Pesti Hírlap, 1915. június (37. évfolyam, 151-180. szám)

1915-06-10 / 160. szám

1915. június 30., csütörtek PESTI HIRLAP­ ­nak, Kalisev Bulgáriának azt a kívánságát­­ tolmácsolta, hogy a Törökországgal való ba­rátságos politikát tovább folytassák. Sem­­­miféle igézet sem távtoríthatja el az eddigi­­ iránytól. A háborús Németország, Németország retorziója a francia hadi­foglyokkal szemben.­ ­A német foglyokat Afrikában, Dahomey sárgalázas vidékén nége­rekkel őrizteti a francia kormány.­­ Megtorlásul a legkényelmesebb német fogolytáborokból megfelelő számú franciát válogatnak ki és a mocsaras vidéken folyó szabályozási munkáknál dolgoztatják őket. Berlin, jan. 9.­­A német kormány már a múlt év no­vember havában azt követelte Franciaor­szágtól a spanyol és az amerikai nagykö­vetségek útján, hogy az Afrikában hadifog­ságban tartott németeket vigyék egészsége­sebb helyekre. A francia kormány egy hi­vatalos kommünikében azt bizonyítgatta, hogy az afrikai hadifoglyok testi jólétéről gondoskodás történt. Bebizonyosodott, hogy­­ez teljesen alaptalan. Különösen Dahomey-iben borzalmas a hadifoglyok helyzete. Szal­mán kénytelenek feküdni a maguk építette agyagkunyhókban. Őrizetükre feketéket ren­deltek ki, akik nagyon is éreztetik a fehérek­kel hatalmukat. Orvosi segély, orvosság nincs, dacára annak, hogy Dahomey Nyu­gat-Afrika egyik legegészségtelenebb he­lye. A sárgaláz és a malária napirenden van­nak. De az Észak-Afrikában tartott hadi­foglyok helyzete sem jobb. A hőség gyakran ,60 fok Celsiusra emelkedik és úgyszólván kalap nélkül kénytelenek a foglyok az izzó napsütésben nehéz munkákat végezni. A francia kormány egyedüli könnyítése az volt, hogy hosszabb, délelőtt 11-től dél­után 3 óráig tartó, déli szünetet tartott.­­ Mindezeken felül a táplálék kevés, a hazul­ról küldött dolgok elvesznek, a büntetések pedig rendkívül kegyetlenek. Mindezeknél fogva a német hadvezetőség, tekintettel, hogy minden tárgyalás sikertelen maradt, kényszerítve látta magát arra, hogy meg­torló intézkedésekhez nyúljon. Dahomey gyilkos klímája és a civilizált fehérek őrzé­séhez fekete katonák nem állanak Németor­szág rendelkezésére, s így nem követheti Franciaországnak a kultúrától áthatott pél­dáját. Ezzel szemben ugyanannyi francia hadifoglyot, ahány német hadifogoly van­­Afrikában, kiválogatnak a legszebb fogoly­táborokból, ahol eddig minden kényelem­ben és gondosságban részesültek és a mocsa­ras vidékeken folyó szabályozási munkála­toknál fogják őket dolgoztatni. A foglyok kiválogatása tekintet nélkül a szociális állás­ra és hivatásra történik meg, épúgy, ahogy Franciaország teszi a német foglyokkal Af­rikában. Németország ezzel azt akarja el­érni, amit az emberiességre való apellálás és a hosszan húzódó tárgyalások n­em tudtak elérni. S vagyunk. Ellenségeink csalódtak, mert kiéhezte­tési politikájuk csődöt mondott. Az uj termésig kibirjuk lisztkészletü­nkkel s bízom benne, hogy a pékeknek és a kiskereskedőknek nemsokára jobb keverésű lisztet fogok adhatni. Ezelőtt kö­rülbelül hatszázötven bécsi péknek a fejét kellett törnie azon, hogy honnan szerezhessenek ele­gendő lisztet, most már csak egy ember van Bécsben, akinek ezen törnie kell a fejét és ezt az embert van szerencsém a magam személyében be­mutatni önöknek.­­ Csak egy mód van arra, hogy mindenki megkapja, amit joggal elvárhat és ez az új termés lefoglalása a köz érdekében. Le kell foglalni az új termést és le kell szállítani a legmagasabb árakat. De még egy fontos feladat van: módját kel ejtenünk, hogy egész Ausztriában mindenütt mindenki egyforma kenyeret egyék... (Felkiál­tások: Magyarországon is!) .­­. . Igen, Magyar­országon is! Lehetetlen állapot az, hogy a bécsi lakosság kukoricakenyeret egyék, mikor másutt tiszta búzakenyeret esznek. Magyarországot rá kell szorítani, hogy ne csak kukoricát adjon Ausztriának, de felesleges búzáját és rozsát is engedje át nekünk. A mi új aratásunk, ha meg­kapjuk hozzá Magyarország fölöslegeit, elegendő lesz az 1916 évi aratásig. És majd csodálkozni fog Anglia, hogy milyen lelki nyugalommal tűr­jük a háborút, éhezni senki sem fog. Szólt ezután a bécsi polgármester a sör­árak emelkedéséről, a cukorhiányról, majd a marhaállomány takarmányozásáról s e részben azt fejtegette, hogy Bécsben az állami takarmány­központ intézménye csütörtököt mondott Ez a hivatal, nem állt feladata magaslatán s csak igy történhetett, hogy a majorosok nem juthattak takarmányhoz és a tejellátás Bécsben a lehető legfogyatékosabb. A monarchia és a háború. császárváros polgármestere a termés föl­osztásáról. Bécs, jun. 9. A harmadik kerületi Eintracht-társaság­­ülésén Weisskirchner polgármester beszédet mondott Bécs és Ausztria élelmezésének kérdé­séről.­­ Többek között a következőket mondta: — Mikor nemrégiben a császár előtt audien­cián voltam, a felség így szólt hozzám: „Bámu­lom a bécsi nép türelmét és áldozatkészségét, amelylyel a háború szenvedéseit és az azokkal járó következményeket viseli". Igen is, mi bé­­csiek, büszkék vagyunk arra, hogy béketűrők " •••!•• •••!•• • • ! 9 ig I ( A társadalom és a háború. Ferenc Szalvátor főherceg a magyar nem­zethez. Ferenc Szalvátor főherceg, a Magyar Vö­rös Kereszt­ Egylet védnökhelyettese a következő proklamációt intézi a magyar nemzethez. A magyar nemzethez! Midőn erejében és önfeláldozásában meg­edzett hadseregünk a háború tizedik hónapjában döntő csapást készül mérni ellenségeinkre, szö­vetségben harminchárom évig társunk, Olaszor­szág orvul támad reánk! Dicsőséges, legyőzhe­tetlen hadseregünk, melynek soraiban a magyar nemzet párját nem találó hősiességgel küzd, újabb harcok elé néz! Nem kételkedünk, hogy ezen újabb feladatunkat is erőnk tudatában Is­tenbe és ügyünk igazába vetett hittel, hűséges szövetséges társunkkal egyetemben, dicsősége­sen fogjuk megoldani! Hála a nemzet hazafias áldozatkészségének, a Magyar Vörös Kereszt­ Egylethez oly gazdag adományok folytak be, hogy azok lehetővé tették az eddigi harcok ütötte sebek enyhítését, lehetővé azt, hogy a harc meze­jén vérüket ontott hősök nagy száma felgyógyul­tan a hadseregnek visszaadassék, sokan pedig a társadalom hasznos tagjaiként övéikhez térhes­senek vissza. Ismervén a magyar nemzet lelki nagyságát, azon kéréssel fordulok bizalom telje­sen hazafias áldozatkészségéhez, hogy a Magyar Vörös Kereszt-Egylet emberbaráti törekvéseit ezentúl kettőzött igyekvéssel iparkodjék elősegí­teni, hogy felséges urunk és királyunk jelszava: „Bizalmam az ősi erényben!" ezáltal is változat­lan fényben tündököljön! Tengerészek a Vörös Keresztnek. A bécsi közös hadügyminisztérium tengerészeti osztálya újabban hatezer koronát küldött a Magyar Vö­rös Kereszt Egylet emberbaráti céljaira. Jön a gyűjtőkocsi! Szombaton Kőbányán lesz gyűjtés. A nagy meleg­­re való tekintettel a katonának fehérneműre, csokolá­déra és hűsítőkre van leginkább szüksége és mint min­dig, cigarettára- A társadalom szíve. A Pest­i Hírlap szerkesztőségéhez ma a következő adományok érkeztek. A megvakult katonáknak: Dr Herceghné Gálcsek Fannyka tanítónő Soroksár 4 K, özv. Gláser Ottóné Zágráb 3 K, Markovits és Sarkadi Élesd 3 K, Mihályffy hadnagy Máramarossziget 100 K, Difkovics Róza 10 K, Polónyi és Török 40 K. A Belmont-kávéház „mérnök­asztala" IS K, Stefánia Pestszentlőrinc 4-6­ K. Két kis­leány 2 K. A rokkant katonáknak: Jóbarátok Társasága Mű­csarnok-kávéház 1.10 K­A nyomorék katonáknak: Osztrák-Magyar Bank tisztviselője 5 K­A katonák özvegyeinek és árváinak: Schön Mar­git 2 K. A Vörös Kereszt Egyletnek: Osztrák-Magyar Bank tisztviselője 5 K- A határig. r— rA Pesti Si­lav Zriküldött tudósítójától. — Lavocne, jun. 6. "A háború — szerencsére — eltávolodott tő­lünk: ez látszik meg a határig, amelyet most már vasúton lehet elhagyni. Derűsebb, nyugodtabb a táj, nyugodtabbak, felhőtlen homlokúak az em­berek és köröskörül eltűntek az emlékeztetők, amelyek minduntalan maguknak követelték az aggódó figyelmet. A hó hideg fénye helyett az élet melege sugárzik a vándorra, néma és moz­dulatlan fehér síkok helyén aranylóan hullámzó gabonatengerek intenek és csodásan dús kalászú táblák piros pipacsszemükkel mosolyognak föl a kék égre. Érdekes jelenség:­azelőtt a nem-gazda­ember éppen csakhogy ügyet vetett a vetés állá­sára­, ma a coupé ablakához gyülekezik az egész utashad és büszkén és boldogan néz végig fegy­vertársainkon: a búza- és rozstáblákon, a kiüt­köző tengeri szabályos sorain. És mindenki re­ménynyel telik el: mienk a diadal, mienk az eredmény, mert égi ítélet jön, istenítélet: a Gond­viselés ezzel a bő terméssel jelt adott­, hogy mel­lettünk áll... Ma, a halál napjaiban az emberek babonásak és fogékonyak felsőbb jelek m­iat! Bizonyos, hogy még a ridegebbet is elfogja az áhítat, látván a természet csaknem lázas mun­káját. Mintha az édes anyaföld sietve rótta volna le háláját azért a sok vérért, amely barna testé­ért kiömlött, mintha százszoros élettel akarna fizetni az életért, amely elpusztult, ugy serken­nek föl a föld méhéből az életet adó és életet biztosító nagyszerű ajándékok. Békesség terül a tájra, amelyen nemrég ágyuk dübörgő szava né­mította el a madárdalt és a csöndesen zúgó erdők mélyén ismét háborítatlanul ver a kakuk. A ma­gyar honvédek harsány hurrája a futó ellenség nyomába szegődött és még a foszlányait sem hozza errefelé a kárpáti szél. Elmentek — mintha­­ sohasem jártak volna errefelé — a derék szövet­ségesek is és nyugovóra tértek az idegen hangra felfigyelő szellemei a szent magyar hegyeknek, dús erdőknek, hűvös völgyeknek. Megint a régi a vidék, éppen csakhogy­­ nehéz csaták dúltak errefelé. És ezt most már sohasem fogjuk elfe­ledni tudni. S mi egykor reménység volt, az most bizonyossággá vált és ez ezerszeresen drágává növeli ezeket a büszke és komor bérceket. Itt nem lehet bejönni! Itt nem jöhet be idegen, még ha millió és millió katonával bíró fehér cárja is a végtelen orosz birodalomnak! Nekem százszorosan jól esett viszontlátni ezeket a helyeket, mert a háború első hónapjai­ban, amikor még fegyverrel szolgáltam a hazát, ezen a vidéken vártuk a muszkát. Minden bokrot, minden fát üdvözlök erre: a most jelentéktelen és békességes cserjéket és fákat a háború első izgalmaiban ismertem meg fantasztikus formá­júaknak és veszélyt rejtő szörnyeknek. Világos őszi éjszakákon bel sokszor jött mögöttem a patrull, — öreg, de kemény tiszaháti legények •— ekkor mutatkoztunk be ezeknek az ágas­bogas, koz­ákot rejtő rengetegeknek. Abban az időben bizony még nem voltunk harcedzettek, de becsületesen megállottunk a helyünkön... Megy a vonat a határ felé és a nyári al­kony bíborában feketén ásít felém a beszkidi nagy alagút Előtte hatalmas szakadék. Ezt is ismerem. Langyos szeptemberi éjszakán hold­fény ragyogta be az egész tájat, amikor elmenő­ben felsóhajtott a káplárom: — Hadnagy uram, az a jó Úristen ebbe a likba tán belehajthatná az egész muszka ármá­diát mink meg csak a földet hánynák rájuk, de hamar kész vónánk velük! A káplár már nem érte meg, de kétezer muszka megrekedt abban a szakadékban! Körül­belül úgy történt — kicsiben — ahogy ő kivánta. Megy fölfelé a vonat és az egyetlen, ami a háborúra emlékeztet, egy-egy szembejövő transz­port muszka foglyokkal. Reggeledik, mosakod­nak, már úgy, ahogy a nyitott teherkocsikon lehet Megszólítok egyet, németül válaszol és nagyon sunyin mosolyog. — Én bezzeg rosszul imádkoztam, — ha-n darja és jellegzetes mozdulattal vájkál bele síp?.

Next