Pesti Hírlap, 1921. december (43. évfolyam, 270-294. szám)
1921-12-01 / 270. szám
1921. december 1., csütörtök. PESTI HÍRLAP 9 Ausztria ratifikálta a velencei egyezményt. Schober kesergője.• Alaptalan támadása Magyarország ellen. Della Torretta márki akciójának története. Az. osztrák nemzetgyűlés ma végre, sok kertelés után, elfogadta a velencei egyezmény szöveget és ezzel Schober kancellárnak Velencében vállalt kötelezettségei megkapták a parlamenti szentesítést. Az ülés folyamán Schober kancellár hosszabb beszédet mondott, amelyben ismét elsírta Ausztriának már az unalmasságig ismert sirató énekét. Beszéde természetesen — minthogy ezt máskép nem is várják — elejétől végig hemzseg a Magyarországra lezőrt vádaktól és így szinte komikusan hat az a közbevetett megjegyzése, hogy távol áll tőle Ausztria és Magyarország között ú. keserűséget teremteni. Természetesen azt reméli, hogy a soproni népszavazás Ausztria mellett fog dönteni; ehez elvégre joga van, hiszen remélni mindenkinek szabad. Van azonban beszédében egy passzus, amelyet nemhagyhatünk szó nélkül. Ugyanis azon a problémán töri a fejét, vajon mi fájdalmasabb nekünk: a sok tiszta magyar területnek az elvesztése, vagy a nyugatmagyarországi részeknek az elvesztése. A magyar államférfiak ugyan erre a kérdésre már többször megadták a feleletet, de, úgy látszik, Bécsben ezt nagyon nehezen értik meg. Ismételjük tehát, hogy igenis Nyugatmagyarország elvesztését tartjuk a legfájdalmasabbnak és a legigazságtalanabb csapásnak. Az ellenségtől nem tárhatunkkíméletet, de azt jogosan követelhetjük, hogy azok, akikkel együtt véreztünk ebben a borzalmas háborúban és hogy az az ország, amelynek határait annyi magyar vér öntötte, fölháborodva és megvetéssel utasítva visza a világ leggyalázatosabb ajándékát. Az ismételten hangoztatott mentség, hogy Ausztriának is ennyi meg ennyi fajrokonait szakította el a stermanni béke, semmit nem változtat a tényeken. Mi elismerjük, hogy az is nagy igazságtalanság, ami Ausztriával történt, de ez semmiképen sem szankcionálja azt a felháborító álláspontot, amelyet Ausztria a nyugati magyarországi kérdésben állandóan elfoglalt. A st germanni béke pontozatain való állandó lovaglással Ausztria különben is maga alatt, vágja a fát. Ha Bécsben ezt a békét szentnek és sérthetetlennek nyilvánítják minden adott alkalommal, akkor, úgy látszik, ők örökre lemondottak arról, hogy az annyiszor megsiratott fajrokonaikat, akiket erőszakkal kiszakítottak Ausztria testéből, valaha is fölszabadítsák. Mi ebben a kérdésben egészen máskép gondolkodunk és úgy hisszük, az elszakított osztrák területek németjei sem követik nagy lelkesedéssel a bécsiek gondolatmenetét. Amit Schober kancellár della Torretta márki bécsi tartózkodásáról mond, az igen érdekes világításba helyezi azt a megtévesztésre szánt ferducai hadjáratot, amelyet a volt császárvárosból irányítottak. Ebből kitűnik, hogy az olasz külügyminiszter bécsi látogatása nem volt egyéb udvariassági aktusnál és egy percig sem volt arról szó, hogy az osztrákok nyugatmagyarországi érdekeiért leállóikra. Ellenkezőleg, az olasz külügyminiszter, mihelyt közvetítésért hozzá fordultak, a békés megegyezést ajánlotta. A kancellár beszédéből kitűnik az is, hogy Anglia és Franciaország Della Torretta márki közvetítő lépése után nyomban megbízták bécsi követségüket, hogy hasonló szellemben tegyenek lépést az osztrák kormánynál. Azok a hírek tehát, amelyek arról szóltak, hogy Anglia csak hosszas kapacitálás után csatlakozott, volna az olasz külügyminiszter akciójához, mind célzatosan ferdítettek. A valóság az, hogy az antantban megvolt az összhang, a nyugat-magyarországi kérdésnek olyan módon való elintézéséhez, mint azt Della Torretta Velencében proponálta. Bécs, nov. 30. A nemzetgyűlés mai ülésén az elnök javaslatára a külügyi bizottságnak a velencei jegyzőkönyv jóváhagyására vonatkozó jelentését és kezdeményező indítványát mint, első pontot napirendre tűzik. Dr Mayr, előadó, rámutat arra, hogy k. velencei jegyzőkönyv csupán kötelezettség nélküli tárgyalások eredményét tartalmazza és abból az államra nemzetközi jogi kötelezettség nem hárulhat. Ausztria és Magyarország meghatalmazott képviselői arra kötelezik magukat, hogy egész befolyásukat, latba vetik, hogy Nyugatmagyarország átadásának és a terület pacifikálásának, valamint a Sopron városában és vidékén megejtendő népszavazásnak a jegyzőkönyvben foglalt feltételei a két állam alkotmányjogi törvényei értelmében érvénybe lépjenek. Az alkotmányos jóváhagyással, amelyet, most a kormány a nemzetgyűléstől kér és az erre következő ratifikálással a jegyzőkönyv államszerződés jelleget nyert és kihirdetése után úgy nemzetközi jogi tekintetben, mint befelé is hatályba lép. Schober szövetségi kancellár emelkedett aztán volára. Kormányjavaslat van önök előtt — mondotta — tisztelt, hölgyeim és uraim, amelynek oly kérdést kell megoldania, amely az osztrák közvéleményt immár három év óta tartja izgalomban és meg kell, hogy mutassa a szabadba vezető utat abból a politikai válságból, amely Európa békéjét koránként a legsúlyosabban fenyegette. Ezt a törvényjavaslatot, Nyugatmagyarország fővárosának sorsát, újabb felülvizsgálatnak veti alá a népszavazás, amelynek kimenetele esetleg alkalmas arra, hogy a saint-germaini szerződésnek Ausztriára nézve egyetlen egy kedvező pontját ismét hátrányunkraváltoztassa meg, azt a pontot, amely bennünket, fonffltrákorcat, párt és faj különbség nélkül igen közeliről érint, mert sohasem lettünk volna képesek arra, hogy Sopronról a lakosság akaratának megkérdezése nélkül önként lemondjunk. Önökhöz, tisztelt hölgyeim és uraim, azt a kérést fogom intézini, hogy a Sopronban és környékén megejtendő népszavazás elfogadásával tett engedményeinket magukra vállalja!, mert a nyugatmagyarországi kérdésnek incidensekben oly gazdagfejlődése folyamán ez volt az "egyedül járható út, amely Nyugatmagyarországnak Ausztriával való egyesülésére előttünk nyitva volt és mert ez a mi szempontunkból is igen nagy előzékenység abból az őszinte kívánságból is fakad, hogy ha Sopron sorsa a népszavazástól függ, akkor talán gyorsabban hebeged az a seb, amelyet a békeszerződések végrehajtása a velünk négyszáz éves közös történettel összekapcsolt szomszéd állam szívén ütött. A népszavazás elvének elfogadása abból a tudatból is fakad, hogy a német nép szabad önrendelkezési joga egész államiságunk megingathatatlan alapja, mindig is az volt és örökké is az fog maradni. (Élénk helyeslés.) Mi, akik az osztrák államot lakjuk, sok száz éves történet és nyelvünk alapján egy éűvé tartozunk. De ez nem kényszerű közösség és örömmel fogjuk üdvözölni, ha Sopron a szabad népszavazás útján úgy fog dönteni, hogy hozzánk csatlakozik és büszkén utalhatunk arra, hogy már több mint egy évvel ezelőtt a részben idegenfaju emberektől lakott karinthiai népszavazási terület hűségesen a mi szegénységünk mellett nyilatkozott meg (Helyeslés.), mivel ez az Ausztria másnyelvű polgárainak is teljes szabadságát és zavartalan fejlődését biztosítja. (Helyeslés.) Budapesten és egész Magyarországon nem szabad azonban elfelejteni azt, ami a nyugatmagyarországi kérdés keletkezésére és Ausztria és Magyarország jövendőbeli viszonyára alapvető jelentőségű, azt a tényt, hogy a saint-germaini és trianoni békeszerződésekben a győztes antant-államok voltak azok, amelyek megállapították, hogy a nyugatmagyarországi vármegyéket Ausztria kapja meg, de kérdem, mi volt a nagyobb igazságtalanság. Oly sok színtiszta német lakossági, ország elszakítása a német Ausztriától, vagy pedig a német nyelvű nyugatmagyarország elszakítása a magyarul beszélő Magyarországtól? !És vajon mi fájdalmasabb Magyarországra, a német lakosságú, országrésznek, vagy annak a sok magyar lakosságú vármegyének elvesztése? Nyugatmagyarország átadására két és fél évig vártunk, nem tehetik nékün ak azt a szemrehányást, hogy nagyon is nyugtalankodtunk és türelmetlenkedtünk. (Helyeslés.) És ha a mostani kormány épp úgy, mint elődei, minden arra irányuló kísérletre, hogy bennünket a saint-germaini békeszerződés ez egyetlen vívmányáról való lemondására bírjanak, mindig határozott nemmel felelt, akkor ez igen természetes volt, mert a német-osztrák népnek joga volt, arra, hogy meg ne fosszák ettől az egyeténegy kárpótlástól, amelyet oly sok elveszett fajtestvéréért kapott. Miután azok a tárgyalások, amelyeket a hatalmak kívánságára Magyarországgal több ízben folytattunk, Magyarországnak iS nyugatmagyarrosságra való jogunkkal teljesen összeegyeztethetetlen, túlzott igénye folytán eredménytelenek maradtak, midőn végtelen huzavona és halogatás után a trianoni békeszerződés életbelépésének ideje mindjobban közeledett, a dr Mayr akkori kancellár vezetése alatt álló osztrák kormány nem mulasztotta el, hogy Nyugatmagyarországnak az osztrák közigazgatásba való átvételét megfelelően előkészítse és mivel sejtette, hogy ez az átvétel nem fog simán megtörténni, az antanttól katonai segítség kirendelését is kérte. Az osztrák kormánynak e kívánságait, sajnos, nem teljesítették és midőn a mostani osztrák kormány a nagyköveti konferencia előtt rámutatott a Nyugatmagyarország átvételével járó veszélyekre és kijelentette, hogy maga hajlandó azokat a csapatokat kiküldeni, amelyek, az ország megszállására szükségetek, erre kategorikus „nem" volt a válasz és hivatkozás történt a soproni szövetségesközi bizottságnak a nagyköveti konferencia által jóváhagyott és reánk nézve egyedül mértékadó utasításaira. A magyar kormány az átadás után augusztus 31-én az osztrák kormánynak ajánlatot tett, amelyben az Ausztriának ítélt területnek több mint negyedrészét, az egész nyugatmagyarországi lakosságnak több mint kéthetes részét Magyarország számára követeli. Ezt az ajánlatot az osztrák kormány, a külügyi bizottságnak augusztus 13-iki és 27-iki határozataira támaszkodva, azzal utasította, vissza, hogy a nekünk odaítélt területek sima átadása előtt ezek a tárgyalások lehetetlenek. Ami ezután a soproni nemzetközi tábornoki bizottság diktátuma és vezetése alatt történt átadás alkalmával augusztus 28-án lejátszódott, mindnyájunk élénk szomorú emlékezetében van. Magyarországhoz való jó viszonyunkat nem akarom, kedvezőtlenül befolyásolni s Ausztria és Magyarország közt nem akarok új keserűséget teremteni, ezért ezeknek a sajnálatos eseményeknek viszszaidézésénél nem fogok sokáig időzni. De teljesen nem mellőzhetem ezeket az eseményeket. (Helyeslés.) A magyarok részén látszólag mindig minden rendben volt, de csak látszólag (?) Az antant megparancsolta a magyar csapatoknak, hogy hagyják el Nyugatmagyarországot. Helyükre csendőrök jöttek, akik bizony nagyon hasonlítottak a csapatokhoz. Mikor a csendőröknek is el kellett hagyniuk az országot a csendőrök,is eltűntek és az úgynevezett „felelőtlen elemek" árasztották el az országot. A csapatok, a csendőrök és a felelőtlen elemek közt való kapcsolatot a magyar kormány maga világította meg, amidőn — mint később alkalmam lesz kifejteni — villámszerű gyorsasággal megtisztította az országot a felelőtlen elemektől. Ezek a felelőtlen elemek, amelyeket bandáknak is neveznek, Magyarország belsejének minden részéből rekrutálódtak. Diákok, tisztek, munkanélküliek, menekültek szaporították meg a sorokat és ez előtt az elvitathatatlanul bebizonyított tény előtt semmivé omlik öszsze a nyugat-magyarországi lakosság felkeléséről szóló nagyon is átlátszó mese. " A kancellár beszédének további folyamán újra hangoztatta a már többször hallott vádat, hogy Nyugatmagyarországon nem az ottani lakosság, hanem a magyar kormány tudtával alakult szabadcsapatok bántak el oly gyorsasággal az osztrák csendőrökkel. Aztán így folytatta: Ha a bandák ellen nem akartunk nehéz és veszteségekben gazdag hadműveletekbe bocsátkozni, akkor csak diplomáciai eszközöket vehetünk igénybe. Megkértük a szignatárius hatalmakat, hogy a trianoni és saint-germaini békeszerződés végrehajtása céljából oly intézkedéseket tegyenek, amelyek bennünket óhajtott ,célunkhoz közelebb visznek. A kormány napról-napra, hétről-hétre, szüntelenül emlékeztette a hatalmakat arra a kötelességükre, hogy a lefegyverzett Ausztriát jogai elérésében támogassák és ebben a céljában egy pillanatnyi szünetet sem tartott. Kitűint azonban, hogy az antant katonai akciójára gondolni sem lehetett és gazdasági rendszabályok a magyaroknál igen problematikus értéküek, reánk nézve pedig igen károsak lettek volna. Magyarország kijelentette, hogy a bandákra legcsekélyebb befolyása sincs és igy az imtant az ultimátum letelte előtt egy nappal, midőn a nagyköveti konferencia kényszerrendszabályainak érvénybe kellett volna, lépniük, arra határozta el magát, hogy Nyugatmagyarországot, ahol felelőtlen elemek és a felsőőri független kormány korlátlanul uralkodtak, jegyzőkönyvileg átveszi Magyarországtól. Ezt a tényt azért említem fel, mert legjobban illusztrálja a viszonyokat és az osztrák kormányt megkíméli attól a szemrehányástól, hogy hatalmában lett volna Magyarországot saját hatalmi eszközeivel Nyugatmagyarország átadására kényszeríteni, még akkor is, ha az antant nagyhatalmai az október 3-iki színleges átadásba belenyugodtak volna. Szeptember 12-én della, Trinitte márki olasz külügyminiszter Bécsben volt, hogy őt, aki Ausztria és Középeurópa viszonyait oly kitűnően ismeri, Magyarországgal való konfliktusunkról felvilágosítsam. Szeptember 1-jén, della Torretta márkinak Bécsből való elutazása napján a magyar kormány azzal a kéréssel fordult az olasz külügyminiszterhez, hogy Nyugatmagyarországnak az antant kezébe való átadása után garantálja Magyarországnak Sopron és közvetlen környéke birtokát. Della Torretta márki ezt az ajánlatot közölte az osztrák kormánnyal és szeptember 17-én római követünkhöz intézett távirat útján kifejtettem az olasz külügyminiszter úr előtt, hogy Magyarország ajánlatának elfogadása a történtek után a magyar kormány megjutalmazására az augusztus 28-ika óta előfordult eseményekért és Ausztriának megbüntetését jelentené azért, hogy mindenkor korrekt, magatartást tanúsított. Az olasz külügyminiszter úr előtt rámutattam Sopronnak Ausztriára és elsősorban Nyugatmagyarországra való fontosságára is, kifejtettem, hogy Sopron az ország egyetlen vasúti gócpontja és eszerint Nyugatmagyarország természetes fővárosa. Vázoltam az olasz külügyminiszter úr előtt annak az áldozatnak nagyságát, amelyet Sopron elvesztésével viselnünk kell, de a közvetítő személy kiválóságára és illetékes voltára való tekintettel, késznek nyilatkoztam, arra, hogy ezt az ajánlatot a külügyi bizottság elé terjesztem. Azon a napon, amelyre a külügyi bizottságot az olasz külügyminiszter közvetítéséről szóló jelentésem meghallgatása céljából összehívták, megérkezett dr Benes cseh miniszterelnök meghívása egy megbeszélésre, amely szintén a nyugatmagyarországi kérdésre vonatkozott és amelynek a magyar királyi kormánynak a cseh külügyminiszter részvetítéséről szóló kérelme volt a tárgya. Másnap Haimburgban találkoztam dr Benes cseh külügyminiszterrel és ez alkalommal megállapíthattam, hogy a magyar kormány dr Beneshez is azt a kérelmet intézte, hogy neki Sopron és környéke átengedését garantálja. A cseh külügyminiszter már szeptember 27-én közölte velem, hogy, közvetítési megbízatását visszaadta. Ugyanazon a napon Páriából azt a tanácsot kaptuk, hogy Magyarországgal lépjünk egyezségre és október elsején megérkezett Olaszország meghíívása a konferenciára, mely az olasz külügyminiszter úrnak velem szemben tanúsított különös előzékenysége folytán Velencében volt megtartandó. Október 8-án Nagybritannia és Franciaország is bécsi megbízottaik útján azt a felszólítást intézték hozzám, hogy della Torretta márki meghívásának tegyek eleget Abban azt a kérdést tettem fel magamban.