Pesti Hírlap, 1918. augusztus (40. évfolyam, 177-203. szám)

1918-08-08 / 183. szám

PESTI HÍRLAP V 11 1918. augusztus 8., csütörtök. Valaha régen itt csatáztam én már... Valaha régen itt csatáztam én már, Mikor Keletről Árpád erre jött, S kopjás vitézek büszke karddal irtai Szittya hadaknak drága szép jövöt. Nyargaltam erre égő nap hevében. Lovam sörénye lengőn lobogott. S Kijov alatt szlávok sáncára tűztel Turul madárral ékes lobogót. Rohantam erre hős vitézek élén. Kezemben ifj. Puzdrámba­ száz nyilam. Bölcs hét vezérrel együtt kémjeleztem. Magyar ígéret földje merre van? 4 Csodás Keletről erre jött a népem. Acél karokkal venni jobb hazát. Itt zengtem akkor ber­kek sűrűjében ! Vitéz fiúkkal harcosok dalát. * ^ .. . öreg Hadistent itt dicsérte ajkam Aranybíborral átszőtt reggelen, 8 Kárpát felé — az uj hazába vágyón — Tajtékzó­mén innét röpült velem. Valaha régen itt csatáztam én már, Mikor Keletről Árpád erre jött, S kopjás vitézek százezrével irtani Szittya fajomnak drága szép jövőt. Odessa, 1918 jk­aius 8. szügyi Trajtler Géza. Vegyes. — (Hogy­an dolgoznak az angol buvárhajó­kelepcék?) A Reuter-ügynökség szerint a Times tengerészeti munkatársa leleplezéseket közöl a buvárhajókeleppék munkájáról. Ezeknek fontos részük van a búvárhajók leküzdésében és elne­vezésük „Q-hajó". A tudósító kijelenti, hogy most már közölhet részleteket is, mert a németek már ismerik az ellenük alkalmazott módszert Az első ilyen hajó a Baralong volt, amely 1915. augusz­tus 19-én egy búvárhajót elsülyesztett. Azóta erősen kifejlődött az a rendszer, hogy felfegyver­zett hajóknak ártatlan kereskedelmi hajók lát­szatát adják. A tudósító védelmezi a hadviselés e módját és egyes példákat hoz fel, amelyek közül a következő a legjellemzőbb: Egy napon egy bú­várhajó megtámadott egy ilyen ártatlan kereske­delmi hajónak látszó Q-hajót A legénység lebo­csátotta a csónakokat és elhagyta a hajót. Csak egy asszony maradt a hajón karján gyermeké­vel, aki őrültként szaladgált fel s alá a fedélze­ten. Amikor a búvárhajó a hajó mellé állt, az asz­szony a gzfirmeket, amely a valóságban nem volt egyéb mint bomba, beledobta a búvárhajó nyitott tornyába s igy levegőbe röpítette. Az asszonyt, a Times tudósítójának megjegyzése szerint, a Vic­tória kereszttel tüntették ki.­­ (Utazás egy amerikai csapatszállító hajón.) Gusztáv Helletrom a Dagens Nyheter című lapban leírja egy amerikai csapatszállító ha­jón tett utazásának élményeit. Az amerikai kikö­tőből való kivonulás nagy kísérettel történt, ame­lyet a tengeralattjáróktól való félelem tett szük­ségessé. Három nagy és frissen mázolt hajó kí­sért bennünket — mondja a tudósító. Közben amerikai, svéd, dán, norvég és görög hajókkal találkozunk, valamennyien olyan tarkák voltak, mint a zebrák. Az egész utazás természetesen az­zal telt el, hogy folytonosan a tengeralattjárókról beszéltek, mindenki arra kötött fogadásokat, hogy ki pillantja meg előbb az első U-hajót. Szakadatla­nul jelezték, hogy itt vagy ott tűnt fel német ten­geralattjáró. A drótnélküli távíró egyszer csak egy görög hajó segélykérését jelezte. Ezt a hajót a németek torpedózták meg. Ugyanekkor érke­zett be a jelentés arról, hogy a biskágai öbölben 18 ellenséges tengeralattjáró tartózkodik, amire az őrszemélyzetet és az ágyuknál levő katonákat megduplázták. Közben a távolból két óra ho­sz­adáig ágyulövések hallatszottak s erre a sze­mélyzet még aggodalmasabban figyelt minden gyanús neszt. Ezután megint nyugalom lett és a ható cikk-cakk alakban ment előre, hogy megkö­zelítse a legveszedelmesebb vízterületet, ahol­ a tengeralattjárók félelmetes tömegben dolgoznak. A tenger itt még nyugtalanabbá vált. A hulllámok magasra dobálták a hajót s a körülöttünk cirkáló ezer tonnás torpedóvadászok valósággal eltűnnek a hullámvölgyekben. Az elkövetkező 60 óra a leg­kritikusabb lefolyásúnak ígérkezett. Az Angliá­ból a portugál­ partokig terjedő veszedelmes ten­geralattjáró-zónába kerültünk. Szünet nélkül ér­keztek a szikratáviratok- Közelünkben négy ten­geralattjárót jelentenek; egy óra múlva tőlünk, délkeletre ágyulövéseket hallunk. A tüzérpárbaj hajónktól mintegy hat-hét tengermérföldnyire folyik. Egy szállító gőzös elsülyedt, 100­ ember elpusztult. Az idegeik feszültsége tűrhetetlenné vált, de még én a szárazföldi patkány is lassan beletörődöm és megszokom. Úgy ahogy vagyunk, felöltözve lefekszünk, a nagy meleg miatt azon­ban lassan ledobjuk magunkról ruháinkat. A hajó összes nyílásai el van zárva és a kajütökben el­viselhetetlenül forró a levegő. Végül „ kétségbe­ejtővé válik a helyzet s elkezdünk okoskodni. — utóvégre ha meg is torpedózzák a hajót, véleke­dünk, nem sülyed el azonnal, még marad egy félóránk, s ezalatt felöltözhetünk. Erre szépen ágyba fekszünk és az igazait álmát aluszszu­k­. (A bűnös német ifjúság.) A Deutsche Zentrale fü­r Jugendürsorge most adta ki jelen­tését, mely rámutat arra, "hogy a háborúban Né­metországban mennyire elszaporodott a fiatal­korú bűnözők száma. A jelentés többek közt eze­ket mondja: Az ifjak bírósága jelentékenyen megnövekedett munkára talált az ifjaknak rend­kívül megnövekedett bűntettei miatt. 1916-ban a 14-16 évesek okoztak nekünk különös gondot, most a bűnözési hajlam egyre jobban terjed át az egész ifjúságra, erősen előtérbe lépnek a 16—18 éves leányok is- A bűnesetek természete is egészen más lett. Berlinben 1915-ben 1418, 1916-ban 2681, 1917-ben 3158 ellen folyt bírósági eljárás főleg vagyon ellen elkövetett bűntett miatt. 1917-ben 1946-ot ítéltek szabadságvesztés büntetésre. — (A vicinális és a bika.) A makó-kákási vonalon, — mint a Szalontai Lapokban olvasható — a csordás épp akkor terelte át a sínekett a csordát, amikor a motoros vasut már közeledett. A csorda szerencsésen át is j­utott, a bika azonban, nyilván ellenséget sejtvén a motorosban, kemé­nyen megállott a sínek között s vadul szem­be né­zett vele. A motorvezető fékezni próbált, de már késő volt. A bika teljes erővel nekiment a motor­nak, amely elütötte. A bika azonban feltápászko­dott s újra oly erővel támadt a vicinálisnak, hogy két kocsi kisiklott, a többi kocsi ablakai betörtek, a motor pedig erősen megrongálódott Az össze­ütközésnek azonban áldozatul esett a bika is, a­mely a második támadás után a vonat kerekei alá került s szétroncsolt tetemmel maradt a harc színhelyén. De harcképtelen lett a motoros is, a­melyet súlyos sérüléseivel be kellett vontatni Ma­kóra. A megijedt, de később lecsillapult utasokat segélyvicinális vitte nagy késéssel tovább.­­ (A kis szökevények.) A nagykanizsai pályaudvarra a bécsi személyvonattal két rongyos, mezítlábas gyermek érkezett. Az ügyeletes rend­őr figyelmes lett rájuk s kérdésére elmondták, hogy a Bécs mellett levő Pottendorff községből jöttek Nagykanizsára, mert azt hallották, hogy itt még van kenyér, otthon pedig nincsen. Az édesanyjuk, aki hadisegélyből tartja fönn magát, nem is tudta, hogy útrakeltek. Étlen-szomjan, egyetlen fillér nélkül tették meg az utat Nagyka­nizsáig s hogy a kalauz le nem szállítsa őket, egy pad alá bújtak. Füredi­ János városi tisztvi­selő rögtön pártfogásába vette a kis rongyoso­kat, akiket hosszabb ellátásra két kiskanizsai család vett magához. Az egyik gyerek hat eszten­dős, a másik négy. Az volt az első dolguk, hogy kanizsai képeslapot küldtek az édesanyjuknak, akit Füredi János távirattal is megnyugtatott.­­ (Páris a német messzehordó ágyuk tü­zében.) Andreas Winding, a Politiken című­ dán újságban, érdekes részleteket közöl párisi él­ményeiből. Azt, hogy a párisi lakosság nagy része az ostromlott városból már régebben el­menekült, mi is tudjuk­ ezt a menekülést élet­hűen szemléltetni, Winding szerint szinte lehe­tetlen. Valóságos csatajelenetek zajlanak le na­ponkint a pályaudvarokon a vonatok indulása idején. Bizonyosra vehető, hogy az utolsó fél­hónap alatt legalább félmillió ember hagyta el Párist. A gare de Lyon perronjain emeletmagas­ságra felhalmozva tornyosulnak az útiböröndök és a podgyászok. Harcok folynak csak azért, hogy a győztes legalább a kocsik ütközőin he­lyet kaphasson; a vidéki korcsmák és szállók tömve vannak párisi menekültekkel. Az iskolák, amelyek a nyári szünet m­iatt most zárva van­nak, aligha nyílhatnak meg egyhamar. Napon­kint több vonat szállítja a gyermekeket a ten­ger mellé, de azért sok utcai gyerkec maradt Párisban, akik gránátszilánkok árusításával jó pénzt keresnek. Eleinte egy gránátszilánkért öt frankot is megadtak, de most már — hiszen van belőle bőven — legfölebb tíz setist adnak érte. Azokról a pusztításokról, amiket a német grá­nátok Párisban okoztak, Winding nem sokat árul el, bizonyára szigorú tilalom hallgattatja el a szemtanukat. A cikkíró egy barátja Úrnap­ján abban a templomban volt, amelyet épen is­ ,­tentisztelet alatt egy gránátlövés ért; barátját­­ egészen elborították a lehulló törmelékek, de később annyira magához tért, hogy azonmód me­szesen, porosan, elvégezhette a gyónást. Sebe­sültek és menekülök egy gomolyogban tüleked­tek a vak sötétben; hangos segélykiáltások töl­­­­tötték be a templomot, végre papok és ministráns­­ fiuk érkeztek gyertyákkal s megjelentek az első amerikai katonák is menteni. A lövedék szét­rombolta az egyik boltivet, aminek következté­ben az egyik oszlop a túlterheltség alatt össze­roppant. . . A „Hosszú Vilmos" — ahogy Win­ding a német messzehordó ágyút nevezi — na­ponkint 30—40 lövedéket küld Párisba, sőt néha éjszaka is egy tucatot. Páris napközben teljesen kihalt. A szobrokat homokzsákokkal födték be, az ablaküvegeket pedig keresztberagasztott pa­pirosszalag védi a robbanások okozta légnyo­mástól. Egy gránát a Tuileriák kertjében levő kutyakiállításban csapott le, egy másik pedig a Vauban-téren; a Bourbon-palota tehát épen a két lecsapási helyet összekötő egyenes vonal közepén áll. A Pont de la Concorderól Winding szemtanúja volt, amint egy gránát a Szajnába csapott le; egy kutya, amelyet épen a Szajnában úsztattak, a lövedék után a vízbe ugrott, mintha valami bedobott tárgyért küldték volna. A had­ügyminisztérium nagy épületét, amely a St. Germain-boulevardon emelkedik, szintén meg­szemlélte Winding; az épületen sok gránátszi­lánk nyoma látszik. Egy éjszaka német repülők ötven méternyire ereszkedtek itt alá és ilyen kö­zelről dobtak le az épületre három bombát. A katonai irattárban tűz ütött ki, minek következ­tében a nagy Condé okiratai és I. Napóleon le­velei teljesen elhamvadtak, az a tiszt pedig, aki épen az esti harctéri jelentést szövegezte, meg­halt . (Az úttörő.) Párisban a minap halt meg Brrault Pál hírlapíró, aki többek közt arról ne­vezetes, hogy nagyon megtréfálta a kortársait. Az Eclair munkatársa volt a háború előtt né­hány hónappal, amikor az az élete támadt hogy homeopath­e gyógyítja meg az akkor nemcsak Franciaországban, ha máshol is nagyban grasz­száló szoborjárványt. Mozgalmat indított tehát azzal a jelszóval, hogy emeljenek szobrot Heges­sip­pe Simonnak, „az úttörőnek­". A körlevélben, amelylyel a képviselőket és szenátorokat az esz­mének megnyerni igyekezett, idézve volt Hége­seppe egy mondása: „Ha a nap felkel, a sötét­ség eltűnik", aminek az igazságát aligha lehetne kétségbe vonni. A szenátorok és képviselők je­lentkeztek is tömegesen, hogy hajlandók a szo­bor­bizottságba belépni, de ugyancsak nevetsé­gessé váltak, amikor Birault leleplezte, hogy Hégesippe csak az ő fantáziájában él. Persze, nagy kacagás lett a dologból, de a Temps erre azt jegyzi meg, hogy az éle elég olcsó volt, mert hi­szen a parlamenti tagok abban az időben nem értek rá, hogy minden „nagy halottat" apróra megvizsgáljanak, amire annál kevésbbé láttak okot, mert tudták, hogy az ilyen mozgalmak mindig csak ürügyet szolgáltattak apró ünnep­ségekre, amelyeknél sokat beszéltek, jól ettek és ittak és mindenféle kitüntetéseket osztogattak, amit miért is kellett volna a nép képviselőinek megakadályozni? Biraultnak tehát könnyű dolga volt és hogy „a nagy halott" ebben az esetben nem is élt soha, ez nem nagyon különböztette meg a többiektől, akik szobrot kaptak, bárha ők se hagytak hátra mélyebb nyomokat, mint Hége­sippe. — (Kínai szerkesztői üzenet.) Ismeretes a kínaiak­­óriási udvariassága és szerénysége. Ez meg­van még az újságírásban is, aminek példája egy pekingi lap szerkesztői üzenete, amely kö­vetkezőleg utasít vissza egy beküldött kéziratot. — Kéziratodat végtelen gyönyörrel olvas­tuk. Soha még ilyen mestermű nem volt a ke­zünkben. Ha kinyomatnánk, azt követelnék tő­lünk, hogy soha többé rosszabb dolgozatot nem közölhetnénk. Minthogy azonban lehetetlenség, hogy a legközelebbi tízezer esztendőben ehez hasonlót alkossanak, kénytelenek vagynánk is­teni kéziratodat megtört szívvel visszaküldeni. Ezerszer bocsánatot kérünk tőled, hogy nem cse­lekedhettünk máskép. — (Katedral bölcseségek.) Meszkowski egy bokrétára való katedrai bölcseséget gyűjtött össze és közöl a „Neues Wiener Journal"­ legújabb számában, íme néhány szelb­et is: Tilly hadvezér olyan vitéz volt, hogy húsz harc­téren tudott győzni vagy meghalni. Azt a bizonyos szerzetest tulajdonképen Anckl­tzen Konstantinnak hívták. Minthogy azonban feltalálta a lőport, később elnevezték Schwarz Berta­lannak. Tell Vilmos, a svájciak nemzeti hőse, a valóság­­ban sohasem élt. De az a kézis, amelylyel Gessler helytartót lelőtte, történelmi nevezetességű. A latin nyelvet lehetetlen az iskolából egészen kiküszöbölni, mert ha itt mi most latinul nem tanul­nánk, a hallgatók a Ciceró-vizsgán okvetlenül elbuk­nának. Abban az időtájban Olaszország volt az európai műveltség központja, ezért sz­ületett Kolumbusz is Génuában. Achilles tehát szekeréhez kötötte a megölt Hek­tor holttestét és pompás hexameterekben hurcolta végig az egész városon. Semiramis harci kalandokra vágyott, mert Ba­bilonban már szörnyen unatkozott , a nevezetes füg­gő kertjeivel már torkig volt.

Next