Pesti Hírlap, 1923. május (45. évfolyam, 98-121. szám)
1923-05-01 / 98. szám
Nervi, 1923. április, öt hete járom vándorbolle a világot, bekopogtatok elfelejtett, régi barátok és új ellenségek ajtaján; hirdetem a nagy, szomorú „magyar igazságot", hogy: nincs még egy olyan nagy bánat a világon, mint a miénk! A legtöbb helyen el sem akarják hinni a mi rettenetes sorsunkat, azt gondolják túl azok, aminthogy józaneszű és jóhiszemű ember nem is hiheti el, hogy a „népek szabadsága" humanizmus, ...civilizáció" és egyéb hazug jelszavak alatt olyan „békét" is rá lehet erőszakolni egy ártatlan népre, mint a trianoni! Hívom hát őket, ha hitetlenkednek, ám jöjjenek el hozzánk; itt fekszik a Duna-Tisza közt a halálra kínzott magyar nemzet: fején Krisztus Urunk töviskoszorúja, csontjai megtörve, keze-fába leszögezve, szive lándzsává átszúrva — alig piheg már. Jöjjenek a hitetlen Tamások és tegyék kezüket a mi ezer sebünkre. Jöjjenek közülük írók, tudósok, külpolitikusok, hogy megismerjék a mi egyetlen, igaz barátunkat, az igazságot. Megígérték, hogy eljönnek, mert valami letagadhatatlan ösztönszerű vonzalmat tapasztaltam az olaszok nagy részében a magyarság iránt és még a hitetlenkedők lelkében is sikerült felébresztenem az intelligens ember ismeretvágyát a Duna völgyének zilált vizonyai iránt. Nehéz, idegelii munka volt, az ellenséges érzésűvel még könnyebben ment a dolog, mert az vitázik, tehát érdeklődik és így alkalmatos az igazság megismerésére: a legrosszabb a közömbös ember, keserves dolog a taplósalvábanérdeklődést kelteni. De hát igaz is, minden népnek megvan manapság a naga haja, kinek fájhat az azé? Itáliában, hogy mennyi baj és bánat van a szegény, messze Pannoniában? De végre ezeknél is lehetett hatni a közös gazdasági, és politikai érdekek, közös veszélyek gondolatával. Érdekes, hogy ebben a hallatlanul intelligens és Itália háromezeréves történetének emlékein büszkélkedő népben még talán a legtöbb érdeklődést Magyarország iránt a közös történelmi vonatkozások ébresztették. A vérrokonuig aa eimsko révén, amely nagy kultúrnépnek köszönhette Róma a műveltségét, és amely etrukszellem lángolt fel újra a renaissance időkben is, ez nagy érdeklődést keltett Firenze és Pisa falai közt. — Velencében Orseolo Péter emléke, aki már 909 év előtt a magyar trónra került és „velencei" III. András királyunk, akinek anyja Marcsini Thomasina volt; Nápolyban Árpádházi Mária királynő legendás alakja és az Anjouk dicsősége hatnak; Tadsbao, Milánóban Kossuth Lajos lánaleltve járt előttem. Úgy éreztem, hogy kikeltek sírjukból történelmünk nagy alakjai, hogy segítségére jöjjenek, mint Csaba vezér vitézei a mennybéli tejúton, egy szürke, magyar vándornak, aki támogatásért, megértésért járja a világot pusztuló hazája számára. A halott magyarok csontkeze sok bezárt aj ákí tót kinyitott, hazajáró lelkük sok kemény szivet meglágyított, — a holtak dolgoznak a régi és eljövendő Nagy-Magyar Társzágért, de hát mit csinálnak: ezalatt otthon, Kismagyarországban, az „élő" magyarok ? Két napra kimentem pihenni Nevvibe, ott az olasz Riviérán legenyhébb a levegő, legkékebb az ég, légzöldebbek a pálmák és a nyári tenger örökösi hulámcsapkássá is előknositja a több hetes munkában és a hitetlen idegenforgalom nagyvilági zajában kifáradt idegeimet. Dehát még sínes nyugtom, mi újság lehet odahaza ? Vándorlásomban alig kaptam magyar újságot a külföldi lapokban, pedig Honoluluról is több hírt talál az ember, mint "Magyarországról. Kihozattam a Gr Dunába dirigált több hetes postámat; nagy csomó magyar hírlap, néhány levél otthoni baráti kézből, ismét kétszer kilométeres messzeségből úgy néz hazafelé az ember, mint egy magasan szélső léghajáról; sok dolog és ember, ami és aki otthon közelről fontosnak, nagynak látszik, innét olyan kicsiny; de a nagy összefüggéseket a nagy kontúrokat, a helyes dimensiókat egyszóval: az egészet, azt jobban látja az ember messziről. Ott, ott messze . . . körben, a Kárpátok ölében, Dévénytől Kassáig, Csíkszeredáig, a Vaskapuig, aztán Horvátország határán a Muráig, fel a Fertőig, ez a páratlan geográfiai szépség, ez volt na én hazám. Petőfi szerint: „bokréta az Isten kalapján". — így, messziről,ma is szűznek, egységesnek látszik — azt a véres vonalat, amit a cseholáh-szerb fináncok és csendőrök húztak mindenütt, innét, a hegyen belül, azt szinte nem is lehet kívülről észrevenni, mintha minden a régiben lenne itt, a verőfényes idegenben, az ember hajlamos elfeledni az otthoni gyászt és bánatot. De megjöttek a magyar újságok, lázasan futja át szemem a hasábokat, amelyek mintha kinyitották volna a messzi léghajó ablakát és távcsövet raktak volna szemed elé, hogy most aztán lásd meg az otthoni kicsiségeket is, amiknek összege a mi nagy tragédiánk. Igen, egy kiló kenyér ára azóta 400 korona, a busa 28.000, egy méter szövet ötvenezer, a nyomor a városban a munkások, de tán még inkább az intelligencia közt ép oly nagy, mint kint, a falun, a nincsteleneknél. A télen nem volt fűteni való fa, gondoskodnak róla, hogy gyerek ne szülessék, mert nincs fánk bölcsője és vásznunk pólyára, nálunk meghalni könnyebb, mint születni, végre is a koporsó luxusáról le lehet szokni, hiszen a kivert kutyát is csak bekaparják a földbe. Egy levél is van közte, egy penzionált, sokgyerekes tisztviselő választómtól, most adta el a maga és felesége fehérneműjét — azt nem látják, ha nincs ing a kopott kabát alatt Ez az erdélyi hír: az oláhok megint becsuktak nasgyar gimnáziumot, hat magyar gimnáziumot, nagy szenzáció Csehország felé, újabb „határincidens" a csehek „vérdíjat" tűztek ki a demarkációt véletlenül átlépő magyar határőrök fejére, szép sport a cserepároknak, az unalmas estéken baráti szóval átcsalogatni aóhkzamil magyart, aztán lepuffantani — még „ Jägerrom"-t is kapnak érte. Persze, ott a főváros állomásain még állnak a vagorilakók vonatai — három éve tanácskozunk a lakásínségről. Az utcákon tömegfölvonulás a tűrhetetlen drágaság és munkanélküliség miatt, rendőrök verik szét ... No, de vannak vidámabb képek is, az orfeumok tele sikerekkel, a villanyfényben úszó hotelek érkezőiben ott ülnek a mi patrónusaink . . . az antant „ellenőrző missziói". Úgy látszik, azt „ellenőrzik", hogy valami ugy — jó dolga ne legyen a magyarnak. Olvasom, hogy a vívótermekben sűrűn párbajozik, egymás karját vagdossa le a virtusos fiatalság — mintha nem lenne elég ellenség köröskörül, akik ellen jó lenne tenni a kardot és takarékoskodni a,magyar vérrel! A parlamentben friss személyeskedések napról-napra, intrikák hatféle formában is, a hatalomért, a kétszáz képviselő közül legalább is ötve, vezérkedni akar. Még egy levél: az új főispánné meg a régi, nem szívelik egymást, lázban az egész megye, készülnek a restaurációra: fegyelmik, bankettek, pamflettek, nyilterezések. Párt van százféle, legitimista, féllegitimista, a szabad király választók féltucat árnyalata, a kis-, közép- és nagygazdák, nemzetközi-, nemzeti- és keresztény-szocialisták, antiszemiták és liberálisok, mérsékeltek és mértéktelenek, stb., stb. Nagy tülekedés, ki legyen főispán, alispán, államtitkár vagy pláne miniszter?! Nagy erőpazarlás kicsinyes torzsalkodásokban; marakodás, gyűlölködés és elfelejtése a nagy célnak, az egyedülnek, a szentnek, amelyről egy betűt nem olvasok, egy hangot nem hallok és egyetlen komoly, nagy gesztust feléje nem látok! És az ötven vezérke között tágranyilt szemmel kutatok egy igazi vezér után, akit nagy bajunkban megszülni bitt volna a nemzet Géniusza, aki nagy lélekkel felemelni bírná az elesett nemzetet, aki megbékítené a kicsinyes gyűlölködőket, aki felszárítaná a könnyeket, elsimítaná a harag ráncait és aki erős kézzel, nagy akarással össze bírná gyűjteni a társadalom ezerfelé szétforgácsolt erőit a pusztuló nemzet megmentésére. Rettenetes! Csukjuk be a léghajó ablakát, hajtsuk be az újságokat, ne lássuk ezt a bánatos, elrettentő képet itt, a boldogságnak verőfényes földjén! És mégis . . . milyen idegen lett egyszerre a pálmaliget, szürke a kék ég, didergek a napsugárban, nekem ez az örömök földje idegen föld, nem illek én ide. Kis feleségem, pakkoljunk, gyerünk — haza! Haza, abba a szomorú országba ahol még a nap is bánatfelhőkben kél és könnyharmatban száll nyugovóra, siessünk, odaállni a ma .Jregémy* MSH&xyi .Vittout/rfR, Csend volt, csend tíz másodpercig, harmincig, ötvenig, Gróth most felnézett, egyenesen Csákányra. Csákány hátradőlt a székén és szórakozottan, vidáman és barátságosan forgatta egymás körül az ujjait is hallgatott — Nyolcvanhat — szólalt meg a közjegy20, maga is izgatottan és várakozva. — Nyolcvanhat ezer. Senki többet? Először, másodszor . . . Csákány felállt. Kez,ét zsebre dugta. A közjegyző kezében tartotta a felemelt kalapácsot és ránézett, mindenki ránézett, de Csákány csak Gróth tágra meredt fénytelen szemét figyelte. Csak ezt, de ezt is csak egy pillanatig. Nyugodtan megfordult és kiment. Az ajtóban még hallotta a közjegyző tompa hangját: .. Harmadszor. S nyomában a kalapács kis koppanása Csákány mosolygott. Zsebében ott volt a cédula, amelyen kiszámitotta, hogy ha ugyanezt az anyagot egyetlen kábellel megrendeli Amerikából, még mindig csak ötödrész annyiba kerül, mint szegény nekitüzesedett Gróth-nak. — Ostoba asszony — dörmögte. Este azonban, otthon a lakásán, megszólalt a telefonja. A Gróthné hangja: — Ne bízza el magát — mondta az asszony, csöpp izgalom nélkül, hidegen. — Most még kivágta magát. De nincs vége, ó, dehogy, még nincs vécé! Vigyázzon! , hallatszott, hogy nyomban a helyére akasztja a kagylót. Csákány ásított egyet nyújtózott egyet, mosolygott. Bolond ez az asszony, tisztára bolond. A szobalány már barátságosan és kedvesen fogadta Csongrádiéknak amikor, csak jött Es MmmmBsmaamwMsmmats&m*.- va.. . egy kedves ember, jó ember — ez a vőlegény. Egy délben , Csongrádiért előszobájában Csákány egy fiatalemberrel találkozott. Egymásra néztek: két eleven. Magas, sápadt, lányosarcú fiatalember vot, túlságos csinos és túlságos szomorú. Csákány most jött, a fiatalév.ib.v most ment Nem köszöntek egymásnak, mire Csákány levetette a kabátját, a fiatalember már künn volt az ajtón. Akkor megkérdezte a szobalánytól: — Ki volt ez az úr? A szobalány ártatlan arccal felelt: — Nem tetszik ismerni? A Tarcali ur. Tarcali István ur. A festő. Csákány a fejét rázta, nem, nem ismeri. Csongrádi úrnál járt? A szobalány habozva felelt: — Nem, dehogy. A kisasszonynál. Csákány nem szólt semmit. Míg bement a Teréz szobájába, legyűrt magában valamelyes rossz érzést. Hiszen fogadhat látogatókat. Nincs ebben semmi. Amiért menyasszony? Oh , bolondság. Hát aztán? Teréz háttal állt, az ablaknál, amikor belépett. Lépései hangjára megfordult Csákány megállt és nézte. Soha ilyennek még nem látta a lányt. Üde, lángoló pirosság az arcán, lelkesség és öröm a szemében, nedves csillogás az ajkán. Valami hirtelen ránehezedett, oly nagyon, fejére, mellére, oly nyomasztólag. Nagyot fújt, orrán keresztül, egy futtató hevességével, forróan Teréz lassan közeledett feléje s mig ezt a pár lépést megtette, mintha egy láthatatlan kéz végigtörölte volna az arcát, letörölte volna onnan a fényt, a csillogást, a lelkességet. Pillanatig fürkészve, élesen nézett a férfi szeme közé, aztán kezét nyújtotta, megszokott hideg és büszke mozdulatával. — Jó napot Gábor. Mi jót hozott"? Csákány felrázta magát. Mit ijedez? Ha valami baj van — ha egyszer kiderülne, hogy valami baj van — majd neki veti annak is a vállát. Majd legyűri. . Egyetlen egyszer tudta összeszedni minden erejét és bátorságát ez előtt a lány előtt. Akkor délelőtt... Azóta pedig nem tudta kivonni magát annak az édes gyöngeségnek, annak a jóleső megadásnak az érzéséből, amely elfogta, mihelyt látta őt. Jól esett ez: elveszteni a lány mellett nagy férfiasságát, dacát, acélosságát. És nem lenni semmi, nem akarni semmit csak nézni és mosolyogni és hallgatni. Mikor hazament, erőszakkal rázta ki magából mai felindultságának még emlékét is. És nem gondolt rá, soha többet. Másnap Bécsbe kellett utaznia. Sürgős ügyben, valami angol tröszt átutazó embereivel tárgyalni. Amikor a pályaudvar előtt kiszállt autójából, olyasforma érzése volt hogy erősen néz: valahonnét, talán követik is. Kora délelőtt volt még, csaknem reggel. A gyorsvonat ott állt az első sínen, beszállott. A fülkéje üres volt, Künn targoncák nyikorogtak, podgyászkocsik dübörögtek, hordárok és utasok keresték egymást kiáltozva. Az ablak mellé ült, kinyújtózott: no, induljunk már. Egyszerre kintről egy hang ütötte meg a fülét, egy férfihang, amely ismerős volt: — Ide, ide, Ilonka. Elgondolkozott, hol hallotta ezt a hangot? Nem tudott rájönni. Az ajtót valaki félrehúzta, egy nő jött be Egyetlen kis csomagja volt, feltette a hálóba s leült az ablak mellé, szembe Csákánnyal. Csákány szórakozottan megnézte. És elmosolyodott. Fiatal lány volt, csaknem kislány még. Iramvasarcú, szőkehajú, tisztaszemű. Olyan derült jelenség, olyan mosolygó, olyan gyermek és gyermekségében is mégis olyannyira asszony, hogy egész babája és kedvessége rásugárzott arra, aki ránézett és édes gyermeki mosolygását szétárasztotta maga körül, folyt köv). PgSís fiá ál LA? 1923. május 1., kedd.