Pesti Hírlap, 1916. január (38. évfolyam, 1-31. szám)
1916-01-21 / 21. szám
1916.január 19., szerds. PESTI HÍRLAP II . 1 A boldogság ára. — Regény. — 22 Irta: FEHÉR KRISZTIN. Az első tanuló-óra után mindjárt bebizonyította, hogy az apa gyomokoi megítélésénél cseppet sem túlzott. A kis „Murilló-angyal" mindjárt az óra elején kiugrott a higiénikus tanulópadból és a szőnyegre henteredve, a legkomolyabb elhatározással jelentette ki, hogy ő nem tanul, míg a kisasszony „lovas"-t nem játszik vele. A „másik" mindig játszott. Vera idegesen pillantott az órára. Fél tízre a klinikán kellett lennie s már nyolc óra elmúlt — Milyen az a lovas? — érdeklődött azért látszólag nyugodtan. A gyermek megmagyarázta. — Álljon a kisasszony négykézláb. De folyton izegyen-mozogjon, hogy „kunszt" legyen a hátára ülni. Azután meg próbáljon levetni — ha tud. A „másik" nem tudott. Hadd lám, maga ügyesebb e? — Először is. —• vonta össze a szemöldökét Vera, — tanulj meg tisztességesen beszélni. Neked én nem vagyok „maga". Másodszor, ha rögtön vissza nem ülsz az asztalodhoz, büntetést kapsz. — Ugyan milyet? — feleselt a gyerek. — Most már azért se tanulok. Hogy nagyobb nyomatékot adjon szavairak, hengerbuckázni kezdett a szőnyegen. — Ottó, jössz ide mindjárt! — mérgelődött Vera. A gyerek leült Verával szemben az átelleni sarokban a szőnyegre. Onnan beszólt. — Nem megyek. Én most nem akarok tanulni. A büntetésétől, tudja, egy cseppet se félek. Talán nem szabad lesz tésztát ennem az ebédhez? Ad nekem a mama, mikor maga nem látja. Vagy szobaáristom? A papa nem engedi, hogy egy napig levegőre ne menjek. Hát, mi van még? Korán ágyba küld talán? Csakhogy akkor meg úgy sirok, hogy Magdi meg Gazsi nem tudnak tanulni, s akkor a tanár úr fogja magát kérni, hogy engedje el a büntetésemet Fölényesen, majdnem cinikusan beszólt, s mikor elvégezte, változatosság kedvéért tótágast állt a feje tetején. Vera tehetetlenül nézte. Ennyi rakoncátlanságot elképzelni is nehéz volt. — Én mégis megbüntetlek. — mondta olyan imponáló határozottsággal, hogy a gyerek abbahagyta a fáradozást, hogy karjait kiterjesztve, csupán a feje búbjára támaszkodva találja el az egyensúlyt — Hogyan? — ugrott talpra Ottó s érdeklődve állt meg szétvetett lábakkal Vera előtt. Vera egy pillanatig gondolkodott Érezte, hogy ez a perc dönti el tekintélyének kérdését Valami újat kell feltalálnia, amivel még hatni lehet az alaposan elrontott gyermekra — Én nem büntetlek, — mondta szelid, komoly hangon, — én gyógyítok. A rosszaság épen olyan betegség, mint a torokfájás. A rossz gyerek épen úgy nem tud jó lenni, ha akar se, mint ahogy a torokfájós gyerek nem tudja lenyelni a pecsenyét De, látod, én orvos vagyok. Van nekem egyfajta keserű orvosságom, igaz, nagyon keserű, de ettől meggyógyul a legrosszabb gyerek is. Mindjárt rendelek neked egy üveggel. — Én nem vagyok beteg, — ijedt meg a fiú. — Ha akarok, tudok jó lenni. — Nézzük hát! — De — nem akarok. — Hm, hm. — bólogatott Vera, úgy, mint az orvos szokott vizsgálat közben. Aztán jegyzőkönyvéből kitépett egy hosszúkás lapot, valamit firkantott rá és a csengő fotó indult A gyermekre egyetlen pillantást se vetett tovább. A kis Ottó megszappanva állt s élénken figyelte Vera minden mozdulatát Mikor a csengőre akarta tenni a kezét, hirtelen odaugrott és átölelte. •— Kisasszony, jó leszek. Akarok jó lenni. — Próbáld meg, — mondta egykedvűen Vera s megállt. A gyermek engedelmesen ült be elöbbi helyére, Vera mellé telepedett. A gyermek szófogadóan kezdett a tanulásba, de egyszerre mégis nyugtalanul mozdult meg. — Tépje el a receptet, — súgta félénken. — Majd akkor, ha látom, hogy egészen meggyógyultál, — mondta nagyon komolyan Vera. A tanulóóra így mégis eltelt valahogy, de Vera bizony fáradtan, idegesen ért a klinikára. Pedig ez még csak az apraja volt. A szelidarcú, őzike-tekintetű Magdival még nehezebb volt boldogulni. Ez odarakta Vera elé a könyveket, füzeteket, s miután elmondta, na a másnapi feladat , nyugodtan leült manikűrözni. Vera rászólt A kislány csodálkozva nézett föl. — Hát tessék megcsinálni mindent — én majd leírom, míg a kisasszony oda lesz. A leckét meg csak tessék olvasni hangosan — hallom én azért, hogy manikűrözök. Vera türelmesen kezdte magyarázni, hogy a tanulást senki nem végezheti el a másik helyett, de Magdi csak a vállát vonogatta. — Lehet, hogy a kisasszony maga tanult, de nekünk azért tartja a papa magukat, hogy dolgozzanak a fizetésükért. Verának agyába tódult a vér. Sohse érzett indulat fogta el. Felugrott az asztal mellől s indult kifelé. — Talán fel akar mondani — nyelvelt tovább a kislány. — Megteheti. Holnapra kapunk másikat. Ebben a pillanatban lépett be a fiatal tanár. Sápadt és ideges volt. Látszott rajta, hogy a szomszéd szobából minden szót hallott. Villogó szemekkel ugrott a kis lány elé. — Kérjen rögtön bocsánatot! — Nem kérek! Minek kérnék! — Helyes. A fiatal tanár most előhúzta hátradugott kezét Egy viaszos vászon táblája, vastag füzetet tartogatott benne. — Tudja, mi ez? — villant tekintete Magdira. A kislány elsápadt — Bocsánatkérésre nem erőltethetem, de ezt a kályhába dobhatom ám! Oda is dobom. Az ilyen neveletlen gyereknek én nem fogok örömet szerezni soha! — Dehát én még sohsem tanultam egyedül — pityeredett el Magdi. — A többiről aztán beszélünk — rendelkezett a tanár. — Most azonnal kérjen bocsánatot, különben . . . Fenyegető gesztussal indult a kályha felé. A kislány mint a megvert kutya sompolygott Verához. A leckéjét azonban mégsem végezte el egyedül. Verának minden szót tízfélekép kellett megmagyarázni. Zúgó fejjel indult az előadásra. A hallban összetalálkozott a fiatal tanárral. — Elkísérem — mondta egyszerűen. Vera bólintott Jól esett neki a délutáni közbelépés s máskép is érezte, hogy tanácsra szorul. ő maga kezdő volt e munkakörben, a fiatalemberen észrevette, hogy az már mester. A fiatal tanár, mintha csak kitalálta volna gondolatát, egyre a gyerekekről s a velük szemben alkalmazható módozatokról beszélt — Borzasztóan zsarnoktermészet mind — jellemezte a gyermekeket. — A kislány azonban a végletekig hiú. Most a szülei házassági évfordulójára magam szerkesztettem a három gyerek számára egy alkalmi darabot, ahol a kis lény mint angyal szerepelne. A toilette, a dekórum, a szereplés rendkívül izgatja. Ezeket féltette a megsemmisüléstől, különben semmi hatalom rá nem vehette volna, hogy bocsánatkérésig megalázkodjék Borzasztóan gőgös. — Talán nem maradok köztük — sóhajtott Vera. — Rosszul tenné — aggodalmaskodott a tanár. — Ön még nem tudja, mi az egyik házból ki, a másikba bepróbálgatni a szerencsét. Kit tudom. Kis diák koromtól próbálom. Mindenütt fizetett személyek vagyunk. Sehol se jó. Vera sóhajtva horgasztotta le a fejét. Az utcasarkon ekkor fordult be Herbály. Vera elébe jött Meglepetve nézett a tanárra s nagyon fagyosan biccentett, mikor Vera kölcsönösen bemutatta őket egymásnak. A tanár hamarosan másfelé vette az útját. Verának a lelke túlságosan tele volt az egész napi keserűséggel s igy nem vette észre a Herbály fagyosságát a tanárral szemben. Egyre azt mérlegelte magában, vajon helyénvaló lenne-e elbeszélni mindent Lajosnak, vagy nem olvas-e le úgyis mindent az aggódó szerelmes szemetetetni nem tudó, kedvetlen arcáról. Amint egyedül maradtak, szorongva nézett Lajosra. Most vette csak észre, hogy vőlegénye rosszkedvű. Egyszerre megfeledkezett a maga bajáról. — Bántja valami? — kérdezte vőlegényét. I Lajos zavartan elmosolyodott. — Tedd meg nekem, édesem — mondta könyörögve — hogy a lehetőségig tartsd magadtól távol azt a fiatalembert. Vera elsápadt. •— Ugyan ne izetlenkedjen — mondta hidegen. — Nem izetlenkedés ez — védte a maga igazát Lajos. — Gondold meg, hogy egymás közelében éltek ... eh, érted meg, hogy a világ minden uzsorásánál jobban reszketek a magam kincséért — a te szerelmedért. Szeretlek és féltelek. Haragszol érte? Egy pár pillanatig szótlanul mentek egymás mellett. — Furcsa ez — mondta nagyon halkan Vera. — Én bízom benned föltétlenül, pedig... — A te bizalmad az én erőm — lobbant szerelmesen Vera felé a Lajos tekintete. Az egyetemhez értek. Egy pillanatra megálltak az ajtóban és sóváran kapcsolták egybe ujjaikat. Aztán siettek kötelességük után. A szivükben muzsikált a boldogság s Vera egészen elfeledkezett a kenyérkereset keserűségéről. Igaz, nem sokáig lehetett Este még hegedűórája volt a nagyobb fiúval s a jónevelésűnek hitt, gavallérnak látszó úri gyerek annyira megkínozta a Vera idegeit, hogy egészen kimerülten vonult vissza a szobájába. S az első nap kellemetlenségei naponként megismétlődtek. A legkisebb gyerek féktelen neveletlenségét csak nehéz küzdelmekkel lehetett ellensúlyozni. A kislány szellemi tunyasága, beteges hiúsága idegőrlő volt, míg a legnagyobb fiú öntelt nagyravágyása erősen próbára tette a legbölcsebb türelmet is. A szülök keveset tudtak gyermekeik dolgáról. Az asszony ideges volt, ha csak említettek is előtte valami kellemetlenséget, a férfit pedig hivatalával járó ezer gond tartotta távol a gyerekszobától. Vera egyedüli segítő, jó barátja a fiatal U. nál, Lénárt Imre volt Ez a kopott külsejű, szeplős arcú, nagyorrú fiú gyorsan megnyerte a Vera szimpátiáját puritán becsületességével, fölényes, nagy intelligenciájával. Sokat tapasztalt, vasakaratú ember volt Lénárt, aki félelmei szókimondásában akárhányszor őméltóságának is előadást tartott az anyai kötelességekről. Vera soha senki iránt nem érzett annyi respektust, mint ez iránt a szegletes fiú iránt. Valósággal csodálta, Herbálynak azért nem volt oka féltékenységre. Lénárt az első naptól kezdve, hogy megsejtette a Vera összetartozását egy idegen férfivel, tapintatosan kerülte a bizalmasság látszatát is. Egy hónap múlva ép oly idegenek voltak egymáshoz, mint ismeretségük első percében. A fiú soha nem beszélt magáról és a Vera dolgaira ez volt kíváncsi. Közös dolgaikban azért, ahol lehetett, mindig a könnyebb rosst hagyta csak Verára. (Folyt köv: 17