Pesti Hírlap, 1916. március (38. évfolyam, 61-91. szám)

1916-03-01 / 61. szám

191­5. március 6., szerda. PESTI HÍRLAP visszavonulása egyelőre befejeződött: el­helyezkedtek a Côte Lorraine-en, öt-tíz ki­lométerrel hátrább szorult a francia harc­vonal, amely most már ép úgy, mint északon és délnyugaton, szorosan hozzásimul Ver­dunhöz, amelynek a sorsától függ a Maas­től nyugatra és a Côtes Lorraine-en elhelye­zett harcvonal további sorsa. A Verdim körül sorakozó négy front­szakasz közül pozitív hivatása van a Ver­dimtől északra eső frontnak és a Combres— St.-Mihiel-vonalnak; a másik kettő — vagyis a Maastól nyugatra eső és a woevrei front — egyelőre mellérendelt jelentőségű. A Maastól keletre, tehát a Verdimtől észak­ra levő fronton a küzdelem változatlan he­vességgel tovább folyik. Itt a németek Douaumont falutól közvetlenül északnyu­gatra, rohammal elfoglaltak egy kis páncél­művet. Ennek az újabb sikernek főleg a douamnonti erőd szempontjából van nagy jelentősége. Ezt az erődöt a franciák egy tartalékban tartott hadtesttel igyekeztek visszafoglani, és mint a francia vezérkar je­lentése közli, az erődben levő brandenburgi gyalogezredet átkarolták. A Douaumont-tól északnyugatra levő kis páncélmű elfoglalá­sának az a jelentősége, hogy ezáltal a néme­tek az egyik kart lenyomták, ezzel tehát le­tompították a francia ellentámadás energiá­ját. Ezért a kis páncélműért napokig­­tartott a harc; a február 28-iki francia jelentés megemlíti, hogy Douaumont-tól nyugatra ember ember ellen küzdött és hogy a néme­teket kiűzték egy kis erősségből, amelyben el tudtak volt helyezkedni. Rövid ideig tar­tott a franciák öröme: másnapra már újra a németek voltak az urai ennek a kis páncél­műnek, amelyet olyan erősen tartanak, hogy az ellene irányuló támadásokat csírájukban fojtják el. El kell ismerni: a franciák kitűnően harcolnak, annál nagyobb jelentőségű, hogy a nemestek SZÍVÓS munkája és kérlelhetetlen akarata minden ellenálláson, minden ellen­támadáson keresztül diadalmaskodik. Most arról van szó, hogy a franciák ellentámadá­sait kell megtörni, szét kell zúzni azt az energiát, amelyet a kétségbeesés ereje adott meg nekik, amikor a németek viharos gyor­sasággal rávetették magukat Verdimre és annak északkeleti sarkoszlopát, Douaumont erődöt kidöntötték. Ha majd ez a munka is befejeződött, megkezdődhetnek az új ro­hamsorozatok, amelyeknek az erődsoron ütött rés kiegészítése a célja és amikor majd nyilván be fog bizonyulni, hogy korai vol­t a francia főparancsnokságnak az a remé­nye, hogy a verduni német offenzívát sike­rü­lt megállítani. A front alakulása most a Maastól keletre szeszélyesen zeg-zugos; minden egyes ka­nyarulat egy-egy sebe a francia harcvonal­nak, amely már most is meg van mérgezve. Ami pedig a Times katonai szakértőjének, Repington ezredesnek, az aggodalmát illeti, h­ogy hol fog föllépni a kilencvenhárom né­met divízió: elég rámutatni arra, hogy a Champagneban és az Argonneokban bekö­vetkező helyzetváltozás súlyos következmé­nyekkel járhat a Verdim körül elhelyezett frontokra. Egyáltalában­ a német hadveze­tőségnek módjában van, hogy az egyes frontszakaszon való billentyűzésekkel olyan k­aotikus helyzetet teremtsen, amely az ellenséget végleg tájékozatlanná teheti . Mirko herceg és a Montenegróban ma­radt miniszterek ellen nyilatkozatot adtak ki Minskovics lyoni montenegrói miniszter­elnöknek a Havas-ügynökség útján kiadott nyilatkozatára. Montenegrónak nem hiába Nikita a királya, olyan fölfordult állapotot teremtett, hogy az országának két kormá­nya van, úgy hogy Montenegró most sűrű jegyzékváltást folytat Montenegróval. Az otthonmaradottak a lyoniakkal szemben azt hangoztatják — és ez a jegyzék lényege — ha a Lovcsenen levő két főhadiszállás, a Kuk és a Krstak eleste után a montenegrói kormány Nikita jóváhagyásával az ellensé­geskedés megszüntetését, külügyminiszté­riumunktól pedig békét kért és miután az Ausztria-Magyarország által megállapított fegyverletételre vonatkozó módozatokat vég­rehajtották, tiltakoznak az ellen, hogy a lyoniak a cetinjei kormány tevékenységét semmisnek és önkényesnek minősítsék. Az ellennyilatkozat kapcsán nyilvánoságra ke­rülnek mindazok a táviratok, amelyeket Ni­kita Ferenc József királyhoz intézett és a­melyben békét kért, továbbá királyunk vá­lasztávirata, a montenegrói kormány és Burián távira­t­váltása. A terjedelmes ellennyilatkozatból ben­nünket az érdekelhet a leginkább, hogy a mi csapataink az uta­t is energikusan foly­tatták az előnyomulás­, hogy Montenegró békét kért. Tudtuk, hogy Nikita országában vagyunk és nem mutattunk semmiféle haj-IV. Július végén nagy zajgás hallatszik egy este a városban. Katonabanda, filyen­zúgások, magyar­ himnusz, Rákóczi-induló. Megint nagy éljenzések. Nézik­, hallgatják, találgatják odafenn: mi lehet? Végre is Atilla lefut a toronyból. Vagy félóra múlván valami nyomta­tott papirossal tér vissza. — Háborít! Zsuzsi, Háború! Háború indul, a vadrácokra! Helyes! Bikacsökkel kellene rájuk menni! Zsuzsi elfehérült. — Csak nem megy el te is? Atilla szinte megütődött a kérdésen: — Én? Én? Hogy maradhatna a vá­ros őrizetlen? De azért szinte ette az újságot. — Az anyjuk sodrófáját!! . . .Nem azért a Habsburgért, mondta Szol ! ősi bácsi, — hanem, hogy az a német mégis a mi ké­pünket is viselte ott valamennyire. A ma­gyarságot is megbántották! Attól fogva minden reggel lefutott új­ságért. Nagy kiadás volt nekik, de fel is falta minden betűjét. —• Már a muszka is! S mindennap irtóztatóbb hírek: már a francia is, már az angol is! Még Monte­negró is, a kis pucold — Csakhogy téged nem visznek el, — hálistenkedett Zsuzsi. (Folyt. köv). Zsuzsi úgy egy hét múlva a festékes útból tért haza. Mosolyogva újságolta: — Képzeld, Üllőivel találkoztam. Atilla el­nyílt szemmel várta a többit. — A Széchen­yi-utcán, — folytatta mosolyogva Zsuzsi, — ruhát vitt haza vala­kinek. Igen megijedtem. De már nem volt időm rá, hogy áttérjek a másik sorra.­­T / — JNO.es .. . — Köszönt. Atilla dühösen rándult meg. —­ Beszéltél vele! Zsuzsi mosolygott: — Nem.­ Csak köszönt. Udvariasan, komolyan. És . . . — És?! — Nem fogadtam. — Helyes! — Csak elmentem mellette mintha nem láttam volna. — Helyes! Atilla elégedett arccal keverte a bög­rében­ a lófestéket. Kis idő múlva meg­szólal: — Rá kellett volna nézned! A szeme közé! Aztán végigpillantanod rajta meg­vetőn! Akkoriban már meleg napok jártak. Estem­en kiültek néha az erkélyre, az ár­nyékra. Cserepes­ virágok zöldültek ott körös­körül. Atilla hozott fel olykor a piacról még a tavaszon, persze csak garasos virághagy­mákat. Zsuzsi m­eg azt az egy cserép m­us­kátlit szaporította el, amelyik Atillának még az anyjáról maradt. Odaöntögették az el­használt vizet. És Zsuzsi arról álmodozott, hogy a következő évben már köröskörül vi­rágos lesz az erkély, az ablakok is virá­gosak. Kiültek néha az erkélyre. Megtörtént, hogy a harangozó kilépett a h­ázból, s a torony alatt ment el. Olyankor Atilla átpillantott a téren: járnak-e sokan? Ha úk­féle ember nem látszott a téren, felug­rott és lemekegett: — Mhee-e-e! Üllői dühösen pillantott fel. Ő is körültekintett. Ha teljesen népte­len volt a tér, csikósan ugrott, és fellebeg­tette a redongotja hátulját: — Ny­­­hhah­ahahah­a! . . . Arra gúnyolt, hogy Atilla a lófaragá­son túl semmi egyebet nem ért. — No megállj, az anyád sodrófáját! — csikorogta Atilla, h­iszen csak megfog­jalak! Jóval erősebb­, markosabb volt a sza­bónál. De mégis olyankor ment le, mikor nem harangoztak. És Üllői is lúdbőrös háttal állt mindig a torony­aj­tóban: mindig gyerekekkel ha­rangoztatott, és aggodalmas szemmel pil­lantgatott a lépcsőre. 3

Next