Pesti Hírlap, 1921. május (43. évfolyam, 94-116. szám)

1921-05-01 / 94. szám

o­ ka, hogy Idát megkérdezi: csakugyan nem beteg-e? Kopogtatott Idának az ajtaján. Semmi válasz. Hm, talán átment Millnerékhez? Abban a percben megnyitok a műhelyé­nek ez ajtaja, s Ida lép ki. A feje be van kötötít menyecskésen A kezén könyékig vont sárga szarvasbőr keztyű. A kezében portörlő rongy és színes toll­poroló. Rábámul Csabára. Az arcát pirosság futja el. — Véltem, hogy elment, — mondja za­varodottan. — Hogyan, hát maga takarít a műhe­lyemben? — Kati el van foglalva. Különben se bíztam rá soha. — Ezt nem is tudtam. Fogadja az el­mulasztott hálás köszöneteket egy bokrétá­ban. S lekapta a kalapját. Meghajolt. — Attól tartottam, — mentegetődzött Ida még pirosabban, — hogy elmázolja a friss festéseket. Itt takarítottam az ebédlőben, az­tán hallottam, hogy elmegy, hát gondol­tam . . . Annyira meg volt zavarodva, hogy be se tudta végezni a mondatát De aztán összeszedelődzködött: — Bocsánat, — mondta* — hogy csak úgy engedelem nélkül belépek a képei közé. — De én kérek bocsánatot, hogy nem magam ajánlottam: tessék amikor tetszik Ez épp úgy a maga szobája is. Nem is sej­tettem, hogy érdeklődik a munkáim iránt Kérem, engedje meg­, hogy megmagyaráz­zam . . . mert ez igen kellemesen lep meg en­gem ... és máskülönben nem értené. . . Választ nean is várva, fogott a képed és vázlatai magyarázatába, hogy melyik mi len­ne, mi hiányzik még, ebből­­ abbéli És ha meglesz, milyen lesz. A Denevére-képet se hagyhatta említés nélkül. — Ezzel nem vagyok szerencsés, — mondta a fejét elborultan rázva. — Denevér volna a címe, de korábban kezdtem bele, hogysem a rajzot jól megfontoltam volna. Ida hallg­a­tva állt, mint ahogy az is­kolában a tanítvány áll a professora előtt, más már érthetetlen valamire kell figyelnie. Csak mikor a Denevért magyarázta Csaba, akkor szólalt meg: — De kérem, ez igen szép idea. Csabának megörvendett a szeme. — Szép idea, ugye szép idea? Ez az ért­hető? — Érthető. — És nem rút ez a rajz, hogy így ki van feszítve? — A denevér is rút Az a két vércsepp, a domináns a képen: a szenvedés ... a tra­gédia. Mélyen behunyta a szemét. A zsebébe nyúlt összehajtogatott fehér papiroskát vont elő onnan. — Tegnap, — mondta a papirost bon­togatva, — kérdőre vont ön, hogy hol vettem a gyűrűmet? Bocsánat, de nem bírtam azon­nal felelni. Tessék, atyám levele. Ez megfelel a kérdésére. S letette az állvány sarkára, a levelet Fordult is egyben, hogy kimegy. Csaba azonban felkapta a levelet , visszanyújtotta: — Köszönöm, nem olvasom el. Bo­csásson meg, ha fájdalmat okoztam a kér­désemmel. Egy percre rá már magam is rosszaltam. De az a zivatar . . . Zivatar ide­jén különösen ideges vagyok. Kérem, ne ne­hezteljen érte. — A gyűrűm volt ebbe beletakarva,­­— felelte Ida annélkül, hogy Csabára ránézett volna, — nem neheztelek. — De kérem . . . — De kérem, teljesen jogos volt a kér­dése. Férjnek joga van rá, hogy tudja, hol szerezte a felesége az ékszerét . . . — De bocsánatot kérek ... — Nincs miért — De igen kérem, szive mélyéből bo­csásson meg nekem. Fogadom, hogy soha többé nem történik ilyesmi közöttünk. Nem is értem, hogyan fordulhatott úgy ki a kere­kem a sarkából. Hát nyújtsa a kezét. . . Ida szomorkás vonásai egyszerre meg­hidegültek. A szeme szigorúan, szinte fér­fiasan nyílt Csabára. Nyugodtan válaszolt: — Egy idegen azt mondja nekem: Par­don. Erre azt felelem­: Semmiség. De kezet nem nyújtok neki. Azokban a napokban aztán Csaba gya­korta kimaradozott. (Folyt .?.) * PESTI HÍRLAP 1921. május 1., vasárnap. Ausztria pénzügyei. Bécs, ápr. 30. (A Pest Hírkiptycatójának távirata.) Ma nyilvánosságra hozták­­ist az emléki­­ratot, melyet a népszövetség pénzügyi bizottsága az osztrák kormánynak átnyújtott és amely a delegá­tusok nézetét tartalmazza Ausztria pénzügyi szaná­lásának lehetőségéről. A delegátusok a lakosság ér­dekében nemcsak a kormány garanciáját kívánják a kölcsönös pénzügyi programm betartására, hanem lehetőleg politikai garanciákat is. A kormány ezért azonnal érintkezésbe lépett a politikai pártokkal­. A külföldön fölveendő kölcsönt az államnak bizonyos bevételeivel és aktíváival biztosítják Ausz­triának és a hitelezőknek kölcsönös ellenőrzése mel­lett. Jelentős dolog, hogy a memorandum szerint a szanálást a külföldi kölcsönnel kell kezdeni. Ha nem is rögtön, de mégis gyors és erélyes lépésekkel fokozatosan meg kell szüntetni az élel­miszerbeszerzéshez való állami hozzájárulást. A vasút, posta és lávirda hozadékát, a dohányjövedé­ket, a bor- és söradót a világparitás nívójára kell hozni. Új hivatalnokokat nem szabad alkalmazni, a hivatalnokoknak más keresőpályára való áttérését a lehetőség szerint elő kell segíteni és a folytonos fizetésemelések rendszerének véget kell vetni. A fize­téseknek és béreknek általános leszállítását és a fe­lesleges létszámú tisztviselők rögtönös elbocsátását nem kívánják, de a bevételekben előálló emelkedést nem lehet új állások létesítésére és a hivatalnokok számának növelésére felhasználni. Ennek az emlékiratnak nyilvánosságra hozata­lával egyidejűleg a kormány cáfolja azok­at a híre­ket, mintha bármikéren is szándékában állana a pénz értékét leszállító bankjegylebélyegzés, vagy pedig akár a bankjegyek kicserélésével kapcsolatosan kényszerkölcsön felvétele. Ilyen intézkedések a nép­szövetség pénzügyi delegátusaival szóba sem ke­rü­n­ek. A delegátusok kedden utaznak el Bécsből. A kormány reméli, hogy addig megkapja minden párt hozzájárulását az általa előterjesztett programmhoz. A pénzügyi programm keresztülvitelét még május folyamán megkezdik­ és oly gyorsan akarják letár­gyalni, hogy az azok révén várható több jövedelem már június 1-én az államháztartásnak rendelkezé­sére álljon. Tervbe van véve továbbá kényszerjelzálogköl­csön az egész nemzeti ingatlan vagyonra, tehát min­den állami és magánreáltulajdonra, ami nemcsak a külföldi hitel biztosítására, hanem egyúttal az aj oszt­r­ák állami bank alapjának megvetésére is szolgál. Itt mintegy húsz millió aranykoronára számítanak. Ami a pénzrendszer fölépítését illeti, ezen a téren a legközelebbi időre semmi intézkedés nincs tervbe véve­ annál kevésbbé, mert hiszen még a bank­jegyek kicserélésének a békejegyzékben június vé­gében megállapított határidejét is ki akarják tolni. Politikai körökben azonban kijelentik, hogy a nép­szövetség pénzügyi bizottsága a leghatározottabban követelte, hogy a pénzrendszer új szabályozásánál a mai feleslegesen nagy összegeket korlátozzák. Sztanykovszky újabb vádjai. Aki a nagy pöp*tizenötödik napját végighall­­gatta, az lehetett lenyomása, hogy egyszerre és egymásután roppant malomkerekek őrölnek egy kü­­lön­tsírférfit, aki minduntalan, minden zúgó kerék közül is kibúvik és folyton talpraugrik, hogy ma­kacsul folytassa útját egy megkezdett, titok­zatos irányban. Az ügyész, Fényes László, az elnök, Len­gyel, Vágó, Ga­ztner, azután a védők egymásután hurkolják körül Sztanykovszky J. vég­zetes kérdések­kel és ő csak i- ligeti-pengeti folyton ugyanazt a lulit, amelynek hangja az a fü­lének bizonyára a me­nekülés zenéje. Az ügyész figyelmezteti: hányadszor vallja már az „igazságot"? Szemébe vágja: „ön komédiát akar csinálni!" Sztanykovszky indulatosan feleli, hogy ő nem gyilkolt. Amikor arról van szó, mért vettek volna rá őt Ulainék a tett beismerésére? — sötéten feleli: „Nem indokolok." A Roheim-villa hely­­színi szemléjét úgy állítja be, mint egy színpadi játé­kot. Egyébként minden vallomása Hüttnerrel terv­szerűen megbeszélve történt. „Ártatlan vagyok. Fel­emelt fővel nézek a halál elé." Mindenre­­Lengyel Zoltán tanította ki vagy Hüttner rábeszélte, vagy Ulain Ferenc mondta. Ha már kivégezték volna, ak­kor is ezt vallaná a­z a könyv, amelyben ron­­deni írásba foglalt halála esetére. Fényes apró, heves és alaposan megfontolt kérdéseket intéz hozzá. Legérdekesebb része ennek a kérdéssorozatnak az, amikor Sztanykovszky be­vallja, hogy a gyilkosságot azért vállalták magukra Hüttnerrel, hogy hamarább kikerüljenek a börtönből s a fontos csak azt volt, hogy Friedrich szerepeljen mint­ felbujtó. Hüttnerrel megállapodtak abban is, hogy Fényes és Kéri is felbujtó lesz, nehogy gya­nús legyen, hogy mindig csak Friedrichet szerepel­tessék, mint felbujtót. Fényes erősen kifallgatja a katonai foghá­zibeli életéről­­is. Sztanykovszky azt­ vallja, hogy igen jól élt­­ Ulainék költségére. Egyre terhelőbb vallomásokat tesz Lengyel Zoltán ella. Majd sor kerül azokra a megállapodásokra, amit Hüttnerrel csináltak: „Hüttner a szoprán, én vagyok a tenor, Vágó pedig a bohóc." Ez a megállapodás, amit szerinte Ulainék szentesítettek, abba a kedvező helyzetbe hozta, hogy a Margit-körúti fogházból éjjelenkint bárokba, kávéházakba járhatott. Az ember hallgatja a vallomást és a kép, ami eléje tárul, kavarog, mintha valami őrületig­­egnal­tált agyaknak a komédiája lenne. A szombati főtárgyalás elején Sillagy főügyész­helyettes kezdi meg a kérdezést. Szilassy:_ Itt "mártírnak tünteti föl otletét 4* aMB gyáva Volt ahoz, hogy négy fegyveres ember t&ratuagi­ban kimant a világba­n ott alávaló módon megöltek Ti­szát? Sztanykovszky: Ezt nem tettem. Szilassy: Honnan veszi &21 6 kijelentését, hogy védőügyvédje, Lengyel Zoltán, politikai klikk érdekelt­ségében állott? Sztanykovszky: Elsősorban onnan tudom ezt, mert Lengyel Zoltán önként jött ajánlkozni hozzám, hogy vé­delmemet ingyen elvállalja, ő beszélt rá, hogy a Tisza­gyilkosságot vállaljam. Szilassy: Ön 1919 november 28-án töredelmes be­ismerése alapján halálos ítéletet kapott. Nem azért von-* ja vissza vallomását, mert szabadulni akar a következ­­ményektől? Sztanykovszky: Megrágalmaztak embereket, én is megrágalmaztam embereket, azt most vissza akarom vonni, magam is ártatlan vagyok, felemelt fővel nézek a h­alál elé. Szilassy: Nem szólította fel ötit senki a gyilkos­ságra? Sztanykovszky: Nem. Szilassy: Hisz ön annyira pontosan beszélte el az eseményeket, hogy csak az tudja így elbeszélni, aki át­­ éli az eseményeket. Sztanykovszky: Úgy beszéltem el, mint akinek jó memóriája van. Ezután Fényes László adott kérdéseket. Fényes: Mi az oka annak, hogy Hüttner állandóan kétes feleleteket ad? Nem, gyilkosságról és nem forra­dalomról, hanem állandóan más dologról beszél? Sztanykovszky: Hüttner a katonai főtárgyalás előtt azt kötötte a lelkemre, hogy ne jöjjek zavarba. Ha nem tudok felelni, akor ügyesen ki kell siklani, mert ha egyszer-kétszer meg fognak, nem hisznek többé nekem. Az elnök­­ön követte ez utasítást­ Sztanykovszky: Amennyire tudtam. Különben nem is én voltam a legfontosabb, hanem Hüttner. Ulain­in mondotta, hogy ezen a színjátékon Hüttner a szoprán, én vagyok a tenor, Vágó pedig a bohóc. Lengyel László, majd Vágó:Wi­heir­ i­tate fel né­hány kérdést. Vágó: Ki hallgatott ki engem? Sztanykovszky: Én, Hüttner és Ulain. Vágó: Mikor kimentek a budai Nagy Anna ven­­déglőbe, mennyi volt a számla? Sztanykovszky: Három személyre háromszín: ko­rona. Az elnök: Külön vac3.»-fia­i mentek oda? Sztanykovszky: Ulain mondta nekünk, hogy menjünk vacsorázni. Gartner is tett fel neldiny kérdést, m­aj­d Kéri G­ál védője, dr Gál Jenő intta«tf. kérdéseket. Gál: ön az elnök úr kérdéseire kijelentette, hogy, bizonyos körülményekre nem akar vallomást tenni, ösz­szefüggnek ezek a gyilkossággal? Sztanykovszky: Igen. Gál: Miért nem akar nyilatkozni? Közérdekből? Sztanykovszky: Lehetne ennek is felfújni, d­e én nem akarom, mert végül még én lesnék a rágalmazó. Gál: Tudta ön azt, hogy itt egy hajsza folyik egy, ártatlan ember erkölcsi tönkretételére? Sztanykovszky: Tudtam.­­ Gál: S ezt nem hányta soha védőjének a szemére? Sztanykovszky: Elég sokszor a szemére hánytam. Gál: Nem mondta neki, hogy Priedriehnek kö­szöni az ország, hogy egy szörnyű uralomtól megszaba­­dultunk? Sztanykovszky: Mondtam én neki különbeket is. Gál: A rendőrségen csak a vezér hatása alatt att vallomást? Sztanykovszky: Igen. Úgy bántak velem, mint mogul csirkefogóval. Ez jobban fájt minden ütésnél.­­ Gál: Honnan tudja Sztksynak nyomozói minőségét? Jetazsy­kovszky: Tudom, a Birkóczi-utol­ volt ft nyomozóiroda. Gál: Ki tartotta fenni az irodát? Sztanykovszky: Gróf Károlyi Imre. Dr Kollmann Dezső, Lengyel László védője, ki kö­vetkezett Kollmann: Beszéltek-e önök a százezer koronás levélről? Sztanykovszky: Ennek többféleként kellett volna szerepelnie. Mikor engem átvitték nem is tudtam erről

Next