű géniusza diktálta nekik a divatot. S a gondolkodásuk ijesztő, a könnyelműségük megrendítő volt. Vajon milyenek lesznek a háború után? Párisban, a mozgósítások idején, figyelmeztették a lakosságot, hogy a csontdarabokat, melyekről a húst leették, rakják félre a háború idejére, mert a csontot meg lehet őrölni és liszt lesz belőle. Most olyan sok mindenütt a világon az okos asszony, több mint az okos férfi, hogy meg tudják érteni: mi a háború? És mert háború van és szünetel minden szellemi élet — hallgat e nagy hazugság — mindenki, férfi, nő, a haza földjén kívül csak a gyomrára és az életére gondol. Brillant Savarin is csúfosan megbukott. Elég, ha krumpli, zsír és liszt van a kamaránkban. Mikor az oroszok betörtek Máramarosba, egy híres énekesnő így kiáltott fel: Istenem, betemetik a sóbányáinkat! . . . Antwerpen ég, mint egy szurokfáklya s itthon és másutt, a templomokban esténkint zsoltárokat énekelnek az emberek. Vajon jobbak lesznek-e, ha a nagy vihar elmúlik a fejük fölött? Most szerencsétlenek. A három nő itt a szomszéd házban a 69-ik zsoltárt énekli. Nem hallom a hangjukat, csak a szájuk mozgásáról látom, hogy énekelnek és hogy a 69-ik zsoltárt. Mi mást is?! Uram! küldj nekik segélyt szent hajlékodból. És a Sionról oltalmazd őket . . . L. T. Place de Budapest. Tavaly történt, egy gyönyörű tavaszutól korahajnalon, hogy a párisi utcatömkelegben hazafelé ringatott egy autótaxi. A Montmartreról jöttem, a művészet és a szerelem, vagy talán inkább a bohémség és a prostitúció klasszikus hegyéről, melyről éjszakánkint a kivilágított kéjbarlangok, villámkörtékkel keretezett szélmai eikerekek, elevenen ide-oda mozgó reklámfények botránkoztatják meg az ily pazar ragyogáshoz nem szokott égbolti csillagokat A mulatozás e kissé már unalmas éjszakai vásáráról jöttem s miközben az autó fürge siklással ereszkedett le a boulevarde-ok felé vezető zegzugos utcákon, kissé elszenderedtem. Egy különösen erős zökkenésre, vagy inkább músásra fölébredtem. Kérdeztem a soffert: „ou sommes vous?, mire ez unottan s neon is igen tájékozottan körülnézve, visszafelelt: Place de Budapest. Az ember egy gyarló lény, múló hangulatoknak, agya akaratlan képzettársulásainak rabja, mi tagadás, én is érdeklődve néztem körül ezen a helyen, mely itt távol a világ fővárosában, az én városom, az én városhazám nevét viselte. Hogy jobban láthassak, meg is állitottam az autót s kiszálltam belőle. Nos, lehet azon vitatkozni, hogy Páris csodaszép terei közül: a place de Vendôme, a place de l'Opera vaery a place de la Concorde közül melyik legremekebb, melyik legművészibb, azt azonban aligha vonná kétségbe valaki, hogy a Place de Budapest a legutolsó. Nem is rendes tér ez, hanem két hegyes szögben találkozó utcának szögletes kiöblösödése, melyet egy úi oldalán csak holmi üres telekről átásitó tűzfal határol Maga a tér, mint különben ez az egész vidék, lejtős, ami nem emeli varázsát Dísze a különben alig néhány négyszögöl területű helynek egy bérkocsiállomás, egyike a Párisban egyre fogyó bérkocsi-standok utolsóinak. S mivel a bérkocsi-állomások Párisban se narancs-illatuak, tehát a tér légköre i3 méltó építészeti varázsához. Az életről, amely azokban a házakban, melyek e zugot határolják, folyik, jobb nem beszélni Régi, avütt párisi házak sorakoznak itt egymás mellé, s majdnem mindannyi szerelmi lepkék fülledt illatokat terjesztő fészke. Hotel hotel mellett, melyekbe mohó szerelmesek autókon szállítják édes zsákmányukat. S köztük, hogy a mi városunk neve mégegyszer szerepel-jen e környék topográfiájában: ott áll szerényen, szennyesen a Hotel de Budapest is . . . Akkor, egy évvel ezelőtt, mulattam ezen a környezeten, mely fölött áldóan lebegett Budapestnek mintegy az utcafelirásokból szerteszálló szelleme. Csak nem a híres budapesti éjjeli életre való tekintettel keresztelték el a párisiak budapesti térnek ezt a teret, ahol ugyan kevés a tér, de annál több az éjjeli élet? — gondoltam magamban. S egy mosolylyal bensőmben indítottam újra autómat a hotelem felé. Most aztán, hogy a lapok szerint a párisi községtanács elvette ettől a tértől a Place de Budapest nevet s Place de Louvin-t csinált belőle, akkori, kissé öngúnyoló mosolygósságom helyett némi elégtétel-félét érzek. Ez e tér valóban nem vált díszére Budapestnek. Igaz, több volt a semminél, mert szerepeltette Pest nevét a Baedekerben, a térképen, de nyomorult s szinte rosszhírű jellegénél fogva igazán nem volt alkalmas arra, hogy városunk nevét még csak annyira is belevigye Páris köztudatába, amennyire erre egy utcaelnevezés képes. Egészen nyugodtan lemondhatunk tehát e térről Löwen, a szegény belga város javára, melyet valóságos, mondhatnám hús-vér terektől fosztott meg a németek jogos megtorló hatalma. Sz. Z. Esti levél. — Az ember a háboruban. — A kórház meleg csöndjében, tiszta ágyon pihennek a hősök. Csak most eszmélnek s lázas ágyukon átrajzik a sok véres, rémes emlék. Mint a méh virágról-virágra szállva, én ágyról-ágyra járva gyűjtöm össze az apró megfigyeléseket, amelyekből kidomborodik az ember új képe, melyet a háború rajzolt meg. Nemcsak a világtérkép alakul át, hanem átalakuláson megy keresztül minden ember. A megfigyelésekből, miket a harcosok magukon és társaikon tettek, kitűnik, hogy milyen új típusokat mutat föl az egyén a háborúban. íme, a harc tüzén keresztülment sebesültek psychológiai tapasztalata: A harcban az egyéni tulajdonságok mind fokozottabb mértékben kifejlődnek, a félénk ember gyávasága ép úgy megnövekszik, mint az igazi férfi bátorsága; a polgári életben kapzsi emberből a háborúban valóságos rablóhajlamok törnek ki; aki pedig civilben életrevaló volt, az a legfurfangosabb hőstetteket műveli. Megbecsülhetetlen a flegmatikus és a humoros egyéniség. S a magyar ép azért kitűnő harcos, mert az ősmagyar természetben a humoros flegma az uralkodó. Tán a legkínosabb a háborúból az a rész, mikor tétlenül egy helyben kell állani az ellenség srapnelljeit. Ilyenkor a sáncárokban nagy szükség van erre a magyar természetre. Mikor pedig rohamra vezényelnek, akkor egy másik magyar specialitás érvényesül- az indulat, a düh, mely káromkodásban tör ki. A magyar katona mind az Isten nevével ajkán megy a rohamra, de ebben a formában: „Az istenit az öreg apádnak!" . . . S attól az erőtől, amit a magyar ökölnek a dühös káromkodás ad, csak úgy potyog a muszka. Amíg sáncárokból vagy mint műnyelven mondják, más „fedezék"-ből kell az ellenségre lőni, addig az intelligensebb foglalkozásúak többet produkálnak, mint a parasztok. Csak a vadorzók tudnak hibátlanul célozni. Hanem a szuronyrohamnál a műveletlenebb elem túlszárnyalja az intelligenciát. A verekedő paraszt ilyenkor elemében van. Megfigyelték, hogy a vidékek egyes szokásai szerint, a katonák egy része a roham alatt futás közben lecsavarja a puskáról a szuronyt s ezt mint kést használja. Ezek a „bicskások." Dacára, hogy a puskára tűzött szuronynyal távolabb tudná tartani magától az ellenséget s magát jobban védhetné, jobb neki a bicska, mert ehhez van szokva. A roham után aztán büszkén mondja a kocsanai verekedő: „Érvényesen dógozhattunk, mert nem látta a csöndét!" A másik fajta pedig azért csavarja le a szuronyt, hogy megfordíthassa a puskát s az agyával verhesse az ellenséget. Ez csak a fejbe pályázik, hogy meg ne sántuljon. Az uzsoki csatatéren eltemetett 8000 orosz hulla legtöbbjén ezt az utóbbi fajta magyar munkát konstatálták. Érdekes volt megfigyelni a szuronyrohamoknál a békés polgári foglalkozású, intelligens emberek lelkiállapotát. Az első ütközet után összeülnek a katonák s akárcsak a vadászat után szokás," megbeszélik, ki hányat lőtt? A legtöbb intelligens ember beismerte, hogy borzalmas volt neki, hogy az előtte álló idegen emberbe beledöfje a szuronyát. Egy pár másodpercnyi ingadozást lehetett valamennyin észrevenni s ez a másodperc gyakran elég volt arra, hogy a vad ellenfél őt sebesítse meg. Jó nevelésü magánhivatalnokok, udvariassághoz szokott kereskedősegédek, békés néptanítók, kik egy életen át arra tanítottak, hogy nem szabad a madarakat sem bántani, egyszerre ott állanak embertársaik előtt, hogy azokat legyilkolják. A családi nevelésnek ez a jámborsága eleinte gyöngítette az intelligens katonák ember pusztítását. De csak eleinte. Mert az ellenség durvasága s az életösztön lassan kint megvadította a jámbor tartalékosokat és népfölkelőket is. Ezen az elvadulási processzuson minden intelligens ember keresztül ment az első hetek alatt. Sőt még az arckifejezések is megváltoztak a háborúban. „Önzővé és kegyetlenné kell lenni, — mondta egy sebesült, — különben végünk van." Egy budapesti műépítész, családias, jó érzésű ember, beszéli, hogy az volt a legkellemetlenebb érzés, mikor a rohamban mellőle elesett egy altiszt, önkéntelenül lehajolt hozzá, hogy fölemelje, mintha Pesten az utcán történt volna a baleset, de akkor vette észre, hogy harcban nem lehet könyörületesnek lenni, mert csapata azt hitte, ő is elesett, rohanni kellett tovább, nem lehetett segíteni a bajtárson. Egy másik elbeszéli azt a kínos érzést, mikor túlerő ellenében vissza kell vonulni s ilyenkor egy-egy bajtárs elesik, hallani a kérését: „Ne hagyjatok itt!" Az ember, a jó érzésre nevelt ember megnyilatkozik a harcmezőn is, de azt lehetőleg el kell némítani. A vadságra és kegyetlenségre, mint a háború legjelesebb tulajdonságaira, különösen akkor van szükség, mikor árulást vagy aljas harcmodort kell megtorolni. Egy faluban a polgári lakosság alattomos módon gyilkolta a katonákat, meg kellett őket büntetni; egy budapesti fiatal fiskális rendezte a végrehajtást a házakban. Az egyik szobában betegágyban fekszik egy asszony, mellette bölcsőben a csecsemő! A fiskális, maga is fiatal apa, részvéttel közeledik az ágyhoz s kérdi az asszonyt, nem kell-e neki valami? Erre az asszony a paplan alól revolvert húz elő ... A tiszt megelőzte, lelőtte. A bólesőben élve hagyta a csecsemőt. Nem tudta megölni. Ott a vértócsában is a saját gyermekére gondolt . . . Finnyás és neuraszthéniás pesti embernek alapos kora a háború; a legtöbbje teljesen kigyógyul, de néhányan idegbeteggé lettek. Intelligens embernek legjobban hiányzik a tiszta ágy és a szappan. De hogy mennyire férfias mulatság a harc, azt legjobban bizonyítja, hogy a legtöbb sebesült a harctérrel visszavágyik. Nem is csoda, ha a mi gyáva és alattomos civilvilágunkból minden igazi férfi visszavágyik oda, ahol az egyenes jellem, a bátorság és az erő gyér. Ott az életük kockáztatásával segítik egymást. Itt egymás életét kese