Pesti Hírlap, 1921. december (43. évfolyam, 270-294. szám)

1921-12-01 / 270. szám

1921. december 1., csütörtök. PESTI HÍRLAP 9 Ausztria ratifikálta a velencei egyezményt. Schober kesergője.­­• Alaptalan támadása Magyarország ellen. Della Torretta márki akciójának története. Az. osztrák nemzetgyűlés m­a végre, sok ker­telés után, elfogadta a velencei egyezmény szöveget és ezzel Schober kancellárnak Velencében vállalt kötelezettségei megkapták a parlamenti szentesítést. Az ülés folyamán Schober kancellár hosszabb be­szédet mondott, amelyben ismét elsírta Ausztriának már az unalmasságig ismert sirató énekét. Beszéde természetesen — minthogy ezt máskép nem is vár­ják — elejétől végig hemzseg a­ Magyarországra lezőrt vádaktól és így szinte komikusan hat az a köz­bevetett megjegyzése, hogy távol áll tőle Ausztria és Magyarország között ú.­ keserűséget teremteni. Ter­mészetesen azt reméli, hogy a soproni népszavazás Ausztria mellett fog dönteni; ehez elvégre joga van, hiszen remélni mindenkinek szabad. Van azonban beszédében egy passzus, amelyet nem­­hagyhatünk szó nélkül. Ugyanis azon a problémán töri a fejét, vajon mi fájdalmasabb nekünk: a sok tiszta magyar­­ területnek az elvesztése, vagy a nyugatmagyaror­szági részeknek az elvesztése. A magyar államfér­fiak ugyan erre a kérdésre már többször megadták a feleletet, de, úgy látszik, Bécsben ezt nagyon ne­hezen értik meg. I­smételjük tehát, hogy igenis Nyu­gatmagyarország elvesztését tartjuk a legfájdalma­sabbnak és a legigazságtalanabb csapásnak. Az el­lenségtől nem tárhatunk­­kíméletet, de azt jogosan követelhetjük, hogy azok, akikkel együtt véreztünk ebben a borzalmas háborúban és hogy az az ország, amelynek határait annyi magyar vér öntötte, fölhá­borodva és megvetéssel utasítva visza a világ leggya­lázatosabb ajándékát. Az ismételten hangoztatott mentség, hogy Ausztriának is ennyi meg ennyi faj­rokonait szakította el a st­­ermanni béke, semmit nem változtat a tényeken. Mi elismerjük, hogy az is nagy igazságtalanság, ami Ausztriával történt, de ez semmiképen sem szankcionálja azt a felháborító álláspontot, amelyet Ausztria a nyugati magyaror­szági kérdésben állandóan elfoglalt. A st germanni b­éke pontozatain való állandó lovaglással Ausztria különben is maga alatt, vágja a fát. Ha Bécsben ezt a békét szentnek és sérthetetlennek nyilvánítják min­d­en adott alkalommal, akkor, úgy látszik, ők örökre lemondottak arról, hogy az annyiszor megsiratott fajrokonaikat, akiket erőszakkal kiszakítottak Ausztria testéből, valaha is fölszabadítsák. Mi eb­ben a kérdésben egészen­ máskép gondolkodunk és úgy hisszük, az elszakított osztrák terü­letek német­jei sem követik nagy lelkesedéssel a bé­csiek gondo­latmenetét. Amit Schober kancellár della Torretta márki bécsi tartózkodásáról mond, az igen­ érdekes világí­tásba helyezi azt a megtévesztésre szánt ferdu­cai hadjáratot, amelyet a volt császárvárosból irányí­tottak. Ebből kitűnik, hogy az olasz külügyminisz­ter bécsi látogatása nem volt egyéb udvariassági aktusnál és egy percig sem volt arról szó, hogy az osztrákok nyugatmagyarországi érdekeiért leáll­óikra. Ellenkezőleg, az olasz külügyminiszter, mi­helyt közvetítésért hozzá fordultak,­­ a békés megegyezést ajánlotta. A kancellár beszédéből ki­tűnik az is, hogy Anglia és Franciaország Della Torretta márki közvetítő lépése után nyomban meg­bízták bécsi követségüket, hogy hasonló szellem­ben tegyenek lépést az osztrák kormánynál. Azok a hírek tehát, amelyek arról szóltak, hogy Anglia csak hosszas kapacitálá­s után csatlakozott, volna az olasz külügyminiszter akciójához, mind célzatosan ferdítettek. A valóság az, hogy az antantban meg­volt az összhang, a nyugat-magyarországi kérdés­nek olyan módon való elintézéséhez, mint azt Della Torretta Velencében proponálta. Bécs, nov. 30. A nemzetgyűlés mai ülésén az el­nök javaslatára a külügyi bizottságnak a velencei jegyzőkönyv jóváhagyására vonatkozó jelentését és kezdeményező indítványát mint, első pontot napi­rendre tűzik. Dr Mayr, előadó, rámutat arra, hogy k. velencei jegyzőkönyv csupán kötelezettség nélküli tárgyalások eredményét tartalmazza és abból az ál­lamra nemzetközi jogi kötelezettség nem hárulhat. Ausztria és Magyarország meghatalmazott képvise­lői arra kötelezik magukat, hogy egész befolyásukat, latba vetik, hogy Nyugatmagyarország átadásának és a terület pacifikálásának, valamint a Sopron vá­rosában és vidékén megejtendő népszavazásnak a jegyzőkönyvben foglalt feltételei a két állam alkot­mányjogi törvényei értelmében érvénybe lépjenek. Az alkotmányos jóváhagyással, amelyet, most a kor­mány a nemzetgyűléstől kér és az erre következő ra­tifikálással a jegyzőkönyv államszerződés jelleget nyert és kihirdetése után úgy nemzetközi jogi tekin­tetben, mint befelé is hatályba lép. Schober szövetségi kancellár emelkedett aztán v­olá­ra. Kormányjavaslat van önök előtt — mon­dotta — tisztelt, hölgyeim és uraim, amelynek oly k­érdést kell megoldania, amely az osztrák közvéle­ményt immár három év óta tartja izgalomban és meg kell, hogy mutassa a szabadba vezető utat ab­ból a politikai válságból, amely Európa békéjét ko­ránként a legsúlyosabban fenyegette. Ezt a törvény­javaslatot, Nyugatmagyarország fővárosának sorsát, újabb felül­vizsgálatnak veti­ alá a népszavazás, amelynek kimenetele esetleg alkalmas arra, hogy a s­­aint-germaini szerződésnek Ausztriára nézve egyetlen egy kedvező pontját ismét hátrányunkra­­vá­ltoztassa meg, azt a pontot, amely bennünket, fonffltrákorcat, párt és faj különbség nélkül igen közel­iről érint, mert sohasem lettünk volna képesek arra, hogy Sopronról a lakosság akaratának megkérde­zése nélkül önként lemondjunk. Önökhöz, tisztelt hölgyeim és uraim, azt a ké­rést fogom intézini, hogy a Sopronban és környékén megejtendő népszavazás elfogadásával tett enged­ményeinket magukra vállalja!­, mert a nyugatma­gyarországi kérdésnek incidensekben oly gazdag­fejlődése folyamán ez volt az "egyedül járható út, a­mely Nyugatmagyarországnak Ausztriával való egyesülésére előttünk nyitva volt és mert ez a mi szempontunkból is igen nagy előzékenység abból az őszinte kívánságból is fakad, h­ogy ha Sopron sorsa a népszavazástól függ, akkor talán gyorsabban hebeged az a seb, amelyet a békeszerződések végrehajtása a velünk négy­száz éves közös történettel összekapcsolt szomszéd állam szívén ütött. A népszavazás elvének elfogadása abból a tu­datból is fakad, hogy a német nép szabad önrendel­kezési joga egész államiságunk megingathatatlan alapja, mindig is az­ volt és örökké is az fog ma­radni. (Élénk helyeslés.) Mi, akik az osztrák álla­mot lakjuk, sok száz éves történet és­ nyelvünk alap­ján egy éűvé tartozunk. De ez nem kényszerű közös­ség és örömmel fogjuk üdvözölni, ha Sopron a szabad népszavazás útján úgy fog dönteni, hogy hozzánk csatlakozik és büszkén utalhatunk arra, hogy már több mint egy évvel ezelőtt a részben idegenfaju emberektől lakott karinthiai népszavazási terület hűségesen a mi sze­génységünk mellett nyilatkozott meg (Helyeslés.), mivel ez az Ausztria másnyelvű polgárainak is tel­jes szabadságát és zavartalan fejlődését biztosítja. (Helyeslés.) Budapesten és egész Magyarországon nem szabad azonban elfelejteni azt, ami a nyugat­magyarországi kérdés keletkezésére és Ausztria és Magyarország jövendőbeli viszonyára alapvető­ jelen­tőségű, azt a tényt, hogy a saint-germaini és trianoni békeszerződésekben a győztes antant-államok voltak azok, amelyek megállapították, hogy a nyugatma­gyarországi vármegyéket Ausztria kapja meg, de kérdem, mi volt­ a­ nagyobb igazságtalanság. Oly sok színtiszta német lakossági­, ország elszakítása a né­met Ausztriától, vagy pedig a német nyelvű nyugat­magyarország elszakítása a magyarul beszélő Ma­gyarországtól? !És vajon mi fájdalmasabb Magyarországra, a né­met lakosságú, országrésznek, vagy annak a sok ma­gyar lakosságú vármegyének elvesztése? Nyugatma­gyarország átadására két és fél évig vártunk, nem te­hetik nékün ak azt a szemrehányást, hogy nagyon is nyugtalankodtunk és türelmetlenkedtünk. (Helyeslés.) És ha a mostani kormány épp úgy, mint elődei, minden arra irányuló kísérletre, hogy ben­nünket a saint-germaini békeszerződés ez egyetlen vívmányáról való lemondására bír­janak, mindig határozott nemmel felelt, akkor ez igen természetes volt, mert a német-osztrák népnek joga volt, arra, h­ogy meg ne fosszák ettől az egyeténegy kárpótlástól, amelyet oly sok elveszett faj­testvéréért kapott. Miután azok a tárgyalások, amelye­ket a hatalmak kívánságára Magyarországgal több ízben folytattunk, Magyarországnak iS nyugatmagyar­rosságra való jogu­nkkal teljesen összeegyeztethetetlen, túlzott igénye folytán eredménytelenek ma­radtak, midőn végtelen huzavona és halogatás után a trianoni békeszerződés életbelépésének ideje mind­jobban közeledett, a dr Mayr akkori kancellár vezetése alatt álló osztrák kormány nem mulasztotta el, hogy Nyugatmagyarországnak az osztrák közigazgatásba való átvételét megfelelően előkészítse és mivel sejtette, hogy ez az átvétel nem fog si­mán megtörténni, az antanttól katonai segít­ség kirendelését is kérte. Az osztrák kormánynak e kívánságait, sajnos, nem teljesítették és midőn a mostani osztrák kor­mány a nagyköveti konferencia előtt rámutatott a Nyugatmagyarország átvételével járó veszélyekre és kijelentette, hogy maga­ hajlandó azokat a csapato­kat kiküldeni, amelyek, az ország meg­szállására szükségetek, erre kategorikus „nem" volt a válasz és hivatkozás történt a soproni szövetségesközi bi­zottságnak a nagyköveti konferencia által jóváha­gyott és reánk nézve egyedül mértékadó utasításaira. A magyar kormány az átadás után augusztus 31-én az­ osztrák kormánynak ajánlatot tett, amely­ben az Ausztriának ítélt területnek több mint ne­gyedrészét, az egész nyugatmagyarországi la­kosságnak több mint kéthetes részét Magyar­ország számára követeli. Ezt az ajánlatot az osztrák kormány, a külügyi bi­zottságnak augusztu­s 13-iki és 27-iki határozataira támaszkodva, azzal utasította, vissza, hogy a nekünk odaítélt területek sima átadása előtt ezek a tárgya­lások lehetetlenek. Ami ezután a soproni nemzetközi tábornoki bi­zottság diktátuma és vezetése alatt történt átadás alkalmával augusztus 28-án lejátszódott, mindnyá­junk élénk szomorú emlékezetében va­n. Magyarországhoz való jó viszony­unkat nem aka­rom, kedvezőtlenül befolyásolni s Ausztria és Ma­gyarország közt nem akarok új keserűséget terem­teni, ezért ezeknek a sajnálatos eseményeknek visz­szaidézésénél nem fogok sokáig időzni. De teljesen nem mellőzhetem ezeket az eseményeket. (Helyeslés.) A magyarok részén látszólag mindig minden rendben volt, de csak látszólag (?) Az antant megparancsolta a magyar csapatoknak, hogy hagyják el Nyugatmagyarországot. Helyükre csendőrök jöttek, akik bizony nagyon hasonlítottak a csapatokhoz. Mikor a csendőröknek is el kellett hagyniuk az országot a csendőrök,is eltűntek és az úgynevezett „felelőtlen elemek" árasztották el az or­szágot. A csapatok, a csendőrök és a felelőtlen ele­mek közt való kapcsolatot a magyar kormány maga világította meg, amidőn — m­int később alkalmam lesz kifejteni — villámszerű gyorsasággal megtisztí­totta az országot a felelőtlen elemektől. Ezek a fele­lőtlen elemek, amelyeket bandáknak is neveznek, Magyarország belsejének minden részéből rekrutá­lódtak. Diákok, tisztek, munkanélküliek, menekültek szaporították meg a sorokat és ez előtt az elvitatha­tatlanul bebizonyított tény előtt semmivé omlik ösz­sze a nyugat-magyarországi lakosság felkeléséről szóló nagyon is átlátszó mese. " A kancellár beszédének további folyamán újra hangoztatta a már többször hallott vádat, hogy Nyu­gatmagyarországon nem az ottani lakosság, hanem a magyar kormány tudtával alakult szabadcsapatok bántak el oly gyorsasággal az osztrák csendőrökkel. Aztán így folytatta: Ha a bandák ellen nem akar­tunk nehéz és veszteségekben gazdag hadműveletek­be bocsátkozni, akkor csak diplomáciai eszközöket vehetünk igénybe. Megkértük a szignatárius hatal­makat,­ hogy a trianoni és saint-germaini békeszer­ződés végrehajtása céljából oly intézkedéseket tegye­nek, amelyek bennünket óhajtott ,célunkhoz közelebb visznek. A kormány napról-napra, hétről-hétre, szün­telenül emlékeztette a hatalmakat arra a kötelessé­gükre, hogy a­ lefegyverzett Ausztriát jogai elérésé­ben támogassák és ebben a céljában egy pillanatnyi szünetet sem tartott. Kitűint azonban, hogy az antant katonai ak­ciójára gondolni sem lehetett és gazdasági rendszabályok a magyaroknál igen problema­­tikus értéküek, reánk nézve pedig igen káro­sak lettek volna. Magyarország kijelentette, hogy a bandákra legcsekélyebb befolyása sincs és igy az i­mtant az ul­timátum letelte előtt egy nappal, midőn a nagyköveti konferencia kényszerrendszabályainak érvénybe kel­­­lett volna, lépniük, arra határozta el magát, hogy Nyugatmagyarországot, ahol felelőtlen elemek és a felsőőri független kormány korlátlanul uralkodtak, jegyzőkönyvileg átveszi Magyarországtól. Ezt a tényt azért említem fel, mert legjobban illusztrálja a vi­szonyokat és az osztrák kormányt megkíméli attól a szemrehányástól, hogy hatalmában lett volna Ma­gyarországot saját hatalmi eszközeivel Nyugatma­gyarország átadására kényszeríteni, még akkor is, ha az antant nagyhatalmai­ az október 3-iki színleges átadásba belenyugodtak volna. Szeptember 12-én della, Trinitte márki olasz külügyminiszter Bécsben volt, hogy őt, aki Ausztria és Középeurópa viszonyait oly kitűnően ismeri, Magyarországgal való konflik­tusunkról felvilágosítsam. Szeptember 1-j­én, della Torretta márkinak Bécsből való elutazása napján a magyar kormány azzal a kéréssel fordult az olasz külügyminiszterhez, hogy Nyugat­magyarországnak az antant kezébe való át­adása után garantálja Magyarországnak Sop­ron és közvetlen környéke birtokát. Della Torretta márki ezt az ajánlatot közölte az osztrák kormánnyal és szeptember 17-én római követünkhöz intézett távirat útján kifejtettem az olasz külügyminiszter úr előtt, hogy Magyarország ajánlatának elfogadása a történtek után a magyar kormány megjutalmazására az augusztus 28-ika óta előfordult eseményekért és Ausztriának megbünte­tését jelentené azért, hogy mindenkor korrekt, maga­tartást tanúsított. Az olasz külügyminiszter úr előtt rámutattam Sopronnak Ausztriára és elsősorban Nyugatmagyarországra való fontosságára is, kifej­tettem, hogy Sopron az ország egyetlen vasúti góc­pontja és eszerint­ Nyugatmagyarország természetes fővárosa. Vázoltam az­­ olasz külügyminiszter úr előtt annak az áldozatnak nagyságát, amelyet Sop­ron elvesztésével viselnünk kell, de a közvetítő sze­mély kiválóságára és illetékes voltára való tekintet­­­­tel, késznek nyilatkoztam, arra, hogy ezt az ajánla­tot a külügyi bizottság elé terjesztem. Azon a napon, amelyre a külügyi bizottságot az olasz külügyminisz­ter közvetítéséről szóló jelentésem meghallgatása cél­jából összehívták, megérkezett dr Benes cseh miniszterelnök meghívása egy megbeszélésre, amely szintén a nyugatmagyarországi kérdésre vo­natkozott és amelynek a magyar királyi kormány­nak a cseh külügyminiszter részvetítéséről szóló ké­relme volt­ a tárgya. Másnap Haimburgban találkoz­tam dr Benes cseh külügyminiszterrel és ez alkalom­mal megállapíthattam, hogy a­ magyar kormány dr Beneshez is azt a kérelmet intézte, hogy neki Sopron és környéke átengedését garantálja. A cseh külügy­miniszter már szeptember 27-én közölte velem, hogy, közvetítési megbízatását visszaadta. Ugyanazon a napon Páriából azt a tanácsot kaptuk, hogy Magyar­országgal lépjünk egyezségre és­ október elsején megérkezett Olaszország megh­íí­vása a konferenciára, mely az olasz külügyminiszter úrnak velem szemben tanúsított különös előzékeny­sége folytán Velencében volt megtartandó. Október 8-án Nagybritannia és Franciaor­szág is bécsi megbízottaik útján azt a felszó­lítást intézték hozzám, hogy della Torretta márki meghívásának tegyek eleget Ab­ban azt a kérdést tettem fel magamban.

Next