Pesti Hírlap, 1921. január (43. évfolyam, 1-24. szám)

1921-01-01 / 1. szám

­­ IDA REGÉNYE. Irta: GÁRDONYI GÉZA. (30) — Hát érdekelnek érdekes Raoul Pic­tetnek minden köny, _ mosolygott a francia is, — de ncik^ nehéz. — Nehézi Én, éppen azért veszek francia könyvet is, E^ert a francia könyv mindig könnyedén, tűlágosan beszél Ha a német elfáraszt, a franciá­i pihenek. — Vonaton pedig tanácsos olvas­nunk, — rázta a fejét amolyan a francia, különösen a gót betüv rontják a szenet a2^ön szeméért külön^.011 ^ár teime. Ezt mondva Gsab.fcu ^ rápillantott. Csaba ült egykedvveil. - értette amit beszélgetnek, csak axLivit adott fran­ciául, amennyi utazásra, holtelbeli ^,elések­re, utcára, vendéglőre kell. ^ hangri azon­ban és a francia arcáról látj­a, hogy­­ udva­rol Idának. Ida elmosolyodott — ön talán szemorvosi" Nem. Km^®6®" vagyok. De kar­mesterek is ^foglalkoznak azzal a kérdéssel: m­i árt a szemnek, mi nem? Harminc évig semmi. Negyven éven túl minden. Ida régen vágyott rá, hogy egy Ave Maria-áriának a szerzőjét megtudakolja. A klastrombeli kóta be volt kötve, de a cím­lapját takarékosságból mellőzték. Már ötven Ave Maria című szerzemény is volt a kezé­ben, egy se az ária. Hát a karmester azóra nem nyomhatta el, hogy meg ne kérdezze: —­ Templomi! — Színházi, — felelte a karmester ud­variasan. Ida csalódva húnyt a szemén. — A szính­ázi zenét nem ismerem.­­*­ Nem ismeri a színházi zenét, aaz­szonyom? Hát akkor milyen zenét ismer? — Csak a klasszikusokat. — És Mendelsohn a legkedvesebb zene­szerzője. — Dr.d­ho'H'^n. D« Bacsetem Mendel­s­ohnt is. — Én a francia szerzők? — Gounod. Bizet . . . Csak rövid és kellemes kisétálások. Mindig visszatérek Breethowsenhez. Szinte kóta nélkül játszom a szonátáit — Ezzel a kézzel? Hát hogyan játsz­at­ok távokat? — Még a nónákat is elérem. — Lehetetlen ! — Egy kis ugratással. És csevegtek mindenféle muzsikáról. Csaba unatkozó arccal ült mellettük. Azt is unatkozó arccal fogadta, hogy a fran­cia­­bemutatkozott Látta, hogy egyforma a gyűrűjük, hát bemutatkozott. Idának is, neki is. — Tolmácsolja, — mondta Csaba Idá­nak, — hogy sajnálatomra nem értek fran­ciául. És hogy a muzsikás tudományokban analfabéta vagyok. Az egyik állomáson megállt a vonat és kiszállt az az utas, aki Csabának a balján ült — Ha óhajtja, oda ülök át — szólt akkor Ida magyarul.­­— Mért óhajtanám!­önnek bizonyára kellemes, hogy valaki szórakoztatja. Ida fölkelt — Sajnálatomra át kell ülnöm, —­mondta a franciának, — itt valami résen hideg szeli a lábamat S átült Csabának a baljára. Mért hagyta ott a helyét? — két­egykedvüan. Képeket mond, — felelte Ida egy i­dezte kedvüen Csa vállat vont — Hallgathatja, Ha nem szemtelen. A nevem iránt való kötelezettsége nem ter­jed annyira, hogy ártatlan szépmondásokat ne hallgathatna. Nőknek az ilyesmi csemege. Csak úgy vállról beszélgettek, de hogy magyarul, nem olyan halkan, hogy mások is ne hallhatták volna. — Értelmes úriember, — mondta unatkozóan Ida, — dehát véltem, hogy ked­vetleníti önt. Az egyezségünkről én se fe­ledkeztem meg. — Nem kedvetlenít, köszönöm. Csak úgy értettem, hogy ne kacérkodjon senkivel. Semmi szavam, azonban az ellen, ha ön napa tH 0 ..­­A kovácsinas ezresbankója. — A liliputi zsebtolvaj. — Kódolt DÜHÖS SpSK. Mancika. — Aki egy koronával megjárta Amerikát. — Azottember. •"""Olyan az előszoba, mint valami egérfogó. Szürke arcok, apró, hályogos lelkek kucorognak a széken. Asszonyok, akiknek az arcát a gond föl­szántotta­, mint a földet az eke. Sóhajok rebegnek felé­n, ah­ogy bemegyek mellettük, tán valami ha­talmas protektornak néznek; vagyok az igazság egyszerű prizmája, ki­mutatom az ezerarcú életet ... Toprongyos gyerekek sorakoznak odabent. Négy vádlott." Négy angyal, kinek a szárnyára fröccsent már az élet sara. Szülte őket a­ nyomor és nevelte a világváros. Mocskosok. Csavargók. Tolvajok. És szentek. Mert tiszta és ártatlan a gyermeklélek, a­z a bűnös, aki züllésbe kergeti. Az első sikkasztott. Jancsinak hívják. Szür­keszemű, pufók gyerek. Kovácsinas. A mestere rá­bízott ezer koronát, de a pénz varázsa mielgestiege­s karácsony szombatján fölváltotta egy cukrászdá­ban az ezresbankót. "S«ett aztán magának falovat, képeskönyvet, bicskát, csokoládéit , az ezresbankó fele odavolt. A másik felét az apja vette el . . . Az is itt van, napszámos­ ember, együgyü barom, de tagad mindent, hadd legyen a fia az áldozat ... A gyerek nézi, hite megingott és csöndesen sír. Csa­lódott édesapjában , ezt a csalódását — l­átom a szemén — többé semmi sem gyógyíthatja meg . . . A második: zsebtolvaj. Akkor, mint a tenye­rem, de a legügyesebb zsebmetszők nem igen kon­kurrálhatnak vele. Lapos homlokán ott látom Ba­rabás bélyegét. Az a bűne, hogy kicsente egy vi­déki református pap ezüstóráját, a bűnjel is meg­van. Miért lop? Vállat von. Hol az apja? Börtön­ben. Az is lopott! A harmadiknak b­omba katonabakancs van a lábán. Csikós ka­ocája kilóg, a lábaszára csóré. Or­ra gyöngy­öcskét ereszt. Rekedben sírja el, ahogy cigarettát árult a Teréza körúton. Halt koronáért ti­zet ad Ő tartja beteg édesanyját, mert apja nincs, nem is volt . . . Kegyelmet kérek a számára. Meg­adatik. * A negyediket Mancikának hívják. Kilenc esz­tendős. Szeme kék. Arca fehér. Szép gyerek volna, csak a szája rontja el, lefelé görbül, mint a halé. Sokat sírhatott már életében. Kódlolt gyerek. Az utcán fogták el éjjel három­ órakor. Csupa kóc. Csupa rongy. Aht jumd,hogy verik otthon ^Ak meg, hiába zárja be, az ablakon keresztül is meg­szökik. Vigyék el, különben az apja­ agyonüti! Vinni akarják, de anyja elé borul és zokogva kö­nyörög. Az asszony szemében kilobban a hisztéri­kus düh, megszánja, csókolja­, magához öleli, majd ránk támad, hogy biz' ő senki kezére sem adja az ő kedves gyermekét. Inkább agyonütik! Szelíden szólunk hozzá, a lelkére akarunk beszélni, hogy a gyereknek nem bot kell, hanem kenyér és szere­tet, de ránk sem hederít, csak viszi Mancikát, még az ajtóból is visszapuffolg; jó, hogy a nyelvét ki nem ölti ránk. Mi lesz ezzel a szegény gyerekkel ! — Volt itt a múltkoriban egy tízesztendős kis­lány, — mondt­a a főtanácsos, — aki egyetlen ko­ronával megjárta Amerikát. Fölosont a fiumei vo­natra, ott elbujt, a kikötőben a hajóra­­surrant s mi­kor a hajó útnak indult, a fedélközi utasok közé vegyü­lt. Kapott itt-ott egy kis elemózsiát s csak Ellis­ Islandban vették észre, hogy senkihez sem tartozik. Persze visszahozták. Még a­ koronája­ is í megm­a­radt . . . Jön egy cigányasszony, öt gyereke van, az ura összeállt egy másik nővel s nem ad pénzt ha­za, pedig a bandában másodmuzsikus. Sírva eskü­dözik a szerencsétlen asszony, hogy megöli mind az öt gyermekét s magával is végez! Csillapítjuk, ötven koronát kap s hogy megörül neki! Szegény, vehet rajta kenyeret, ha van jegye. A rendőr belép. Nagy, mokány embert állít elő. B. Józsefnek hívják, őszbe vegyülő fekete-gön­dör szakálla van. Tisztán asszír arc, pedig tót zem­ber. A felesége emelt panaszt ellene, hogy elissza keresetét s veri őket Most te ittas, de konokul ta­gad. Szembesítik a feleséggel. Ón­ a­sszony. Két kislánya hozzásimul, sirva fakad. Az asszony az ura szemébe mondja a váda s ez durván nevet: •­Vagy te huncut, politikus asszony, meglopja en­gem, ha krecsanából részeg lazamegyem . . . Vagy te tolvajt" Gegus főtanácsosa szivére akar hatni, a könyező gyerekekre mutat s kéri, hogy ne igyék annyit, hiszen a bor ma 50— 60 korona. „Én va­gyom zasztal­os, vagyom derk, tisztességes zember a iszom jobb borocska, hevenkaronás!'' Vad és félelmetes, mint a merkelő lka. „Szereti papa kis­gyereket ... — hajol le a ksebbikhez, — de kapsz te pofon, ha hazud: Verte papa maanácska?" A nagyobbik­ kislány anyja tündőjébe rejti arcát, a kisebbik pedig a szemébe mondja kitörő fájdalom­mal: „Verte!" Az asztalos az alkoholisták hosszú és­­kifejezéstelen tekinteté­re nézi, aztán ránevet ér­desen, de a fogát csikorgaja. Micsoda vadállat le­het ez a maga barlangjáén! Veri a mellét, hogy n­iki nem kell az asszony, menjen a pokolba, in­kább ad neki havonta háromszáz koronát. Békít­getjük őket, hogy fogjünk kezet. „Én vágyom férfi, naccsága előtt nem alázkodni!" És a sze­gény, vonnyadt asszonyrufó láthatóan imponál, hogy az ura mé£ itt sem fél a rendőrségen s lassan, mint ködöm keresztül a fény, tömeges szemén (át kimoso­•^^SSk. B-^tagok utánuk. Az a?a^ir-tól­ szé­lesen \ aulv.culál, tenyere f^nt jár, mint vala n/i sú­lyos t \ .darab e dülöníto járással harcolja ma­gával­­ családját. A gyermekek reszketve ka­pasakor, anyjuk­ atEofknyájába s ol* asszony, mint MLsfiftes kutya, kültag az ura után. Szilvaszíter gigászi m­alomalalkja kiemelkedik a Duna tükréből, a felhőkbe ér s vidám mosolylyal néz­ve a® életre, mely lomhán nyikorgatja ember forgató rostáját Régi rétte. Enett szakadás van rajta A tót és e felesége eltűnik benne, mint pelyva, és velük együtt áthull a résen a semmábie az a két kis lélek, az ai kit lde'í- tiszta bracaszem . . . Tatár István. PESTI HÍRLAP 1921. január 1., szombat. Az elm­lt­ esztendőt a jövő historikusa való­színűen "HSüres jó"szavak esztendejének fogja ne­vezni. Kü­lönöseet a gazdasági ésetben lehetett ta­pasztalni, hogy irányító eszmék hijján a káosz egyre nagyobbodott Az államháztartás a züllés képét mutatta és a hangos jelszavak meddőségét csak azzal lehetett ideiig-óráig takargatni, hogy a bankóprés öntötte a fedezetlen baonkjegytömeget és betömték vele a tátongó réseket Akik azt hitték, hogy a bankóprésre támaszkodva lehet állandó kormányzásra berendezkedni, kezdték észrevenni, hogy a további határtalan bank­jegysza­poritás a társadalom felforgatására vezet és a felkeltett elé­gedetlenség olyan nagy mértékűre növekszik, hogy alkotó politika céljaira fel nem használható. Az év vége felé jutott uralomra az a felfogás, hogy az alkotó, az újjáépítő munka meg nem kezd­hető, am­íg a valuta állandó romlásban van. A valutiajavításnak pedig első kelléke, hogy aaz államháztartás egyensúlyának helyreállítására mindent elkövessünk és a bankóprést megállítsuk. Amíg idáig eljutottunk, óriási károkat kellett el­szenvednünk. A magyar korona katasztrofálisan esett és megingott az önmagunkban való hitünk. Gazdasági tevékenységre nem az ösztönözte az em­bereket, hogy pénzt (koronát) keressenek, hanem koronával idegen valutát. A gazda pedig állatállo­mánya növelésére nem sajnált, semmi pénzt és saját fogyasztását megnövelte a békebeli fogyasz­tás többszörösére. A magyar korona ekként a dollárral szem­ben eredeti értékének századrésze alá esett, de ez a reláció jut kifejezésre a gazda valutájánál, az állatnál. Egyre nagyobb volt a veszély, hogy a pénz­körforgásában megreked és nem képes betölteni áruköt kivetítő funkcióját. Ez a veszedelem első­sor­ban a városok­at, főként a fővárost fenyegette. Nyil­vánvaló, hogy a pénz funkcióját sem rekvirálás, sem más állami beavatkozás nem pótolhatja s nem lehet lemondani a valuta javításáról, elsősorban stabilizálásáról. Az új esztendő elé azért nézhetünk teljes re­ménységgel, mert ez a meggyőződés úrrá lett a lel­keken és mint kormányzati princípium diadalmasko­dott A nemzet gazdasági öntudata fölébredt és irányt fog szabni minden elkövetkező kormánynak. Lebet­Piác­égy vámvállalkozásáról eltérők a véle­mények, de abban egyetért mi senki, Korty a gazda­sági konszolidáció problémává többé nem szőr­ hatós le, üres jelszavak a helyébe nem telhetők. Megnyugtathat mindenkit, hogy Magyarorszá­got leh­et rendbetű­tozni, mihelyt komolyan akarjuk. Az elmúlt év külkereskedelmi forgalmáról nincs ugyan hivatalos kimutatás, de tudjuk, hogy noha gyönge termésü­n­k volt, mégis milliárdokra rugó értéket vihettünk ki. Lengyelország külkere­skedel­­mi forgalmában csak öt százalékkal szerepel a ki­vitel és 95 százalékkal a behozatal. Ausztriában va­lamivel jobb a helyzet de az osztrák pénzügymi­niszter kijelentése szerint, az államháztartás összes kiadásainak csak tíz­ százal­ékát képes a legsúlyos

Next