Pesti Hírlap, 1915. november (37. évfolyam, 304-333. szám)
1915-11-03 / 306. szám
22 PESTI HÍRLAP 101". november 3., szerda. Éjszaka. (Regény.) 13 lila: PAKOTS JÓZSEF. t és az aggnenő sorra mutogatta a karisfa-almáriumokat, cseresznyefa-asztalokat, tölgyfa-nyoszolyákat, a szobák gyönyörű festett képeit. A tornáca,tó fölött a talon fekete gót betűkkel ez a felírás volt olvasható: „Dombnis civitodiat introium trim dlexitum trimt (Az Úr őrködjék bejöveteled és távozásod fölött!) Borbála úgy elbámészkodott rajta, mint egy rejtelmes varázsigén. Az aggnenő azonban kiváltkép az aszszonyi dolgokat mutatta meg: a hatalmas szövőszéket, a fehér, kék, vörös pamuttal kivarrt asztali kendőket, a kék és vörös pamutos sávolyokkal szőtt abroszokat, a négy nyüstös szöveteket, a fekete szőrrel varrott párnacsucsokait, a különböző edényeket, cintányérokat, kancsókat, réz kávéfőzőket, az ozflsse evőeszközöket, a remekmívű ambolitát, a díszes gyertyamártát, ezüst és aranypoharakat. Borbálának elállt a szeme szája. Az ő otthona rideg volt, az apja nem sok ügyet vetett rá, az anyja pedig oly régen meghalt. Itt pedig minden puhaságot, melegséget, otthoniasságot és valami ünnepélyes uriságot lehelt ki magából. Borbála a természet vad gyermeke volt, de talán épen ezért az ellentét nagyon hatott rá. A tekintete eléggé elárulta az elragadtatását s az aggnenő mosolyogva, súgta a fülébe: — Ugye, lelkecském, jó volna itt lakni ! Jó volna itt magad asszonyának lenni! Ez a megjegyzés hirtelen észretekítette Borbálát. A lelkén egyszerre átsajdult a tudata annak, hogy mért jött ide s hogy esetleg mi várhat itt rá? Vajon ez az öreg nő is nem azért mutogatta flórra ezeket a szobákat, hogy fogva ejtse általa. Vajon a főbiró nem csupán azért utasította el a délelőtt a hivatalban, hogy itt a lakásán annál jobban elbánhasson vele? Talán ki sem juthat többé ebből a házból? Ha akarna, se engednék ki. Hiszen a főbíró nagyhatalmú ember, azt csinálhat vele, ami neki tetszik. Megriadt. A félelme olyan erős lett, hogy szinte belerázkódott. Didergősen összekoccantak a fogai és gyorsan a kifelé vezető tornácajtó irányába hátrált, amely fölött ott állt a Szent Dávid áldása: — Az Úr őrködjék távozásod felett! Talán ha nagyon siet, most még őrködik. Sebtiben, dadogva dobálta a szavakat az öreg asszony felé: — Mondja meg a főbiró urnak, hogy nem győztem bevárni. Majd máskor! Már a küszöbön volt a lába, amikor a tornác végén megnyílt egy ajtó s azon kilépett a főbíró. _ — Oh, szép fingom — szólította meg nyájasan — köszöntelek nálam! A gráciádat kérem, ki miért megvárakoztattalak, de ülő parádéban kívántalak fogadni, hogy legalább a ruhám tisztessége révén jussak harmóniába a te szépségeddel. XXVII. Báthori Mihály csakugyan kiöltözött ez alkalomra. Látszott rajta, hogy nagyon szeretett volna daliásnak, hódítónak festeni e gyönyörű lány előtt, akit szive minden hevével áhított. Gránátdolmány feszült rajta ezüst zsinórral, ezüst gombosán, a nadrágja fehér karasia posztó, a csizmája budai bőrből varrott. A derekát kihúzta és ugy illegett a vendége előtt, mint egy sövény. Visszatessékelte Borbálát a bökő szobába és leültette a vánkosokkal puhává kényelmesített cifra lécára. Ő maga a gondolkodó székben foglalt helyet és nyájasan megkérdezte: — Mi jó hozott hozzám, szép húgom? Borbála megemberelte magát. Valahogy arra gondolt e nehéz pillanatban, hogy ő boszorkány, akiben több erő rejtezik, mint más emberfajtája halandóban. Neki nem szabad félnie a főbírótól, hiszen az is csak ember, méghozzá férfi, aki kívánja őt, szerelmes belé, tehát gyönge. Egyszerre csodálatos élességgel látta, hogyan kell viselkednie és mit kell cselekednie. Bensőjében remegve, de azért határozott elszánással felelte: — Főbiró úr fogva tart egy embert, akinek én a kiszabadítását szeretném. — Oh, oh, — mosolygott a főbiró — csak így egyszerűen? Akit elfogtunk, nem azért cselekedtük ezt vele, hogy szabadon bocsássuk. — Már bocsátottak szabadon embereket, akiket elfogtak. — Ha bebizonyosodott az ártatlanságuk. — Akiről most szó van, az ártatlan. — Ki bizonyítja be? — Én! — Mivel? — Akármivel. Érzem, tudom. Különben tisztában kell lennem azzal is, hogy mi a vád ellene! Eddig csak arról értesültem, hogy elfogták. Főbíró úr rendeletére: — Ugy? Sok embert fogattam már el. Kiről van szó? Borbála lesütötte a szemét s az arca szint váltott, amikor felelte: — Egy Brassai Görög Kristóf nevü ifjúról! A főbiró nagy felháborodást és kitörő indulatot színlelt. Felugrott a helyéről és ugy kiabálta: — Arról a veszedelmes sehonnairól? Na, azt nem menti meg az ördögök egész kollégiuma sem! Borbála megreszketett. — Mi a vád ellene? — Mi! Sok minden! Többek közt, hogy garaboncos! Vállat vont hozzá. — Nem én mondom ezt. Tanuk vallják. Többen. Már jelentkeztek is. — Kik azok? A főbiró furcsán nevetett. — Vallatóra fogsz, szép húgom? Tán pörbe akarsz szállni a tanukkal? Nehéz lesz. Azok hit alatt vallják. Pedig én nem hiszek nekik. Úgy bizony. Képzelődök ezek az emberek. Garaboncosok nincsenek, minthogy boszorkányok sem. De hát ők hitet tesznek rá. A tanács ez alapon dönt. Kurátor uramék közt többen hisznek is a mágiában, az ördöngösségben. És a görögnek vége. Talán hóhérkézre is adjuk. Báthori Mihály, amíg beszélt, fokozatosan észlelte a leány vergődő szenvedését, egyre növekvő izgalmát s ráeszmélt arra, hogy most jó úton jár. Borbírja csakugyan halálra rémült. Kedvese hát komoly veszedelemben forog. Garaboncosnak vádolják , ez a vád megölheti. Borbála magában ujongott azon a bizonyosságon, hogy a kedvese csakugyan garaboncos, aminthogy magát is boszorkánynak tudta, de most minden igyekezetével arra kellett törekednie, hogy a vádat elfordítsa kedvese feje felől. A lehetőség megvolt rá, hiszen a főbíró úgy is hitetlen. Sietve jegyezte meg hát: — De ha főbíró úr meg van győződve arról, hogy a görög nem garaboncos, akkor meg is mentheti. — Azt már nem eszem. Borbála elhűlt. — Miért ! — Mert aki annyira megzavarja az emberek nyugalmát, hogy még a józan belátásukat is elveszi, az veszedelmes ember. Nem garabonciás, de veszedelmes. A bűne hát megvan, csak másmilyen. A büntetést mindenesetre megérdemli. S a büntetés lehet halál is. Borbálának egész lelkierejére volt senkiség, hogy fel ne sikoltson. Rémülten bámult a főbíróra. Ez egyszerre különös gúnynval nézett a szeme közé. — Lám, lám. — mondta csípősen. — mennyire szívén viseli az én szép húgom a görög kupec sorsát. Borbála megsemmisülten hallgatott. Báthori Mihály haragosan fakadt ki. — Most már bizonyosabb, mint valaha, hogy a görögnek pusztulnia kell. Ha semmi bűne sem volna, akkor is el kellene vesznie, mert utamba áll. Megértetted fi Tisztában vagyok vele, hogy miért félted őt annyira? A szeretőd ugye? No, hát el fog pusztulni! A tanács holnap összeül és megindítja a vizsgálatot. Jaj neki! Most már én is azt mondom, hogy garaboncos. Meg rontott téged is, akit pedig magamnak szántam. Már pusztán ezért is, te érted is meg kell halnia annak az embernek! Egészen kikelt magából. Indulatában a karosszéket ellendítette az útjából és felalá kezdett járni. Most már nem színlelt. Komoly düh emésztette és rá sem nézett a lányra. Ez halotthalványan állott fel, érezte, hogy elvesztette a játszmát. Csupán egy renedéke van még, az utolsó. Odarogyott a férfi elé és megragadta a dolmánya szélét. — Ne, ne! Ne bántsa! Így könyörgött valamikor az apjához is a nedves orrú borjúnak, Füveskének az életéért. Akkor nem kapott gráciát a szegény áldozat. És épen a görög volt kegyetlen. Most pedig róla van szó, a kegyetlen ítélkezőről. Vajon van e számára kegyelem? A főbíró felrántotta a lányt térdeplő helyzetéből. Az indulata valósággal izzott. — Hiába minden, — kiáltotta — elvégeztetett! A lány elájult. Báthory Mihály hozzáugrott, a karjára emelte és a lócára fektette. Gondolkozott, hogy hívja-e be a gazdasszonyát? Nem, test felforralta a vérét. Az ingből kiomló szép formák szinte megvakítottak. Remegett a keze. Ellágyult. A lány tétován nyitotta fel a szemét. Hirtelen felugrott és sietve hozta rendbe a ruháját. A főbiró megbűvölten nézte. —• Borbála, — mormogta lihegő, éhes szenvedélylyel, — egy föltétel alatt szabadon bocsátom a szeretődet... A lány már tudta, hogy mi az a föltétel. Csak a szeme kérdezte: — Mi az? — Ha az enyém leszel, az én szeretőm! Akkor kieresztem a tömlőéből s elmehet Isten hírével, akárhova. Csak többet vissza ne jöjjön .. . Nos? Borbála érezte: most, most! Itt a döntő pillanat. Hirtelen belenézett a saját lelkébe és így beszélt magával: — Vigyázz, Borbála, hiszen boszorkány vagy! Furcsán, erőszakoltan, de megadóan mosolygott:« Jó, — mondotta és olyan sejtelmes volt a hangja, — állom a föltételt. De előbb bocsássa szabadon . . . Báthori Mihály szinte felordított az örömtől. A vágyó karjával a lány után nyúlt, hogy átölelje, de az számított erre, mert tovasiklott s csak a küszöbről vetette vissza: — Előbb bocsássa, szabadon, akkor . .. Többet nem mondott, de az ígéretes, sejtelmes mosolyának tüzes tövise ott maradt a főbiró szívében. XXVIII. Vasárnapra virradóra nagy meglepetés érte a várost. A tömlőéből, amelyet pedig a külső világtól vasrostélyos ablakok, nehéz lakatra járó és vasrudakkal elreteszelt vasajtók zártak el, megszökött a görög kupec. Senki sem értette, hogyan történhetett a szökés. Előző este a főbiró, tekintettel az általános hangulatra, még meg is kettőztette az őrséget, a tömlöc kulcsait maga vette magához, sőt éjjel, hogy meggyőződjék rendeleteinek pontos megtartásáról, megjelent a tömlöc-folyosón is és hogy az őrök éjszakai éberségét teljesen biztosítsa, elküldte őket a hajdúk szobájába, hogy ébresszenek fel másik két hajdút s azokkal váltassák fel magukat. .(Folyt. köv.).