Pesti Hírlap, 1915. március (37. évfolyam, 60-90. szám)
1915-03-23 / 82. szám
1915. március 22., hétfő. PESTI HÍRLAP A vár eleste, amelylyel a hadvezetőségnek már hosszabb idő óta számolnia kellett, a helyzetre a maga egészében befolyással nincs. A tábori hadseregnél a Kárpátokban az uzsoki szorostól egészen a konecnai nyeregig terjedő szakaszban áll a harc. Hofer altábornagy, a vezérkar főnökének helyettese, Frigyes főherceg hadparancsa. Frigyes főherceg tábornagy a következő hadseregparancsot bocsátotta ki: Przemysl hősies védőserege négy és fél havi hősies harcok után, amelyek során a kíméletlen és kitartó, de mindenkor hasztalan támadó ellenség óriási veszteségeket szenvedett, miután még az utolsó időben is véresen visszaverte a vár erőszakos birtokbavételére különösen március 20-án és 21-én éjjel-nappal intézett támadásokat és még március 19-én utolsó erejének összeszedésével kísérletet tett, hogy a körülzáró túlerő gyűrűjét szétszakítsa és éhségtől legyőzve, felsőbb rendeletre és az öszszes védőművek, a hidak, fegyverek, lőszerek és mindennemű hadiszer elpusztítása után Przemysl romjait átengedte az ellenségnek. Bajtársi üdvözletünk és köszönetünk Przemysl le nem győzött hőseinek! Természeti erők és nem az ellenség győzte le őket. Az emberi erő végső határáig a hit kötelességteljesítés magas példányképei lesznek szemünkben. Przemysl védelme örök időkre hadseregünk ragyogó, dicsőségteljes lapját fogja képezni. Frigyes főherceg, tábornagy. Az orosz vezérkar Przemysl helyőrségét 28.000 főre becsülte. Milano, márc. 22. — A Pesti Hirlap tudósítójától. — Az orosz vezérkar e hó 19-én kiadott jelentése azt közli, hogy orosz megállapítások szerint Przemysl vára már csak három napig birja élelemmel. Az orosz vezérkar jelentése a vár helyőrségének létszámát huszonnyolcezer főre becsüli. Százötvenezer emberből állt az orosz ostromló sereg. Grác, márc. 22. A Grazer Tagespost jelenti: A védősereg egy része tegnap Mediea irányában a keleti fronton kirohanást intézett. Az oroszok tudvalevőleg erősen kiépített gyűrűvel vették körül a várat. Az ellenséges ostromló sereg, becslés szerint, százötvenezer emberből állott. A kirohanásban résztvett csapatok ezért nemsokára erős ellenséges erőkre bukkantak és több óráig tartó harc fejlődött ki, melyben keleti frontunk ütegei is hatásosan részt vehettek. Przemysl első ostroma és fölszabadítása. A fölszabadított Przemyslbe annaks idején a Pesti Hírlap haditudósítója érkezett meg elsőnek. Október 18-án föladott táviratában haditudósítónk katonai forrásból kapott értesülései alapján így írta le Przemysl első ostromának hiteles törtentét: Szeptember 18-án jelentek meg először az oroszok az erőd környékén. Kozák hadosztályok voltak, amelyek szinte vonakodva jöttek. Csak lassan-lassan mutatkozott a gyalogság és a tüzérség, amelyek mind nagyobb tömeggé tömörültek és idővel vasgyűrűvel vették körül az erődövezetet. A mirészünkről alaposan megnehezítették a közeledésüket azokkal a kirohanásokkal, amelyek napról-napra történtek és amelyeknek energiája és bátorsága a tisztek és várőrség offenzív szellemét hirdették. Az oroszok súlyos áldozatokkal fizettek meg minden lépést, amelyekkel az erőd felé közeledtek, mert már a távolból akcióba lépett a mi kitűnő tüzérségünk. Szakadatlanul tartott az ágyuharc, csak október 2-án állott be némi szünet. Ezen a napon odakinn messze feltűnt egy nagy fehér zászló, amely lassan közeledett a mi harcvonalunk felé és amely azt hirdette, hogy egy parlamenthk közeledik. Egy tábori őrszem tartóztatta fel az érkezőt és nyomban telefonon jelentést tett az esetről a várparancsnokságnak. Erre egy vezérkari tiszt automobilon elébe ment a parlamnentaknak, aki egy vezérkari alezredes volt, bekötötte a szemét és a várba vitte. Itt csakhamar híre terjedt a dolognak, amelyet a várőrség nagyon humorosan fogadott. Még mielőtt az orosz tiszt a városba érkezett, a katonák már tréfálkoztak arról, hogy az oroszok ki akarnak néhányat kölcsönözni a mi jó ágyúinkból. A parlamentarr levelet hozott az ostromló sereg parancsnokától, aki nem volt más, mint az egykori kirkkilisszei és csorlói híres győző, Radko Dimitriev bolgár tábornok, aki a háború kitörésekor az oroszok szolgálatába szegődött. Őt bízták meg azzal a fontos feladattal, hogy foglalja el a monarchia legerősebb várát. Dimitriev meg akarta könnyíteni a feladatát azzal, hogy a várparancsnoknak, Kuzmanek Hermann altábornagynak, Burgneustettenből egy orosz levelet küldött német fordítással, amelyben hivatkozva a hiábavaló vérontásra, felszólítja őt, hogy adja át a várat. Kuzmanek altábornagy egy osztrák-magyar hadseregbeli tiszthez méltó választ adott: — Méltóságomon alulinak tartom, hogy egy ilyen gyalázatos fölkérésre válaszoljak. Amikor a várőrség értesült erről a felelésről, határtalan örömujjongásban tört ki és parancsnokuk válaszának megerősítésekép nyomban elküldték gránátjainkat az ellenség soraiba. A hangulatot még jobban növelte egy pilótaliszthőstette, aki — mint már ismeretes — ugyanaznap repült ide és meghozta a parancsokat, meg a legfrissebb újságokat. Október 4-én a helyőrség megünnepelte a legfelsőbb hadúrnak, a királynak nevenapját. A parancsnok a következő szövegű szikratáviratot küldte Bécsbe: — Przemysl parancsnoka és várőrsége kéri Excellenciádat, juttassa el a trón zsámolyához lelkes hódolatunk és törhetetlen hűségünk kifejezését. Ugyanaznap, amikor az ünnepi lakoma során ép Kuzmanek altábornagy emelkedett szólásra, hogy pohárköszöntőt mondjon, érkezett meg a táviratra a válasz, amely így hangzott: A háború lelke. Irta: SZÁSZ ZOLTÁN. Diplomaták és reálpolitikusok állítják és magyarázgatják, hogy ez a háború, ami most ropogtatja az öreg Európa bordáit, egy szükséges rossz, melyet az utána következő jóért el kellett és el kell vállalni. Jó, fogadjuk el, ha mérsékelt lelkesedéssel is ezt a tételt s viseljük a később eljövendő jó reményében ezt a szükséges rosszat. Oly állásfoglalás ez, melyet fejcsóválva bár, s bizonyos, minden haladó szellem számára kétségtelen alapelvek feláldozása mellett, ugy, ahogy, mégis magunkévá tehetünk. Az ezerszer használt hasonlat a fájdalmas, de szükséges operációról átsegít a sok elénk tornyosodó ellenérven. Lehetetlen azonban ilyen hajlíthatóvá válni azokkal az egyre szaporodó kísérletekkel szemben, melyek már nem elégednek meg a háború számára kiutalt „szükséges rossz"-jelleg hangoztatásával, hanem még a rosszaságot is letagadni vagy halványítani törekesznek s oly elméletekkel kacérkodnak, amelyek szerint a háború valamijó, javító, fölemelő, sőt erkölcsnemesítő istenadomány. Ismétlem, inkább csak kacérkodnak e félig szörnyű, félig furcsa véleménynyel s nem mondják ki egész nyíltan és részletesen. De azért ellent-ellentmondva neki, le-levonva belőle itt is, ott is jókora részleteket, megszorítva igy, föltételezve ugy, a végeredményben mégis igen gyakran világot látott ez a háború-dédelgető felfogás. Egy híres publicistánk valamelyik derék vidéki városban kijelentette, hogy számára a háború a „legszebb dolog a világon." Kevésbbé nyersen mások más szépet mondtak róla. Most pedig megjelent egy egész könyv, mely bár a háború ellen is tartalmaz igen lelkes és igen okos megjegyzéseket, mégis összhatását véve bizonyos el nem titkolható élvezettel s buzgó tőkésítő hajlammal nyilatkozik a hét hónapja dúló világcsapásról. Egy igen finom írónk s egy rendkívül jeles és rokonszenves főpapunk, Prohászka Ottokár írta a könyvet s A háború lelke címet, adta neki. A háború folyamán tartott egyházi beszédeit és újságcikkeit — e két gyakran oly közelálló műfajhoz tartozó termékeket — gyűjtötte össze könyvbe s nyújtja át a közönségnek. Nem egységes mű tehát ez, hanem több, szervesen össze nem függő, kisebb közlemény bokrétája. De azért a szelleme meglehetősen egységes, már amennyiben erről Prohászkaitál szó lehet, akinek egyik jellemző tulajdonsága a nagyon ellentétes állítások hatásos keverése s az ellenmondások nyugodt vállalása. Ami mégis egységesséteszi, az akönyvön átvonuló metafizikai gondla' m v,ti'k variálásában Prohászka irigv. Nem akarok azonban itt egész Prohászkáról, se külön." . i. • i. mint metafizikusról szólni, "ugy fogom ezt megkísérelni. Az, ami . • .•ikezik a napilap tárcahasábjaira,"•.vész lobogásáról nap-nap •:tán irt pnapba, az e püspökünk ,-~'k • • 'ny .; borúról. Prohászka egyike azoknak akik a preceptor Hungáriáé címre igényt tartnak mindenesetre valami o-.v -Wo.- el'*i-- ndkó* féle ő, akinek szavaira nemcsak katholikusok, hanem minden felekezetűek, sőt a felekezet-fölöttiek is figyelnek, akit nemcsak áhítatot és épülést kereső hivők, hanem költői élvezetet, kereső művészlelkek is olvasnak. Nagyon is nem közönyös tehát, hogy egy ilyen magas piedesztálon álló ember védi-e vagy támadja a "háborút s ha védi, az, hogy hogyan védi"? A" legmegcsúfoltabb, legletiprottabb, legmeghazudtottabb fogalom ebben a világháborúban a kultúra. Ez szenved a legtöbbet, ez az, amit minden csatatéren, Tannenbergnél és a Marnenál, Varsó előtt és Krakó előtt, Valjevó előtt és a Dardanelláknál, Coronelnél s a Falkland-szigeteknél egyaránt megvernek, ez az, ami a háború ellenségeként véresen vonaglik a fél földgömb hoszszában. Ez az, amit annyiszor megcsúfolt lobogójával véd a vörös kereszt, ez az, amiért reszketnek az összes zászlók alatt küzdő katonák legjobbjai, legfelvilágosultabbjai is. Természetes tehát, hogy az, aki bármiféle módon védeni kezdi a háborút, reákényszerül a kultúra becsmérlésére. Még ha húzódozik is ettől, még ha a támadás előtt is is veszi a kalapját a kultúra előtt, még ha egy-két föltételes bókot is nyújt át neki, ikerülhetetlen, hogy ha a háborút menti, a kultúrát ne támadja. Ugyanaz a helyzet ., mintha valaki, mondjuk egy amerikai sidó vagy egy angol liberális, Oroszországot védi, bármint, tiltakozik és vívódik, azért mégis támadja már ezáltal a zsidóságot s a szabadságot. Prohászkát is reákényszeríti háború mentő attitűde-je a kultúra icsárlására. Rögtön a könyv elején kijelnti, hogy „ugyancsak nem a háború barátja" s a könyv folyamán is gyakran szer- 3