Pesti Hírlap, 1916. március (38. évfolyam, 61-91. szám)
1916-03-01 / 61. szám
1915. március 6., szerda. PESTI HÍRLAP visszavonulása egyelőre befejeződött: elhelyezkedtek a Côte Lorraine-en, öt-tíz kilométerrel hátrább szorult a francia harcvonal, amely most már ép úgy, mint északon és délnyugaton, szorosan hozzásimul Verdunhöz, amelynek a sorsától függ a Maastől nyugatra és a Côtes Lorraine-en elhelyezett harcvonal további sorsa. A Verdim körül sorakozó négy frontszakasz közül pozitív hivatása van a Verdimtől északra eső frontnak és a Combres— St.-Mihiel-vonalnak; a másik kettő — vagyis a Maastól nyugatra eső és a woevrei front — egyelőre mellérendelt jelentőségű. A Maastól keletre, tehát a Verdimtől északra levő fronton a küzdelem változatlan hevességgel tovább folyik. Itt a németek Douaumont falutól közvetlenül északnyugatra, rohammal elfoglaltak egy kis páncélművet. Ennek az újabb sikernek főleg a douamnonti erőd szempontjából van nagy jelentősége. Ezt az erődöt a franciák egy tartalékban tartott hadtesttel igyekeztek visszafoglani, és mint a francia vezérkar jelentése közli, az erődben levő brandenburgi gyalogezredet átkarolták. A Douaumont-tól északnyugatra levő kis páncélmű elfoglalásának az a jelentősége, hogy ezáltal a németek az egyik kart lenyomták, ezzel tehát letompították a francia ellentámadás energiáját. Ezért a kis páncélműért napokigtartott a harc; a február 28-iki francia jelentés megemlíti, hogy Douaumont-tól nyugatra ember ember ellen küzdött és hogy a németeket kiűzték egy kis erősségből, amelyben el tudtak volt helyezkedni. Rövid ideig tartott a franciák öröme: másnapra már újra a németek voltak az urai ennek a kis páncélműnek, amelyet olyan erősen tartanak, hogy az ellene irányuló támadásokat csírájukban fojtják el. El kell ismerni: a franciák kitűnően harcolnak, annál nagyobb jelentőségű, hogy a nemestek SZÍVÓS munkája és kérlelhetetlen akarata minden ellenálláson, minden ellentámadáson keresztül diadalmaskodik. Most arról van szó, hogy a franciák ellentámadásait kell megtörni, szét kell zúzni azt az energiát, amelyet a kétségbeesés ereje adott meg nekik, amikor a németek viharos gyorsasággal rávetették magukat Verdimre és annak északkeleti sarkoszlopát, Douaumont erődöt kidöntötték. Ha majd ez a munka is befejeződött, megkezdődhetnek az új rohamsorozatok, amelyeknek az erődsoron ütött rés kiegészítése a célja és amikor majd nyilván be fog bizonyulni, hogy korai volt a francia főparancsnokságnak az a reménye, hogy a verduni német offenzívát sikerült megállítani. A front alakulása most a Maastól keletre szeszélyesen zeg-zugos; minden egyes kanyarulat egy-egy sebe a francia harcvonalnak, amely már most is meg van mérgezve. Ami pedig a Times katonai szakértőjének, Repington ezredesnek, az aggodalmát illeti, hogy hol fog föllépni a kilencvenhárom német divízió: elég rámutatni arra, hogy a Champagneban és az Argonneokban bekövetkező helyzetváltozás súlyos következményekkel járhat a Verdim körül elhelyezett frontokra. Egyáltalában a német hadvezetőségnek módjában van, hogy az egyes frontszakaszon való billentyűzésekkel olyan kaotikus helyzetet teremtsen, amely az ellenséget végleg tájékozatlanná teheti . Mirko herceg és a Montenegróban maradt miniszterek ellen nyilatkozatot adtak ki Minskovics lyoni montenegrói miniszterelnöknek a Havas-ügynökség útján kiadott nyilatkozatára. Montenegrónak nem hiába Nikita a királya, olyan fölfordult állapotot teremtett, hogy az országának két kormánya van, úgy hogy Montenegró most sűrű jegyzékváltást folytat Montenegróval. Az otthonmaradottak a lyoniakkal szemben azt hangoztatják — és ez a jegyzék lényege — ha a Lovcsenen levő két főhadiszállás, a Kuk és a Krstak eleste után a montenegrói kormány Nikita jóváhagyásával az ellenségeskedés megszüntetését, külügyminisztériumunktól pedig békét kért és miután az Ausztria-Magyarország által megállapított fegyverletételre vonatkozó módozatokat végrehajtották, tiltakoznak az ellen, hogy a lyoniak a cetinjei kormány tevékenységét semmisnek és önkényesnek minősítsék. Az ellennyilatkozat kapcsán nyilvánoságra kerülnek mindazok a táviratok, amelyeket Nikita Ferenc József királyhoz intézett és amelyben békét kért, továbbá királyunk választávirata, a montenegrói kormány és Burián táviratváltása. A terjedelmes ellennyilatkozatból bennünket az érdekelhet a leginkább, hogy a mi csapataink az utat is energikusan folytatták az előnyomulás, hogy Montenegró békét kért. Tudtuk, hogy Nikita országában vagyunk és nem mutattunk semmiféle haj-IV. Július végén nagy zajgás hallatszik egy este a városban. Katonabanda, filyenzúgások, magyar himnusz, Rákóczi-induló. Megint nagy éljenzések. Nézik, hallgatják, találgatják odafenn: mi lehet? Végre is Atilla lefut a toronyból. Vagy félóra múlván valami nyomtatott papirossal tér vissza. — Háborít! Zsuzsi, Háború! Háború indul, a vadrácokra! Helyes! Bikacsökkel kellene rájuk menni! Zsuzsi elfehérült. — Csak nem megy el te is? Atilla szinte megütődött a kérdésen: — Én? Én? Hogy maradhatna a város őrizetlen? De azért szinte ette az újságot. — Az anyjuk sodrófáját!! . . .Nem azért a Habsburgért, mondta Szol ! ősi bácsi, — hanem, hogy az a német mégis a mi képünket is viselte ott valamennyire. A magyarságot is megbántották! Attól fogva minden reggel lefutott újságért. Nagy kiadás volt nekik, de fel is falta minden betűjét. —• Már a muszka is! S mindennap irtóztatóbb hírek: már a francia is, már az angol is! Még Montenegró is, a kis pucold — Csakhogy téged nem visznek el, — hálistenkedett Zsuzsi. (Folyt. köv). Zsuzsi úgy egy hét múlva a festékes útból tért haza. Mosolyogva újságolta: — Képzeld, Üllőivel találkoztam. Atilla elnyílt szemmel várta a többit. — A Széchenyi-utcán, — folytatta mosolyogva Zsuzsi, — ruhát vitt haza valakinek. Igen megijedtem. De már nem volt időm rá, hogy áttérjek a másik sorra.T / — JNO.es .. . — Köszönt. Atilla dühösen rándult meg. — Beszéltél vele! Zsuzsi mosolygott: — Nem. Csak köszönt. Udvariasan, komolyan. És . . . — És?! — Nem fogadtam. — Helyes! — Csak elmentem mellette mintha nem láttam volna. — Helyes! Atilla elégedett arccal keverte a bögrében a lófestéket. Kis idő múlva megszólal: — Rá kellett volna nézned! A szeme közé! Aztán végigpillantanod rajta megvetőn! Akkoriban már meleg napok jártak. Estemen kiültek néha az erkélyre, az árnyékra. Cserepes virágok zöldültek ott köröskörül. Atilla hozott fel olykor a piacról még a tavaszon, persze csak garasos virághagymákat. Zsuzsi meg azt az egy cserép muskátlit szaporította el, amelyik Atillának még az anyjáról maradt. Odaöntögették az elhasznált vizet. És Zsuzsi arról álmodozott, hogy a következő évben már köröskörül virágos lesz az erkély, az ablakok is virágosak. Kiültek néha az erkélyre. Megtörtént, hogy a harangozó kilépett a házból, s a torony alatt ment el. Olyankor Atilla átpillantott a téren: járnak-e sokan? Ha úkféle ember nem látszott a téren, felugrott és lemekegett: — Mhee-e-e! Üllői dühösen pillantott fel. Ő is körültekintett. Ha teljesen néptelen volt a tér, csikósan ugrott, és fellebegtette a redongotja hátulját: — Nyhhahahahaha! . . . Arra gúnyolt, hogy Atilla a lófaragáson túl semmi egyebet nem ért. — No megállj, az anyád sodrófáját! — csikorogta Atilla, hiszen csak megfogjalak! Jóval erősebb, markosabb volt a szabónál. De mégis olyankor ment le, mikor nem harangoztak. És Üllői is lúdbőrös háttal állt mindig a toronyajtóban: mindig gyerekekkel harangoztatott, és aggodalmas szemmel pillantgatott a lépcsőre. 3