Pesti Hírlap, 1919. október (41. évfolyam, 116-141. szám)

1919-10-10 / 123. szám

2______________________ ___Pesti Hírlap_____ 1919. október 10., péntek. A nehézségeket okozó kérdéseket már el­intézték és valószínű, hogy szombatom meg­állapodásra fognak jutni a még hátralevő függő kérdésekben is. Az új alakulás neve valószínűleg „Nemzeti blokk“ vagy ,,Demokrata polgári blokk“ lesz, de a „liberális“­ szót kihagy­ják a címből. Lovászy Márton kijelentette munkatár­sunk előtt, hogy a tárgyalások ige­n kedvező me­derben haladnak és reméli, néhány napon belül eredményre fognak vezetni. Ha nagyatádi Szabó István Kaposvárról, ahol a vasárnap tartandó gazdagy­űlésen vesz részt, visszaérkezik Buda­pestre, vele is folytatni fogják a tárgyalásokat, a gazdapárttal létesítendő kooperáció érdekében. Budapest a dunai hajózás központja. Mint a Magyar Távirati Iroda illeté­kes helyen értesül, Troubridge angol ezre­­des Budapestet választotta a dunai hajózás központjául. A Duna-bizottság székhelyéül Bécs, Pozsony és Belgrád is felajánlkozott. Ezekkel a városokkal szemben Budapestre esett a választás, mert központi fekvésénél fogva a legalkalmasabb arra­, hogy az ál­landó Duna-bizottság székhelye legyen. Troubridge ezredes családja már útban is van Londonból Budapestre. Bécsi hang magyar royalista mozgalmakról­ A Neue Freie Presse közli: „Rövid idővel ezelőtt Budapest utcáin megjelent egy plakát, amelyen a lakosságot felszólítják, hogy csatlakozzék a royalista párthoz. Ez idő szerint Magyarországon nincs royalista párt, amely nyílt sisakkal harcolna elveiért, azonban a kulisszák mögött erős királypárti irányzatok működnek a küszöbön álló nemzetgyűlési választásokra való tekin­tettel. Amint a pártviszonyok, ép­gy a royalis­ta tendenciák is szétágaznak a legkülönbözőbb irányokban. Az egyik irányzat Károly király uralmát akarja restaurálni, a másik csoport pedig, amelynek élén egy ismert arisztokrata áll, Ottó főhercegnek, Károly exkirály fiának, a jelölése érdekében fejt ki tevékenységet, aki­nek nagykorúságáig régens vezetné az ügye­ket. Egy harmadik igen erős párt, amelynek a kormánykörökben is számos távéi vannak, Jó­zsef főherceg jelölését propagálja. Más roya­lista körök külföldi herceg jelöltetése érdeké­ben agitálnak. Angol tisztek, akik Friedrich miniszterelnököt legutóbbi dunántúli útján el­kísérték, tanúi voltak annak, hogy nyilvános népgyű­léseken parasztok ezt kiáltották közbe: „Angol herceget akarunk magyar királynak!“ Aki a magyar nép lelkét ismeri, bizonyosra veszi, hogy a nemzetgyűlésen, bárki vezesse is a választásokat, a monarchista államforma többséget nyer. A royalista agitáció, mint már említettük, ez idő szerint a kulisszák mögött megy végbe, de lehet, hogy nemsokára a nyilvánosság elé lép.“ Andrássy Gyula a helyzetről­ — A ma kötelességei és a jövő feladatai. — Gráf Andrássy Gyula az egyik újság tudósítója előtt érdekes nyilatkozatokat tett a helyzetről. A megindult fúziós kísérletekre és blokkalakí­tási tervekre vonatkozólag Andrássy Gyula ezeket mondta: — Nem ismerem ki magamat a pártok kö­zött, mert igen kevés kedvem van pártkérdések­ben nyilatkozni, mikor az ország és a nemzet súlyos helyzetben van. Az egyes pártoknak pro­­grammját nem is ismerem. Nem volt sajtó, nem­­is tudom, hány párt van, nem is tudom, kik a vezérek. Azt azonban érzem, hogy túl sok a párt. Azért örülök, hogy blokkok alakulnak s az együvé tartozó pártok blokkokban tömörülnek s általában nagy szükségét érzem annak, hogy az összes hazafias és polgári pártok lehetőleg szo­rosan egymás mellé állj­anak­. Ma különösen el­­hibázottnak tartom a hatalomért való küzdelmet pártpolitikai alapon. Már azért is, mert ma ke­­vésbbé fontos, mint máskor, hogy milyen elvi alapokon áll a kormány és mert ma sokkal fon­tosabb, mint máskor, hogy a társadalom békéje, különböző irányok összeműködése lehető marad­jon. Ma a kormány nem irányítja a törvényho­zást. Kormányzati hatalma is korlátolt. Egyrészt területileg korlátolt, másrészt az ántant befolyá­sa következtében az. A kormánynak általában a legelemibb kötelessége: lehtőleg tartózkodni a nagy politikától és minden elkerülhető tevékeny­ségtől. Tulajdonképp nincs is kormányunk, csak férfiak vannak, akik a hatalmat köztürelem mel­lett gyakorolják, felelősségre nem vonhatók; kell, hogy ennek tudatában tartózkodjanak mindentől, ami az életfolytonosság és a gazdasági tevékeny­ség fentartása szempontjából elkerülhető, és ma károsabb volna a harc a hatalomért, mint más­kor, mert nincs alkotmányos fórum. A harc kény­telen vagy erőszakos lenni, vagy az antanthoz fordulni s azt folyton beavatni a magyar ügyek­be, amivel bizony nem növekszik tekintélyünk és önérzetünk. Alig marad más út a kormány­buktatáshoz, mint az Antantnál való vádaskodás. Hogy ez mennyire nem méltó a magyar néphez, azt talán kevéssé kell bizonyítanom. Andrássy Gyula ezután az­t fejtegeti, hogy az elvi ellentétek nem lehetnek akadályai annak, hogy olyan kérdésekben, amelyeket a kormánynak ma meg­oldani, egyetértés ne fejlődjék ki.­­ Ezek között elsősorban van a zsidó­kérdés, — mondja azután, — amely­től nem le­het elzárkózni. Mert kétségtelen tény, hogy a nemzet nagy része teljesen elfordult a zsidóság­eiedve, de az ország első minisztere mégis keve­sellte őket „Hadd legyen egygyel több“ — szólt az agg honfi s előhonatyán harci ménjét, szab­­lyát kötött s maga is csatlakozott hozzájuk. Nagy és hatalmas volt a sereg. A vállán mindenkinek jó puska lógott, az oldalán éles kard, a kebelében pedig bátor szív dobogott A zászlókon a Szűz Mária képe, a harcosok arcán a hazaszeretet elszántsága ragyogott Több mint egy millió jó katona! A Zöld király meg a Vörös herceg serege megszégye­nülve fog megfutamodni! — mondogatták a né­pek. Mikor pedig a seregek elindultak, az itthon­­ra mar­adtak: a gyerekek, asszonyok és vének egész a város kapujáig kisérték őket ahol az ország első püspöke Isten áldását kérte a küz­delemhez. Aztán elénekelték a nemzeti hym­­nuszt, mely millió torokból csengve magaszto­san zengett, mint a népek könyörgő imája. Ek­­kor aztán felharcogtak a hadikürtök s a sereg óriás eretcambhoz hasonlóan megmozdult. Boldogok és büszkék voltak, kik hadba szálltak, de az itthonmaradottak se csüggedtek. Hiszen a sereg oly derék! A leventék hősiessé­gében és Isten áldásában bízva, a biztos győze­lemben is hitt mindenki. Kivéve egyet, egy bolon­dot, aki a háza előtt elvonuló katonák láttára nagyot rikkantott: „Ez a sereg sem fog győzni soha!“ A katonák azonban nem vették komo­lyan, mert mindannyian tudták, hogy csak a Bolond Miska volt. Bolond Miska, ez volt a gúnyneve a vala­mikor jobb időket látott fiúnak, akinek apja dús­gazdag ember volt, de 5, a félkegyelmű, minde­nének a nyakára hágott. Ahogy a vagyont meg­örökölte, pár év sem telt el, ebrudján volt az egész s a könnyelmű fia egy városvégi kis házba szorult. Istentől, embertől elrugaszkodva élt ott. Senki sem törődött vele, mert Bolond Miska­tól, mióta látta, hogy a nemzetietlen, felforgató áramlatok milyen erőt merítettek a zsidóságból. Felháborították a nemzetet különösen, mert érezte, milyen jól bánt a zsidókkal, mennyi jo­got adott nekik s hogy ezért méltán elvárhatta volna, hogy sokkal nagyobb hányada a zsidó­ságnak maradjon hű a nemzeti eszmékhez, mint ahogy megtörtént. Ezzel a kérdéssel foglalkozni azonban csak a nemzetgyűlésnek lesz joga, amelynek majd módot kell találnia arra, hogy a nemzeti, hazafias irány intézményekkel erősít­­tassék. A mai kormányhatalom érezze legfőbb kötelességének azt garantálni, hogy a zsidóelle­nes szellem u© vezessen pogromhoz, ártatlanok üldözéséhez. A régi képviselőhöz összehívásának tervét nem helyesli Andrássy, mert az nem biztosítaná a jogfolytonosságot. Csak a nemzeti szuvereni­tás, minden jog forrása, teremthet új jogi alapot­ A tudósító ezután azt kérdezte, nem tar­taná-e Andrássy az ország érdekében hasznos­nak, ha a magyar politika régi vezérei akcióba lépnének? — Csak magamról beszélhetek, — feleli® Andrássy. — Természetesen legelementárisabb kötelességemnek tartom minden erőmet az ország szolgálatába bocsátani s ezt a kötelességemet intenzivebben érzem, mint bármikor, tekintettel a kétségbeejtő helyzetre, melyben vagyunk. De mielőtt aktív részvételre elhatároznám magam, tanulmányozni akarom a helyzetet. Hosszú tá­vollétem alatt elveszítettem a kontaktust sok ve­zető tényezővel. Addig, 11.ig nem fordulhatunk a nemzethez, addig, míg a hatalmat nem alkot­mányos után s nem a nemzet kezéből lehet el­nyerni, addig semmiesetre sem pályázom a hata­lom után. Főleg két irányban kell már most a jövő fejlődés alapjait lerakni: legfontosabb ér­dekünk, miután, sajnos, — azt hiszem — józan észszed a történtek után senki sem hiheti, hogy az ország integritása a maga egészében fenn lesz tartható, a fősúlyt arra kell vetni, hogy a magyar maradjon magyar, kultúrájában, érzel­meiben, lelkületében. Második nagy célunk le­gyen: a gazdasági kapcsokat az eddigi Magyar­­ország határain belül lehetőleg fentartani, amit, nem azzal kell biztosítanunk, hogy egyik vagy másik szomszédunk kegye után futunk, megfe­ledkezve önérzetünkről, barátságokért koldul­junk, hanem úgy, hogy bevárjuk, melyik fogja először belátni azt, hogy nagy érdeke velünk ba­rátságos viszonyba lépni. Azzal ápoljuk azután a legnagyobb erővel a jó viszonyt, aki minket megbecsülve, lehetővé teszi, hogy vele jó vi­szonyba lépjünk a történtek után is. Nagyon meggyöngültünk, a világháborúnak talán mi lát­juk a legnagyobb kárát, de azért ne veszítsük el önérzetünket, ha belsőleg konszolidálódunk és jogos érdekeinket a világbék­e érdekeivel meg tudjuk egyeztetni, olyan tényezők maradunk, am­elylyel számolni kell mindenkinek, aki a mi közelünkben él, nemcsak bolond, de rosszindulatú ember is volt. Most is nem annyira egészen hülyeségből, urnáit rosszaságból hajtogatta váltig hogy a hatalmas sereget, a dicső leventéket tönkre fogják verni. Az emberek azonban csak nevettek rajta, mert mindenki tudta, hogy születésétől fogva nem épeszű. Pedig jó lett volna elhallgattatni, mert a Vörös herceg és a Zöld király ál nők ké­mei, kik gyáván nem mertek a városba lopódzni, csak a bolond házáig jutottak el. Miska pedig lelket öntött beléjük, amire nagy szülődé­ is volt, mert a seregek a Boldogország nagy felkészült­ségének hírére vissza akartak fordulni hazá­jukba aratni. De mert a kémek azzal tértek visz­­sza, hogy a városban maguk a lakosok sem bíz­nak a győzelemben, nagy rábeszélésre mégis harcba szálltak. Mi történt azután? Csodáiknak csodája! A Boldogország milliós hadserege hiába küzdött hősiesem, hiába harcolt bátor elszántsággal. Nem bárt a Vörös herceg meg a Zöld király kato­náival,, akiken mind olyan páncél volt, hogy már fogta se kard, se golyó. Hiába hullottak a hősök ezrével véresen a porba, a páncélos katonák kö­zül alig esett el egy-kettő. Az öreg hősnek, az első miniszternek a tizedik kard tört el a kezé­ben, de az ellenséggel ő sem tudott boldogulni. Ami lehetetlen, az lehetetlen. A dicső szép sereg bizony vereséget szenvedett, a győző ellenség pedig elhajtotta az összes gulyákat, méneseket és nyájakat Fáradtan, piszkosan és lerongyolva, de főképpen szomorúan megtörve és megszégye­nülve tért haza a nemrégiben még büszke sereg. Amint jöttek lassan, sárosan, véres fejjel, fel­kötött kézzel, lehorgasztott fővel, megrokkanva, útjuk megint a Bolond Miska háza előtt vezetett el, aki történetesen megint kint állott a kapuban. — Nem megmondták, hogy nem fogtok A Bolond Miska. Irta: MIKSZÁTH ALBERT. Hol volt, hol nem volt, az Óperenciás tenge­ren is túl volt egy boldog ország. A patakokban édes tej folyt, a fáikon mézeskalácsok lógtak s a finom, jó kolbász vadon termett, mint a vad­­erödle. Olyannyira, hogy néhol még a kerítéseket is abból fonták. Gazdag volt mindenki és elége­­dett. A szegény embernek hétköznap is lyúk főtt a fazekában, vasárnap pedig mindenki gyo­­morfájósra ette magát. Egyszer azonban a boldog országot is utólérte a baj. A Zöld király, meg a Vörös her­ceg megirigyelte a nagy gazdagságot s hatalmas Soragiet gyűjtve, ellenséges szándékkal rontott az országra. s No de a boldog ország lakói­ sem bámultak eléjük összetett kezekkel. Száguldó lovasok or­szágszerte véres kardot hordoztak körül, a né­pek pedig mindenfelé kibontották a S­z­űz Máriás lobogóitat. Minden épkézláb ember hadba szállt s rövidesen annyi sok jó katona állt fegyverben, ho­gy csak úgy sötét lett tőlük a föld. Mikor pe­dig valamennyien egyszerre kiléptek, olyan dü­börgés támadt, mintha ezer ágyút sütöttek volna el. Az ország tisztességben megőszült királya boldogságtól könnyező szemmel számlálgatta őket, de bizony sehogysem jutott a végükre. Eleinte csak­ maga számolt, később a legelső mi­nisztere is segítségére jött, m­ajd meg segített szá­molni az egész udvar, de így se boldogultak se­­hogysem. Már egy millióhoz értett, de még min­dig volt­ak­ huszárok meg bakák, akiket nem vett számba senki. Se szeri, se száma sem volt a sok jó leventének. Az öreg király meg is volt elő­

Next