Pesti Hírlap, 1914. december (36. évfolyam, 303-332. szám)

1914-12-16 / 318. szám

4 / 1­1 PESTI HIRLAP 15­14. december 10., szerda. A lengyelországi nagy csata. Genf, dec. 15. — Saját tudósítónktól. — Pétervári jelentésedből az tűnik ki, hogy Lengyelországban szakadatlanul fo­lyik az óriási méretű csata. A németek ti­zennyolc hadtesttel vesznek részt ezekben a harcokban. Hindenburg csapatai a legna­gyobb elszántsággal harcolnak. Az oroszok nagy veszteségei. — Katonai vélemény. — Berlin, dec. 15. Muract őrnagy írja a Berliner Tageblatt­ban a következő érdekes fejtegetéseket: Hogy a lodzelovici csata milyen nehéz lefolyású volt, azt hadvezetőségünk december 12-én közzétett jelentése ékesen bizonyítja. De h­ogy az oroszok vesztesége mily óriás volt, ar­ról a közvélemény talán nincs eléggé tájékozva. Fegyvereink hatása a háromnapi­­ ütközetben oly nagy volt és az oroszoknak oly erővesztesé­gét jelenti, amelyet nem lesznek képesek pó­tolni. A népfölkelést ugyan szintén behívták, de ez nem jelent többet a visztulai front részére, mint legfölebb másfél millióny­i öreg, jórészt kiképzés nélküli katonát. De ezek se jöhetnek mindjárt. A népes Lengyelország népfölkelői­nek legnagyobb részét már nem képesek behív­ni; a keleti tartományok és az ukrajnai rész­ből is sokan fognak hiányozni. A szibériai le­génység valószínűleg el fog késni a döntéstől, mert szállítási idejük körülbelül egynegyed évig tart. Az oroszok legjobb tábori és tartalékcsapa­tait Lengyelországban, Kelet-Poroszországban és Galíciában megtizedeltük. A foglyok száma oly módon emelkedett, amely példátlanul áll a haditörténelemben. Hindenburgnak szerencsés stratégiája és szövetségesünknek szívós vé­delme, különösen Przemysl körül, rettenetes mértékben emelték az orosz veszteségek számát. Hivatalos adatok alapján az elfogottak száma december 12-ig a következő: Sebesületlen fogoly Németországban 305.150. A monarchiában 157.800, összesen 462.950. Ehhez az óriás számhoz jönnek egyéb veszteségeik. Nem számítjuk magasra, hogy ha a halottat­ és a sebesültjeik számát éppen olyan nagyra taksáljuk, mint a foglyokét. Ezenkívül a betegség folytán és a kimerültség­ből félreállók számát 400 ezerre lehet becsülni. A legfőbb orosz egészségügyi felügyelő ugyan a háború betegeit felényire mondta, mint a bé­kéét, de a fenti szám még a béke esetére sem mondható soknak. A Rusky Invalid december elsejei hivatalos jelentése szerint a lengyel har­cok előtt 33 ezer tiszt lett harcképtelenné. Ezek száma most már 40 ezerre emelkedhetett. Nézem. Lukács is nézi. Szivaroz és pök. Ha­­nap sütne, érdekes kép volna. Dehát nincs ár­nyék.­­ — Gyerünk tovább. Lukács megszólal mögöttem: — Tekintetes uram, az a vöröskapus ház . .­­. Azt tessen lefesteni. Halkan szólt, mint a hajtó, mikor a va­dászt figyelmezteti. S kedvvel pökött a csizmája elé. A ház a túlsó soron áll, de semmi érde­kes nincs rajta. Csak épp hogy odatekintettem. — Gyerünk tovább. Már a falu vége felé jártunk. A faluvégén többnyire áll egy-két cigányputri, vagy facso­port, vagy agyagbánya, reméltem, hogy végre találunk valamit. — Appedig igen jó lett véna, — elégedet­lenkedett Lukács, — az a vöröskapus ház. An­nál különbet nem tetszik találni sehol. — Nincs azon semmi érdekes, Lukács. — Dehiszen . . . A falu végére érkeztünk. Fakó sárgára aszott legelő terült el ott, s négy-öt álmos lúd állongott­­rajta. De a legelőn túl jó távol acskán egy nyárfa-csoport kéklett. Ott bizonyosan ta­nya áll. Vájjon érdemes volna-e odáig elmenni? Lukács megint megszólalt: — Mi nem tetszik már azt a vöröskapus házat? . . . — Tanya van ott, ugy­e, Lukács, ahol azok a nyárfák állanak? — Dehogy tanya, tekintetes uram, csak kút, baromftató kút — Régi? — Régi bizony. Nem sokkal lehet későbbi A világ teremtésénél. Ezzel ellentétben áll a németek csekély vesztesége. Nem mindig volt ránk az eredmény ilyen kedvező. Nekünk is nagy áldozatokat kel­lett hozni a győzelemért. De minél tovább tart az orosz háború, annál kisebb lesz az ellenség fegyvereinek a hatása. Ezt nemcsak a rosszabb fegyverkezés és a tartalék legénységének gyön­gébb értéke, hanem különböző erkölcsi erők is elő fogják idézni. A lodzi harc új részletei. London, dec. 15. A „Daily Chronicle" szentpétervári leve­lezője írja . Csak most, miután a nagy harcban szünet állott be, alkothatunk némi fogalmat a Lodz körül lefolyt harcok óriási terjedelméről. Az a két hadtest, amely a német főerőtől elsza­kadt, a 25. és a 3. gárdah­adtestből állott. Ez a két hadtest­­Lodztól délkeletre és ke­letre operált. Ugyanebben az időben a német főhaderő akadálytalanul nyomult előre Lodz irányában. Hihetetlen gyorsasággal Lodz elé ért és rettenetes ágyúzást kezdett a város ellen Az elkülönített két hadtest észak felé fordult és Breziny felől igyekezett keresztültörni az orosz harcvonalat, hogy a Zgierz—Breziny vonalon álló német fősereggel megtalálja az összeköt­tetést. December elsején, 2-án és 3-án, a német fősereg mind hevesebben ágyúzta Lodz városát, amelyet úgyszólván teljesen körülzárt. Az ágyúzás oly heves volt, hogy Lodz polgárai kö­zül több százan elpusztultak. A lodzi vasúti állomás — amint már ismeretes — elpusztult. Az orosz tüzérség képtelen volt a nagyszerűen maszkírozott német ágyúpozíciókat felfedezni. A december 4-ről 5-ére virradó éjszaka az irtózatos ostrom elérte tetőpontját. Az éjszakai órákban mindkét részről nem kevesebb, mint 700 ágyú ontotta a halált hozó tüzet. Az irtózatos tüzérharc néhány óráig tar­tott, majd orosz részről mindinkább gyengébben viszonozták­ a tüzelést. Az ágyúzás megszűntével a feltartózthatatlan német gyalogsági támadás következett, amelyről maga az orosz levelező be­vallja, hogy a világháborúban páratlanul állott. A német gyalogság, dacára annak, hogy az oro­szok villamos fényszórókkal világították meg sorait, példátlan halálmegvetéssel rohant előre. A német gyalogsági támadás sikeres volt. Az orosz haditanács elhatározta, hogy Lodzot ki­üríti. — Így távolról érdekes az a hamvaskék facsoport — gondolkodtam hangosan, — ahogy szinte beleolvad a levegőbe. De magában mégis semmi. — Beon semmi a, tekintetes uram. — Csak annak a facsoportnak a vonala. Bólint rá: — Azt lehetne, dehát az is semmi. — Nem érdemes, hogy azért leüljek. — Beon nem, tekintetes uram. Az a vö­röskapus ház, az valami. — Nem, azt nem festem. — Hát má mé nem, tekintetes uram. — Azért mert nem festeni való. — Nem-e? Azt gondoltam . . . Tűnődve néztem megint a nyárfák felé, s az égre is, hogy kitisztul-e vájjon? vagy mégin­kább elborul? Lukács megint megszólalt: — Hát tekintetes uram, mondok valamit. — No. — Ha azt a vöröskapus házat le tetszene festeni . . . — De mondom: nem festem. • " — Nem sajnálnék egy pengő forintot... a tekintetes úrnak. Meg aztán ... a díjamat is elengedném. Ránézek: — Tán a maga háza? — Enyh­a-e? Má hogy vóna az enyim, te­kintetes uram? Ne is legyen, üssön bele a ropo­gós ménkű. — Mér? — Hát, csak. S elgondolkodva rázta a fejét. Kissé elvö­rösödött. — Megtudom még egy koronával, tekin­, tütfös uram. . Néztem. — Hát ha megmondja igazán, hogy mért kívánja? talán lefestem, és ingyen. Lukács a földre pislogott: — Hát... a hollók egyék meg, tekintetes? uram, megmondom úgy, ahogy van: hát csak azér, hogy ... az a kutya törte el a jobb karo­mat . . . « Érdekesebb volt egy másik vezetőm, aki­ szintén pap alasitott. Harangozója volt a pap­nak, s egyben sekrestyése, mint faluhelyen szo­kás. Az már értette, hogy a kép: kép. Mert hi­szen a papja maga is festegetett. Mindenféle szentkép tarkította a szobája falát. Két tájkép is. Egyiken szélmalom egy szántóföld sarkán. Másikon tópart s egy szarvas, amint iszik. Acél­metszetű képek voltak eredetileg, de a pap víz­festékkel színesekre fordította. A harangozó ház látott már festéket: ér­tette, hogy a festés nem adóhivatali megbízás. De azért még az az ember is csak nehezítette a munkámat. Abban az évben történt ez, mikor a Rá­kóczi tetemeit hazahoztuk. Sokat hallottunk és olvastunk akkoriban a kurucokról. Egy tároga­tót vettem is akkor, és olyan kedvvel fuvogat­tam a gyönyörű kesergőket, hogy a házigaz­dám majdnem kitett miatta a lakásból. Hát akkoriban festettem azt a képemet, amely­ erdőben pihenő kurucokat ábrázol, amint a havas fák között éjjel, tűznél ülnek. Három bús labanc fogoly is van velük. A képet már föl is vázoltam, de a havas erdőnek az éjjeli színeit nem bírtam elképzelés­ből megfesteni. Azért mentem abba az erdősvidéki falucs­kába. Igazi fákat festek nappali világosságnál. Akinek Vilmos császár és Hindenburg gratulált. Berlin, dec. 15. — Saját tudósítónktól. — Fricke, krosseni muskétás hőstettéről, a melyért hadnagygyá nevezték ki, a következőket jelenti a Hannoversche Kurier: Fricke két em­berrel portyázó­ úton volt Suvalki körül, amikor megpillantott tizennyolc oroszt, akik egy idősebb osztrák-magyar tisztet kísértek. A német pat­rouillenek sikerült kilenc oroszt lelőni, de a to­vábbi lövöldözés már az osztrák-magyar tisztet veszélyeztette volna. Ezért mind a hárman az ellenséges csoportra támadtak . Fricke az egyik oroszt, aki revolvert fogott rá, bajonettjé­vel ngyonszúrta. A többi erre megadta magát. Az ellenség tüzelése közben hozta Fricke és két embere a szövetséges tisztet és a nyolc orosz foglyot a táborba. Hindenburg gratulált neki , káplárrá nevezte ki. Megkapta azonkívül­­az I. és II. osztályú vaskeresztet s egy osztrák- magyar kitüntetést. Amikor nyugatra rendelték, Vilmos császár maga elé hivatta, kezét nyújtot­ta neki, majd a vállára veregtve így szólt hozzá: — Nagyon jól csináltad, fiam. Fricket azután hadnagygyá nevezték ki. Harcok a Kárpátokban. Egy tartalékos honvédtüzér hadnagytól, ki polgári életében Budapesten gyáros, kapjuk a következő levelet. Háromnapos vasúti utazás után, a székely­vasút végállomásán Borgorundon szállították ki ütegünket és megkaptuk a parancsot, hogy még aznap éjjel keljünk át a borgói havasokon. A mű­ut, amelyen délután elindultunk, változatos és­­ vadregényes tájakon vezetett át. Gyönyörű októ­beri nap volt. A korai ősz egész színpompájában ragyogott, csak, sajnos, gyorsan ránkeszeledett. Éjjel tíz óra felé ezerkétszáz méter magasban elértük a magyar határt. Egy pillantással elbú­csúztunk a hazától, amelyet sok derék tüzér nem fog többé látni, s tompán dübörögtek tovább az ágyak, lefelé a lejtőn. Itt már éles északi szél verte a szemünkbe a szálló hópihéket és ízelítőt adott a bekövetkezendő viszontagságokról. Rövid pihenőt tartottunk egy kis bukovinai faluban, ahol egy derék bécsi születési postamesterné jó­voltából födél alá és meleg vacsorához jutottunk és virradatkor tovább indultunk Dornavatrára. Amily nehezen kapaszkodtak fel lovaink éjjel a

Next