Pesti Hírlap, 1916. január (38. évfolyam, 1-31. szám)
1916-01-16 / 16. szám
, annál is inkább, mert azoknak elfoglalását napokkal előbb bejelentették. A Lovcsen elfoglalása azonban egészen váratlanul történt. Az elfoglalás ténye rövid, kommentár nélküli híradásokból vált ismeretessé. A szakemberek cikkeikben ma már elismerik, hogy a közpponti hatalmak urai az Adriának. Szerintük a Lovcsen az Adria Gibraltárja és Montenegró teljesen meg van semmisítve. Az angol sajtó most nagy élénkséggel folytatja ennek az eseménynek megbeszélését. A tegnap megjelent lapok egyrészt azt követelik, hogy a legnagyobb megerőltetéseket tegye meg mindenki Montenegró megmentésére, holott e hó 32-én azt írtuk, hogy Montenegro menthetetlen. Érdekes, hogy a lapok majdnem kivétel nélkül Olaszországot vádolják meg azzal, hogy sok huzavonával ő okozta ezt a balsikert. A Times írja: Csodálkozva kérdi mindenki, mit tettek tulajdoni cégen szövetségeseink az Adriában. A válságos pillanatban, amikor az emberség és a becsület a tengeri út szabadságának megóvását követelte, kizárólag céltalan ágyúzásokra és cirkáló utakra szorítkoztunk. Amint Anglia bevallja, hogy Gallipolinál hibákat követett el, reméljük, Olaszország nem tagadja meg tőlünk a jogot, hogy csodálatunknak adjunk kifejezést afölött, hogy a fontos Lovcsen-állást, melynek érdekében az olasz diplomácia oly sokat fáradozott, feláldozhatták anélkül, hogy Olaszország csak kísérletet tett volna Montenegró támogatására. Olaszországnak legalább is annyi érdeke fűződik a Lovcsenhez, mint Angliának a Dardanellákhoz. A Daily News írja: Az olaszokat joggal aggasztja Ausztria-Magyarország nagy sikere. Nagyon sokáig vonakodtak segítséget nyújtani Montenegrónak, holott annak idején azon könnyen segíthettek volna. Az egyedüli Daily Chronicle az, mely egy római tudósítás alapján védelmébe veszi az olaszokat és utal az osztrák-magyar tüzérség fölényére, egyidejűleg azonban felemlíti azt is,hogy Észak-Albánia lakosai kétségtelenül rokonszenveznek a monarchiával, amelynek már előzőleg is sok jó szolgálatot tettek. Berlin, jan. 15. A Time$ Eceans Arthur levelét közli ezzel a címmel: „Szerbia után Montenegró." Eveans ezt írja: Csodálkozással kérdezzük, vajon mit tettek a szövetségesek az Adrián, hogy ilyesmi lehetségessé vált. Bombázták Cattarót anélkül, hogy elértek volna valamit. Kísértetszerűen megjelentek a láthatáron Raguzánál. De miként lehetséges hogy kritikus pillanatban, amikor a kötelesség és becsület félreérthetetlen parancsai azt írták elő nekünk, hogy még egy bizonyos veszedelem árán is tartsuk nyitva a tengert szávállamra tette a kezét, miután az írást látható tisztelettel az ebédlőasztalra helyezte. — Mikor utazol? — kérdezte jóságos, mély hangján, melyről mindig azt képzeltem, hogy a szivemet simogatja. — Hát elutazzam ? Édesapám azt tanácsolja, hogy tovább is megmaradjak a diplomáciai pályán? Nem lenne okosabb, ha én is az őseim életmódját folytatnám? Bizonyos, hogy csakugyan van tehetségem erre a mesterségre? Apám levette a pápaszemét, gondosan elhelyezte egy e célra rendelt bőrtokban, aztán gyöngéden megsimogatta az arcomat, mint valaha, mikor Kat József a fizikai haladásomat megdicsérte. — Édes fiam, a szerénység sohase hibáztatni való, de a túlságos szerénység már egyenesen bűnszámba megy. Te nem arra születtél, hogy késő öregségedig a földet túrold. A jó isten szép tehetségekkel áldott meg s a Katoláayak mindig nevezetesek voltak arról, hogy a kötelességüket teljesítették. Ha háborús időket élnénk, kardot adnék a kezedbe, igy azonban arra a csatatérre küldelek, ahol vérontás nélkül szolgálhatod a hazát. Én bizonyos vagyok benne, hogy ezen a pályán is méltó fogsz lenni a nagyapáidhoz és az ükapáidhoz. — Édesapám azt hiszi, hogy viszem valamire? — Igen fiam, ez a legszentebb meggyőződésem. Nem vagyok már fiatal ember, de még talán megérem azt az időt, mikor a jóslatom beteljesedik. Mit gondolsz, vajon szép nap lesz-e az, mikor a nagykövet-fiam párisi palotájában fogok ebédelni ! Szeretettel vállon veregetett és magához ölelt, én pedig, egy halk sóhajtással, de PESTI HÍRLAP 1916. január 16., vasárnap. munkra, hogy a szerb sereg maradványainak segítséget nyujtsunk, az osztrák-magyar flottának megengedtük, hogy a cattarói öbölből kirohanásokat intézzen és szállítóhajókat megsemmisítsen ? Olasz vádaskodások Montenegro katasztrófájáért. Lugano, jan. 15. — T4 Pesti Hirlap tudósitójától. — A Corriere della Sera fel van háborodva amiatt, hogy az angolok és franciák — maholnap természetesen az oroszok is csatlakoznak hozzájuk — azt kívánják Olaszországtól, hogy katonáit ne küldje a saját határaira. — Ki segít nekünk? — kérdi a Corriere della Sera — ha a németek és osztrákok és magyarok arra határoznák magukat, hogy offenzívát kezdenek azért,hogy Olaszországba betörjenek. Németország megtorlást helyezett kilátásba árulásunkért. Az entento leghívebb stratégája sem fogja Olaszországot arra bírni, hogy a határon levő erőit gyengítik és kalandokba bocsátkozzék. Ha Franciaország és Oroszország egymaguk nem bírnak boldogulni, igazságtalanság és hálátlanság Olaszországtól többet követelni, mint amennyit tett és tesz. A Lovcsen sorsa Franciaország kezében volt tíz hónapig, mielőtt Olaszország a háborúba beleavatkozott. Miért nem gondoskodott róla elegendő mérvben? Szerbia és Montenegró vesztének azok az okai, akik Bulgária árulását nem voltak képesek megakadályozni. Ha augusztusban az olasz kormány tanárait követték volna, akkor ma talán nem tennének neki igazságtalan szemrehányásokat. Lugano, jan. 15. — A Pesti Hírlap tudósítójától. — A montenegrói események feletti megütközés egyre fokozódik és a nacionalista sajtó a Corriere della Seraval élén a kormánytól nyilatkozatot követel a Montenegrói cserbenhagyásai miatti vádakra. Barzilai miniszter tényleg tartott is Bolognában beszédet, amely azonban nem igen járul hozzá a helyzet megvilágításához. A beszéd fő célja az volt, hogy elkerültessék a négyes szövetség hatalmai közt fennálló nézeteltéréseknek nyílt viszálykodássá való fokozása és hogy az olasz közvélemény is megnyugtattassék. Hogy vajon ez Barzilainak sikerült-e, az legalább is nagyon kétséges. Tény az, hogy a Secolo a beszédhez azt a megjegyzést fűzi, hogy sovány vigasa annak a megállapítása, hogy Montenegró tönkremenetele a legújabb, ha talán nem is a legutolsó szerencsétlen következménye az összes szövetségesek által együtt elkövetett hibáknak. Lugano, jan. 15. , Turinból sürgönyzik. A Stampa egy római levele szerint a montenegrói királyi család útban van Olaszország felé. Maga a király azonban csapatai élén marad és meg fogja kockáztatni Szaatari mellett a döntő csatát. Ha ezt elveszítik, az Albániában álló olasz csapatoknál még mindig menedéket találhatnak. Szükség esetén Olaszország, amely ura az Adriának, újabb csapatot may fog küldeni Albániába, bár ez, mint az úszó aknákon elsüllyedt Brindisi és Palermo esetéből látható, nincs minden kockázat nélkül. Egyébként a Stampa inti az entente-sajtót, hogy ne folytassa a polémiát Olaszország magatartása felett, mert ez az időpont nem alkalmas a vádaskodásra. Lugano, jan. 15. A turini Stampa jelentése szerint az olasz király tanácskozásokat folytat Danilo montenegrói herceggel. E tanácskozások állítólag igen nagy fontosságúak és a megállapodások végrehajtása nemsokára meg fog kezdődni. Venizelosz az entente erőszakosssgasnarc szellemi szerzője. Athén, jan. 15. Görögország helyzete nagyon súlyosra alakult az ententenak ama számos erőszakossága következtében, melyek Görögországot minden áron kalandba akarják vinni. Görögország blokkozása erősen érezhető az országban. Venizelosz, minthirlik, a kulisszák kött, a királylyal és a kormánynyal nyílt ellentétben vezeti az ententebarát mozgalmat. Azt tanácsolja a négyesszövetségnek, hogy minél több görög kikötőt szálljon meg és különösen a görög szigeteken vesse meg szilárdan a lábát. Ehhez képest az efitente részéről további erőszakoskodások várhatók. A Görögországgal való közlekedést ez idő szerint nagyon megnehezítették. Korfu megszállása a Szalonikivel való összeköttetés lehetőségét is megszüntette, lenyugodtam abba, hogy a párisi nagykövet méltóságával fogom felcserélni a falusi gazdálkodást. Szép, szomorú édesanyám hallgatagon hozzá fogott ismét a csomagoláshoz, Agaiba hugocskám (aki most volt a legszebb bakfis-korban) pár napra abbahagyta a kacagást s reggeltől estig körülöttem settenkedett, a cselédek ugy jártak-keltek a házban, mintha fiatal urukat egyenesen a vérpadra vinnék s végre, egy gyönyörű, napfényes márciusi napon, mikor a katolnai erdőszélen már félénken ki kezdett bukkanni az ibolyák bársonya, egyedül voltam a vasúti kocsi egy külön szakaszában, mely mérges kattogással rohant velem jövendő dicsőségem felé. Ahogy a piros bársonypamlagon hátradőltem, elégedett pillantásokat vetettem a podgyászhálóra, melyben egy párisi nagykövethez se méltatlan bőröndjeim feküdtek; a zsebem tele volt nagy bankókkal, a kupé tükréből egy finom, intelligens, pompásan megborotvált fiatal úr nézett farkasszemet velem, s a telegráf póznák fölött oly mélységesen kék volt az égboltozat, mintha máris ott jártunk volna a déli tenger zónájában. Mi okom lett volna, hogy aggódó szemmel nézzek a jövőmbe? Gazdag, egészséges és jókedvű voltam, tűrhetőleg választottam meg a családomat s a lelkem csak úgy duzzadt a fiatalságtól és az energiától; miért ne hittem volna benne, hogy az apám naiv jóslata beteljesedik valaha? Ahogy itt ültem és a szemem néha boldogan behunytam, úgy szétoszlott három hónapos lustaságom, mint a cigarettám kék füstje, s dalolni meg ujjongani szerettem volna arra a gondolatra, hogy negyvennyolc óra múlva Rómában leszek. Esős éjfél volt, mikor az örök városba megérkeztem, a kocsi lassan döcögött velem a szálloda felé, banális, háromszemetetes bérpaloták maradtak el az utcák két oldalán s én — még ma is emlékszem rá — kissé kiábrándulva tekintgettem a gyöngén megvilágított házakra, melyekben semmit se jártam felfedezni az Frbs hangulatából. Hát ez lenne Róma, az az aszfaltos, cégtáblás, vasredőnyös, unalmas nagyváros, melynek kávéházaiból ép oly divatosan öltözött semmittevők özönlenek ki a gyalogjáróra, akár Parisban vagy Berlinben? Emlékszem, hogy szinte ijedten tekintgettem magam elé, mikor a szálloda előcsarnokában korrekt, francia beszéddel fogadtak, hiszen balgaságomban olyasmit képzeltem, hogy itt még a portás és a szobapincér is a Cicero nyelvén fogja felajánlani szolgálatait. Akkor valami szörnyű csalódásfélét éreztem, sdideregve húztam magamra, a paplant a szállodai szoba magányosságában, s csak sok-sok idő múlva jöttem rá, hogy ennek a csodálatos városnak lelke van, tkkint az embernek, de ez a lélek csak a megértők és a szerelmesek előtt nyilatkozik meg, mint a szemérmes fiatal leány, akinek fagyossága csupán az igazi vonzalom tüzében enged föl. Waldbach báró, aki a monarchiát ezidőben az olasz udvarnál képviselte, ugyancsak nem hasonlított a jó Bahr-Lenninghaus grófhoz, szeretreméltó apai barátomhoz, akinek szárnyai alatt diplomáciai karrieremet megkezdtem. A bécsi külügyminisztériumban kitűnő államférfiúnak tartották, maga a miniszter személyes barátságával tüntette ki s később, jó tizenöt év múlva, ő maga lett urává a ballplatzi palotának; de igy, a személyes érintkezésben, igazán nem tette az emberre a charmeur benyomását. Aféle geo-