Pesti Hírlap, 1916. február (38. évfolyam, 32-60. szám)

1916-02-13 / 44. szám

az 1900-ban épült és 7700 tonnás Dupleix francia páncélos cirkáló is, 504 főnyi le­génységével együtt. Végül, a Suffren sorhajó elsülyesztése kapcsán még néhány szót arról, hogy a sor­hajók tulajdonképen melyik kategóriájába tartoznak a hadihajóknak. Sorhajók alatt azokat a páncélos hadi­hajókat értjük, amelyek vastag páncélzatuk­kal és nehéz tüzérségükkel a tengeri ütközet­ben az első harcvonalban a siker reményé­vel vehetnek részt. A sorhajókat másképen csatahajóknak is nevezik s ezek közé tartoz­nak a superdreadnoughtok, a dreadno­ughtok, a predreadnoughtok és azok a többi, nehéz páncélzatú és fegyverzetű csatahajók is, amelyek 28 cm­-esnél nagyobb kaliberű ágyukkal vannak felszerelve és megfelelő tonnatartalommal bírnak. A flotta zömét és harci erejét mindig a sorhajók teszik. Előt­tük természetesen, akárcsak a hadseregnél az előőrsök, torpedónaszádok, majd cirká­lók haladnak, amelyek azután a harc felvé­telekor jobbra-balra elkanyarodnak, hogy átengedjék a közben felfejlődő sorhajóknak a harcteret. A sorhajók mostani nehéz ágyúikkal már 18 kilométernyi távolságra megkezdik a tüzelést.­­ « Az albániai harctérről az ellenség első komolyabb ellenállását jelenti ma­ a vezér­kar és pedig olasz csapatok részéről. Azo­kat a magaslati állásokat, amelyeket Tira­nától nyugatra elfoglaltunk, igyekeztek az olaszok visszaszerezni, de valamennyi táma­dásukat visszavertük. Ezek a magaslatok dominálják a Tiranából Durazzóba vezető utat, az olasz támadások tehát nyilván csak azt a célt szolgálták, hogy előnyvasulásun­kat késleltessék, hogy így a Durazzóban álló csapatok behajózására időt nyerjenek. A tenger felől Olaszország aligha­­támogat­hatja aktíve az ellenállást, hiszen egy fran­cia lap tengeralattjáró-fölényünkből már arra is következtet, hogy előnyomuló csapa­taink élelmezését valójában hajóinkról lát­juk el. Annak idején Olaszország és az ola­szoknak segítségére ment francia hadihajók nem tudták Montenegró élelmezését bizto­sítani, most viszont nem tudják megakadá­lyozni, hogy a mi flottánk Kövess csapatai­nak előnyomulását a tenger felől is támo­gassa. Durazzó eleste minden jel szerint igen rövid idő kérdése. Közben Olaszország Valonának a vég­sőkig való védelmét készíti elő. De könnyen lehet, hogy mire Valonához érünk, Olaszor­szág még egy ellenséget kap a Balkánon. Tegnap azt írtuk e helyütt, hogy Görögor­szág fölkészült minden eshetőségre, hogy a mi szalonikas akciónk zavartalan lebonyolí­tását biztosítsa és ha a jóindulatú passzi­vitáson túl esetleg népszerű háború is kell: a kedvelt olaszok kéznél lesz­nek. Ma aztán egy svájci lap Olasz­­­országnak arról az elhatározásáról ad hírt, hogy Korfuban csendőrséget szállít partra. A görög miniszterelnök éles tiltako­zást jelentett be, Görögországban mérhetet­len az izgalom az olasz terv miatt. Briand római útjának hát érik a vetése: Olaszország részt fog venni az entente közös akcióiban és erre az entente megkaphatja a maga új ellenségét a Balkánon, Görögországban. A február 10-ikéről keltezett orosz vezérkari jelentés azt közli, hogy Tarnopol­tól 23 kilométernyire északnyugatra az oro­szok szuronyrohamot intéztek egy magaslat ellen, amelyet megszállottak és egy ellentá­madást visszavertek. A mi hivatalos jelen­tésünk ma a harcok további lefolyásáról számol be: az előőrs-sáncot, amelyből az orosz tüzérség erős tüzelése miatt kivonul­tunk, éjszaka heves harc után visszafoglal­tuk. Egyébként az orosz harctéren tegnap újra több ellenséges felderítő osztagot ver­tünk vissza. Az oroszok néhány nap óta rendkívüli nyugtalanságot árulnak el, nap­nap után előreküldött felderítő támadások­nak nyilván az a célja, hogy megállapítsák: milyen előkészületek történnek a frontunk mögött.­ Ennek a nyugtalanságnak az­ okát az orosz lapjelentések magyarázzák meg; az ellenség attól tart, hogy offenzívába me­gyünk át. Egyik nap a volhyniai csapat­koncentrációkról írnak az orosz haditudósí­tók, másnap arról, hogy a besszarábiai és a keletgaliciai fronton készülünk offenzívára és ha ezek a föltevések már unalmassá vál­tak, a Riga—Diinaburg harcvonal­­elleni né­met offenzíva lehetőségét adják hírül. Jel­lemző a helyzetre, hogy a Times az 1916. évi hadjárat lehetőségeiről közöl fejtegetéseket és arra a konklúzióra jut, hogy a németek félelmes csapást készülnek mérni az oro­szokra északon, Pétervár felé. Az eddigi előkészítő hadműveletek, úgy látszik, máris zavarba hozták az enten­te-ot. Az oroszok azon riadoznak, hogy a németek nagy erősítéseket vonnak el a fran­cia frontról, a franciák a németek előretöré­seiből ellenséges offenzívára következtet­nek ,és mint most már megállapítható, nagy csapattömegeket vontak össze az Artois­ban, ahol ellenlökésekkel kísérleteznek, azonfelül pedig, mint a mai német hivatalos jelentés közli, nyilván ellensúlyozásképen a Champagneban is erős, készülődéseket foly­tattak. Tegnap ugyanis a champagnei né­met harcvonal igen nagy része ellen intézett heves tüzérségi előkészítés után Massigestől északnyugatra támadásba mentek át és nem ''00 mper szélességben benyomul­tal ófönémet állásokba. Az olasz harctéren a flitschi fronton elfoglaltuk a Rombon-szakaszon az ellenség egy hadállását, három gépfegyvert zsákmá­nyoltunk és hetvenhárom alpinit elfogtunk. . Emlékiratok a szerelemről. Egy magányos ember feljegyzései. Irta: SZOMAHÁZY ISTVÁN. Minden jog fentartva. MÁSODIK RÉSZ. 6. A tenger. Tarka színfoltok sokasága jelenik meg a láthatatlan filmen, mely az éjszaka csöndességében lepereg előttem: hosszú sé­ták hármasban a virágzó fák alatt, pompás kerti mulatságok, kirándulások a­ közeli ten­gerhez, bizalmas kis ozsonnák, melyeknél Krisztin néni elnökölt, egy utazás Firenzébe, az Uffici kincseihez, egy bál az udvarnál, amelyen Önt, barátnőm, az öreg királynénak bemutatták, hivatalos ebédek a követsége­ken, csavargások a boltokban, sok céltalan őgyelgés az ékszerkereskedők és zsibárusok kirakatai előtt és végül, hosszú séták a régi Róma emlékeihez, melyeknek komol­y fen­sége még a Krisztin néni szóáradatát is­ be­szüntette egy pillanatra. Emlékszik-e még a sok száz és száz megható és mulatságos epi­zódra, a kertekre és házakra, melyek­­ a ta­vasz verőfényében fürödtek, a pompás fel­hőszakadásokra, melyek gyanús ostoriákba kergettek bennünket, régi olasz versekre, melyeket oly nevetséges páthoszszal szaval­tunk, s beszélgetéseinkre a környékbeli vin­cellérekkel, akik az Ön nagy ijedelmére fia-,l­tal házaspárt láttak bennünk, s az ártatlan Krisztin nénit tiszteletreméltó anyósként kezelték... Oh drága barátnőm, hogy meg­őriztem­ minden emléket, mely Önnel van kapcsolatban, s hogy elfeledtem mindazt, amiben az Ön édesen nyugodt és komoly pillantásának nem volt szerepe! Néh­a visz­sza próbálom idézni magam elé azokat az órákat is, melyeket ön nélkül töltöttem el Rómában: hivatalos dolgaimat a nagykövet­ségen, az unalmas délelőttöket, melyeket száraz akták elintézésével ütöttem agyon, tisztelgésemet az osztrák hercegnőnél, aki mindig úgy beszélt velem, mintha a hátam mögött egy másik emberhez szólna,a végtelen club-estéimet és a csúf éjszakai kiránduláso­kat, melyek alól egyetlen nőtelen úr se von­hatta ki" magát, — mindez oly távolivá és szintelenné lett előttem, mint a mese, amely­lyel öreg dajkám mulattatott valaha. De a délutánok és esték, a séták és koc­sisok, a víg tréfák és a hosszú hallgatások emléke, melyek fölött most is ott ragyog az ön kék szemének derűje (igaza van: ezek a szemek néha szürkékké lettek, mint a Balaton vihar előtt, hogy aztán ismét a délszaki tengerek ultramarinjában csillogjanak) ma is oly élénken támad föl lelkemben, hogy szinte ámulva teszem le kezemből a tollat, mert szinte hihetetlennek találom, hogy nem teg­nap vagy tegnapelőtt történt mindez, s hogy már csakugyan több vagyok huszonhat évesnél... Kedves barátnőm, egészen bizo­nyos Ön benne, hogy mi nem tegnap, hanem csakugyan negyven évvel ezelőtt jártunk a piszkossárga Tibérisz partján­? Várjon, hadd elevenítsek föl egy rész­letet a tegnap történetéből! Június vége felé jártunk már, Róm­a meleg volt, mint egy pokolbeli katlan, a Monte Pincio mellszobrait nem zavarta többé a korzózó fogatok lármája, a nagy patricius-paloták selyemfüggönyeit lebocsá­tották s a királyi család elköltözött Raconi­gibe, hogy a falusi élet örömeit élvezze. Em­lékszik a délutánra, mikor önöket nyakig munkában találtam a Via nazionale kis pa­lotájában, vászonburkolatos bútorok között, nyitott bőröndök és kalapskatulyák előtt térdelve, a kulcsáráé, a szobalányok, az ina­sok társaságában, akik fontoskodva adogat­ták kézi ez azt a sok egzotikus holmit, mely­re az utazó úri hölgyeknek szükségük van? Ijedten álltam meg a küszöbölt, a bibliai chnoszt szemlélve; de Krisztin néni, aki ép francia regényeket gyömöszölt egy hatalmas ládába, barátságosan betessékelt a rettene­tes felfordulás közé. — Jöjjön csak, segítsen nekünk, mert különben éjfélig se leszünk készek a csoma­golással ... Mondja, ért maga valamit a se­lyemruhák összehajtásához ? Szerényen kijelentettem, hogy csalá­domban, ötszáz évre visszamenőleg, még egyetlen férfi se hajtott össze selyemruhát, ellenben ha túlzsúfolt bőröndök becsukásá­ról van szó, bízvást kijelenthetem, hogy szakértővel állanak szemben. Krisztin néni lenézéssel vette tudomásul ügyetlenségemet, majd utóbb, nyugtalan pillantásomat látva, jólelkűleg felvilágosított a megdöbbentő változás oka felől. — Holnap reggel mindketten a já­dóra utazunk, mert a húgomnál­ sürgős szüksége van tengeri­­fürdőkre. Az orvos tegnap ki­jelentette, hogy Edith aggasztóan vérsze­gény és semmiért se vállal felelősséget, ha késedelem nélkül el nem utazik. Persze a sárosi puszta sokkal gyorsabban meg­gyó­gyitaná, de ha már oda nem mehet, hát­­ Lidó is csak megteszi majd valamikép.«« PESTI HIRLAP 1916. február 13., vasárnapi

Next