Pesti Hírlap, 1915. december (37. évfolyam, 334-363. szám)

1915-12-01 / 334. szám

Pétemtr és Bukarest között az orosz átvonulás kérdésé­ben élénk tárgyalások folynak, de Bratianu nyilván nem invitál, mint egykor Venize­ A bolgár offenzíva kezdetén egy harmadik bolgár seregnek kel­lett őrt állnia az entente-tal szemben a bol­gár-görög határ mentén, egy negyediknek a román határ mentén és a szultán, mikor a bolgár-török szövetségről szólt trónbeszédé­ben, azt mondta, hogy a törökök is ott fog­nak harcolni, ahol a közös érdek kívánja. Délmacedóniában semmi esetre sem szorulnak a bolgárok támogatásra. Elvégzik a munkát egyedül is. S ha egy olasz lap arról ír, hogy Gallwitz csapatai Üszkükbe érkeztek, hogy részt vegyenek a bolgárok oldalán az entente-csapatokkal szemben is, akkor egy — ha a hír igaznak bizonyulna — legfölebb Németország és Bulgária katonai együttműködésének teljes harmóniáját fog­ja szimbolizálni a görög határon is és egy­ben figyelmeztetésül fog szolgálni Olaszor­szágnak, h­ogy a kellemetlen találkozás Né­metországgal alkalomadtán még Albániában is megeshetik. Egy olasz jelentés arról ad hírt, hogy Sarrat tábornok hadserege, minthogy mos­tani hadállásait tarthatatlannak látja, meg­kezdte a Szalonikibe való általános vissza­vonulást. A Sarrail-sereg frontja csak­ugyan tarthatatlan: a bolgárok azzal, hogy a Csrna felső folyásán átkeltek, átkarolással és hátbatámadással fenyegetik a Csrna alsó folyásánál álló entente-sereget. Ha az olasz lap hite igaz — és semmi ok sincs, hogy kételkedni kelljen benne, — ez a balkáni expedíció csúf kudarcának a be­vallását jelenti. Ezek után lehet-e komolyan hinni abban, hogy Oroszország és Olaszor­szág „együtt­működjék" francia és angol szövetségeseivel, ahogyan azt Kitchener ter­vezte. Ebben az együttműködésben Kitche­ner és Joffre katonái már nem óhajtanak résztvenni, elmenekülnek a megsemmisülés elől. * TT A payos lány, meg a vak katona. Irta: ALBA NEVIS. Egy óriási kékszárnyú légy repült be a nyitott ablakon, keresztül-kasul búgta a kórtermet, végül letelepedett a négyes ágy takaróján, ahol aprócska csokoládémorzsá­kat talált. A négyes beteg fiatal lány volt, akit naponta meglátogatott a vőlegénye, éj­jeli szekrényén mindig volt édesség, meg vi­rág. Olykor illattalan, de gőgös fehér ró­zsák, néha meg látszólag alázatos, de a jó­szágukkal valósággal megbabonázó kis­­gyöngyvirágok. Ivóra délután volt, a levegő forró és nehéz, egyik-másik beteg elszunnyadt és erőtlenül, kimerülve, nyílt szájjal lélegzett. A legutolsó ágyon olyan merev és éles arc­cal feküdt egy szívbajos asszony, mintha máris halott volna. Arca-bőre sárgára fe­szült, szájszélei kékesek, két keze a takarón illedelmesen, megadón összekulcsolva. Ta­lán harmincöt esztendős volt, de látszatra olyan öreg, hogy a korát­­számokban már nem is lehetett kifejezni, mert a végetlen enyészetnek nincsenek számjegyei. Mozdu­latlanul feküdt a magasra halmozott párná­­kon, míg el nem jött a látogatási idő; ilyen­kor aztán lábujjhegyen állta körül az ágyát kish­iszemű ura, meg két gyönyörű, életerős gyereke: egy nagy, fekete kamaszfiú, meg egy aranyhajú, hatalmas sü­rdőleány. A be­teg csak keveset beszélt; vékony, idegen hangon, — akár panaszkodó gyerek "sírna. Azonban inkább hallgatagon nézte őket, mintha lassan búcsúzkodna minden drága vonásuktól, minden szavuktól, életének min­den kincses értékétől. Mikor később elmen­tek, a bonbonokat fáradt kézzel nyújtotta át a nővérnek és újra magába roskadt, így ment ez egy­ hónapja, mióta behozták. A könnyebb betegek ezalatt viziteltek egymás­nál, összeültek valamelyik ágy szélén és pletykáltak, akár azelőtt odakint. Épen olyan gyarlók, rosszak, bű­vösek voltak most is, mint egészséges korukban, csak akkor riadt meg, szállt magába az egyik is, a má­sik is, mikor kicsit erősebben rontott rá a kór, vagy valami kedvezőtlent mondott a ta­nársegéd. Ekkor újra alázat, jóság, részvét szállt a szívükbe és ilyenek voltak a­­ ja­vulásig. Akadt köztük vesebajos, sok gyomor­beteg. (A hadikenyértől! — mondták) Egy aláátkozott szemű, akinek az epehólyagja volt hibás és a többiekkel örökké kötődött, egy friss arcú, cukorbajos nő, akit maguk közt „cukros"-nak hívtak, meg egy reformá­tus papné , vidékről, akinek a­pja volt be­teg s aki nem vegyült közéjük — Már pedig — mondta a cukros — itt valamennyien egyenlők vagyunk! Nekünk két üzletünk van Tatán, a lányom szépen zongorázik és én külön szobába akartam menni, mondtam a tanár úrnak: akármibe is kerül, nem baj! De mit csináljak, ha nem volt? — Istenem­, — szólott az epebajos — egy papné, az c­sak nem olyan nagy valami!­­ Úriasszony, szó sincs róla, de én otthon szobalányt, tartok és minden délben valódi tokajit iszunk Egy papné . . . Auguszta fő­hercegnőről azt mondják: a legszegényebbet ! Két nap óta az olasz hadszíntérről be­számoló vezérkari jelentések különös meleg­séggel emlékeznek meg a magyar ezredek hő­siességéről. Tegnap a debreceni gyalogezred, ma a budapesti első honvédgyalogezred és a nagyváradi 4. szám­i honvédgyalogezred vi­tézségét jegyzi föl a hadi jelentés. A magyar­országi közös és honvédgyalogezredek­­Addig is minden csodálatot és m­ódolatot kiérdemlő­en harcoltak. A Monte San Mi­ch­elet és a san martinoi hadállást nemcsak tegnapelőtt, nemcsak tegnap támadták elkeseredett he­vességgel az olaszok: huszonegy napon ke­resztül soha nem szűnő rohamokat kellett itt visszaverniük a magyar ezredeknek. Eddig, sajnos, nem fordult elő túlságosan gyakran, hogy a vezérkari jelentések az ezredszám közlésén kívül a magyar ezredek állomáshe­lyét is megjelölték volna és így a külföldön n­em igen tudhatták, hogy a legfontosabb hadállások megvédelmezes­ a magyar kato­nák hősiességének köszönh­ető. A harmadik Isonzo-csatáról beszámoló összefoglaló jelen­tés mindössze öt ezredet említett fel, mint amelyek a legválságosabb helyzetben is szi­lárdul kitartottak és megakadályozták az el­lenséget a front áttörésére irányuló erőfeszí­tésében. Mind öt ezred magyar volt. Ezt is úgy szóba áll, mintha hozzávaló lenne. Pedig az hercegasszony­! Igaz-e Hermin! Hermin, a púpos, szótlanul ült, fehér, dagadt keze az ölébe csüngött. Fiatal mellé­nek egy része kivillant a csíkos ing keskeny nyílásán. — Igaz, — bólintott és szürke szemei, melyek nagyok és szépek voltak, mint egy csudálatos, napfényes terem, — egyre az órát nézték. — Még ráér, — nevetett a cukros, — most még úgy sincs lenn a katonája! A púpos dühösen rántotta fel a vállát: — Az ördögé! — mondta, — nem az enyém! — Nincs abban semmi, — legyintett, az epebajos. — Mikor én még olyan fiatal voltam . . .! — Igazán nevetséges! — felelte a pú­pos, — az ember itt szóba se állhat valaki­vel! Az a szegény, vak fin véletlenül földim, hát csak elbeszélgetek vele. Az ember egy percre elfelejti a baját. • Az éjjeli szekrényről felvette a piros­fedeles könyvet — Mikszáth „Nagy per"-ét —, és indult lefelé, a kertbe. A többiek egy kicsit vihogtak utána, talán szóltak is vala­mit, de ő nem törődött velük, ment egyene­sen a szokott helye, a vadgesztenyefa felé, melynek királyian dús, zöld lombjai a Witlet seperték, alatta kerek, fehér bádog asztal, meg két hosszú pad. Itt ültek ketten, más­napok óta: a szegény vak katona az egyik padon, a másikon meg ő. Eleinte nem beszél­tek egymáshoz, a fiú lezárt szemhéjaival olyan halálos szomorú látvány volt, hogy Hermina megkönyezte. A fiatal, sápadt, so- PESTI HÍRLAP 1915. december 1.,­­szerda.

Next