Pesti Hírlap, 1915. július (37. évfolyam, 181-211. szám)
1915-07-11 / 191. szám
f1 2 PESTI HÍRLAP 1915 julius 11., vasárnap. M gint viszatér a német hivatalos jelentésben a régi mondat: „A Galíciában küzdő német csapatok helyzete változatlan." Junius 13-án aztán megint nagy eseményt hoz hírről a német jelentés: Visszafoglaltuk a sieniavai hidfőt. Erre következik egy szakadatlan sikerekben gazdag tíz napos előnyomulás és június 22-én Lemberg. A Lemberg visszafoglalását követő hadiesemények sokkal közelebb vannak még hozzánk, semhogy emlékeztetni kellene rájuk. Július 7-én aztán fölbukkan újra a német nagy főhadiszállás jelentésében a jól ismert mondat: „A délkeleti hadszíntéren a helyzet a német csapatoknál változatlan." Azóta ugyanez. A stílus a régi, rövidesen elválik, hogy a stílusból helyénvaló volt-e arra következtetni, hogy ij nagy események előtt állunk, akár a keleti, akár pedig a nyugati harctéren. Egy hikünk ma arról szól, hogy a semleges államok katonai attaséi, akik eddig Galíciában voltak, a nyugati harctérre utaztak. Lehet, hogy mostanában ott több lesz a látnivaló. * A front mögötti munka mellett különös érdeklődésre tarthat számot az a munka is, amelyet az entente-diplomácia folytat a kulisszák mögött. Az entente ismét a Balkánra vetette ki hálóját, de most már a balkáni fővárosok között egyedül Szófiában összpontosul az entente minden reménysége. Bulgária... ah, ha őt meg lehetne kapni a Dardanellákhoz! A belgrádi orosz követet, Trubeckoj herceget, fölmentik s Szerbia protektorának fölmentése annyit jelent, hogy Oroszország most már egész Szerbiát föladja azért, mert Bulgáriát akarja megnyerni. A hivatalos orosz lapok nyíltan támadják Szerbiát s erre megkapjuk azt az érdekes magyarázatot, hogy a cár fölszólította a szerb királyt, hogy Olaszország hadüzenetével egyidejűleg kezdjen Ausztria-Magyarország ellen új offenzívát, Péter azonban kikosarazta Miklóst és offenzívát kezdett Albániában. A pétervári szerb követnek, Riszticsnek, is komoly összetűzése támad Szaszonovval. Kijelenti az orosz külügyminiszternek, hogy mikor az orosz seregeket mindenütt verik, Szerbia nem mehet ,előre a maga kis hadseregével. Erre állítólag Szaszonov Risztics megrendszabályozását és visszahívását követeli és Szófiára kacsint, hogy megvan-e elégedve. Visszahívják a szófiai angol követet is és utódjává az ismert politikai agitátort, Fitzmaurice-t nevezik ki. Egy szófiai újság szenzációs leleplezése szerint az angol követnek azért kellett váratlanul elutaznia Szófiából, mert a bombaper során a vádlottak olyan vallomást tettek, amelyek súlyosan kompromittálták a követet a Ferdinánd király és Radoszlavov miniszterelnök élete ellen irányuló merénylet előkészítési munkálatai körül. Mily tapintatlanság! Az angol király levelet ír abolgár királynak s a levelet egy angol tábornok viszi Szófiába. A levélben György király állítólag garanciát vállal arra is, hogy a békekötés után Bulgária Macedóniát megkapja. A francia sajtó is hevesen udvarol Bulgáriának, hogy nemzeti követelései teljesítését függeszsze föl arra az időre, mikor Szerbiát osztrák és magyar területekkel lehet majd kárpótolni Macedóniáért. Minden szál Szófiában fut össze, az udvarlók versenyt nyújtogatják a szép Penelopének a fonalakat, hízelgő szóval, fenyegető szóval, hogy végre készítse már el azt a szőnyeget, piondjon furcsatja középeurópai hatalmaknak és saját nemzeti érdekeinek, váljék hűtelenné régi érzéseihez s adja kezét az entente-nak, ugy se lesz abból semmi, hogy a középeurópai hatalmakat viszontlássa, hogy Szerbián át kezet foghasson velük a Dunánál . . . „De Bulgária tovább őrködik." Egy román politikus mondta ezt így nemrég és egy román tábornok most azt mondja, \\ovx/e román hadsereg nem arra való, hog\--sírját lelje a Kárpátokban. Ugyanaz a román tábornok mondja ezt, aki a balkáni háború idején arra vállalkozott, hogy egy automobillal bevonul Szófiába és elfogja a bolgár királyt. Mert nemcsak a Kárpátok őrködnek, hanem Bulgária is őrködik. Diplomatikusan felelget ugyan az entente csábítására, de a feleleteitől hol elszontyolodnak, hol új dühre gerjednek az udvarlók. És amit Penelope nappal szőtt, azt éjjel kifejti ... * Az európai háborúnak politikailag legexponáltabb pontja a Dardanellák. Épen ezért érthető, hogy az entente olyan rendkívüli erőfeszítéssel igyekszik az ostromot folytatni. Minden erőfeszítésnek azonban állandóan ugyanaz az eredménye: a szövetségesek rohamainak nap-nap után megismétlődő kudarca. Churchillen kívül talán senki sincs az ententeban, egyetlen katonai vezető egyéniség vagy magasrangú diplomata sem, aki bizakodva nézne az elkövetkező események elé. Az adott helyzetben az ostromban résztvevő hadseregek számára magukra hagyatottságukban nem nyílik más perspektíva, mint az, hogy a vállalkozásnak előbb-utóbb össze kell omlania. Vegyük sorra az immár négyes entente egyes államait a Dardanellák ostromának szempontjából. Minden jel arra mutat, hogy Franciaország immár egészen kelletlenül vesz részt az ostromban. Foglyul esett francia tisztek vallomásaiból derül ki, hogy egészen reménytelennek tartják az akciót és nem hiszik, hogy Franciaország újabb segítő csapatokat küldene, mert hiszen Franciaországnak a katonáira elsősorban azért van szüksége, hogy a francia földet szabadítsák föl. A Dardanelláknál pedig tizenhét éves franciák harcolnak. Az orosz lapok egészen nyíltan megírják, hogy Oroszországnak érthető okokból — az okokat nem kell bővebben magyarázni — nincs módjában, hogy az ostromot katonailag támogassa; meg kell elégednie a diplomáciai, úton való támogatással. És Anglia? Minden kommentárnál, minden találgatásnál többet mond a Dardanellákhoz rendelt szárazföldi haderő parancsnokának, Hamilton lordnak, Londonba küldött ezerszáz szavas távirati jelentése. Ezt a jelentést a maga egész terjedelmében az angol cenzúra, Úgy látszik, még nem engedte a külföldre jutni; azok a részletek azonban, amelyek eddig nyilvánosságra jutottak, máris eléggé jellemzőek. Elmondja ez a jelentés, hogy már a partraszállás pillanatában a török ütegek és gépfegyverek megtizedelték a Dardanellák elé érkező ezredeket, elmondja, hogy a tengeren való utánszállítás és muníciópótlás tekintetében helyrehozhatatlan hibák történtek, leleplezi azt a kínos tényt, hogy a tengeri és a szárazföldi haderők hadműveletei között nem volt meg a szükséges kapcsolat. Ez a néhány adat, amit itt reprodukálunk, eléggé megvilágítja, miért szisszentek föl olyan kínosan az angol lapok, és miért írnak arról, hogy csak e jelentés közzététele után érthető meg voltaképen, miért várt május óta az angol kormány Hamilton lord szolgálati közléggynek a nyilvánosságra hozásával. Közben pedig nap-nap után jelennek meg a török főhadiszállás hivatalos közleményei, amelynek a mondatai reframszerűen hangzanak el arról, hogy az ellenséges haderő támadásait az ellenség súlyos veszteségei közben verték vissza. Az ellenséges flotta hosszú hetek óta tétlen. Nem is mutatkozik a Dardanellák közelében. Ennek is megvan a maga külön oka: az a hét német tengeralattjáró, amely a Dardanellák bejáratánál cirkál, amely négy ellenséges hadihajót, a legutóbbi napokban pedig egy nagy szállítóhajót a tengerfenékre sülyesztett, és amely távol tartja az operációs területtől az angol és francia csatahajókat. A Dardanellákkal kapcsolatban Olaszországról a legellentétesebb hírek keringenek. Az egyik távirat arról szól, hogy kétszázezer ember várja a behajózását, a másik távirat szerint Olaszországnak minden katonájára szüksége van, hogy nemzeti aspirációit megvalósíthassa, a harmadik azt újságolja, hogy negyvenezer főnyi csapatot mégis a Dardanellák felé fognak irányítani, a negyedik azt mondja, hogy Olaszországnak érdekében áll a Dardanellák megnyitása, az ötödik keserűen panaszolja el, hogy Anglia és Oroszország megegyeztek a Dardanellák kérdésében, az olasz kormánynak azonban erről az egyezségről és ennek részleteiről nincs tudomása. A zűrzavar tehát teljes. A Dardanellák körüli bonyodalmakba élesen világít bele gróf Monts Antalnak, volt római német nagykövetnek, egy cikke, amelyet lapunk más helyén reprodukálunk, a amely leleplezi Anglia és Oroszország immár megdőltnek tekinthető titkos megállapodásait. Kiderül ebből a cikkből, hogy a Dardanellák kérdésének tulajdonképen Olaszország a forgópontja. Mint már sok mindennel ebben a háborúban, Olaszországgal is lekésett az entente. A kiszámított terv szerint Olaszországnak tulajdonképen két hónával ezelőtt kellett volna a háborúba beleavatkozni, mint ahogy közbelépése a valóságban megtörtént. Ez a két hónap: ez magyarázza meg az entente teljes kudarcát a Dardanellákban. Ha Olaszország márciusban avatkozik bele a háborúba, amikor még nem volt Gorlice, könnyen magával ránthatta volna — így számított Anglia és Oroszország — Romániát, Bulgáriát, Görögországot. Két hónapi késedelem miatt mind a három csatlakozás elmaradt. Két hónapi késedelem időt adott nekünk arra, hogy a, gorlicei áttöréssel, ezzel a véres tollvonással, keresztülhúzzuk az entente összes számításait s időt adott Törökországnak arra, hogy — mint az angol lapok mondják — a Gallipoli-félszigetet valóságos Gibraltárrá alakítsa át. Ez a Gibraltár hatalmas vár, amelyen véres fejjel zúzódik össze az entente-hadsereg. Ez ellen a Gibraltár ellen, újabb külső segítség nélkül, teljesen reménytelen és kárbaveszett minden roham. Gróf Monts leleplezi, hogy Churchill a maga önakaratából határozta el magát a Dardanellák ostromára, anélkül, hogy biztos bázisa lett volna politikai tekintetben az elhatározásának. Ez után a leleplezés után érthető meg a maga teljességében, mert támadják olyan elkeseredett vehemenciával az angol lapok Churchillt, miért kellett ennek az előkelő dilettánsnak oly gyorsan és feltűnően megbuknia. Ez a leleplezés világítja meg, mert írnak már az angol lapok arról, hogy Anglia el is vesztheti a háborút. A Dardanelláknál tehát katonailag és politikailag teljes kudarcot vallott az gn