Pesti Hírlap, 1916. február (38. évfolyam, 32-60. szám)
1916-02-02 / 33. szám
után. De Párisból olyan hírek is érkeznek, hogy a franciák itt nagyjelentőségű hadibázist akarnak teremteni új hadműveleteik számára. „Minden figyelmünket a Levantéra kell most már fordítanunk" — írta a francia sajtó már két hónap előtt, aztán Ilire járt, hogy Kitchener is a kisázsiai partvidéket nézte ki magának új hadszintérül Törökország ellen. Stratégiai szempontból azonban ez az entente-haditerv is inkább defenzív természetű; az Egyiptom elleni török offenzívát oldalában fenyegetné. Politikai szempontból annál pikánsabb; Castellorizzo az Olaszország által megszállott Dodekanezosz és a daliai öböl közt fekszik, amelynek környéke szintén az olasz ábrándvilágba tartozik. S most Olaszország nélkül csinálná meg az entente a kisázsiai akciót is; Olaszország nélkül, amelyet hiába invitálnak Szalonikiba és amelyről Szaszonov egyébként bőbeszédű nyilatkozata egy szóval sem tartotta érdemesnek a megemlékezést. El fog válni, komoly akció kezdetét jelenti-e az andifiloi partraszállás. Kitchener legutóbb azt mondta, hogy az entente sikerének az a titka, hogy mindig új és új harctereket talál ki és így forgácsolja szét a központi hatalmak és szövetségesei erejét. Vera hirtelen megragadta az orvosnövendék vállát és tüzes szemmel szólt: — Hát nem érzi, nem látja, hogy miért vagyok itt ? . . Hát elkergettem talán ? . . . Mire vár még ? . . . Odadobjam magam ? . . . Micsoda férfi maga ? Gergely megdöbbenve nézett a fiatal leányra. Vera ajka a hold fényében rubint vörösen izzott, mint a bor. Szeméből mámor csillogott. Gergelyben megint fölébredt az a lappangó érzés, ami a könyvei mellől elcsábította. A leány szavaitól ő is megszédült. Megfogta Vera kezét és félénk, próbálkozó csókot nyomott égő ajkára. Vera pedig magához ölelte vadul az orvosnövendéket, szilajon csókolgatta és alig akarta elengedni — Értsen meg! — szólt fuldokolva. — Ma mindent tehet velem ! Megszöktem hazulról. A szüleim már aludtak . . . Élni akarok, mulatni akarok ! . . . Van pénze ? Nézze, itt a ridikülöm. Pénzt is hoztam magammal. Pezsgőzni akarok. Vera karcsú és törékeny termetű volt. Szemmel láthatólag remegett, mikor fölkelt a helyéről. Alig állt a lábán és rá kellet támaszkodnia Gergelyre. Valósággal ráfonódott. Az éjszakai csöndet lódobogás és kocsikerekek közeledő lármája verte fel. Vendég nélkül kószáló egyfogatú bérkocsi volt. Különös véletlen volt ez a néptelen ligetben és mintha a szivük titkos sugalatára jelent volna meg. Megállították a kocsit és beleültek. Vera önfeledten mesélte: — Mióta nem voltam már az utcán!... Mindig ágyban... És bérkocsin már emberemlékezet óta nem ültem . . . Legutoljára akkor, mikor reggel a bálból jöttem haza ... Ez már nagyon régen volt. Három évvel ezelőtt ... A bálon meg Szaszonov orosz külügyminiszter már oly rég hallgatott, hogy a most elhangzott nyilatkozatára, amely az európai helyzettel és a béke kérdésével foglalkozik, érdemes visszatérni. Föltűnően szerény, valósággal szelid a nyilatkozat tónusa. Lengyelország, Litvánia, Kurland, Belgium, Észak-Franciaország, Szerbia és Montenegró fölszabadításáról és az ellenséges államok területére való bevonulásról szó sem esik benne. Ezekről a reményekről, úgy látszik, végleg lemondott az entente. Arról sem beszélt Szaszonov semmit, ami pedig elmaradhatatlan passzusa volt az entente-államférfiak beszédének, hogy a szövetségesek a legnagyobb fokú katonai készülődéseket teszik, amelyek arra irányulnak, hogy a központi hatalmakat végleg leverjék. Jellemző az idők járására, hogy ellenségeinknek ezek a reményei eltűntek. Szaszonov a legfőbb feladatának azt tartotta, amikor a pétervári sajtó előtt a nyilvánosság számára beszélt, hogy egészen különös vehemenciával védelmezze meg Angliát és hogy energikusan cáfolja a különbéke lehetőségét. Anglia mellett látszólag heves védőbeszédet tartott Szaszonov, amiből önként következik, hogy Anglia nem örvendhet túlságos szimpátiának az orosz közvélemény előtt. Szaszonovnak Anglia mellett való síkraszállása azonban mesteri példája annak, hogyan lehet a legsúlyosabb vádakkal illetni a megvédelmezendőt. Tudvalevő, hogy az orosz közvéleményben erős visszhangra talált az a megállapítás, hogy Angliára nehezedik a háború legkevesebb terhe. Angol politikai ügynököket, akik ezt a meggyőződést, az Anglia-ellenes hangulatot oroszországi körútjukon enyhíteni igyeksültem, azóta vagyok beteg. A bálban nagyon sokat táncoltam. Forró volt a vérem, De a fiatal emberek oly mulyák! . . . — Én is? — kérdezte Gergely. — Maga is — nevetett a leány. — Maga is fél tőlem. De nem csodálom. Hiszen nem ismer és biztosan valami kalandornőnek tart. — Mondtam már, Vera — szólt Gergely — hogy a legtisztességesebb erkölcsű leánynak tartom. — Ördögöt vagyok tisztességes! — kiáltott föl Vera. — Igaz, hogy maga az első ember, akivel ilyen őszintén beszélek. A férfiak nem mertek közeledni felém, mert tudták, hogy beteg vagyok és kinek van bátorsága, hogy beleszeressen egy nőbe, aki ki tudja, meddig fog élni? És ha én magam nem kínálom föl magamat, akkor maga is gyáván visszavonult volna tőlem. De ne féljen semmit. Nem lesz rá ideje, hogy belém bolonduljon, mert úgy sem élek már sokáig és nekem már minden mindegy! . . . Hová megyünk? — Ahová akarja — felelte Gergely. — Ahol zene szól és ahol pezsgőt lehet inni — felelte a leány. Egy éjjeli kávéház elé hajtattak. — Nem merek bemenni — szólt Vera és ülve maradt. — Hátha ismerős lát meg? Nem akarok szégyent hozni szüleim fejére arra a rövid időre, ami még hátra van a számomra. A szüleim nagyon tisztességes, jó emberek és sokat adnak a hírnevükre. — Akkor engedje meg, hogy a lakásomra vigyem — ajánlotta Gergely. — Ott senki sem láthatja. — Helyes, nagyon helyes! — kiáltotta Vera. — De hozzon ki a kávéházból néhány üveg pezsgőt, mert nem szeretnék ma józan maradni. PESTI HÍRLAP" De Törökország Kisázsiában is otthon van, az entente pedig itt ép úgy csak a tenger felől támogatott akciót kezdhetne, mint Gallipolinál és az újabb és újabb harcterekhez az entente sikerének nemcsak a külső hadműveleti kör nagyobb távolsága, hanem egyre fogyó emberanyaga is kerékkötője. Kitchener a mi erőnk szétforgácsolásáról beszél, ezt azonban az entente csak úgy érheti el, ha saját erejét szintén szétforgácsolja. Ha Törökország új harcteret kap Kis-Ázsiában, mindenesetre könnyebb dolga lesz, mint volt Gallipolin. Eszik, a népgyűléseken meg sem akarják hallgatni. Természetes, hogy ez sehogysem tetszik Angliában, ahol arra törekszenek, hogy Oroszorszáágot az angol kereskedelem érdekkörébe vonják, ezért Londonban azt tervezték, hogy a duma-képviselőket meghívják Angliába, ahol Potemkinszerűen demonstrálnak előttük, hogy Anglia milyen rendkívülien nagy mértékben vette ki a részét a háborúból. Szaszonov a tervet élénken üdvözli, de rögtön ki is csattan belőle a vád a maga elementáris erejével: Anglia a háború tizennyolc hónapja alatt 25.000 tisztet és 600.000 embert vesztett. El lehet képzelni, mennyire meggyőző ez az adat az orosz közvélemény számára, amely tisztában van azzal, hogy Oroszország milliós veszteségeket szenvedett. Oroszországban is nagyon jól tudják, hogy Olaszország négy hónap alatt veszített annyi embert, mint Anglia tizennyolc hónap elmúlta után és Olaszországról az orosz lapok nyíltan úgy vélekednek, hogy az entente érdekében nem tett semmit. Alighanem így vélekedik Szaszonov is, aki tüntető módon egyetlen szóval sem emlékszik meg Olaszországról. Nyilatkozatának még egy passzusában emelt súlyos vádat Szaszonov Anglia ellen, ott, ahol a svéd-orosz viszonyról beszélt. Lehetséges, — mondotta az orosz külügyminiszter, — hogy Svédország rendszabályokat foganatosít a határai védelmére, ezeket a határokat azonban nem kell Oroszország ellen megvédelmezni. Ha Svédországban bizonyos izgalom uralkodik, annak az az oka, hogy Anglia bizonyos rendszabályokkal lépett föl a „dugárukkal" való kereskedelem ellen. A külügyminiszter szavaiból nyíltan kicsendül a vád: Svédországgal Oroszország fönn akarja tartani a jó viszonyt, mert hiszen ellenkező esetben jóformán teljesen el volna zárva a külvilágtól, dehát Anglia kereskedelmi téren folytonos félreértéseket támaszt. Így hangzott Anglia megvédelmezése. A háború tartamáról szóló nyilatkozatában pedig Szaszonov nyíltan szembehelyezkedett Lloyd George-zsal. Szaszonov azt a szenzációsan ható kijelentést tette, hogy a háború már nem tarthat sokáig. Lloyd George nemrégiben úgy nyilatkozott, hogy ha a legközelebbi hónapokban a szövetségesek végső erőfeszítése nem kényszeríti ki Pénzt akart átnyújtani Gergelynek, de az orvosnövendék nem fogadta el. Bár nem volt sok pénze, néhány üveg pezsgőre mégis tellett belőle. Bement a kávéházba és pár perc múlva a pezsgős palackokkal szállt be vissza a kocsiba. — Bontson föl egyet! — sikoltott vígan a leány. — Majd odahaza nálam — felelte Gergely. — Csak siessünk! Gyorsan, gyorsan! . . . Amikor Vera az orvosnövendék szobájába lépett, hirtelen fölsikoltott, mintha kigyó marta volna meg. Gergely íróasztalán emberi koponya fehérlett. A koponya búbjára egy félig elszívott szivar volt helyezve. — Ezt nem bírom látni — didergett Vera és a koponyát a nyitva lévő ablakon át kidobta az utcára. — Ó, milyen édes a levegő, — szólt a leány és kihajlott az ablakon. — És milyen csodálatosan tisztán ragyognak a csillagok! Gergely fölcsavarta a villanyt, de Vera kérlelte, hogy oltsa el a lámpát, mert látni akarja a holdat, amely szemközt velük magasan tündökölt. Amióta Vera a szobában volt, mintha a lázát, forróságát elvágták volna. Tartózkodó lett. Megijedt, mint minden fiatal, tisztességes leány, aki először lépi át egy férfi szobájának küszöbét. — Üljön távolabb tőlem — rendelte el Gergelynek. — Bontsa föl a pezsgőt! Gergely hozzálátott a bontáshoz és a dugó sikoltva, nagy durranással szaladt ki az üvegből. És mialatt Gergely a poharakat megtöltötte a gyöngyöző itallal, Vera így szólt: — Oly jó, hogy már itt vagyok, itt tartok. Már túl vagyok a legnehezebben, azon, amikor 3