Pesti Hírlap, 1923. április (45. évfolyam, 74-97. szám)

1923-04-01 / 74. szám

­­t­ lágyulás, sajnálkozó lemondás és méltatlankodás, gyors egymás utánban színezi a mondani­valóit. Az a benyomásom, hogy őfensége férfias, nyílt lélek­hez méltóan nem nagyon tudja eltitkolni az érzéseit. Egyszer igazi harag csendül ki a hangjából. Ez akkor történik, amikor valami megjegyzést teszek a tökéletes, zamatos magyar beszédére. — Ugyan kérem! — mondja és bosszúsan legyint a kezével. — Mindig bosszankodom, amikor ezt mondják nekem! Mi csodálkozni való van azon, hogy én jól beszélek magyarul? Hiszen az anya­nyelvem! Tizennégy éves koromban még egy szót sem tudtam németül! A szoba sarkában világoszöld fayence-kan­dalló fölött vörös díszruhába öltözött, borotvált ar­cú férfi képe. Megismerem: az utolsó magyar pala­tinusz, őfensége nagyatyja, a híres és népszerű József nádor mása. — Raab, bécsi festő képe! — jegyzi meg ma­gyarázatul a Fenséges úr. — Nagyon jó arckép. A nagy palatinuazról most jelenik meg egy nagyobb munka. Domanovszky egyetemi tanár írja. Fölku­tatta az alcsurhi irattárat, a bécsi levéltárat. Buda­pesten is búvárkodott. Nagyon sok érdekes, új adatot talált. Itthon is, de különösen Bécsben. Tizenkét­tizenhárom kötetes nagy munka lesz ez. Ebben egészen új világi­tásba helyezi a nádort. Nem mond­hatok e­l részleteket, hiszen evvel a lelkét venném el a Domanovszky tanár munkájának. A másik oldalon a Fenséges úr édesapjának, József főhercegnek, a képe csüng. — Spányi festette boldogult édesatyámról. Egy másik jó képe Kistapolcsányban maradt. A cseheknél. — Valami érdekes visszaemlékezése volna-e a nyilvánosság számára Fenséges uramnak az édes­atyjáról? — Alig van olyan dolog, amit a nyilvánosság már ne tudna róla. A legegyszerűbb életet élte. Fa­lun. Lelkes katona volt. Ismert dolog, hogy hatvan­hatban kétszer könnyebb sebet kapott és Kö­nigratznél három lovat lőttek ki alóla. Nagyon me­rész ember volt! — A világháború alatt fenséges uram is ha­sonlóan viselkedett! Úgy látszik, ez már családi ha­gyomány Fenséged családjában. —"Azt hiszem, inkább kötelességérzet az egész! — feleleli mosolyogva őfensége. — Azután olyan hangsúllyal, ami mintha egy kis sajnálkozás volna, hozzáteszi: — Én nem sebesültem meg. Ki­véve ezt a kis karcolást az orromon, ni! A ruháimat azonban többször átlőtték. Véletlen szerencse csak, hogy nem kaptam golyót. — Fenséges uram! Engedjen meg most egy nagyon merész­ és indiszkrét kérdést! — Nos? — feleli rá mosolyogva őfensége. — Vissza­emlékezik-e olyan esetre, amikor félt a világháború folyamán? Őfensége arcára meglepetés rajzolódik, fin pedig bővebben megmagyarázom a furcsa kérdést: — Mert ugyebár a félelem még nem azonos a bátorság ellentétével, a gyávasággal. Az életösztön ••" " mindnyájunkban megvan, válságos körülmények " között mindenki* félti az életét. Az az igazi bátor ember, aki uralkodni tud a félelmén és az idegein, így értem én azt a kérdést, hogy volt-e olyan eset, amikor félt fenséges uram? — Várjon csak, kérem! Ez nagyon érdekes kérdés, — mondja őfensége. — Hadd gondolkozzam egy kicsit rajta. Rövid szünet után így folytatja: — Igen. Többször megesett, hogy előérzetem volt és úgy rémlett, valami baj történik velem, egyik vagy másik helyről nem jövök többé élve vissza. Ez az érzés mindig nagyon bosszantott és csak azért is kimentem arra a helyre. A legkülö­nösebb a dologban, hogy ilyenkor mindig történt is velem valami kisebb-nagyobb baleset. Egy pilla­natig legyen türelemmel! A naplómban van egy olyan részlet, amely válaszol az ön kérdésére. Őfensége átmegy a szomszédos hálószobába. Itt egy Wertheim-szekrényben őrzi a naplóját. Rögtön visszatér. Album-alakú könyv van a kezé­ben. A könyv tábláját fehér selyempapiros-takaró védi. Visszaül a helyére és lapozgatni kezd a könyvben. Megtalálja a kivánt helyet és olvasni kezd: „Lent, a Mercadelli-szoros torkolatában, a vadregényes rejtekű főörsnél, majd a Piave­szigeten levő tábori őrsnél, a Piave mellett áll­va, nézem annak zugó, rohanó habjait, míg a víz fölé hajló tölgyfák suttogva mondják el ne­kik titkos sejtelmeiket. Szemben, a Montellon, látom a vörösessárga sziklába repesztett olasz állásokat. Élesen csettenve repülnek el fölöt­tünk az olasz puskagolyók és bőgve a távol há­tul lévő ütegeknek szánt nehéz olasz gránátok és az erdő tovább suttog, a zugó ár pedig rohan az Adria felé. — És mily végzet felé rohanunk mi? — Lent, a Mercadelli- és Jacur-szakadé­kokban a 43. ezred utászai dolgoznak, utat épí­tenek, hogy a pontonokat ott, a födött helyen, a vizig észrevétlenül le tudjuk vinni, a tölgyes oltalma alatt a harci eszközökkel a folyóhoz jut­hassunk, a nagy számadásra. Az ott dolgozó Brinzai Gyula káplárt, kit már a kárpáti harcok­­­ban megismertem, fölszólítom, hogy kísérjen el a legveszedelmesebb darabon, m­ert el van ren­delve, hogy ott kettessel menjenek az emberek. — Két baka, Tifk­a György és Tiszmán Imre jelentkezik és kérik, hogy szintén velem jöhes­senek, mert ők a Ruggio-völgyébe kell, hogy menjenek. Így négyen mentünk az üdezöld, erdős szakadékon fölfelé. Ugyanekkor az el­lenség erősen kezdte lövegeivel lövetni utun­kat, az egész Mercadelli- és Jacur-szakadékot és mi kénytelenek voltunk legalább húsz per­cig egy futárörs kavernájában várakozni. A Mercadell-szakadék a felső végén kitágul s egy kis, elég lapos katlanban végződik, a San Salatore-Collalto-i müútnál. Itt néhány szőlő­lugas van. Amint a tüzelés megszűnt, mi to­vább mentünk, de alig hogy az erdőből erre a tisztásra kiléptünk és a szőlő­lugas felé köze­ledtünk, hogy a San Salatore-Collalto-i mű­utat elérjük, újból több könnyű és nehéz gráz­nát jött süvítve felénk és közelünkbe, ebbnyire k­issé mögöttünk, vágódik be; az egyik közvet­len mellettem robbanik; arra emlékszen­, hogy a lángot láttam . Iszonyú durranással hatalmas lökést éreztem, a továbbiakról nem tudok sem­mit, mert elvesztettem eszméletemet. Mikor ma­gamhoz jöttem, nem igen tudtam, hogy mi tör­tént velem, bal oldalamban nyilaló, szaggató , fájdalmat éreztem. A gyepen feküdtem és súlyos földréteg nehezedett rám, szúnyogok csiptik arcomat. Nagy nehezen föltápászkodtam, ekkor azonban elakadt lélekzetem. Brinzai holt teteme rajtam feküdt, sárral befecskendett, nyitott, üveges szemein legyek mászkáltak, mig azok a kék ég örökkévalóságát zavarosan tük­rözték; a fakó arc véres és sáros. Tifkia és Tiszmin pár lépéssel odébb fekszik — halott mind a kettő. Közel voltam ahhoz, hogy még­egyszer elveszítsem öntudatomat. Néhány szál illatozó virágot szedek és szegény hőse­imre teszem, azután rettenetes benyomással sajgó fejemben, egyedül folytatom utamat, úgy támolyogva, mintha részeg volnék. Egy futár­örsnek megmondtam, hogy mi történt és meg­hagytam neki, hogy jelentse be parancsnoksá­gánál, hogy itt három halott fekszik. A Col­lalto-i nagy kőhídnál rosszul lettem u­tán a mérges pikrintől é­s pár percre lefeküdtem az út mellett. Egy 69-es káplár jött arra, vele mentem tovább a fölségesen illatozó szőllők kö­zött, karjára támaszkodva megtettem a messze utat Piave di Solighetto-ig." Itt a fensége félbeszakította a fölolvasást. — Nem. Nem itt van az, amit keresek. Vala­mivel előbb. Igen, itt van. Arról a pillanatról, ami­kor erre az útra indultam, ezt írtam a naplómba: „Különöst mondhatnám félős érzés volt a lelkemben, amely akkor szokott jelentkezni, amikor nagy életveszedelembe megyek bele. Módfölött bosszankodtam, afölött, hogy negy­venhat hónapi háború és életveszedelem után még mindig jelentkezik bennem ez az emberi gyöngeség.­' — Mikor történt mindez, Fenséges uram? — Tizennyolc júáius tizedikén. Tehát ez volt az egyik eset, — folytatja a fenséges úr. — A má­sik a Doberdón történt, tizenöt augusztusában. A fiammal mentem ki az egyik mozsárü­teghez. Az olaszok megláttak bennünket, vagy valami más ok­ból odalőttek. Épen a fejünk fölött mentek el a grá­nátok. Akkor nem tagadom, igazán félte­m. És s®é­gyeltem a fiam előtt, amikor azt mondtam, jobb lesz, ha visszamegyünk. Ez nem köteles útt volt, csak a fiaimnak akartam az üteget megmutatni. Így hát nem volt semmi értelme annak, hogy az életünket kockára tegyük. Attól kezdve nem vit­tem többé magammal a fiamat. Az atya ellentétbe került a katonával. Szolgálatban, az más. Hiszen volt a tűzben ő is eleget. Az utolsó nagy Piave­offenziva alkalmával ő vitte át az óriási megdagadt folyón a túloldalon levő csapatoknak a visszavonul is neheztel rá. És azt is megmondja neki, hogy csak szólítsa, ahogy szokta: ő úgysem szereti az Olg­a-nevet. És hogy az anyja sem szereti, mert semmiféle költő műveiben nem fordul elő az Olga-név. Az apja kereszteltette Olgára, mert az apja családjában élt egy Olga, aki Amerikába költözött, és ott férjhez ment egy vendéglőshöz. Vélték, hogy örökölnek majd tőle. De nem örököltek egy söröskancsót se. Ezeket szándékolta, hogy elmondja az ablakban. Sípos azonban nem mutatkozott. Olga vélte, hogy talán elhaladt már a ház előtt, elkerülte a figyelmét. De a következő nap se látta: se menni, se visszatérni. Másfelé jár-e ki a faluból? vagy beteg talán? Vagy elutazott? A fák levele már sárgul. Őszi felhők ül­nek a hegyeken reggelenkint. Csak dél fe­lé lan­gyosodik meg a levegő. Este átküldte titkon a kisleányt. — Csak annyit mondj, hogy: a kisasz­szony kérdezteti: hogy van? A kisleány csakhamar visszatért. — Azt szeni az úr, hogy köszöni, most van. — Fenn van? vagy fekszik? — Fekszik a kanapádén. — Beteg? vagy csak hever?­­ Nem tudom, mert csak gyertya ég bent. — ő nem kérdezősködött? — De­ ő is kérdezte, hogy a kisasszony­nak nincs-e baja? Meg hogy a tekintetes úr megenyhült-e már? — Mit feleltél? — Azt, hogy a kisasszonyra mán nem haragszik, de ... És a kisleány a szájára tette a kezét. Fél­ve pillogott Olgára. — No mit de? — faggatta Olga, — mit nyeltél el? — Csak azt, hogy izé... — Mit no? csak mondd meg. Tudod, hogy én nem bántalak soha. — Hát megmondtam, hogy őrá igen szörnyesztőven haragszik a tekintetes úr. — Hogy mondtad? milyen szóval? — Hát én bizony ... megmondtam, hogy izé... — Tovább, csak nyiltan, akárhogy mond­tad! — Hát hogy izé... Ne tessék felénk jár­ni, mer az öreg tekintetes úr azt mondta, hogy letöri a derekát. Olga azonnal az íróasztalhoz ült és levél­papirost vett elő. Neki is volt lilaszin papirosa. Azon kezdte. De csak annyira jutott, hogy az első szót írta rá: Kedves... Akkor megállt a toll a kezében. Gondol­kodva nézett a papirosra. — Nem, nem írok lila papiroson neki. •— mondta a fejét rázva. És fehér papirost vett ki a fiókból, ami­lyenre az öregúr szokott irni. Arra aztán gyors kézzel firkantotta rá: Kedves Sípos ... Azt akarta megirni, hogy a kisleány os­toba fecsegését ne hallgassa komolyan. Miklós bácsi másnap már elfelejtette az ügyet: jöhet aggodalom nélkül, mint szokott. A posta kü­lönben is nyilvános hivatal: mindenki belép­het, akár haragosa a postamester, akár nem. Dehát már­ nem haragszik. Evenféleképpen szándékolta az írást. Azonban a végén arra gondolt, hogy ő mégsem irhat Síposnak: akárhogyan magyarázza is a hivatal nyilvános voltát, a levél mégiscsak hívás-féle, egy leánynak a hivó levele egy fia­talembernek cimezve. —,egy párjavesztett fia­talembernek .. . És összegyűrte, kosárba vetette azt a le- •­velet is. * Másnap elsőre és szélre fordult az idő. Az ég fakó volt, mintha ólommá vált volna. Az akácok és diófák lombjait láthatatlan ke­zek tépdesték és szórták a sárba. Az ablaküveg mintha könnyező szeme volna a háznak. Olga a n­yagykendőjébe burkolódzva kö­nyökölt a hivatal-szoba asztalán. Az ölében egy fehér alsó rékli hevert. Azt tatarozta volna. De csak könyökölt s kedvetlen szemmel bámult ki az elsőre az ablakon. A falu utcáin már szűrök és latyakok" jártak. Az asszonyok is csizmában és­­nagy­kendőben sietkedtek a boltba, meg vissza. Egy bundáskutya megállt az utca közepén és szét­vetette a négy lábát: megrázkódott,­­ kirázta a vizet a bundájából. A lábát végigvonta az orrán. Aztán tovább futott. (Folyt köv.) PESTI HÍRLAP 1/1 1923. április 1., vasárnap.

Next