Pesti Hírlap, 1922. november (44. évfolyam, 249-273. szám)

1922-11-01 / 249. szám

­­9 Mamaime öröké* rLigény. Írta ! Drasche-Kásár TUmnéd* (23) De még ez esetben is: nem lett-e volna sok­kal inkább célhoz vezető, ha egyszerűen vissza­rakja a függőt arra a helyre, ahonnét elvette, vagy n­a legalább is úgy helyezi el valahol, ahol köny­nyen megtalálják? Hisz' ezzel rendben lett v­olna minden! Vagy félt,­ hogy ezzel már elkésett, hogy már őrá gyanakodott, hogy már látták talán a szek­rényében a boutont? Megakadályozta a rossz lel­kiismerete a helyzet higgadt megítélésében? Vagy mégsem ő lett volna? De akkor miért fogadta el szó nélkül azt a több mint sértő elbánást, amiben részesítette? Ujváry képtelennek érezte magát arra, hogy kibogozza a gorchiusi csomót. — Ha Kolb nem tud rajtam segíteni, akkor igazán . . . Fáradtan, porosan, átizzadva érkezett az ál­lomásra. A főnök és még néhány helybeli nagy­ság üdvözlését szórakozottan fogadta és mellőzte a megszólításukat Ez feltűnt. Amikor észrevette, hogy az emberek figyelik, ismét kiment, hogy megnézze — mit is? igen — hogy ott van-e már a kocsi. Ott volt. — Holnap reggel ki kell hozni Etel nővért a személyvonathoz, -!- szólt Péterhez. —­ Igenis, nagyságos úr, — felelte a kocsis. Mintha megértő mosoly futna végig Dapharnn­totta arcán. — Mondd m­ég, Gyurinak, fogjon be 5. Etel nővér mindig jobb szerette a szürkéket — Értem, nagyságos ur. — Azért ne szólj még Gyurinak. Lehet, hogy Etel nővér csak délután utazik. — Nem szólok a Gyurinak, nagyságos úr. Végre jelezték a vonat érkezését Ujváry visszasietett a perronra. A vonat lassan bedöcö­gött. A földesúr izgatottan kereste a barátját Úgy érezte, hogy egyenesen szüksége v­an arra, hogy legyen kivel kibeszélni magát. Nem birta ki tovább. Így is történt. Alighogy üdvözölték egymást még mielőtt felszálltak a kocsira, már kezdte be­avatni Kolbot. Az úton folytatta, s amikor a kas­télyba értek, elkísérte a barátját a vendégszobába és elmondott neki mindent kezdve a szemüveg eltűrésétől egészen Etel hallgatólagos beismeré­séig. A legkisebb részletekig. Elmondta nagy sze­relmét, borzasztó csalódását, kételyeit iszonyát az emberektől, az egész világtól. Kolb figyelemmel hallgatta. Amikor Ujváry befejezte előadását, a volt huszártiszt néhány másodpercig szótlanul állt a szoba közepén és gyere egymásutánban szippantott a cigarettájá­ból, messzire elfújva magától a füstöt. — Tudod-e, Zoltán, — mondta azután —, hogy egyáltalában nem hiszek ennek a leánynak a bűnösségében? — És amint meglátta azt a fényt, amely hirtelenül Ujváry szemében felcsilogott s hozzátette: — Igen, igen és ebben engem leg­kevésbbé sem befolyásol az a körülmény, hogy már hetekkel ezelőtt kisütöttem a titokzatos ope­rabeli hölgy kilétét, illetve azt, hogy utóbbinak van egy nővére, aki nálatok van. Most így meg­tudtam persze egyet-mást Keményékről is, akik­nek tisztességességéhez szó sem fér. De, mondom, ez nem befolyásolja a nézetemet. Tisztán arra ala­pítom feltevésemet amit mondtál. És nem tud­tál engem meggyőzni, bár észrevettem, hogy sa­ját meggyőződésed ellenére is úgy igyekezted csoportosítani a terhelő körülményeket, hogy Ételben keressem a bűnöst. — Édes barátom, én volnék a legboldogabb ember a világon, ha neked volna igazad, — felel­-e Ujváry —, de a tényeket nem tudom megvál­toztatni. És úgyszólván maga vallotta be a tettét — Lehet hogy nem egészen hiven adtad vissza a köztetek lefolyt párbeszédet, de, amint most elmondta, a dolgot az ő részéről egyetlen egy olyan szó sem hangzott el, amelyet beisme­résnek lehetne minősíteni. Már­pedig nagyon fi­gyeltem különösen erre a részre, mert jóformán az ezalatt tanúsított viselkedése dönti el a kér­dést Emlékezz csak vissza: mondott ő olyasmit amiből legalább következtetni lehetne arra, hogy egyáltalában tudott a lopásról? Ujváriy hátradűlt — Hát még ez is lehetséges volna" - volt alig hallhatóan, mintegy magában. — Ez is? Nem, édes barátom. Vagy-vagy. Vagy ő volt a tolvaj, vagy nem. Ha nem­­, volt, akkor természetesen nem is tudott a dologról. Épp ezért oly fontos ez a körülmény. — Erre, bevallom, nem is gondoltam. Bi­zonyos, hogy ,abból indultam ki, hogy a felmon­dással meg akarta előzni a kellemetlenségeket, s amikor értésére adtam, hogy tudom, hogy vol­taképen miért távozik, egyetlen egy szóval sem­ tiltakozott ezen feltevés ellen. — Mivel adtad értésére, hogy ismered távo­zásának igazi okát? — Mivel? Hát egész viselkedésemmel! De­ különben is azt mondtam neki, hogy egyesegye­dül Bandi kedvéért megyek bele ebbe a játékba, de azt is mondtam, hogy a történtek után leg­jobb lesz, ha azonnal távozik. Ezek olyan dol­gok, amelyek kell, hogy feltűnjenek neki, ha meg nem érti. — Az bizonyos. Csakhogy félre is érthette burkolt megjegyzésedet. A „játékot" a múltkori beszélgetés­ekben szaporán szereplő „közös dara­botokkal'' is hozhatta bizonyos vonatkozásba, éppen ugy, mint a „történtek" alatt is mást ért­hetett mint te. A viselkedésedben viszont joggal sértett férfihiuságodra ismert­etett. Nem, édes barátom, ez nem beismerés*. XPolyt. köv4' I PESTI ESERLAP 1922. november 1., szerda.­ ­ Mi hníúvsovompé nyugaton. Tiszt­a dolgozik a soproni­ Matármegállapitó Bizottság. — Bp. 7p£ger 37rm& ela&oftf­tuina. — Onlbén&&s elcsatolások. — A németség abszolút tminoritása az elszakított területen. — X Bizottság t­ervező Határozatát a Népszövetség rontotta fa. — A 7 ketté­szelt brennbergi bánya. H­isz a­ határkövek felállítása. Sopron, október. (A Pesti Hírlap munkatársától.) Egyéves jubileumát üli már Sopronban a határmeg­állapító bizottság. Egy esztendeje fizeti már a béke­szerződéssel agyonnyomorított, kifosztott Magyaror­szág az antant ideköpött bizottságait, csak azért, hogy az ő nevükhöz fűződjék az — a minden magyar ember szerint ideiglenesen — „állandósított" új or­szághatár megjelölése. Az antant három európai nagyhatalmán kívül képviselve van itt a távol Kelet is, bár a japánok talán a legkevésbbé tudják, mi jo­gon avatkozhatnak bele a történelmi múltú magyar­osztrák határ megváltoztatásába. A határ megállapí­­lásában érdektelen nagyhatalmakat a bizottságban a francia, angol, olasz és japán delegáció képviseli, a­melyeknek vezetője André Jocard,­­ aki egyszersmind a bizottságnak is elnöke —, Arthur Chaven, C­alma Kink­eo és vicomte Yamagucsi, az osztrák küldöttsé­get báró Neunebaue£ István vezeti a magyar bizott­ságnak pedig báró Villani Frigyes követségi tanácsos az elnöke. Amint a bizottság összeült, a magyar delegáció nagy előkészületekkel kezdett a munkához, hogy a ránk diktált béke szigorú feltételei mellett is minél több területet menthessen meg az országnak. A tár­gyalás alapjául az a terjedelmes elaborátum szolgált, amelyet dr Trager Ernő osztálytanácsos, a delegáció helyettes vezetője, a bizottság külföldi tagjai számára kidolgozott és amelyben a legtárgyilagosabb alapon, a statisztika rideg adataival bizonyítja, hogy milyen fe­lthatatlan helyzetet teremt a trianoni békének ér­vényesítése nemcsak az elszakított, de a Magyaror­szágnak kegyesen meghagyott nyugati határvidéken is. Leírja, hogy sem az önrendel­kezést, sem a­ nemzetiségi jogot­­sem váltotta vízi járat a Határok trianoni 7z megállapítása, mert az Ausztriának itélt rész teljes egészében vegyes nyelvterület. Magyarokból, németekből és horvátok­ból áll a három nyugati vármegyének. Moson, Sop­ron és Vas megyének lakossága és a békeszerződés a németeken kívül több mint negyvennégyezer ma­gyart és ötvenezer horvátot­­is Ausztriába kebelezett be, jóllehet az egész területen a magyarok és horvá­tok harminckét százaléknyi abszolút többségben van­nak a németnyelvűek felett. Felemlít a nagy gonddal készült előterjesztés Kismarton körül tizennégy és Mosonban tizenhárom horvát nyelvű községből álló nyelvszigetet, ahol a horvátok többsége a magyarok­kal együtt kilencven százalék a németség felett Mi jogon lehetett ezeket Ausztriához csatolni?! A határ megalapításának önkényességét mutatja, hogy csak azért, hogy Sopron megyében és Vasban két-két, félig­meddig német községet elcsatolhassanak, az előbbi helyen tizenegy horvát és két magyar, az utóbbiban pedig tizennyolc horvát és három magyar községet is elcsatoltak, amelyek közelebb feküdtek az osztrák határhoz. Ennek az erőszaknak igazságtalansága m­ég kiáltóbb, ha látjuk, hogy ezekkel a községekkel öt százalék német anyanyelvűvel kilencvenöt százalék nem-németit­ kebeleztek be Au­sztriába. Ebben az utóbb említett huszonhárom községben a magyar anyanyelvű lakosok száma jóval felülhaladja a­ né­mm­etek és horvátok számát, és mégis Ausztriának ítél­ték őket. Ismerteti Rohoncnak az elcsatolás ellen való többszöri tiltakozását, Kőszeg lehetetlen helyzetét és általában a megjelölt határvonal tarthatatlan­ságát. Mindezek alapján a magyar delegáció azt java­solta, hogy a határmegállapító bizottság Moson me­gyében Pomogy községet és a Hanság nagy részét, Vas megyében pedig a Kőszeg körüli területet és a Pinka folyó völgyét csatolja vissza Magyarországhoz, illetve a határvonalat ezeken a területeken kívül álla­pítsa meg. Ez a javaslat azonban már túlment a tulajdon­képeni határmegállapítás keretein, mert Magyaror­szág a békeszerződéssel elcsatolt területek visszaköve­telésével állott elő, amit a bizottság a maga hatás­körében nem hagyhatott jóvá. Elismert© a magyar részről felhozott érvek súlyos voltát és az elszakított területrészeknek a megmaradt magyar vidékkel való gazdasági összefüggése is oly­­plauzibilis''volt előttük, az érdektelen idegen nagyhatalmak képviselői előtt hogy érezték és maguk is belátták, hogy itt korrekcióra van szükség. A bizottság így, az érvek hatása alatt, a trianoni bé­kében megjelölt fix határpontnak három helyen való kitolását javasolta a népszövetségnek, még­pedig az osztrákok ellenében egyhangú határozattal. A bizott­ság ugyanis — alapos helyszíni szemle után és oszt­rák erőszakoskodás ellenére — úgy találta, hogy víz­rajzi és vízkezelési szempontból Moson megyében visz­sza kell adni Magyarországnak Pomogy községet és a Hanság-csatorna egy részét, Kőszegre való tekintet­tel, amely mögött ötszáz lépésnyire van a trianoni vonal, mely a várost minden erdejétől és környéké­től megfosztja, — mert a tőle délre fekvő falvak már Szombathely felé gravitálnak. — nekünk ítélte a bi­zottság Rendek, Rőtfalva, Léka és Hámor községeket és Rohonctól délre is oly megoldást javasoltak, hogy a Pinka völgyében tizenöt-tizenhat község visszake­rüljön Magyarországhoz. A népszövetség — mint ismeretes — nemrég fog­lalkozott a h­atármegállapító bizottságnak ezzel az előterjesztésével és — az itteni antant-delegátusok legnagyobb meglepetésére — sajnos, csak felében hagyta jóvá a bizottság határozatát, a mosoni határ­kiigazítást pedig egészen elvetette. Rőtfalvát. Rende­ket visszakaptuk ugyan, de Lékát, Hámortót és a pinkavölgyi községek felét egyelőre elvesztettük. Ausztriának ítélte a népszövetség még Szentpéterfát is, ahol pedig a bizottság helyszíni szemléje alkal­mával az lakosság­­e leglelkesebb tü­ntetést renedelte M­agyar­ország mellett és ahol min­den ember kivétel nélkül magyarnak val­lotta magát. A­ nyugati i­atárvonal mentén voltak, olyan sza­kaszok is, amelyeknél a magyar delegáció békésen meg tudott állapodni az osztrákkal, a békeszerződés­ben előírt fix pontok betartásával, ahol pedig ellen­tétek merültek fel, ott a bizottság szavazás útján dön­tött.­­ Felkerestük dr Trager Ernát, a magyar dele­gáció helyettes vezetőjét azzal a kérdéssel, hogy vajon Sopronnak lehet-e valami reménye arra, hogy a bi­zottság az itteni lehetetlen határvonalat megváltoz­tatja és a várost több levegőhöz juttatja. — A velencei szerződés értelmében — mon­dotta — a népszavazási terület mentén határkiiga­zítást nem­ lehetett proponálni, a magyar­ delegáció azonban Brennberg bányánál, amely­­közigazga­tásilag Sopron városához tartozik, lokális korrek­ció címén javasolta a bánya osztrák területre át­nyúló és Réczény község határában fekvő Ilona­akná­jának visszacsatolását. A bizottság ezt az elő­terjesztett kérelmet teljesen jogosnak és méltányos­nak találván, helyszíni szemle és az érdekelt álla­mok szakértőinek meghallgatása után úgy döntött, hogy az Ilona-aknát Magyarországnak hagyja meg. A bizottság e határozata ellen azonban az osztrá­kok a nagykövetek tanácsához felebbeztek és így ennek a területnek visszacsatolása eddig még nem történhetett meg. — Ilyenformán a bizottság már befejezte szo­morú munkáját? — A mu­­kálatok nagy részét — folytatta —s befejeztük már, még csak az uj határnak a hely­színen való kitűzése és kövekkel való megjelölése van hátra, úgy, amint azt a­ népszövetség megálla­pította. Ezzel foglalkozunk most. Hogy pedig ez a munka annyira késett, annak oka az, hogy a fel­mérési munkálatokhoz szükséges kataszterek mind a pozsonyi állami térképtárban voltak és a magyar delegációnak, hosszú és nehéz tárgyalásaiba került, míg a csehek beleegyeztek abba,­hogy a kataszte­reket és egyéb felmérési tárgyakat, birtokvázlato­kat jegyzőkönyveket stb. kiadják. . . . Ha majd a földben lesznek az új határ­kövek, amelyeket megrablóink védőbástyául akarnak emelni a csorbítatlan magyar őserő ellen, akkor — a bizottság külföldi tagjai is elmennek tőlünk, hogy az osztrák—jugoszláv határt állapítsák meg. Csupán a bizottság elnöke a francia Jocard marad itt tovább a titkárával. Tekintettel arra, hogy az antant biztosok nálunk igen tekintélyes javadalmazásban részesül­nek, nagy anyagi megtakarítást jelentene a szegény magyar államnak, ha a t. „biztos" urak mihamarabb végeznének az ő hitük szerint sem örökéletű, de an­nál dicstelenebb alkotásukkal. A nagy halott, Gárdonyi Géza a ravatalon, Gárdányi Géza immár ravatalon fekszik A csonka, árva Magyarország majd tovább h­alad szenvedései és megpróbáltatásai országútján, de ma még és holnap még megrendülten tekint a he­vesi dombok, a hevesi város, Gárdonyi városa, Eger felé. Az érseki líceum dísztermében, hűvös koporsó­ban, lobogó gyertyák között fekszik a nagy halott. Az őszbecsavarodott hajú, szikár arcú álmodó, amint hosszú vékony ujjait szorosan egymásra kul­csolja. A karos gyertyák meglobbannak, az élette­len dolgok babonás éberségével: ők is megérzik, hogy kihamvadott egy nagy testvérük a világosságá­ban, elapadt egy nagy fényesség, elcsuklott és meg­pihent örökké egy tiszta és csodálatos láng. Eger, a melegszívű vidéki város, feketébe öltö­zött. Az emberek sápadt arccal járnak utcáin, mint­ha földrengés zörgette volna el felőlük az éjszakai álmot. A házakon komor gyászlobogókat borzongat meg a szél. És lassú lépésekkel, szótlanul, hosszú sorokban járnak emberek, asszonyok és gyermekek ide-oda; a váraljai Gárdonyi-háztól a líceum ko­moly kapujáig; a háztól, amelyben egyszerű életét élte, a házig, amelyben a gyász ,sötét díszében bu­

Next