Pesti Hírlap, 1916. január (38. évfolyam, 1-31. szám)
1916-01-09 / 9. szám
1916.január 9., vasárnap, pesti hírlap Inter armo. Kínek hogy szolgál a szer'citsse. Orosz harctér', december. Pár napja nyugalom volt, az emberek csoportokban Hevertek az apró tüzek körül és krumplit süt fittek. Rezervábtan volt a század, pihent. A kapitány frissen borotvált píros arccal járkált s nézte az embereit. A fiatal feleségére gondolt, akitől már három hónapja nem kapott levelet s nagyon morózus volt. Vájjon hol 61 ? Aggódva gondolt rá, hogy jól érzi-e magát az ő szüleinél, mert azt kívánta, hogy most félévet ezeknél töltsön ... A tüdeje is folyvást bosszantotta, régi csúcshurutját érezte, este már jöttek az erős izzadások s állandóan láz ... De hol van most Meran, hol van most Areo . . . Az ezredes is oly ideges vele szemben, mindég őt állítja a legveszélyeztetettebb pontra . . . ez az egész élet nem ér semmit. Az ember csak kerülgeti a végzetét . . . Egyszerre csak feltűnt neki egy ember, aki a puskájára támaszkodva álldogált, ahogy a juhász szokott a pusztán a nyáj mögött. — Hát magának mi baja ? — szólott hozzá. A baka szórakozottan felnézett. Hogy a kapitányát látta, kissé összeszedte magát s vontatott beszédjével igy szólt: — Kapitány úrnak alássan jelentem, van nekem bajom elég. A kapitány pár pillanatig nézte, nézte az arcízt, akkor elnevette magát. — Hát maga szerencsétlen, maga panaszkodja . . . Mem örül neki, hogy itt van, ennyi sturm után, amit megcsináltunk! Hiszen a századtörzsöt már elvitte az ördög, csak a maga szomorú pofájára mindig emlékszem, hát mit mesél itt nekem, hogyvan elég baja . . . A kapitány magyar ember volt, de gyerekkorában katonai iskoláim került s ma már kicsit furcsán beszél magyarul. Az ITriber lehajtotta a fejét, aztán így dünynyögött. —• Kapitány uram, mit bánom én azt, mikor azt írják hazafja il, hogy a feleségem ott hagyta az ímvámékat. A kapitányszinte ijedten nézett rá, aztán idegesen fölnevetett. — Örüljön neki, hogy aztírjál.!, mert legalább ílja! Nézze csak, én már három hónap óta egy betűi hirt se kaptam a feleségemről. — Hát igen, — mondta az ember, — jobb is véna Inkább nem kapni, de nekem kapitány uram nem szagál a szerencse, enírem megkeres a rossz hir, ha az ürgelyukba búvok is. — Na, hát aztán mért hagyta ott az asszony az anyóst. — Hát, mert megverte az apám. — Micsoda? . . . Hát mért verte meg? — Mer kiöntötte a dézsát. — mondta minden szót elnyújtva a baba. — Ezér verte meg? — Ezér. — Hát mi vót abba a dézsába, hogy úgy sajnálták. — Moslék. — Moslék? ... Mit, malacnak való moslék? — Az. — És ezért megverte? —Ezért. — Mivel? — Bottal,le úgy, hogy két hétig nyomta a fiún, az ágyat. — Hát az gazember, az a maga apja! — Nem a. —• Nem? . . . Hát akkor maga is gazember, ha .12 apja pártján van a feleségével szembe! — Xeera a. A kapitány bámulva nézte az embert, ahogy ott állott két-három hete borotválatlan maszatos képpel, szomorúan lógva, a szeme meredt s a sapkája ellenzője hétfelé volt már kunkorodva, mint a régi harcosoknak szokott, akik egyik csatából a másikba mennek, sárba hálnak és vízben ébrednek. — Hát mi volt avval a moslékkal! ... — kezdte újra a kapitány. — Biztosan nem a malac öébe öntötte. — Nem. — Aha, már kezdem érteni. Csak úgy kiöntötte. — Igen. — Mit nem, mit igen! Hát azt a betyár krucifikszuláát magának, hát hova öntötte? — Hát... az anyám fejére ... — mondta csendesen az ember. A kapitány elmeresztette a szemét, aztán elfeledkezett háborúról, mindenről s elkezdett hangosan kacagni. Ja azt már értem. Annyira nevetett, hogy el kellett fordulnia, annyira groteszk volt a legény a bánatos esetével, ahogy harminc csata után itt áll sértetlenül s azon bánkódik, hogy otthon az asszonyok egymás fejére öntik a dézsát . . . — Deztán mér öntötte rá, mongva? — A csizmáért. — Egy csizmáért? — Igen. — Beszéljen, az isten áldja meg, harapófogóval kell magából kiszedni minden szót? Miféle csizmáért? — Az én csizmámért.— A kapitány szigorú akart lenni, de mindjárt nevetett, ha ránézett a szerencsétlen flótásra. — Hogy hijják magát? — Ik melde gehoreamm, Busa János. — Hát nézze Busa János, én magát ugy kiköttetem, ha mindent el nem mond, hogy maga még olyat nem látott! — Igen. — Nahát hogy vót. — Ugy— Hogy? — Ahogy mondom. — Hát maga, maga jóember, hát hisz nem mondja sehogyse! — Nem. — Mért nem? — Hát az a jó isten tudja, kapitány uram, hogy vót, mint vót, én ugyan nem tudom. — Dehát azt mondja, hogy a csizmáért vót! — Igen. — Ilát hogy vót az a csizma? — Tizenhat pengő. — Nem azt kérdem, de hogy került bele a históriába az a csizma. Hogy vesztek össze rajta? — Ahogy az asszonyok szoktak. . . Csak összekaptak . . . Mert lassan jelentem, azt irtam haza, hogzy hüggyék el a csizmámat, mer a bokkancsból ki van a lábam. Hát osztán az anyám el is akarta, de a feleségem azt gondolta, hogy hátha nem kapom meg! Mer igaz is, hogy vagy kapja meg az ember, vagy se . . . Osztán igaz, csak tizenhat pengő vót a csizma, de Nyiriaházán most vót bent a feleségem, látta a hetivásáron, hogy egy pár csizmának hatvan pengő az ára! De még felé se jár az olyannak, mint az én csízem. Hát bizony, vagy kapnám meg, vagy se, pedig kár vóna ... De az anyám azt tanulta vetni, hogy mi közöd a csizmáim, az a Busa vagyonhól való. Ez meg az asszonynak esett terhére, mert neki is vót hozománya rendesen, megkapta a vászonnémiít, ágyat, mindent, ahogy nálunk szokás, meg még két vékás hasznavehetetlent, egyszóval igazi fenn horgya az orrát . . . Ha nem kapja meg, akkor so te sirasd, jólélek, mondta neki az anyám, kitelik a Busa vagyonból, nem kell siratni, mer azt tudom, hogy a Hideg István lánya a magáéból még (követem alássan) tetűit se adna az én fiamnak ... — Aha, hát erre öntötte rá a moslékot az öreg asszonyra . . . — Nem, csak akkor mikor azédes anyám a szemébe pökött. — Azt is? — Igen, mert az asszony is odavetette neki a csizmát a lába elibe és aszonta hogy . Hát erre gutött ki az anyámból a leköpés. — Arra meg az asszony fogta a dézsát és . . . — Igenis. A kapitány nevetett és csóválta a fejét. — Hát maga, aztán melyiknek ad igazat, János? — Hát kérem a lássan, én igazat adok a kedves feleségemnek, mer vagy kapja meg az ember, vagy se, de hát az anyámnak se mondhatom, hogy nem vót vóna igaza a csizma dógába, mer hát így vagyunk e! .. . S megemelte a lábát. A kapitány elszörnyedt. A legénynek egész le volt vásva a hibáról a balkanos, a lábujjaihoz madzaggal volt hozakötözve. — Hát maga mért nem kér más lábbelit! Maga szerencsétlen. — Nem tudok én kérni. — Tönkre teszi magát! Nekem kell a maga lábáról gondoskodni? Agyon hül, elviszi az ördög. — Mindegy a nékem, úgyse vagyok én ember. Tudja azt a feleségem, azér is vót neki igaza. Nekem ma mindegy. Bajom van nekem a tüdőmmel, két esztendeig csak úgy kornyadoztam, egy villaganét nem birtam kivetni az ólból. — Hát akkor hoggy hoztál el katonának? — Jaj itt muszály . . . A kapitány meghatódott. — Na jöjjön maga kap bakkaneaot . . . Osztán, hogy segítsek magán? hogy egy kicsit kíméljem! . . . Tud maga főzni? Az ember megrántotta a vállát s nevetett. — Mán azt igen, aztal jól tudok, mer én mindig olyan katuska vótam az anyám mellett... azér is sajnál az engem! — Na látja és ezt se mondja! Olyan embereket kell a konyha mellé állítani, akinek fogalmuk sincs a főzésről . . . — Hát kapitány úr, én olyan ember vagyok, akinek nem szagáll a szerencse ... A sógorom, mind olyan mint egy marha, mind otthon van, vagy a hirsplaceon, egynek se kell gyalogolni, se eturmolni, én meg már idáig, ahogy számítom, huszonkilenc csatába, vólam. — No, ne busuljon, ezután a konyha mellett lesz. Most legalább jól fog lakni, János . . . — Igenis. Ahogy másnap uj bakkancsban, uj hivatalában a konyha mellett áll s épen osztani akarja az első gulyást, amit főzött; fejük fölött csattan egy shrapnell és pont belever a tábori konyhába. Senkinek se lett baja, csak János maradt ot!; egy marék golyó futott át rajta. — No, fene vigye el, — mondta a kapitány, — ennek már szolgált a szerencse. Jobb is így a boldogtalannak . . . Most rajtam a sor . . . Köhögni kezdett s vér jött a száján. — A, — mondta örömmel, — megjött a tüdővérzés, most haza küldenek! . . . Móricz Zsigmond. — A miniszterelnök a királynál, Bécsből táviratozzák. A király ma délelőtt kihallgatáson fogadta gróf Tisza István miniszterelnököt, aki délután öt órakor visszautazott Budapestre. Az ellenzék földgázbizottsága. Az ellenzéki pártoknak a földgázjavaslat tanulmányozására kiküldött bizottsága vasárnap öt órakor a függetlenségi pártkör helyiségében ülést tart. A bizottság tagjai: Beck Lajos, Földes Béla, Platthet György, gróf Andrássy Gyula, gróf Bethlen István, Ugrón Gábor, Rakovszky István, és Huszár Károly. A Pénzintézeti Központ vitája. A képviselőház hétfőn délelőtt tíz órakor tartandó ülésén folytatja a Pénzintézeti Központ törvényjavaslatának tárgyalását. A vitában felszólalnak: Ugron Gábor, Jaczkó Pál, Springer Ferenc, Ráth Endre, Ábrahám Dezső, Szabó István (nagyatádi) és Peck Lajos.