Pesti Hírlap, 1916. február (38. évfolyam, 32-60. szám)

1916-02-02 / 33. szám

után. De Párisból olyan hírek is érkeznek, hogy a franciák itt nagyjelentőségű hadi­bázist akarnak teremteni új hadműveleteik számára. „Minden figyelmünket a Levan­téra kell most már fordítanunk" — írta a francia sajtó már két hónap előtt, aztán Ilire járt, hogy Kitchener is a kisázsiai part­vidéket nézte ki magának új hadszintérül Törökország ellen. Stratégiai szempontból azonban ez az entente-haditerv is inkább defenzív természetű; az Egyiptom elleni tö­rök offenzívát oldalában fenyegetné. Politi­kai szempontból annál pikánsabb; Castello­rizzo az Olaszország által megszállott Dode­kanezosz és a daliai öböl közt fekszik, amely­nek környéke szintén az olasz ábrándvilágba tartozik. S most Olaszország nélkül csinálná meg az entente a kisázsiai akciót is; Olasz­ország nélkül, amelyet hiába invitálnak Sza­lonikiba és amelyről Szaszonov egyébként bőbeszédű nyilatkozata egy szóval sem tar­totta érdemesnek a megemlékezést. El fog válni, komoly akció kezdetét jelenti-e az andifiloi partraszállás. Kitche­ner legutóbb azt mondta, hogy az entente sikerének az a titka, hogy mindig új és új harctereket talál ki és így forgácsolja szét a központi hatalmak és szövetségesei erejét. Vera hirtelen megragadta az orvosnövendék vállát és tüzes szemmel szólt: — Hát nem érzi, nem látja, hogy miért va­gyok itt ? . . Hát elkergettem talán ? . . . Mire vár még ? . . . Odadobjam magam ? . . . Micso­da férfi maga ? Gergely megdöbbenve nézett a fiatal leány­ra. Vera ajka a hold fényében rubint vörösen iz­zott, m­int a bor. Szeméből mámor csillogott. Gergelyben megint fölébredt az a lappangó érzés, ami a könyvei mellől elcsábította. A leány szavaitól ő is megszédült. Megfogta Vera kezét és félénk, próbálkozó csókot nyomott égő ajkára. Vera pedig magához ölelte vadul az orvosnöven­déket, szilajon csókolgatta és alig akarta elen­­gedni — Értsen meg! — szólt fuldokolva. — Ma mindent tehet velem ! Megszöktem hazulról. A szüleim már aludtak . . . Élni akarok, mulatni akarok ! . . . Van pénze ? Nézze, itt a ridikülöm. Pénzt is hoztam magammal. Pezsgőzni akarok. Vera karcsú és törékeny termetű volt. Szem­mel láthatólag remegett, mikor fölkelt a helyéről. Alig állt a lábán és rá k­ellet támaszkodnia Ger­gelyre. Valósággal ráfonódott. Az éjszakai csöndet lódobogás és kocsike­rekek közeledő lármája verte fel. Vendég nélkül kószáló egyfogatú bérkocsi volt. Különös vélet­len volt ez a néptelen ligetben és mintha a szivük titkos sugalatára jelent volna meg. Megállították a kocsit és beleültek. Vera önfeledten mesélte: — Mióta nem voltam már az utcán!... Min­dig ágyban... És bérkocsin már emberemléke­zet óta nem ültem . . . Legutoljára akkor, mikor reggel a bálból jöttem haza ... Ez már nagyon régen volt. Három évvel ezelőtt ... A bálon m­eg­ Szaszonov orosz külügyminiszter már oly rég hallgatott, hogy a most elhangzott nyilatkozatára, amely az európai helyzettel és a béke kérdésével foglalkozik, érdemes visszatérni. Föltűnően szerény, valósággal szelid a nyilatkozat tónusa. Lengyelország, Litvánia, Kurland, Belgium, Észak-Fran­ciaország, Szerbia és Montenegró fölszaba­dításáról és az ellenséges államok területére való bevonulásról szó sem esik benne. Ezek­ről a reményekről, úgy látszik, végleg le­mondott az entente. Arról sem beszélt Sza­szonov semmit, ami pedig elmaradhatatlan passzusa volt az entente-államférfiak beszé­dének, hogy a szövetségesek a legnagyobb fokú katonai készülődéseket teszik, amelyek arra irányulnak, hogy a központi hatalma­kat végleg leverjék. Jellemző az idők járá­sára, hogy ellenségeinknek ezek a reményei eltűntek. Szaszonov a legfőbb feladatának azt tartotta, amikor a pétervári sajtó előtt a nyilvánosság számára beszélt, hogy egészen különös vehemenciával védelmezze meg Angliát és hogy energikusan cáfolja a kü­lönbéke lehetőségét. Anglia mellett látszó­lag heves védőbeszédet tartott Szaszonov, amiből önként következik, hogy Anglia nem örvendhet túlságos szimpátiának az orosz közvélemény előtt. Szaszonovnak Anglia mellett való síkraszállása azonban mesteri példája annak, hogyan lehet a legsúlyosabb vádakkal illetni a megvédelmezendőt. Tud­valevő, hogy az orosz közvéleményben erős visszhangra talált az a megállapítás, hogy Angliára nehezedik a háború legkevesebb terhe. Angol politikai ügynököket, akik ezt a meggyőződést, az Anglia-ellenes hangula­tot oroszországi körútjukon enyhíteni igyek­s­ü­ltem, azóta vagyok beteg. A bálban nagyon sokat táncoltam. Forró volt a vérem, De a fiatal emberek oly mulyák! . . . — Én is? — kérdezte Gergely. — Maga is — nevetett a leány. — Maga is fél tőlem. De nem csodálom. Hiszen nem ismer és biztosan valami kalandornőnek tart. — Mondtam már, Vera — szólt Gergely — hogy a legtisztességesebb erkölcsű leánynak tartom. — Ördögöt vagyok tisztességes! — kiáltott föl Vera. — Igaz, hogy maga az első ember, aki­vel ilyen őszintén beszélek. A férfiak nem mertek közeledni felém, mert tudták, hogy beteg vagyok és kinek van bátorsága, hogy beleszeressen egy nőbe, aki ki tudja, meddig fog élni? És ha én magam nem kínálom föl magamat, akkor maga is gyáván visszavonult volna tőlem. De ne féljen semmit. Nem lesz rá ideje, hogy belém bo­londuljon, mert úgy sem élek már sokáig és ne­kem már minden mindegy! . . . Hová megyünk? — Ahová akarja — felelte Gergely. — Ahol zene szól és ahol pezsgőt lehet inni — felelte a leány. Egy éjjeli kávéház elé hajtattak. — Nem merek bemenni — szólt Vera és ülve maradt. — Hátha ismerős lát meg? Nem akarok szégyent hozni szüleim fejére arra a rö­vid időre, ami még hátra van a számomra. A szü­leim nagyon tisztességes, jó emberek és sokat adnak a hírnevükre. — Akkor engedje meg, hogy a lakásomra vigyem — ajánlotta Gergely. — Ott senki sem láthatja. — Helyes, nagyon helyes! — kiáltotta Ve­ra. — De hozzon ki a kávéházból néhány üveg pezsgőt, m­ert nem szeretnék ma józan maradni. PESTI HÍRLAP" De Törökország Kisázsiában is otthon van, az entente pedig itt ép úgy csak a tenger felől támogatott akciót kezdhetne, mint Gallipolinál és az újabb és újabb harcterek­hez az entente sikerének nemcsak a külső hadműveleti kör nagyobb távolsága, hanem egyre fogyó emberanyaga is kerékkötője. Kitchener a mi erőnk szétforgácsolásáról beszél, ezt azonban az entente csak úgy ér­heti el, ha saját erejét szintén szétforgácsol­ja. Ha Törökország új harcteret kap Kis-Ázsiában, mindenesetre könnyebb dolga lesz, mint volt Gallipolin. E­szik, a népgyűléseken meg sem akarják hall­gatni. Természetes, hogy ez sehogysem tet­szik Angliában, ahol arra törekszenek, hogy Oroszorszáágot az angol kereskedelem érdek­körébe vonják, ezért Londonban azt tervez­ték, hogy a duma-képviselőket meghívják Angliába, ahol Potemkinszerű­en demon­strálnak előttük, hogy Anglia milyen rend­kívülien nagy mértékben vette ki a részét a háborúból. Szaszonov a tervet élénken üdvözli, de rögtön ki is csattan belőle a vád a maga elementáris erejével: Anglia a há­ború tizennyolc hónapja alatt 25.000 tisztet és 600.000 embert vesztett. El lehet képzelni, mennyire meggyőző ez az adat az orosz köz­vélemény számára, amely tisztában van az­zal, hogy Oroszország milliós veszteségeket szenvedett. Oroszországban is nagyon jól tudják, hogy Olaszország négy hónap alatt veszített annyi embert­, mint Anglia tizen­nyolc hónap elmúlta után és Olaszországról az orosz lapok nyíltan úgy vélekednek, hogy az entente érdekében nem tett semmit. Alighanem így v­élekedik Szaszonov is, aki tüntető módon egyetlen szóval sem em­lékszik meg Olaszországról. Nyilatkozatának még egy passzusá­ban emelt súlyos vádat Szaszonov Anglia ellen, ott, ahol a svéd-orosz viszonyról be­szélt. Lehetséges, — mondotta az orosz kül­ügyminiszter, — hogy Svédország rendsza­bályokat foganatosít a határai védelmére, ezeket a határokat azonban nem kell Orosz­ország ellen megvédelmezni. Ha Svédor­szágban bizonyos izgalom uralkodik, annak az az oka, hogy Anglia bizonyos rendszabá­lyokkal lépett föl a „dugárukkal" való ke­reskedelem ellen. A külügyminiszter szavai­ból nyíltan kicsendül a vád: Svédországgal Oroszország fönn akarja tartani a jó vi­szonyt, mert hiszen ellenkező esetben jófor­mán teljesen el volna zárva a külvilágtól, dehát Anglia kereskedelmi téren folytonos félreértéseket támaszt. Így hangzott Anglia megvédelmezése. A háború tartamáról szóló nyilatkoza­tában pedig Szaszonov nyíltan szembe­helyezkedett Lloyd George-zsal. Szaszonov azt a szenzációsan ható kijelentést tette, hogy a háború már nem tarthat sokáig. Lloyd George nemrégiben úgy nyilatkozott, hogy ha a legközelebbi hónapokban a szövet­ségesek végső erőfeszítése nem kényszeríti ki Pénzt akart átnyújtani Gergelynek, de az orvosnövendék nem fogadta el. Bár nem volt sok pénze, néhány üveg pezsgőre mégis tellett be­lőle. Bement a kávéházba és pár perc múlva a pezsgős palackokkal szállt be vissza a kocsiba. — Bontson föl egyet! — sikoltott vígan a leány. — Majd odahaza nálam — felelte Gergely. — Csak siessünk! Gyorsan, gyorsan! . . . Amikor Vera az orvosnövendék szobájába lépett, hirtelen fölsikoltott, mintha kigyó marta volna meg. Gergely íróasztalán emberi koponya fehérlett. A koponya búbjára egy félig elszívott szivar volt helyezve. — Ezt nem bírom látni — didergett Vera és a koponyát a nyitva lévő ablakon át kidobta az utcára. — Ó, milyen édes a levegő, — szólt a leány és kihajlott az ablakon. — És milyen csodála­tosan tisztán ragyognak a csillagok! Gergely fölcsavarta a villanyt, de Vera kérlelte, hogy oltsa el a lámpát, mert látni akarja a holdat, amely szemközt velük magasan tün­dökölt. Amióta Vera a szobában volt, mintha a lázát, forróságát elvágták volna. Tartózkodó lett. Megijedt, mint minden fiatal, tisztességes leány, aki először lépi át egy férfi szobájának küszöbét. — Üljön távolabb tőlem — rendelte el Ger­gelynek. — Bontsa föl a pezsgőt! Gergely hozzálátott a bontáshoz és a dugó sikoltva, nagy durranással szaladt ki az üveg­ből. És mialatt Gergely a poharakat megtöl­tötte a gyöngyöző itallal, Vera így szólt: — Oly jó, hogy már itt vagyok, itt tartok. Már túl vagyok a legnehezebben, azon, amikor 3

Next