Pesti Hírlap, 1922. október (44. évfolyam, 223-248. szám)
1922-10-01 / 223. szám
— t. i. ii nagy terhek kirovása — népszerűtlen mégis a, nemzetgyűlés munkájának legkomoly részéhez- fog mindenha tartozni. A legelső és legsürgősebb feladata a nemzetgyűlésnek ennek a munkának komoly folytatása lesz, vele párhuzamosan a rendes állami költségvetés tárgyalása és ennek keretében a takarékosságnak olyan mérvű alkalmazása az egész háztartásban, hogy a bevételek lehető nagymérvű fokozásával egyidejűleg és vár, huzamban a kiadások lehető legnagyobb apasztása fárjon. Ezen a téren sem a kormány, sem a nemzetgyűlés nem tett még jóformán semmit. A százmilliók ma éppen olyan könnyen adatnak ki, mint ezelőtt, holott folyton rosszabb és rosszabb az ország anyagi helyzete. Legutóbb a gazdag Hollandiában láttam erre nézve érdekes dolgot, hogy az angol, francia, olasz és német példákat ne is említsem ismét fel. A gazdag Hollandia egyedül külügyi költségvetésében töröl kilencszázezer forintot hivatásos konzulátutok, katonai és gazdasági attadhék, sőt követségek felhagyásával, mert érzi a legmesszebbmenő takarékosság szükségességét. S nálunk ellenben szaporítjuk az ilyen állásokat; nálunk ellenben csak nemrég olvastam arról, hogy újabb képek vásárlásával kell kiegészíteni a Szépművészeti Múzeum különben nagyon értékes gyűjteményeit és nem múlik el nap, hogy valami új, sok-sok milliót igénylő kormányzati terv ne merülne föl, mintha bizony módunkban volna ilyenre ma még csak gondolni is! Az újra összeülő nemzetgyűlés legelső feladatának tehát azt tartanám hogy az adótörvényhozást tovább kiépítse és a rendes kölségvetést megalkossa. A mai államháztartásban meg kell tudni takarítani legalább három-négy milliárdot, ha többet nem. Egy további sürgős feladata lesz a nemzetgyűlésnek a kereskedelempolitikai szerződések törvénybe iktatása. A kormány remélhetőleg abban a helyzetben lesz, hogy ilyeneket előterjeszthessen és nem fog élni azzal az általános felhatalmazási törvénnyel, mely módot ad évről-évre egy évi tartalommal ideiglenes megállapodások létesítésére. Szükség esetére ez nélkülözhetetlen, de állandósulnia ennek nem szabad, ilyen természetű gazdaságiügyek számára a törvényhozás termékenyító erővel bír. A jelek arra vallanak, hogy a környező államokkal végre mégis csak kereskedelmi szerződésekhez jutunk. Ez nagyon fontos, mert az elzárkózás politikája sohá nem tartható fenn súlyos hátrányok nélkül. Ez természetszerűleg nemcsak reánk nézveül, hanem a szomszédos államokra is és csak nemrég mondotta Lloyd George angol miniszterelnök egy politikai vacsorán tartott nagy beszédében, hogy a világ legnagyobb országai sem engedhetik meg maguknak az elzárkózást. Ezt a mondást, megszívlelhetnék szomszédaink is. Ideig-óráig föntartható az ilyen helyzet, állandóan nem. A kereskedelmi politikához tartozik — és ez vis alji nemzetgyűlés fontos gazdasági feladata — az új vámtörvény és autonóm vámtarifa megalkotása. Nem ismerem még részleteiben az erre vonatkozó kormányjavaslatot, de abból, amit a vámtörvényről tudok, csak elismeréssel nyilatkozhatom róla. A gazdasági élet követelményeivel lehetőleg számol. Vámtörvény és vámtarifa nélkül nincs normális gazdasági élet és elvégre örökké csak nem maradunk a jelenlegi felemás gazdasági rendszerben, mely szabadnak nem szabad és kötöttnek nin kötött. Ebben a vámtörvényben kell gondoskodni az iparfejlesztésnek némely idetartozó hathatós eszközéről is, itt kell a kormánynak azt a diszkrecionális jogot biztosítani, mely nélkül iparfejlesztés nem lehetséges, márpedig soha annyira fontos nem volt a nagyarányú iparfejlesztés nálunk, mint épen Csonkamagyarországon. Ami a textilipar terén az utolsó évben nálunk történt nagyon biztató. Ha nekem ilyen eszközök állottak volna rendelkezésemre, mit alkothattam volna! Az első nemzetgyűlésnek hiányzott a szociális tartalma. Lényegében szerencsének tartom ezt az országra nézve, mert, ha az alkotott volna szociális törvényeket, akkor, bizony nagy visszaesés lett volna az országban és hírünk a külföldön még inkább romlott volna. Remélhetőleg a mostani nemzetgyűlés több szociális érzéket fog tanúsítani és be fogja látni, hogy szociális téren nem lehet visszafelé menni. Mindenekfölött szükségesnek tartanám a munkások törvényes érdekképviseletéről, a minkáskamarákról gondoskodni, ideértve természetesen a magántisztviselők és a kereskedelmi alkalmazottak nagy társadalmi osztályának törvényes szervezetét is; idetartozik a modern alapokon nyugvó ipari és kereskedelmi láróságok intézménye is, nemkülönben a magántisztviselők és kereskedelmi alkalmazottak jogviszonyának rendezése: három alkotás, melyet kész tervezetek alakjában hagytam hátra 1918 őszén, melyek gazdasági életünkben szükséget pótolnának, melyeket az élet már alaposan megérlelt és melyek nagy társadalmi osztályok megnyugtatását segítenék elő. Nagy hibának tartottam mindig, annak tartanám most is, a szociális haladás kierőszakolását bevárni. Ily intézményeket a kétoldalú érdekeltség bevonásával addig kell alkotó, míg azokkal még eredményt lehet elérni, nem pedig akkor, mikor már követelik. Csak egy követelést szerettem mindig követni, az élet természetes követelését. Azonban túl sokat követelek már a nemzetgyűléstől. Hisz annak politikai, közjogi és egyéb feladatai is vannak. Ha csaló ezeket a gazdasági feladatokat oldaná meg legközelebbi ciklusában, akkor a legeredményesebb törvényhozási időszakok közé sorozhatnák. De vajon nem fogják-e ismét párttusuk és személyes érdekek megakasztani az eredményes munkásságát ! "Vajon meg fog történni az a csoda —, mert az lenne —, hogy az emberek és pártok felismerve az ország súlyos helyzetét, a gazdasági és pénzügyi javaslatok ápriusában fognak megegyezni és félretéve mindent, ezeknek elintézésében egyesülni fognak! Szép volna, de kötve hiszem. Dehát még mindig nem tudták, hogy ki küldötte a jegyet? A szereplő nők között Olga nem ismert megsenkit, hogy leánypajtása volt volna valaha. Még lefekvéskor is ez a kérdés váltakozott az elméjében a majomtörténetnek újra meg rajra szeme elé játszódó képeivel. De aztán a majomról eszébe jutott, hogyan megnevették az elmúlt télen az ólomöntést. Szilveszter estéjét az apja akkor az egyszes otthon töltötte. Gipszben volt a lába, mert eltört december közepe tájt. Dehát attól járhatott-kelhetett a szobában, csak kimennie nem lehetett még. Együtt vacsoráztak hát. Kvabkáné puncsot csinált, — az ura tanította meg reá. Aztán éjfél felé feküdni készültek. Kvabkáné ránéz az órára, aztán Olgára. — Mindjárt éjfél, öntsünk ólmot. Beszélte néha, hogy leány korában ólmot öntött és az ólom figurája valóságosan Kvabka volt. Nem fotográfiai bizonyossággal, csakhát egy férfi ember, aki a jobbját feltartotta, és valami lapos nyulladt ki a kezéből. A virágcserép-csésze oldalára hullt ott az ólomnak az a része, azért nem formálódott meg jól az a árgy a figura kezében. Ki könyvnek nézte, ki lepénynek, ki bankónak. Csak mikor férjhez 'ment Kvabkához, akkor világosodott ki, hogy vakoló kanál volt az. — Olga, önts ólmot. Olga vonakodott. —• Minek a? megmunataul már ... —• Ah, azt minden leány megmondja, aztán egyszercsak előtte is ott van... — A világos sövény, — mosolygott Olga,—én arra eléggé okos leszek. —No csak Öntsünk. Ha ugy'tesz is, ahogy te mondod, nem jön ki semmi, .Nem vesztettünk vele semmit. S kiment a konyhába, hogy ólmot keressen, nincs más, — szólalt meg KVab'ka az ágyban, — levehetitek a mérő ónt. Olga elgondolkodva ült a székén. Eszébe jutott, hogy azon a nyáron Berta is szólt, neki az ólomöntésről. A ligetben találkoztak vele. Fiákerozott egy igen fiatal hadnagyával. Berta elegáns bodros-csipkés fehér ruhában kényesen megdőlve ült a hadnagy, mellett. Divatos fellapított szélű szalmakalap a fején, fehér strucctoll rajta Rózsaszínnel bélelt fehér napernyővelkeretezte az arcát, és egy csomó szegfű piroslott a kezében. A hadnagy még pelyhedző hajszál kis fiatalember, keskeny ajkai, csak mintha egy vonal ceruzával volna keresztbe rántva az orra alá, s a vonal vége lefelé végződik. Világot fitymáló lájdinánt-ábrázat. Olga elbámult, hogy kerül Berta fiákéiba? abba a pampába? És sem a testvére nincs vele, sem az anyja. Csak nem asszony tán már? S bámult a szépségén is Bertának, a hintófutásban repkedő fehér ruháján és a szerencséjén. Mint ahogy a laboda bámulhat szeptemberben, mikor az őszi-rózsa nyílik. Tavaszszal még mind a ketten semmibe zöldek. A laboda megnőttön is zöld. Az őszi-rózsa, csupa szín, csupa szépség. Hát hiába, ki a szerencsével születik együtt, ki a szerencsétlenséggel. "Berta is meglátta őt, és felcsillanó szemmel integetett neki a kocsiból.Ahadnagy odanézett és szalutált Olgának. Harmadnapra megint találkoztak.Olgáék a tejcsarnokban ültek akkor a szélső asztalnál. A nevenapja volt Olgának, azzal ünnepelték meg, hogy aludttejet ettek a tejcsarnokban." Már hát csak ők ketten. Berta akkor is bérkocsin haladt el mellettök, de akkorcsak egylovaso®. Csak az a bodros fehér ruha rajta, csak az a fehér-struccsovas pompás kalap, csak épp, hogy a szegfű nem piros a kezében, hanem fehér szegfű, öt szál fehér szegfű. Éppen kereszttel locsolták ott az utat, --az egylovas meglassudott. Berta rászemlélődött a tejcsarnok közönségére és megismerte Olgát. "Minigyárt szólt is a hadnagynak. A hadnagy, előre hajolt a kocsishoz. A kocsi megállt. Berta leröppent és Olgához sietett. —Csakhogy látlak Olgám! Tegnapelőtt nem áll ihattam meg a kocsit. Édesmamád talánl Csókolom kezét. Hogyvagy? Tanulsz , még?Van-e már... És a szivére koppantott. — Nincs, •— felelte Olga naosolytogva, —• de neked már... •— Vőlegényem. Be is mutatnám, deoff* buta: egy szót se tud magyarul. S mosolyogva tekintett a hadnagyára, aki mintha tudta volna, miről van szó, szintén mosolygott és ismételten szalutált Olgának. Közijén már cigarettára gyújtott és méternyi hosszan lövellte a füstöt a szája szögletéből. (Folyt, köv.) PESTI HÍRLAP vasárnap. Az angolai kormány válasza a szövetségeseknek. Konstantinápolyt és Tráciát követeli az antant jegyzék elfogadása ellenében - Harrington tábornok a semleges zóna kiürítését záros határidőhöz köti. — Orosz csapatösszevonás a román határon. — A görög forradalmi vezérek bizalmi távirata Venizeloszhoz. Az angol kormány utasította a keleti brit csapatok főparancsnokát, Harrington tábornokot, hogy szólítsa fel Musztafa Kemail csapatainak visszavonására a semleges zónából, záros határidőn belül. Az angol sajtó ebben az intézkedésben ultimumot lát és azt hiszi, hogy ezek után Anglia és Törökország között elkerülhetetlen a háború. Londoni kormánykörökben úgy látszik szintén számolnak ezzel az eshetőséggel, mert mint a félhivatalos Reuter-ügynökség jelenti, felszólították a parlament tagjait, ne távozzanak a fővárosból mert az ellenségeskedések megindítása magával hozná vitt alsóház egy behívását. Ezek tényleg komoly intézkedések, amelyeket betetőz még az a hír, hogy Harrington tábornok Gallipoli polgári lakosságát távozásra szólította fel. Mindem azon fordul tehát, hogy Musztafa Kemal mit fog válaszolni az angol főparancsnoknak. A török főparancsnok értesítette ugyan Harrington tábornokot — mint Konstantinápolyból jelentik, — hogy kész csapatait némileg visszavonni, ha az angolok ugyanezt cselekszik. Ez a válasz azonban valószínűleg az utóbbi napokban történt tárgyalásokra vonatkozik és nem az angolok ultimátumszerű felszólítására. A mai nap eseménye különben az angorai kormány válasza a szövetségesek múlt heti jegyzékére. A tartalma a következő: Az angorai nagy nemzetgyűlés kormánya a szövetségesek jegyzékében kifejezésre jutó kiválósághoz hozzájárul a következő feltételek mellett: Konstantinápoly és nyugati Trácie azonnal átadandók a nacionalista kormánynak. A kormány késznek nyilatkozik, hogy a szövetségesekkel Mudaniában megbeszélésre összejön, ahol a konferenciát fogják előkészíteni. Ezt a határozatot az angorai kormány azzal a fentartással adta ki, hogy csak a nagy nemzetgyűlés ratifikálása után válik hatályossá. Az angolai kormánynak ez a válasza, mint látható, teljesen megegyezik azokkal a részletekkel, amelyek már jóval előbb kiszivárog-,tak. Ugyanazt követe® különben, amit Musztaffe Kemal már több magánbeszélgetésben leszögezett. Kérdéses már most, hogy a nagyhatalmak akcep-