Pesti Hírlap, 1923. december (45. évfolyam, 272-294. szám)

1923-12-01 / 272. szám

BUDAPEST, 1922. VFOLYAM, 272. (1^283.) SZÁM. ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egy n­óra ... 10.000 korona Negyedévre . 30.000 korona Egyen szám ára helyben. Vidéken és a pályaudvaro­kon 500 korona, vasárnap 600 korona. Külföldön két­szeres az előfizetési ár, mm ' 11 szorvseg, pe^EM­­BER t, k­' K3*36ta!aJcJononyorci­­ „, LÉGR­ADY TES­rvÉREK SZERKESZTŐSÉG, KIADÓ­HIVATAL ÉS NYOMDAI Bpest, VUmon osassár-ut 78. FIÓKKIADÓHI­VATALI Boda®«a$, Ersatix*-kBs6& L mmat •••••••• Nem olvashatjuk erős csalódás érzése nélkül azokat a részleteket, melyeket most már hivatalosan tettek közzé Londonból a Magyar­országnak nyújtandó kölcsönre vonatkozólag. Másként képzeltük mi azt a segítséget, amely­lyel a nyugati államok hozzájárulni fogadkoz­tak gazdasági helyzetünk feljavításához. Nem vagyunk olyan naivak, hogy ajándékokra, vagy csak altruisztikus beavatkozásokra gon­doltunk volna csak egy pillanatig is. Üzleti alapon képzeltük végbevinni az egészet, még­pedig oly üzlet alapján, — mely a polgári élet­ben is mindig a legreálisabb, — amelynél mind a két fél megtalálja a maga hasznát. Most pe­dig azt kell tapasztalnunk, hogy a nyújtandó kölcsön túl kicsi, az összeg csak túl hosszú idő múlva lesz folyósítva, s már e két körülmény következtében nem lesz meg­ az a foganatja, melyre az ország szempontjából szükségünk lenne. Kétszázötven millió korona az egész amire számíthatunk. A külföldi szakemberek úgy számítanak, hogy Magyarország gazdag forrásainak birtokában" saját erejéből fönn­tarthatja magát s harmadfél esztendő alatt helyreállíthatja államháztartásában az egyen­súlyt. Ez a kifejezés is mutatja, minő rosszul ismerik most is külföldön a mi mai állapotun­kat Voltak igenis gazdag forrásaink. De csak voltak Elrabolták­ őket Elvették bányáinkat, szemünket, vasunkat, sónkat, elragadozták er­d­einket, vizi erőinket, s nem hagytak meg mást, mint a szántóföldeket, s ezekből is eloroz­ták a legdúsabbakat. Egy kis töredék maradt meg gazdagságunkból. S erre hivatkoznak ma, mikor a kölcsön kicsi voltát kell megindokolni. Ha oly gazdagok vagyunk, mint ahogy hirde­tik, miért kell akkor lekötni a dohányjövedék, a­ vám- és a cukoradó hozamát s zálogba adni a kölcsön biztosítására. Ha­ pedig oly nagyon le vagyunk rongyolódva, hogy csak e zálogok el­lenében kaphatunk hitelt, akkor mikép számít­hatnak reá, hogy 250 millióval teljesen rendbe­jövünk, s kilábolunk minden bajainkból. Nem kicsi baj az sem, hogy a kölcsönt csak tavasz felé ígérik folyósítani. Miért nem már a legközelebbi hetek alatt? A­ hivatalos közlemény szerint most már csak egy feltétel van hátra: a népszövetségnek hozzájárulása. Minden kilátás megvan reá, hogy ez is meglesz még december hó folyamán. A többi azután csak formalitás. Miért akarják tehát húzni a dolgot tavaszig, vagy ép nyár kezdetéig"? Az ország állapota napról-napra romlik. Mit min­den baj zúdulhat reánk hosszú hónapok alatt. Ha félévvel előbb kaptuk volna meg e köl­csönt, akkor talán mostanáig is sokat javultak volna viszonyaink. Minden egynapi halogatás: új veszteség. Minden egynapi időnek megnye­rése: új haszon. Itt igazán el lehet mondani, hogy kettősen ad, aki gyorsan ad. S fájdalom­mal­ kell konstatálnunk, hogy velünk - szemben ok nélkül is húzzák-halasztják az adást. Azon nem akadunk fel, hogy egy nemzet­közi ellenőrző közeget is rákényszerítenek a nyakunkra. Ha ez olyan kikötés, melyet el kell fogadnunk, ám bele­békülünk ebbe is, ámbár ezt nem tisztán szépséghibának tekintjük, ha­nem az állam szuverenitása tangál­ásának. Egyébként pedig az ellenőrzéstől nincs mit tar­tanánk, mert hisz nekünk nincsen takargatni valónk, s vissza akarjuk fizetni az adósságun­kat. De súlyosabban érint bennünket az a ki­kötés, hogy a legrövidebb idő alatt állítsunk fel magyar nemzeti jegybankot. Az nem okoz­hat nagy aggodalmat, hogy az ehhez szükséges pénzt hol vesszük. Ily bank alapítása a legjobb és legbiztosabb üzletek egyike. Arra kapunk pénzt, talán idehaza is, de bizonyosan kapunk külföldön. De az lesz azután a nehéz feladat, hogy megtartsuk itthon a bank aranyát. Félő, hogy ki fog az vándorolni, nagyon hamar, sok­kal előbb, mint ahogy rendbe hoztuk financiálu­i,hat olyan nemzet, mint a miénk, melynek ke­reskedelmi és fizető mérlege egyaránt erősen passzív, csak rövid időre és nagy áldozatok árán tudja megakadályozni, hogy az arany ki ne vándoroljon az országból. És akkor voltakép magunk csináltunk egy csatornát amelyen ke­resztül ez a vándorlás akadálytalanul mehet végbe. Mind csupa aggodalomkeltők ezek a rész­letek. Bizony másként reméltük lebonyolítani ezt az ügyet. De a dolog mégis csak ugy an, hogy egy külföldi kölcsön nélkül olyan gazda­sági összeroppanás elé kell néznünk, amilyen­nek nemcsak Ausztria szolgáltatta példáját, de még nagyobb mértékben az a Németország, mely annyiszor erősebb volt, mint aminek mi vagyunk. Bele kell tehát nyugodnunk a hely­zetbe, s bárminő terhes is, el kell fogadni ezt az úgynevezett segítséget. A külföldi kölcsön feltételeinek enyhítését remélik. M &csfks£ray- és vámbevételeken kivíli az állam cu&oi*spat*i részesedéseit is föl­keltett apeiszlani feelezsstel. — 5-6 éves szanálási prograomitt. — 11/ aásif&vfásofora van szükség. lyek lehetővé teszik ilyen rövid idő alatt a gazda­sági válság szanálását, nem helytálló. Hiszen azok a jövedelmi források, amelyekkel a kölcsönt fedezni és amortizálni akarjuk, tudniillik a dohányjövedéki bevételek és a vámbevé­telek nem mutatkoztak elégedésnek a szük­ségest összegek fedezésére, hanem még szükség volt abba belevonni az államnak a magyar cukoriparban való részesedését is.­­ Ebből, látszik, hogy az állam bevételi for­rásai az ország mezőgazdasági jellegéhez képest csekélyek, tehát a szanálási probléma sokkal ne­hezebb, mint ahogy azt odakünn megítélik. Meg­van azonban a remény, hogy sikerül a két kér­désben további engedményeket elérni, vagy a kölcsön összegét fölemelni, vagy a szanálási időt meghosszabbítani, am­ire nézve öt-hat év megálla­­­pítását várjuk. A kormány tagjai ma este minisztertanácsot tartottak, amely a napirenden levő politikai kérdé­seken kívül több új javaslatot is tárgyalt. Nagy Fr­nl igazgu­gyiti­ Lá­.Ui ......lusos k­ijeve­tett a minisztertanács elé: a büntető novellát, a polgári perrendtartás módosítására vonatkozó no­vellát, a szállótulajdonosok magánjogi felelősségé­­ről, végül a mezőgazdasági kaució fizetéséről szóló törvényjavaslatot. A nemzetgyűlés szombaton is ülést tart, hogy minél előbb befejezhesse Ulain Ferenc mentelmi ügyének tárgyalását és áttérhessen a földreform­novellára. A mentelmi vitában még egy-két szónok Politikai körökben élénken tárgyalták a ma­gyar kölcsönre vonatkozó félhivatalos antant-jelen­téseket, amelyeknek különösen két pontja nem elé­gítette ki a várakozásokat. Az egyik vonatkozik a kölcsön összegének nagyságára, a másik pedig ar­ra az időre, amelyen belül Magyarország kötelezné magát államháztartásának rendbehozatalára. Igen beavatott forrásból erre a két kérdésre nézve az alábbi kiválóan érdekes információkat kaptuk: — Ami a kölcsön nagyságát illeti, — mon­dotta informátorunk — tudvalevő tény, hogy Kállay pénzügyminiszter a Jóvátételi Bizottság­hoz és a Népszövetséghez benyújtott memorandu­maiban 650 millió arany frankra becsülte azt a minimumot, amellyel Magyarország államház­tartását rendbe lehet hozni. Az a 250 millió, ame­lyet Londonban kontempláltak, mélyen alatta van ennek az összegnek. Ennél a lecsökkentésnél­ sok­kal súlyosabb azonban az a tény, hogy a szanálá­si programmra csak két és fél évi időt engedtek, ez alatt pedig szinte lehetetlen végrehajtani Ma­gyarország pénzügyeinek rendezését. Mert arról van szó, hogy a tisztviselői kar létszámcsökkentésén és az elbocsátottak elhelyezésén, valamint a nagyszámú menekültek elhelyezésén kívül új adóforrásokat kell megnyitni, s mindezt igen nehéz keresztül vinni egy olyan államháztartásban, amely állandóan deficittel küzd. — Az antantnak az az érve, hogy Magyaror­szágon megvannak azok az erőforrások, ame­ K­yvérek vértanusága Goinourt-díjjal kitüntetett regény. (27) Írta : 11. h­éraud. Fordította : Benda Jenti — Esh! Hagyja az ő hiúságát, meg a magáét is! Várjon, amíg elbeszélem . . . Figyelemmel követte azt, amit elmeséltem, uram? Mielőtt folytatnám, arra kérem, menjünk el innen. Ideges és izgatott vagyok . . . Sétáljunk egy kicsit, ha önnek úgy tetszik. Akarja? Kö­szönöm. Tehát elmesélte nekem a jelenetet. íme, az ő sa­ját szavai. Hallgassa meg figyelmesen. XV. „Ha ez megnyugtatja —kezdte az elbeszélést, — vegye tudomásul, hogy a férjem szoknyabo­lond kozhelynek tartja magát, őkelme egyáltalá­ban nem lélekbúvár. Hiszen ismeri. Az olyan vágású ember, mint ő, képtelen­ arra, hogy a má­sok szívébe belelásson és nem tudja elképzelni, hogy maga velem négyszemközött hat hónapon keresztül élhetett szállodai­ életet, és én még­sem lettem a szeretője. Ilyen lehetőség nem is jutott az eszébe. Fel és alá szaladgált a szobában, a vállát rángatta és hangosan beszélt önmagával. Végül megállapodott a tükör előtt, megigazította a nyakkendőjét, aztán felém fordult és vigyorogva ezt mondta: „Ha ez nem lenne hihetetlen, nagyon is mulatságos volna!" Amikor már kinevette magát, egészen közel lépett hozzám. Egymás sze­mébe néztünk: „Higyjek magának?" — kérdezte. — „Higyje azt, ami jólesik." „Ejh! kedvesem, a hiúsága nagyobb volt, mint a féltékenysége. Hitt nekem. Beérte avval, hogy ezt motyogja: „Elképzelhetetlen." Aztán mindjárt felülkerekedett benne igazi természete, hajlítgatta a derekát, előnyös képet vágott, most önmagában biztosan még közelebb lépett hoz­zám, kitárta a karját . . . Ezúttal rajtam volt a sor, hogy kacagjak: „Valóban — mondottam, —, ez magára vall. Nem csaltam meg, ez magának elég, most már minden úgy van, mintha semmi sem történt volna. Csodálom magát! Soha meg nem változik." „Soha! — felelte." „Én azonban igenis megváltoztam!. — tör­tem ki. — Most vegye a kalapját, a táskáját, a felöltőjét és menjen . . . Vége van. Nagyon is sokat tudok a maga számlájára, és amíg ezt tudva, hat hónapon át külön éltem, nézzen meg, meg­gyógyultam. Váljunk el, ha úgy tetszik, vagy ne váljunk el, én tökéletesen fütyülök rá, csak a szabadságomat akarom, de újra kezdeni az éle­tet maga mellett, nem soha!" Egy pillanatig lesütött szemmel, mozdu­latlanul állt. Aztán vadul rám meredt, az ajka reszketett. Azt hittem, rám veti magát. Szeren­­cére nem ismerem a félelmet: hátra tett kézzel a szemébe nevettem. Előttem állt. Az arca, amely addig vörös és fölfújt volt, egyszerre nagyon sá­padt lett; láttam, amint a szája széle megremegett. Most már megijesztett, de azért jól viselkedtem. Pillanat múlva újra le - fel­szaladgált a szobá­ban, időről-időre megtörölte a homlokát, majd hirtelen mozdulattal visszadugta zsebkendőjét a kabátja zsebébe Meg­állt: „Kérem, végezzünk, — mondotta. — Én napirendre térek az egész dolog felett, mindent elfelejtek. Jöjjön Párizsba . . ." A fejemmel nemet intettem." „Akkor valami egészen hihetetlen dolog tör­tént. Fogadom, nem találja el, hogy micsoda . . . Megtándorodott aztán mint a fadarab, lerogyott egy karosszékbe és az arcát a kezébe temetve, sírva, fakadt. Úgy sírt, mint egy kis fiú és nem úgy,­rránt egy férfi. Kedvesem, ne higgye, hogy szív­telen is vagyok! De ezek a könnyek csak egy ostobát lágyítottak volna meg. Ha a legjobbat te­szem föl róla, azt mondom, olyan hirte­len haragú akasztófavirág bánata volt ez, aki­nek nem teljesítik a szeszélyeit. De a dolog való­színűleg még sokkal rosszabb volt. Magunk kö­zött szólva azt hiszem, olyan könnyeket sirt, amel

Next