Pesti Hírlap, 1915. november (37. évfolyam, 304-333. szám)

1915-11-03 / 306. szám

22 PESTI HÍRLAP 101". november 3., szerda. Éjszaka. (Regény.) 13 lila: PAKOTS JÓZSEF. t és az aggnenő sorra mutogatta a ka­risfa-almáriumokat, cseresznyefa-asztalo­kat, tölgyfa-nyoszolyákat, a szobák gyö­nyörű festett képeit. A tornáca,­tó fölött a talon fekete gót betűkkel ez a felírás volt­ olvasható: „Dombnis civitodiat introiu­m trim dl­exitum trimt (Az Úr őrködjék bejövete­led és távozásod fölött!) Borbála úgy elbámészkodott rajta, mint egy rejtelmes varázsigén. Az aggnenő azonban kiváltkép az asz­szonyi dolgokat mutatta meg: a hatalmas szövőszéket, a fehér, kék, vörös pamuttal kivarrt asztali kendőket, a kék és vörös pa­mutos sávolyokkal szőtt abroszokat, a négy nyüstös szöveteket, a fekete szőrrel varrott párnacsucsokait, a­ különböző edényeket, cin­tányérokat, kancsókat, réz kávéfőzőket, az ozflsse evőeszközöket, a remekmívű ambol­itát, a díszes gyertyamártát, ezüst és arany­poharakat. Borbálának elállt a szeme­ szája. Az ő otthona rideg volt, az apja nem sok ügyet vetett rá,­ az anyja pe­dig­ oly régen meg­halt. Itt pedig minden puhaságot, melegsé­get, otthon­iasságot és valami ünnepélyes uriság­ot lehelt ki magából. Borbála a ter­mészet vad gyermeke volt, de talán épen ezért az ellentét nagyon hatott rá. A tekin­tete eléggé elárulta az elragadtatását s az aggnenő mosolyogva, súgta a fülébe: — Ugy­e, lelkecském, jó volna itt lak­ni ! Jó volna itt magad asszonyának lenni! Ez a megjegyzés hirtelen észretekítet­te Borbálát. A lelkén egyszerre átsajdult a tudata annak, hogy mért jött ide s hogy esetleg mi várhat itt rá? Vajon ez az öreg nő is nem azért mutogatta flórra ezeket a szobákat, hogy fogva ejtse általa. Vajon a főbiró nem csupán azért utasította el a délelőtt a hivatalban, hogy itt a­ lakásán an­nál jobban elbánhasson vele? Talán ki sem juthat többé ebből a házból? Ha akarna, se engednék ki. Hiszen a főbíró nagyhatalmú ember, azt csinálhat vele, ami neki tetszik. Megriadt. A félelme olyan erős lett, hogy szinte belerázkódott. Didergősen ös­szekoccantak a fogai és gyorsan a kifelé ve­zető tornácajtó irányába hátrált, amely fö­lött ott állt a Szent Dávid áldása: — Az Úr őrködjék távozásod felett! Talán ha nagyon siet, most még őr­ködik. Sebtiben, dadogva dobálta a szava­kat az öreg asszony felé: — Mondja meg a főbiró urnak, hogy nem győztem bevárni. Majd máskor! Már a küszöbön volt a lába, amikor a tornác végén megnyílt egy ajtó s azon ki­lépett a főbíró. _ — Oh, szép fingom — szólította meg nyájasan — köszöntelek nálam! A gráciá­dat kérem, ki miért megvárakoztattalak, de ülő parádéban kívántalak fogadni, hogy legalább a­ ruhám tisztessége révén jussak harmóniába a te szépségeddel. XXVII. Báthori Mihály csakugyan kiöltözött ez alkalomra. Látszott rajta, hogy nagyon szeretett volna daliásnak, hódítónak festeni e gyönyörű lány előtt, akit szive minden hevével áhított. Gránátdolmány feszült rajta ezüst zsinórral, ezüst gombosán,­­ a nadrágja fehér karasia posztó, a csizmája budai bőrből varrott. A derekát kihúzta és ugy illegett a vendége előtt, m­­int egy sövény. Visszatessékelte Borbálát a bökő szo­bába és leültette a vánkosok­kal puhává ké­nyelmesített cifra lécára. Ő maga a gondol­kodó székben foglalt helyet és nyájasan megkérdezte: — Mi jó hozott hozzám, szép húgom? Borbála megemberelte magát. Vala­hogy arra gondolt e nehéz pillanatban, hogy ő boszorkány, akiben több erő rejtezik, mint más emberfajtája halandóban. Neki nem szabad félnie a főbírótól, hiszen az is csak ember, még­hozzá férfi, aki kívánja őt, sze­relmes belé, tehát gyönge. Egyszerre cso­dálatos élességgel látta, hogyan kell visel­kednie és mit kell cselekednie. Bensőjében remegve, de azért határozott elszánással felelte: — Főbiró úr fogva tart egy embert, akinek én a kiszabadítását szeretném. — Oh, oh, —­ mosolygott a főbiró — csak így egyszerűen? Akit elfogtunk, nem azért cselekedtük ezt vele, hogy szabadon bocsássuk. — Már bocsátottak szabadon embere­ket, akiket elfogtak. — Ha bebizonyosodott az ártatlan­ságuk. — Akiről most szó van, az ártatlan. — Ki bizonyítja be? — Én! — Mivel? — Akármivel. Érzem, tudom. Külön­ben tisztában kell lennem azzal is, hogy mi a vád ellene! Eddig csak arról értesül­tem, hogy elfogták. Főbíró úr rendeletére: — Ugy? Sok embert fogattam már el. Kiről van szó? Borbála lesütötte a szemét s az arca szint váltott, amikor felelte: — Egy Brassai Görög Kristóf nevü ifjúról! A főbiró nagy felháborodást és kitörő indulatot színlelt. Felugrott a helyéről és ugy kiabálta: — Arról a veszedelmes sehonnairól? Na, azt nem menti meg az ördögök egész kollég­iuma sem! Borbála megreszketett. — Mi a vád ellene? — Mi! Sok minden! Többek közt, hogy garabonc­os! Vállat vont hozzá. —­ Nem én mondom ezt. Tanuk vallják. Többen. Már jelentkeztek is. — Kik azok? A főbiró furcsán nevetett. — Vallatóra fogsz, szép húgom? Tán pörbe akarsz szállni a tanukkal? Nehéz lesz. Azok hit alatt vallják. Pedig én nem hiszek nekik. Úgy bizony. Képzelődök ezek az em­berek. Garaboncosok nincsenek, minthogy boszorkányok sem. De hát ők hitet tesznek rá. A tanács ez alapon dönt. Kurátor ura­mék közt többen hisznek i­s a mágiában, az ördöngösségben. És a görögnek vége. Talán hóhérkézre is adjuk. Báthori Mihály, amíg beszélt, fokoza­tosan észlelte a leány vergődő szenvedését, egyre növekvő izgalmát s ráeszmélt arra, hogy most jó úton jár. Borbírja csakugyan halálra rémült. Kedvese hát komoly veszedelemben forog. Garaboncosnak vádolják , ez a vád meg­ölheti. Borbála magában ujongott azon a bizonyosságon, hogy a kedvese csakugyan garaboncos, aminthogy magát is boszor­kánynak tudta, de most minden igyekezeté­vel arra kellett törekednie, hogy a vádat el­fordítsa kedvese feje felől. A lehetőség megvolt rá, hiszen a főbíró úgy is hitetlen. Sietve jegyezte meg hát: — De ha főbíró úr meg van győződve arról, hogy­ a görög nem garaboncos, akkor meg is mentheti. — Azt már nem eszem. Borbála elhűlt. — Miért ! — Mert aki annyira megzavarja az emberek nyugalmát, hogy még a józan be­látásukat is elveszi, az veszedelmes ember. Nem garabonciás, de veszedelmes. A bűne hát megvan, csak másmilyen. A büntetést mindenesetre megérdemli. S a büntetés lehet halál is. Borbálának egész lelkierejére volt senkiség, hogy fel ne sikoltson. Rémülten bámult a főbíróra. Ez egyszerre különös gúnynval nézett a szeme közé. — Lám, lám. — mondta csípősen. — mennyire szívén viseli az én szép húgom a görög kupec sorsát. Borbála megsemmisülten hallgatott. Báthori Mihály haragosan fakadt ki. — Most már bizonyosabb, mint va­laha, hogy a görögnek pusztulnia kell. Ha semmi bűne sem volna, akkor is el­­ kellene vesznie, mert utamba áll. Megértetted fi Tisztában vagyok vele, hogy miért félted őt annyira? A szeretőd ugy­e? No, hát el fog pusztulni! A tanács holnap összeül és meg­indítja a vizsgálatot. Jaj neki! Most már én is azt mondom, hogy garaboncos. Meg­ rontott téged is, akit ped­ig magamnak szán­tam. Már pusztán ezért is, te érted is meg kell halnia annak az embernek! Egészen kikelt magából. Indulatában a karosszéket ellendítette az útjából és fel­alá kezdett járni. Most már nem színlelt. Komoly düh emésztette és rá sem nézett a lányra. Ez halotthalványan állott fel, érezte, hogy elvesztette a játszmát. Csupán egy r­e­nedéke van még, az utolsó. Odarogyott a férfi elé és megragadta a dolmánya szélét. — Ne, ne! Ne bántsa! Így könyörgött valamikor az apjához is a nedves orrú borjúnak, Füveskének az életéért. Akkor nem kapott gráciát a szegény áldozat. És épen a görög volt kegyetlen. Most pedig róla van szó, a kegyetlen ítélke­zőről. Vajon van e számára kegyelem? A főbíró felrántotta a lányt térdeplő helyzetéből. Az indulata valósággal izzott.­ — Hiába minden, — kiáltotta — elvé­geztetett! A lány elájult. Báthory Mihály hozzáugrott, a kar­jára emelte és a lócára fektette. Gondolko­zott, hogy hívja-e be a gazdasszonyát? Nem, test felforralta a­ vérét. Az ingből kiomló szép formák szinte megvakítottak. Remegett a keze. Ellágyult. A lány tétován nyitotta f­el a szemét. Hirtelen felugrott és sietve hozta rendbe a ruháját. A főbiró megbűvölten nézte. —• Borbála, — mormogta lihegő, éhes szenvedélylyel, — egy föltétel alatt szaba­don bocsátom a szeretődet... A lány már tudta, hogy mi az a fölté­tel. Csak a szeme kérdezte: — Mi az? — Ha az enyém leszel, az én szeretőm! Akkor kieresztem a tömlőéből s elmehet Isten hírével, akárhova. Csak többet vissza ne jöj­jön .. . Nos? Borbála érezte: most, most! Itt a dön­tő pillanat. Hirtelen belenézett a saját lel­kébe és így beszélt magával: — Vigyázz, Borbála, hiszen boszor­kány vagy! Furcsán, erőszakoltan, de megadóan mosolygott:­­«­ Jó, — mondotta és olyan sejtelmes volt a hangja, — állom a föltételt. De előbb bocsássa szabadon . . . Báthori Mihály szinte felordított az örömtől. A vágyó karjával a lány után nyúlt, hogy átölelje, de az számított erre, mert tovasiklott s csak a küszöbről vetette vissza: — Előbb bocsássa, szabadon, akkor . .. Többet nem mondott, de az ígéretes, sejtelmes mosolyának tüzes tövise ott ma­radt a főbiró szívében. XXVIII. Vasárnapra virradóra nagy meglepe­tés érte a várost. A tömlőéből, amelyet pe­dig a külső világtól vasrostélyos ablakok, ne­héz lakatra járó és vasrudakkal elreteszelt vasajtók zártak el, megszökött a görög kupec. Senki sem­ értette, hogyan történhetett a szökés. Előző este a főbiró, tekintettel az általános hangulatra, még meg is kettőztette az őrséget, a tömlöc kulcsait maga vette ma­gához, sőt éjjel, hogy meggyőződjék rende­leteinek pontos megtartásáról, megjelent a tömlöc-folyosón is és hogy az őrök éjszakai éberségét teljesen biztosítsa, elküldte őket a hajdúk szobájába, hogy ébresszenek fel má­sik két hajdút s azokkal váltassák fel ma­gukat. .(Folyt. köv.).

Next