Pesti Hírlap, 1916. január (38. évfolyam, 1-31. szám)

1916-01-21 / 21. szám

1916.­­január 19., szer­ds. PESTI HÍRLAP I­I . 1 A boldogság ára. — Regény. — 22 Irta: FEHÉR KRISZTIN. Az első tanuló-óra után mindjárt bebizo­nyította, hogy az apa gyomokoi megítélésénél cseppet sem túlzott. A kis „Murilló-angyal" mindjárt az óra elején kiugrott a higiénikus ta­nuló­padból és a szőnyegre henteredve, a legko­molyabb elhatározással jelentette ki, hogy ő nem tanul, míg a kisasszony „lovas"-t nem játszik vele. A „másik" mindig játszott. Vera idegesen pillantott az órára. Fél tíz­re a klinikán kellett lennie s már nyolc óra el­múlt — Milyen az a lovas? — érdeklődött azért látszólag nyugodtan. A gyermek megmagyarázta. — Álljon a kisasszony négykézláb. De foly­ton izegyen-mozogjon, hogy „kunszt" legyen a hátára ülni. Azután meg próbáljon levetni — ha tud. A „másik" nem tudott. Hadd lám, maga ügye­sebb e? — Először is. —• vonta össze a szemöldö­két Vera, — tanulj meg tisztességesen beszélni. Neked én nem vagyok „maga". Másodszor, ha rögtön vissza nem ülsz az asztalodhoz, büntetést kapsz. — Ugyan milyet? — feleselt a gyerek. — Most már azért se tanulok. Hogy nagyobb nyomatékot adjon szavai­rak, hengerbuckázni kezdett a szőnyegen. — Ottó, jössz ide mindjárt! — mérgelődött Vera. A gyerek leült Verával szemben az átelleni sarokban a szőnyegre. Onnan beszólt. — Nem megyek. Én most nem akarok ta­nulni. A büntetésétől, tudja, egy cseppet se fé­lek. Talán nem szabad lesz tésztát ennem az ebédhez? Ad nekem a mama, mikor maga nem látja. Vagy szoba­áristom? A papa nem engedi, hogy egy napig levegőre ne menjek. Hát, mi van még? Korán ágyba küld talán? Csakhogy akkor meg úgy sirok, hogy Magdi meg Gazsi nem tud­nak tanulni, s akkor a tanár úr fogja magát kér­ni, hogy engedje el a büntetésemet Fölényesen, majdnem cinikusan beszólt, s mikor elvégezte, változatosság kedvéért tótágast állt a feje tetején. Vera tehetetlenül nézte. Ennyi rakoncátlanságot elképzelni is nehéz volt. — Én mégis megbüntetlek. — mondta olyan imponáló határozottsággal, hogy a gyerek abba­hagyta a fáradozást, hogy karjait kiterjesztve, csupán a feje búbjára támaszkodva találja el az egyensúlyt —­ Hogyan? — ugrott talpra Ottó s érdek­lődve állt meg szétvetett lábakkal Vera előtt. Vera egy pillanatig gondolkodott Érezte, hogy ez a perc dönti el tekintélyének kérdését Valami újat kell feltalálnia, amivel még hatni le­het az alaposan elrontott gyermekra — Én nem büntetlek, — mondta szelid, ko­moly hangon, — én gyógyítok. A rosszaság épen olyan betegség, mint a torokfájás. A rossz gyerek épen úgy nem tud jó lenni, ha akar se, mint a­hogy a torokfájós gyerek nem tudja lenyelni a pecsenyét De, látod, én orvos vagyok. Van ne­kem egyfajta keserű orvosságom, igaz, nagyon keserű­, de ettől meggyógyul a legrosszabb gye­rek is. Mindjárt rendelek neked egy üveggel. — Én nem vagyok beteg, — ijedt meg a fiú. — Ha akarok, tudok jó lenni. — Nézzük hát! — De — nem akarok. — Hm, hm. — bólogatott Vera, úgy, mint az orvos szokott vizsgálat közben. Aztán jegyző­könyvéből kitépett egy hosszúkás lapot, valamit firkantott rá és a csengő fotó indult A gyer­mekre egyetlen pillantást se vetett tovább. A kis Ottó m­egszappanva állt s élénken figyelte Vera minden mozdulatát Mikor a csengőre akarta ten­ni a kezét, hirtelen odaugrott és átölelte. •— Kisasszony, jó leszek. Akarok­ jó lenni. — Próbáld meg, — mondta egykedvűen Vera s megállt. A gyermek engedelmesen ült be elöbbi he­lyére, Vera mellé telepedett. A gyermek szófoga­dóan kezdett a tanulásba, de egyszerre mégis nyugtalanul mozdult meg. — Tépje el a receptet, — súgta félénken. — Majd akkor, ha látom, hogy egészen meggyógyultál, — mondta nagyon komolyan Vera. A tanuló­óra így mégis eltelt valahogy, de Vera bizony fáradtan, idegesen ért a klinikára. Pedig ez még csak az apraja volt. A szelid­arcú, őzike-tekintetű Magdival még nehezebb volt boldogulni. Ez odarakta Vera elé a könyve­ket, füzeteket, s miután elmondta, na a másnapi feladat , nyugodtan leült manikűrözni. Vera rászólt A kis­lány csodálkozva né­zett föl. —­ Hát tessék megcsinálni mindent — én majd leírom, míg a kisasszony oda lesz. A leckét meg csak tessék olvasni hangosan — hallom én azért, hogy manikűrözök. Vera türelmesen kezdte magyarázni, hogy a tanulást senki nem végezheti el a másik he­lyett, de Magdi csak a vállát vonogatta. — Lehet, hogy a kisasszony maga tanult, de nekünk azért tartja a papa magukat, hogy dolgozzanak a fizetésükért. Verának agyába tódult a vér. Sohse érzett indulat fogta el. Felugrott az asztal mellől s in­dult kifelé. — Talán fel akar mondani — nyelvelt to­vább a kis­lány. — Megteheti. Holnapra kapunk másikat. Ebben a pillanatban lépett be a fiatal tanár. Sápadt és ideges volt. Látszott rajta, hogy a szomszéd szobából minden szót hallott. Villogó szemekkel ugrott a kis lány elé. — Kérjen rögtön bocsánatot! — Nem kérek! Minek kérnék! — Helyes. A fiatal tanár most előhúzta hátradugott kezét Egy viaszos vászon táblája, vastag füzetet tartogatott benne. — Tudja, mi ez? — villant tekintete Mag­dira. A kis­lány elsápadt — Bocsánatkérésre nem erőltethetem, de ezt a kályhába dobhatom ám! Oda is dobom. Az ilyen neveletlen gyereknek én nem fogok örömet szerezni soha! — Dehát én még sohsem tanultam egyedül — pityeredett el Magdi. — A többiről aztán beszélünk — rendelke­zett a tanár. — Most azonnal kérjen bocsánatot, különben . . . Fenyegető gesztussal indult a kályha felé. A kis­lány mint a megvert kutya sompoly­gott Verához. A leckéjét azonban még­sem végezte el egyedül. Verának minden szót tízfélekép kellett megmagyarázni. Zúgó fejjel indult az előadásra. A hallban összetalálkozott a fiatal tanárral. — Elkísérem — mondta egyszerűen. Vera bólintott Jól esett neki a délutáni közbelépés s máskép is érezte, hogy tanácsra szo­rul. ő maga kezdő volt e munkakörben, a fiatal­emberen észrevette, hogy az már mester. A fiatal tanár, mintha csak­ kitalálta volna gondolatát, egyre a gyerekekről s a velük szem­ben alkalmazható módozatokról beszélt — Borzasztóan zsarnoktermészet mind — jellemezte a gyermekeket. — A kis­lány azonban a végletekig hiú. Most a szülei házassági évfor­dulójára magam szerkesztettem a három gyerek számára egy alkalmi darabot, ahol a kis lény mint angyal szerepelne. A toilette, a dekórum, a szereplés rendkívül izgatja. Ezeket féltette a meg­semmisüléstől, különben semmi hatalom rá nem vehette volna, hogy bocsánatkérésig megalázkod­jék Borzasztóan gőgös. — Talán nem maradok köztük — sóhajtott Vera. — Rosszul tenné — aggodalmaskodott a tanár. —­ Ön még nem tudja, mi az egyik házból ki, a másikba be­­­próbálgatni a szerencsét. Kit tudom. Kis diák koromtól próbálom. Mindenütt fizetett személyek vagyunk. Sehol se jó. Vera sóhajtva horgasztotta le a fejét. Az utcasarkon ekkor fordult be Herbály. Vera elébe jött Meglepetve nézett a tanárra s nagyon fa­gyosan biccentett, mikor Vera kölcsönösen be­mutatta őket egymásnak. A tanár hamarosan másfelé vette az útját. Verának a lelke túlságosan tele volt az egész napi keserűséggel s igy nem vette észre a Herbály fagyosságát a tanárral szemben. Egyre azt mérlegelte magában, vajon helyén­való lenne-e elbeszélni mindent Lajosnak, vagy nem olvas-e le úgyis mindent az aggódó szerelmes szeme­tetetni nem tudó, kedvetlen arcáról. Amint egyedül maradtak, szorongva nézett Lajosra. Most vette csak észre, hogy vőlegénye rosszkedvű. Egyszerre megfeledkezett a maga bajáról. — Bántja valami? — kérdezte vőlegényét. I Lajos zavartan elmosolyodott. — Tedd meg nekem, édesem — mondta kö­nyörögve — hogy a lehetőségig tartsd magadtól távol azt a fiatalembert. Vera elsápadt. •— Ugyan ne izetlenkedjen — mondta hi­degen. — Nem izetlenkedés ez — védte a maga igazát Lajos. — Gondold meg, hogy egymás kö­zelében éltek ... eh, érted meg, hogy a világ minden uzsorásánál jobban reszketek a magam kincséért — a te szerelmedért. Szeretlek és félte­­­lek. Haragszol érte? Egy pár pillanatig szótlanul mentek egymás mellett. — Furcsa ez — mondta nagyon halkan Vera. — Én bízom benned föltétlenül, pedig... — A te bizalmad az én erőm — lobbant sze­­relmesen Vera felé a Lajos tekintete. Az egyetemhez értek. Egy pillanatra meg­álltak az ajtóban és sóváran kapcsolták egybe ujjaikat. Aztán siettek kötelességük után. A szi­vükben muzsikált a boldogság s Vera egészen elfeledkezett a kenyérkereset keserűségéről. Igaz, nem sokáig lehetett Este még he­gedűórája volt a nagyobb fiúval s a jónevelésű­nek hitt, gavallérnak látszó úri gyerek annyira megkínozta a Vera idegeit, hogy egészen kime­rülten vonult vissza a szobájába. S az első nap kellemetlenségei naponként megismétlődtek. A legkisebb gyerek féktelen ne­veletlenségét csak­ nehéz küzdelmekkel lehetett el­lensúlyozni. A kis­lány szellemi tunyasága, bete­ges hiúsága idegőrlő volt, míg a legnagyobb fiú öntelt nagyravágyása erősen próbára tette a leg­bölcsebb türelmet is. A szülök keveset tudtak gyermekeik­ dolgá­ról. Az asszony ideges volt, ha csak említettek­ is előtte valami kellemetlenséget, a férfit pedig hivatalával járó ezer gond tartotta távol a gyerek­szobától. Vera egyedüli segítő, jó barátja a fiatal U­. nál, Lénárt Imre volt Ez a kopott külsejű, szep­lős arcú, nagyorrú fiú gyorsan megnyerte a Vera szimpátiáját puritán becsületességével, fölényes, nagy intelligenciájával. Sokat tapasztalt, vasaka­ratú ember volt Lénárt, aki félelmei szókimondá­sában akárhányszor őméltóságának is előadást tartott az anyai kötelességekről. Vera soha senki iránt nem érzett annyi respektust, mint ez iránt a szegletes fiú iránt. Valósággal csodálta, Herbálynak azért nem volt oka féltékenységre. Lénárt az első naptól kezdve, hogy megsejtette a Vera összetartozását egy ide­gen férfivel, tapintatosan kerülte a bizalmasság látszatát is. Egy hónap múlva ép oly idegenek voltak egymáshoz, mint ismeretségük első percé­ben. A fiú soha nem beszélt magáról és a Vera dolgaira ez volt kíváncsi. Közös dolgaikban azért, ahol lehetett, mindig a könnyebb rosst hagyta csak Verára. (Folyt köv:­ 17

Next