Pesti Hírlap, 1917. október (39. évfolyam, 244-269. szám)

1917-10-11 / 252. szám

1917. október 11­., csütörtök. ______Pesti Hírlap Equador és Peru szakítása Német­országgal. .. Berlin, okt. in. — A perui követ jegyzéket adott át a külügyi hivatalban, amely tudatja, hogy Peru megszakította a diplomáciai viszonyt Németországgal. A követ egyidejűen útleveleinek kiadását kóláé. Berlin, okt. 10. — (A Pesti Hírlap tudósító­jától.) A B. Z. am Mittag jelenti Hágából. Az equadori elnök elhatározta, hogy a perui német követet nem fogadja hivatalosan. Ez egyértelmű a diplomáciai viszony megszakításával. német birodalmi gyűlés ülése, Kühlmann beszéde. A német birodalmi gyűlés tegnapi ülésének végén Kühlmann külügyi államtitkár mondott nagyjelentőségű beszédet, amelyben a béke pro­blémájával foglalkozott, kijelentve, hogy a béke egyetlen akadálya az Elzász-Lotharingiára vo­natkozó francia követelés. A beszédet, amelynek szövegét a félhivatalos Magyar Távirati Iroda közvetítette a lapoknak, e félhivatalos hírszolgá­lat ismert késedelmessége miatt nyomdatechnikai okokból a hajnali órákban csak kivonatosan kö­zölhettük, így csak példányszámúak egy részé­ben. A beszéd szövegét itt adjuk: Berlin, okt. 9. — Kühlmann külügyi állam­titkár a külügyi helyzetről szóló fejtegetéseinél­ bevezető részében röviden utalt Németországnak Uruguay és Peru köztársaságokhoz való elmérge­sedett viszonyára, majd így folytatta: (Nem jutottunk közelebb a békéhez.) — ‘Az a fáradozásunk, hogy eszmecserét folytathassunk az ellenséges államférfiakkal, mint sajnálattal kell megállapítanom, a pápai jegy­zékre adott válasz óta egy lépéssel sem haladt előre. (Halljuk! Halljuk!) Vajon ellenfeleink egyáltalában válaszolni fognak-e a pápai jegyzékre, az e pillanatban biztossággal meg nem mondható. Azt azonban már most elmondhatjuk, hogy azok a nyilatkozatok, amelyek a többé vagy kevésbbé felelős államférfiak részéről előttünk ismeretesek, vagy amit napról-napra az ellenséges sajtóban olvasunk, nem nyújt, épen kedvező kilátást arra nézve, hogy a pápai jegyzék­re adott válasz által őszentsége nemesszivü kezdése valamelyes mó­don tovább fejleszthető volna. (Halljuk! Hall­juk!) Noh­a még a legutóbbi napokban tisztelt po­litikai barátom gróf Casomla Budapesten nagy program­beszédében nemcsak újra hangsúlyozta a központi hatalmaknak azt a készségét, hogy tisztes békét leüssenek és nagy­szabású, a rendes utón túlmenő módon mutatott rá azokra az alapelvekre, amelyeken egy új Európát lehetne fölépíteni, nem jutottunk közelebb a békéhez. Londonban nemrég Churchill volt tengeré­szeti miniszter, az antwerpeni zseniális expedíció vezére (Derültség.), azt mondta, hogy Anglia Né­metország belső összeomlására számít. Az a fal, amely Németországot a végleges összeomlástól elválasztja, m­ár nagyon vékony. Churchill e be­szédében még ezt mondta: „Oly államférfin, aki nem tanul a tapasztalatokból, nemcsak ostoba, hanem bűnös.“ Én nem akarok ily keményen ítélkezni. (Derültség.) Churchill mindenesetre tekintettel második zseniális expedíciójára, amely Konstantinápoly és Gallipoli ellen irányult és amely vitéz török szövetségeseink szuronyai kö­vetkeztében nem nagyon dicsőségesen végződött, megtanulhatta volna, hogy egy vékony fal az áhí­tott győzelmet vereséggé változtathatja, hogy ez a fal férfiakból áll. (Nagyon igaz! Tetszés.) Az Éj­szaki-tenger patkánylyuka, amelyet angolul Homsriffnek neveznek és az Isonzó között a né­met nép hatalmas, rendüthetetlen bástyája áll. Ha Churchill annak összeomlására vár, úgy tü­relmet kell tanúsítania. — Asquith beszéde azokra nézve lehet ta­nulság, akik Asquithnak a parlamentben egy közbeszólás alakjában tett kérdéséből, hogy mi szándéka van Németországnak Belgiummal, re­ményteljes következtetéseket vontak e politikus bé­kehajlandóságára. Legutóbbi beszédében Asquith Elzász-Lotharingia visszaadására vonatkozó francia követelést teljesen egyértékűne le mon­dotta a Belgium helyreállítására vonatkozó köve­teléssel és ezáltal a dolgokat úgy jellemezte, amint azok előttem az egész helyzet beható ta­nulmányozása, a semleges országokból a legkü­lönbözőbb forrásokból érkezett és az ellenség tá­borából érkezett híradások szerint teljesen meg­győző világossággal megnyilvánultak. Az a kér­dés, amelyért Európa népei küzdenek és amelyért vérüket ontják, nem első­sorban a belga kérdés, bántény Elzász-Lotharingia jövője. Anglia meg­bízható híradások szerint d­iplomáciai­­lag kötelezte magát Franciaországgal szemben, hogy Elzász-Lotharingia visszaadásáért politikailag és fegyver­rel mindaddig síkra száll, amíg Fran­ciaország maga ragaszkodik e követe­léshez. Ez a valódi helyzet és ezért szükségesnek látom, hogy Németországnak e helyzettel szemben való állásfoglalását is nyugodtan, világosan, de egy­úttal szilárdan is körülírtam, mert nevezetes mó­don nemcsak ellenségeinknél, de néha még sem­leges barátainknál is kételyek támadnak aziránt, hogy mi az állásfoglalásunk e­z alapvető kér­désben. Arra a kérdésre: Tehet-e Németország Elzász-Lotharingia tekintetében Fran­ciaországnak valamelyes enegedményt csak egy lehet a válaszunk: Nem, nem nem, sohasem! (Viharos tetszésnyilvánítások.) Ameddig német kézben puska van, a birodalom területének azt a­­ sértetlenségét, amelyet atyáink dicsőséges örök­ségeként vettünk át, nem tehetjük valamelyes tár­gyalások vagy engedmények tárgyává. Elzász- Lotharingia Németország pajzsa, a német egység jelképe. (Helyeslés.) Biztos vagyok abban, hogy ezért mindnyájan balról-jobbra sík­raszállunk. (Tetszés.) Nem tartozom azok közé, ak­ik azt hi­szik, hogy az ily ténynek nyílt kimondása árt­hatna a becsületes békeakarat megnyilvánulásá­nak a világon. Azt hiszem, hogy az ily őszinte békeakarat csak­ a legteljesebb őszinteség talajon válh­atil­ termékenynyé. Ezért szükségesnek tartom, hogy más kérdésekkel szemben, amelyek újabb időben a nyilvánosságban oly széles teret foglaltak el, teljes világossággal a belföld és méginkább a kül­föld számára kijelentsem: Agaiért mi harcolunk és harcolni fo­gunk utolsó csöpp vérünkig, azok nem fantasztikus hódítások, hanem a német birodalom sérthetetlensége. (Tetszés.) Franciaországban egyes államférfiak, ami­kor számukra tanácsosnak látszott, hogy az Oroszországból kiinduló „annexiók nélküli“ for­mulát elfogadják, azt az átlátszó fogást használ­ták, ami a valóságban leplezetlen erőszakos hó­dítás, hogy azt a desannexió szóval szemérmesen körülírják. De eg­y, fogás túlságosan otromba ah­hoz, hogy cáfolni igyekezzünk. Ha mi németek a desannexió szót magunkévá akarnák tenni, úgy oly szép szavak, jutnak eszünkbe, mint Toul és Verdun. Helyesbíteni kell továbbá azt a nézetet is, amely ellenségeink sajtójában folyton megje­lenik, hogy Németország politikai magatartása élesebben nyilvánulna meg, mihelyt a nagy őszi csatát, katonai eredményei lezáródnak. Teljesen téves felfogás, ha a német politikáról azt hiszik, hogy mi egyes katonai vállalkozások eredménye szerint vagyunk engedékenyebbek vagy maka­csabbak. Ez teljesen alaptalan. Magatartásunk eddig tökéletes rabságban élt, egy lépést se volt szabad tennie gazdái tudta nélkül. Sőt Lehrmann úr azt is szigorúan megparancsolta neki, hogy ha levelet ír haza, neki megmutassa, mielőtt postára adja. Most azonban, hogy olyan szépen haladt a tanulásban, olvadozni kezdett Lehrmann úr bizalmatlansága. Néhanap egyedül mehetett az urcára. Ilyenkor — előzetes megbeszélés foly­tán — mindig Johannál tartott, aki egy kis kocsmával ismertette meg a keleti pályaudvar környékén. Ott rendszerint sört ittak. Jankó csak egy félpohárnyit, de Johann sokkal többet. Nemeslelkűen magyarázta neki: — Én már itlatok akármennyit, nekem már úgyse árt. Én már úgyse leszek többet mű­vész. De neked vigyáznod kell magadra. Te előtted még ott van az egész Művészet! Mindig Jankó fizetett és e célra kabátja béléséből előszedte a bevarrt száz forintot. Könnyű szívvel vált meg ettől a tartalék­ tőké­től, amelyet nagyapjától kapott volt. A jövő nem aggasztotta, boldognak érezte magát és arra gondolni sem akart, hogy valaha is haza kívánkozzék ebből az állapotból. Erre nem is lett volna semmi oka sem. Még Lehrmann úr is egészen sutba­ dobta a szi­gorúságát, annyira meg volt elégedve vele. De lehetett is! Most már akár egy óra hosszáig is hállott a fején és ha a két kezén átdobta ma­gát, ügyesen ugrott a lábujja hegyére. Délután majdnem pőrére vetkőzve gyako­roltak a túlfűtött kis szobában. Az asszony a földre tette a tenyerét, Jankó fejjel ráállott és az asszony így emelte a magasba. Jankó meg se moccant. Egyenes volt, mint a gyertyaszál. Az asszony megcsípte az állát és megdicsérte: — Nagyon jól van Jankó! . . . Várj, most valami újat próbálunk! Hanyatt feküdt a szőnyegen, két kezét a halántéka mellé téve. — No­ gyere id­e, Jankó, fogd meg a ke­zemet. Jankó megdöbbent örvendezéssel fel­kiáltott: — Uram­ Istenem! Mit akar­ ez velem csi­nálni ? Amint megfogta a két kezét, a az asszony erősen magához rántotta. — Nun und jetzt Jankó auf! Schön auf­rücken! Jankó mindebből már egy szót se értett. Arcával befurakodott a nő keblébe és szerelme­sen turbékolta: — Galambom! Csillagom! Gyöngyvirá­gom! Csillagom! Galambom! . . . A szavakat nem értette az asszony, de megérezte a hangot: ezt a gügyögő bugást, amilyet ő még férfi­aikról slicse hallott. Forró hullám borította el . . . Mintha esztelen álom összekavarta volna az arányokat, a kéjelgő fan­tázia lehetetlenségeit lehetővé téve. Mintha egy csöppnyi parázs hullott volna rá és égetve vé­gig hemperedett volna rajta . . „ V. Egy idő óta Lehrmann úr nem volt meg­elégedve Jankóval. Folyton tapogatta és zsör­tölődött: — Ez mégis haszontalan egy fiú! Nem akar fejt­ö inni ! Napról-napra soványabb lesz! Az asszony szelíden engesztelte: — Hiszen te mondtad, hogy le kell sov­a­­nyodnia! Lehmann úr egyre inkább savanyodó el­lenszenvvel nézett Jankóra, mint ahogy a kocsis néz a lóra, amelyiknek sohse feszül az istrángja. Mohó türelmetlenséggel leste a napot, amikor az új­­számot bemutathatja és reménysége napról­­napra bizonytalanabbá vált. Pedig szegény Jankó mindent megtett, ami csak tellett tőle. Szorgalmas, csöndes, szófogadó volt, soh­sem ellenkezett és kutyah­űséggel ólál­kodva leste, hogy mikor lehet gazdájának hasz­nára. Most már Johannál is szakított, kirándulá­sait abbahagyta, mindig az asszony mögött som­­polygott, mintha a szoknyájához lett volna varrva. A piacra menet ő vitte utána a kosarat, a színpadon ő cipelte a tornaszereket és ha ket­tesben otthon voltak, úgy szuporgott összegub­­baszkodva az ölében, mint egy eleven, tüzes kis gombolyag. Egy este a szám után valami külföldi va­rieté-igazgató jött föl az öltözőbe. Jankó a sa­rokba húzódott és onnan bámulta az idegen ur simára beretvált, kövér arcát, fehér mancsettáit és brilliáns nyakkendő-tűjét. Lehrmann úr szer­ződésről tárgyalt vele és Jankóra mutogatott. Az igazgató megnézegette figyelmesen Jankót, föl­állította, megtapogatta és mosolyogva bólogott. Tetszett neki. Lehrmann úr a tenyerét a földre tette. — Komm Jankó! * » . Mutasd meg, mit tudsz! Jankó szó nélkül készségesen meghajolt és tótágast állott Lehrmann úr tenyerén. A vér a 3

Next