Pesti Hírlap, 1919. március (41. évfolyam, 52-76. szám)

1919-03-15 / 64. szám

2 arad­i szeme és­ Böhm hadügyminiszter beszéde Fellnsz Andor koporsójánál. Az a fiatal és tegnapig névtelen vas­munkás, akit ma délelőtt helyeztek örök nyuga­lomra Arad­ megszentelt földjébe, igazán hazája függetlenségéért, a sokat szenvedett föld boldogulásáért küzdött és nagy eszméért halt mártírhalált. Fellner Andor huszonegy éves volt csak, de egész, kemény, törhetetlen férfi volt, akiben a lelkesedés tüze lobogott, akiben sziklaszilárd volt a meggyőződés és aki­­ hiba­gás­ás szemrebbenés nélkül kioltotta fiatal életét. Maikor azt tapasztalta, hogy a haza iránt érzett forró lelkesedését nem érzi magában minden magyar. Kár, ezerszeresen kár az ilyen egész férfiért, de ha a pisztolyból kilobbanó tül lángra lobbantotta a közönyös lelkeket, köny­nyes megnyugvással kell fogadni az önítéletet és ezt az elvesztett életet, oda kell helyezni arra az irtózatos oltárra, amelyen sok százezer névte­len magyar áldozta föl magát a haza boldogu­lásáért... Fellner Andor temetésére ma reggel Aradra érkezett Böhm Vilmos hadügyminiszter, akinek a kíséretében voltak Pogány József kor­mánybiztos és Kertész Jakab, a budapesti ka­tonatanács végrehajtó bizottságának tagja. A temetés a városháza előtti hatalmas téren volt. Egyszerű ravatalra helyezték el Fellner Andornak négy szál deszkából összeácsolt ko­porsóját, amelyet teljesen elborítottak a katonai és polgári hatóságok, a helyőrség és a bajtársak koszorúi. A temetési szer­tartás a templomi énekkar gvászdalával kezdődött. Dr Vágvölgyi Lajos fő­m­ű beszéde után Böhm Vilmos hadügyminisz­ter lépett a szónoki emelvényre és ezeket mon­dotta: — A magyar népköztársaság kormánya és a magyar néphadsereg nevében búcsúztatom el közkatona ruhájában nagyszerű vezéri szolgá­latot teljesítő Fellner Andor főbizalmi embert. A lelkiismeretes kötelességérzetnek volt a vértanú­ja, a demokratikus fegyelemnek, a forradalmi hűségnek ragyogó példája és mártírja. Fellner Andor meghalt, mert nem tudta, megtartani adott szavát, mert úgy érezte, hogy a legénység, amely­nek vezetője volt, nem tartotta meg azt a fegyel­met, amelyet ő a forradalmi népköztársaság ne­vében tőle megkövetelt . Tetemre hívom a régi rend vezéreit. Te­temre hívom azokat, akik, ha akármilyen esze­veszett parancsot kaptak, ha százezer ember éle­tébe került is, a régi fegyelem nyomása alatt gépfegyverekkel, ezrek és tízezrek fel­áldozásával teljes­ítették a parancsot, tetemre hívom őket, nézzék meg ezt az egyszerű vasmun­kást, aki nem másokat akart meggyilkoltatni, hanem önmagát áldozta fel, hogy megmutassa az új rend katonáinak, hogy a népköztársaság és a forradalom csak akkor biztosítható, ha a demokratikus fegyelmet a hadseregben fenn tud­juk tartani. Fellner Andor halálával pecsételte meg az új néphadseregnek a bizalmi férfi rendszeren felépülő rendjét. A bizalmi férfi rendszer ellensé­gei megtanulhatják, hogy nem lehet többé feltá­masztani a botbüntetéssel és a kurtavassal fen­tartott fegyelmet. A forradalmi hadsereg fegyel­mének első vértanúja Fellner Andor, akinek em­lékét kegyelettel fogja megőrizni a magyar kor­­­mány és a néphadsereg. Az aradi munkásdalárda adott elő azután gyászdalt, majd Pogány József, a budapesti katonatanács elnöke mondott beszédet: — A katonatanács, a munkástanács bú­csúját hoztuk el annak a férfiúnak ravatalához, aki egy személyben proletár is volt, katona is volt. Temetni jöttünk a bizalmi férfiút és egy­ben valóban dicsérni is. Van-e valaki, akinek több joga van ahhoz, hogy hősnek tekintsék, nint az, aki itt fekszik előttünk? Van-e valaki, akinek több joga van ahhoz, hogy egy ország szeretettel és örök emlékezéssel zárja szívébe, mint ez a közkatona, ez a bialmi férfiú, aki min­denét, egyetlen kincsét, ifjúságát áldozta vala­mennyiünkért, a népköztársaságért!? A bizalmi férfiút, ezt az új fogalmat testesítette meg magá­ban Fellner Andor, a bizalmi férfiút, akit a munkásmozgalmak küldtek, akit a forradalom avatott nagggyá, akit a tömegek választanak a maguk ügyeinek intézésére. El fog érkezni az idő, amikor a bizalmi férfiú lesz az egész állami és társadalmi rendnek alapja, a válasz­tott bizalmi férfiú fogja majd elfogadni minden közhivatalnak, minden köztisztségnek helyét. — Ne gyászoljunk. Temessük el az em­bert, de ne temessük el benne azt a szellemet, amelyet képviselt. Nem szabad itt gyászolni, ujjongani kell a nagy és dicső követendő példá­ján. Katonák és munkások, akik körül álljátok ennek a katonának és munkásnak ravatalát, vegyetek példát róla. Íme ez az igazi forra­dalmár, ez az igazi bizalmi férfiú, ez az a szel­lem, amelyet a szocializmus és a katonatanács nevel bele az új hadseregbe. Ha eljő az idő, amikor a világ megváltásáért életünket kell majd kockára tennünk, ne legyen egyetlen proletár se, aki ne mondaná, hogy ezt a példát, ezt a hősi halálmegvetést akarja követni. Emlé­két ércbe vésik a szobrászok, zengeni fogják a költők és írók, mert ez a cselekedet történelem volt, a forradalom katonájának világraszóló hősi cselekedete. PESTI HirrLAP 1919. március 15., szombat. » Magdaléna asszony. Irta: BUNDA JENŐ. Magdaléna asszony hófehér ujjai szelíd lejtéssel siklottak el a billentyűk fölött. A zon­gora halkan zsongott, pengett, mint a hárfaszó. Nyári délután volt, lefüggönyzött ablakok mö­gött a szoba félhomályában jázmin illat, tikkadt bágyadtság, csend. Két fehér folt az egyik sar­­okban. Az e°vik fehér folt: nyurga, vérszegény Batal lány. A másik fehér folt: vászonruhába öltözött napsütött arcú fiú. Vájjon miről beszélgetnek? — kérdezte magától Magdaléna asszony. És lopva egy pil­lantást vetett a két fehér foll felé. A két fehér az illedelmes távolban egymástól, a fiú erősen szívja cigarettáját, a leány két karja fáradtan cering a fotel két oldalán. — Ostoba liba! — mondja magában Magda­léna asszony és boszosan megrázza szép vörös fejét. — Itt aszalódik meg majd a nyakamon! Honnan vettem ezt a lányt? Én? Épen én! Vérbő, piros virághoz hasonló njakon megvető mosoly jelent meg A leány apjára emlé­kezett, a vékony pé,izű, göthös emberkére, aki­nek az arcáról a telifényű alföldi nap sem tudta lecsókolni a vérszegény penészt, aki mellette, a diadalmas és követelő szépség mellett néhány éven keresztül úgy fonnyadozott, mint a pincé­ben kicsírázott krumpli fehérnedvű indája. Ez már ilyen fajta! Élet! Csók! Szerelem! Mit tud­ják ezek! Mit tudják ezek?! Ezek csak a pénzt tudják számolni a garasokat egymás mellé rakni, sápítozni, ha sok az erőt sopánkodni, ha hosszú a szárazság, aggódni, a lelküket sanyargatni, a testüket nehéz munkával törni addig, amíg egy szép nap értük jön és fáradtság nélkül viszi őket a halál. Úgy törnek le az élet fájáról, mint az eltikkadt, semmire sem jó, sárga falevél. A fehér ujjak izmosan csaptak rá a billentyűkre, a zongora fölsikított, csengett bongott néhány erőszakos, lázadozó dacos akkord alatt. Magda­léna asszony úgy érezte, fullasztja a szoba­levegő. Fölugrott a helyéről. Hirtelen csend lett a szobában, a hirtelen csendben a leány fáradt, szenvtelen hangja hallatszott: — És ezek a napszámosok! Egész nap a sarkukban kell lenni, mert különben nem dol­goznak! — Gyerekek! Tudjátok mit? — kiáltotta Magdaléna asszony. Kikocsizunk! Helyes? A leány csak fáradt fejbólintással vála­szolt. A fiú azonban fölugrott a helyéről: — Pompás! Nagyszerű ötlet!­— és mintha unott nyűgtől szabadult volna meg, fölsóhajtott és két karját előre nyújtotta. Kikocsiztak. A széles hintó öléből mint két furcsa, óriási gomba borult­­ki a két hölgy napernyője. Bódító illatú, őrjítő mérgeket lehelő piros gom­ba az egyik. Álmos fehér színű gomba a másik. A fiú velük szemben ült a kis ülésen. Tigris foltokkal tarkázott takaró fedte el a térdüket, sárga búzaföldek iramodtak el mellettük. Az egyik földön már arattak. Az emberek 5 kocsi felé süvegeltek. Magdaléna asszony kis­ keze, mint egy fölröppenő fehér madár, intett feléjük üdvözletet. Szelíd hajlással közeledtek feléjük a szöllőhegyek Messze ,előttük aszú sárga sző­n­yegén vékony ezüst fonal csillogott. Az a Bod­rog. Hat óra volt. A nap a nyugati ég alja felé hanyatlott A forróságnak már nem volt olyan ereje. Magdaléna asszony a kocsi kerekét nézte, a poros szürke utat, amint úgy nyargal a kere­kek alatt, mint egy végtelen szalag, amelyet ha­talmas erő ragad hátrafelé. Amikor újra felte­kintett szeme a fiú tüzesen rakétázó nyugtalan szemével találkozott Magdaléna asszony aka­ratlanul is elmosolyodott egy kicsit, oldalt nézett a lányára, aki úgy ült mellette, mint egy viasz­baba akinek az arcára a gyárban elfelejtették fölrakni a piros festéket.. Amikor visszafordult, a fiú már az út szélén elfutó jegenyefákat nézte. Magdaléna asszony kis időre rajta nyugtatta a pillantását. A fehér vászon ruha alatt hatalmas mell­kas domborodott, széles vállak fölött pompás fe­kete fej. A fiatalság, az egészség hamvassága, sok szabad levegő, perzselő nap latinája az­ ara­con. — Szép ura lesz az én porcellán babám­nak! — gondolta az asszony, örült hogyne örült volna, hiszen anya volt, de egy kicsit el is szomorodott. Miért csak neki, miért neki jutott olyan férfi, aki . . . Sóhajtott, de nyomban utána megint mosolygott. Már nem az urára gondolt, inkább más férfiakra, akiknek a piros ajkán harapott a csók és érezte, hogy amikor régi csó­kokra gondol, amelyek ugy cseppentek az ajká­ra, mint az égő pecsétviasz, vérhullám szalad * szivére, kicsit megszédül és kis csengők csílla*­gélnek a fülében. Lehunyta a szemét.­­ A hadügyminiszter és Pogány József be­széde azt az aradi repülőszázad egy repülő­gépe keringett a levegőben. A koporsót ezután a díszes gyászhintóba tették és az óriási menet megindult a temető felé. A sírnál Tabajdi Iván százados, az aradi katonatanács elnöke mondott búcsúbeszédet. Az ország fővárosában is meghatottsággal áldoztak Fellner Andor emlékének. A magyar népköztársaság összes minisztériumai pontban egy órakor öt percre megszüntették a munkát a gyász és részvét jeléül. Az öt perces munka­megszüntetés demonstrációjával a forradalmi kötelességteljesítés hősének és vértanújának adta meg a tiszteletet az egész kormány. A Délvidék sorsa. Még nincs döntés a szerbek által megszállott területekről. A szerb megszálló csapatok szabadkai pa­rancsnoka tegnap maga elé idézte az összes ál­lami hivatalok vezetőit és magasabb rangú tiszt­viselőit és kijelentette előttük, hogy hivatalos értesülése szerint még nem történt döntés arra nézve, hogy azok a területek, melyekre működési körük kiterjed, a magyar állam, vagy a meg­­szálló szerb állam impériuma alá tartoznak-e. Ezért felszólítja őket, hogy hivatali teendőiket a békekonferencia döntéséig nyugodt kötelességtu­dással teljesítsék A megszállók kormánya sem esküt, sem fogadalmat nem kíván tőlük. A tótok­ nem szolgálják a cseheket. Kassa, márc. 14. — (A Pesti Hirlap tudósí­tójától.) A Kassán állomásozó és tótokból össz­szeállított cseh-szlovák ezrednek mintegy ezer­nyolc­száz főnyi legénysége tegnap gúlába rakta fegyvereit és elhagyta a kaszárnyát. A katonák otthonukba tértek vissza. Gyászruha március tizenötödikén. Pozsony, márc. 14. — (A Pest Hirlap tu­dósítójának távirata.) Március 15-én, amely ünnepnap lesz a 48-iki forradalom emlékére, a pozsonyi nők gyászruhákat fognak viselni. Ukránod puhatolódzása Ruszka-Krajnában. Njztrego/hdza, márc. 14. — A ruszka-kraj-­ nai kormányzóság területén állandóan igen sok ukrán katona tartózkodik. Az ukránoknak nem a megszállás a céljuk, hanem a helyzet és a viszo­nyok megismerése, esetleg politikai agitáció, ezt azonban erősen titkolják. Az ukrán katonák, akik 30—40-es csoportokban tisztek és polgári egyének vezetésével járnak-kelnek, teljesen sza­badon és fesztelenül utazhatnak a kormányzó­ság területén. A vasúti és közigazgatási hatósá­gok a legnagyobb előzékenységgel támogatják őket

Next