Pesti Hírlap, 1914. december (36. évfolyam, 303-332. szám)
1914-12-16 / 318. szám
4 / 11 PESTI HIRLAP 1514. december 10., szerda. A lengyelországi nagy csata. Genf, dec. 15. — Saját tudósítónktól. — Pétervári jelentésedből az tűnik ki, hogy Lengyelországban szakadatlanul folyik az óriási méretű csata. A németek tizennyolc hadtesttel vesznek részt ezekben a harcokban. Hindenburg csapatai a legnagyobb elszántsággal harcolnak. Az oroszok nagy veszteségei. — Katonai vélemény. — Berlin, dec. 15. Muract őrnagy írja a Berliner Tageblattban a következő érdekes fejtegetéseket: Hogy a lodzelovici csata milyen nehéz lefolyású volt, azt hadvezetőségünk december 12-én közzétett jelentése ékesen bizonyítja. De hogy az oroszok vesztesége mily óriás volt, arról a közvélemény talán nincs eléggé tájékozva. Fegyvereink hatása a háromnapi ütközetben oly nagy volt és az oroszoknak oly erőveszteségét jelenti, amelyet nem lesznek képesek pótolni. A népfölkelést ugyan szintén behívták, de ez nem jelent többet a visztulai front részére, mint legfölebb másfél milliónyi öreg, jórészt kiképzés nélküli katonát. De ezek se jöhetnek mindjárt. A népes Lengyelország népfölkelőinek legnagyobb részét már nem képesek behívni; a keleti tartományok és az ukrajnai részből is sokan fognak hiányozni. A szibériai legénység valószínűleg el fog késni a döntéstől, mert szállítási idejük körülbelül egynegyed évig tart. Az oroszok legjobb tábori és tartalékcsapatait Lengyelországban, Kelet-Poroszországban és Galíciában megtizedeltük. A foglyok száma oly módon emelkedett, amely példátlanul áll a haditörténelemben. Hindenburgnak szerencsés stratégiája és szövetségesünknek szívós védelme, különösen Przemysl körül, rettenetes mértékben emelték az orosz veszteségek számát. Hivatalos adatok alapján az elfogottak száma december 12-ig a következő: Sebesületlen fogoly Németországban 305.150. A monarchiában 157.800, összesen 462.950. Ehhez az óriás számhoz jönnek egyéb veszteségeik. Nem számítjuk magasra, hogy ha a halottat és a sebesültjeik számát éppen olyan nagyra taksáljuk, mint a foglyokét. Ezenkívül a betegség folytán és a kimerültségből félreállók számát 400 ezerre lehet becsülni. A legfőbb orosz egészségügyi felügyelő ugyan a háború betegeit felényire mondta, mint a békéét, de a fenti szám még a béke esetére sem mondható soknak. A Rusky Invalid december elsejei hivatalos jelentése szerint a lengyel harcok előtt 33 ezer tiszt lett harcképtelenné. Ezek száma most már 40 ezerre emelkedhetett. Nézem. Lukács is nézi. Szivaroz és pök. Hanap sütne, érdekes kép volna. Dehát nincs árnyék. — Gyerünk tovább. Lukács megszólal mögöttem: — Tekintetes uram, az a vöröskapus ház . .. Azt tessen lefesteni. Halkan szólt, mint a hajtó, mikor a vadászt figyelmezteti. S kedvvel pökött a csizmája elé. A ház a túlsó soron áll, de semmi érdekes nincs rajta. Csak épp hogy odatekintettem. — Gyerünk tovább. Már a falu vége felé jártunk. A faluvégén többnyire áll egy-két cigányputri, vagy facsoport, vagy agyagbánya, reméltem, hogy végre találunk valamit. — Appedig igen jó lett véna, — elégedetlenkedett Lukács, — az a vöröskapus ház. Annál különbet nem tetszik találni sehol. — Nincs azon semmi érdekes, Lukács. — Dehiszen . . . A falu végére érkeztünk. Fakó sárgára aszott legelő terült el ott, s négy-öt álmos lúd állongottrajta. De a legelőn túl jó távol acskán egy nyárfa-csoport kéklett. Ott bizonyosan tanya áll. Vájjon érdemes volna-e odáig elmenni? Lukács megint megszólalt: — Mi nem tetszik már azt a vöröskapus házat? . . . — Tanya van ott, ugye, Lukács, ahol azok a nyárfák állanak? — Dehogy tanya, tekintetes uram, csak kút, baromftató kút — Régi? — Régi bizony. Nem sokkal lehet későbbi A világ teremtésénél. Ezzel ellentétben áll a németek csekély vesztesége. Nem mindig volt ránk az eredmény ilyen kedvező. Nekünk is nagy áldozatokat kellett hozni a győzelemért. De minél tovább tart az orosz háború, annál kisebb lesz az ellenség fegyvereinek a hatása. Ezt nemcsak a rosszabb fegyverkezés és a tartalék legénységének gyöngébb értéke, hanem különböző erkölcsi erők is elő fogják idézni. A lodzi harc új részletei. London, dec. 15. A „Daily Chronicle" szentpétervári levelezője írja . Csak most, miután a nagy harcban szünet állott be, alkothatunk némi fogalmat a Lodz körül lefolyt harcok óriási terjedelméről. Az a két hadtest, amely a német főerőtől elszakadt, a 25. és a 3. gárdahadtestből állott. Ez a két hadtestLodztól délkeletre és keletre operált. Ugyanebben az időben a német főhaderő akadálytalanul nyomult előre Lodz irányában. Hihetetlen gyorsasággal Lodz elé ért és rettenetes ágyúzást kezdett a város ellen Az elkülönített két hadtest észak felé fordult és Breziny felől igyekezett keresztültörni az orosz harcvonalat, hogy a Zgierz—Breziny vonalon álló német fősereggel megtalálja az összeköttetést. December elsején, 2-án és 3-án, a német fősereg mind hevesebben ágyúzta Lodz városát, amelyet úgyszólván teljesen körülzárt. Az ágyúzás oly heves volt, hogy Lodz polgárai közül több százan elpusztultak. A lodzi vasúti állomás — amint már ismeretes — elpusztult. Az orosz tüzérség képtelen volt a nagyszerűen maszkírozott német ágyúpozíciókat felfedezni. A december 4-ről 5-ére virradó éjszaka az irtózatos ostrom elérte tetőpontját. Az éjszakai órákban mindkét részről nem kevesebb, mint 700 ágyú ontotta a halált hozó tüzet. Az irtózatos tüzérharc néhány óráig tartott, majd orosz részről mindinkább gyengébben viszonozták a tüzelést. Az ágyúzás megszűntével a feltartózthatatlan német gyalogsági támadás következett, amelyről maga az orosz levelező bevallja, hogy a világháborúban páratlanul állott. A német gyalogság, dacára annak, hogy az oroszok villamos fényszórókkal világították meg sorait, példátlan halálmegvetéssel rohant előre. A német gyalogsági támadás sikeres volt. Az orosz haditanács elhatározta, hogy Lodzot kiüríti. — Így távolról érdekes az a hamvaskék facsoport — gondolkodtam hangosan, — ahogy szinte beleolvad a levegőbe. De magában mégis semmi. — Beon semmi a, tekintetes uram. — Csak annak a facsoportnak a vonala. Bólint rá: — Azt lehetne, dehát az is semmi. — Nem érdemes, hogy azért leüljek. — Beon nem, tekintetes uram. Az a vöröskapus ház, az valami. — Nem, azt nem festem. — Hát má mé nem, tekintetes uram. — Azért mert nem festeni való. — Nem-e? Azt gondoltam . . . Tűnődve néztem megint a nyárfák felé, s az égre is, hogy kitisztul-e vájjon? vagy méginkább elborul? Lukács megint megszólalt: — Hát tekintetes uram, mondok valamit. — No. — Ha azt a vöröskapus házat le tetszene festeni . . . — De mondom: nem festem. • " — Nem sajnálnék egy pengő forintot... a tekintetes úrnak. Meg aztán ... a díjamat is elengedném. Ránézek: — Tán a maga háza? — Enyha-e? Má hogy vóna az enyim, tekintetes uram? Ne is legyen, üssön bele a ropogós ménkű. — Mér? — Hát, csak. S elgondolkodva rázta a fejét. Kissé elvörösödött. — Megtudom még egy koronával, tekin, tütfös uram. . Néztem. — Hát ha megmondja igazán, hogy mért kívánja? talán lefestem, és ingyen. Lukács a földre pislogott: — Hát... a hollók egyék meg, tekintetes? uram, megmondom úgy, ahogy van: hát csak azér, hogy ... az a kutya törte el a jobb karomat . . . « Érdekesebb volt egy másik vezetőm, aki szintén pap alasitott. Harangozója volt a papnak, s egyben sekrestyése, mint faluhelyen szokás. Az már értette, hogy a kép: kép. Mert hiszen a papja maga is festegetett. Mindenféle szentkép tarkította a szobája falát. Két tájkép is. Egyiken szélmalom egy szántóföld sarkán. Másikon tópart s egy szarvas, amint iszik. Acélmetszetű képek voltak eredetileg, de a pap vízfestékkel színesekre fordította. A harangozó ház látott már festéket: értette, hogy a festés nem adóhivatali megbízás. De azért még az az ember is csak nehezítette a munkámat. Abban az évben történt ez, mikor a Rákóczi tetemeit hazahoztuk. Sokat hallottunk és olvastunk akkoriban a kurucokról. Egy tárogatót vettem is akkor, és olyan kedvvel fuvogattam a gyönyörű kesergőket, hogy a házigazdám majdnem kitett miatta a lakásból. Hát akkoriban festettem azt a képemet, amely erdőben pihenő kurucokat ábrázol, amint a havas fák között éjjel, tűznél ülnek. Három bús labanc fogoly is van velük. A képet már föl is vázoltam, de a havas erdőnek az éjjeli színeit nem bírtam elképzelésből megfesteni. Azért mentem abba az erdősvidéki falucskába. Igazi fákat festek nappali világosságnál. Akinek Vilmos császár és Hindenburg gratulált. Berlin, dec. 15. — Saját tudósítónktól. — Fricke, krosseni muskétás hőstettéről, a melyért hadnagygyá nevezték ki, a következőket jelenti a Hannoversche Kurier: Fricke két emberrel portyázó úton volt Suvalki körül, amikor megpillantott tizennyolc oroszt, akik egy idősebb osztrák-magyar tisztet kísértek. A német patrouillenek sikerült kilenc oroszt lelőni, de a további lövöldözés már az osztrák-magyar tisztet veszélyeztette volna. Ezért mind a hárman az ellenséges csoportra támadtak . Fricke az egyik oroszt, aki revolvert fogott rá, bajonettjével ngyonszúrta. A többi erre megadta magát. Az ellenség tüzelése közben hozta Fricke és két embere a szövetséges tisztet és a nyolc orosz foglyot a táborba. Hindenburg gratulált neki , káplárrá nevezte ki. Megkapta azonkívülaz I. és II. osztályú vaskeresztet s egy osztrák- magyar kitüntetést. Amikor nyugatra rendelték, Vilmos császár maga elé hivatta, kezét nyújtotta neki, majd a vállára veregtve így szólt hozzá: — Nagyon jól csináltad, fiam. Fricket azután hadnagygyá nevezték ki. Harcok a Kárpátokban. Egy tartalékos honvédtüzér hadnagytól, ki polgári életében Budapesten gyáros, kapjuk a következő levelet. Háromnapos vasúti utazás után, a székelyvasút végállomásán Borgorundon szállították ki ütegünket és megkaptuk a parancsot, hogy még aznap éjjel keljünk át a borgói havasokon. A műut, amelyen délután elindultunk, változatos és vadregényes tájakon vezetett át. Gyönyörű októberi nap volt. A korai ősz egész színpompájában ragyogott, csak, sajnos, gyorsan ránkeszeledett. Éjjel tíz óra felé ezerkétszáz méter magasban elértük a magyar határt. Egy pillantással elbúcsúztunk a hazától, amelyet sok derék tüzér nem fog többé látni, s tompán dübörögtek tovább az ágyak, lefelé a lejtőn. Itt már éles északi szél verte a szemünkbe a szálló hópihéket és ízelítőt adott a bekövetkezendő viszontagságokról. Rövid pihenőt tartottunk egy kis bukovinai faluban, ahol egy derék bécsi születési postamesterné jóvoltából födél alá és meleg vacsorához jutottunk és virradatkor tovább indultunk Dornavatrára. Amily nehezen kapaszkodtak fel lovaink éjjel a