Pesti Hírlap, 1924. március (46. évfolyam, 51-75. szám)

1924-03-01 / 51. szám

1924. március 1.. szombat. PESTI HÍRLAP A munkás testedző egyesületek a legmesszebbmenő támogatást érdemlik meg. Határozati javaslatban utasítani kívánja a minisztert, hogy a testneveléssel kapcsolatban kibocsájtott rendeletét helyezze hatá­lyon kívül és a törvény végrehajtási utasítását vál­toztassa meg. A javaslatot így nem fogadja el. Karaf­csh Jenő: Minden olyan kérdésben, amely összeköttetésben áll a háborúban lerongyolódott magyar nemzet fizikai erejének gyarapításával — semmiféle vitatkozásnak helye nincs és minden magyar embernek egységes állásponton kell lennie. A szocialisták valóságos attakot intéztek nem is annyira a javaslat, mint az azt megelőző rendelet ellen. A Levente-egyesületekben rémképeket látnak. Megnyugtatja őket, hogy sem a rendeletben, sem a törvényben foglalt dolgok nem céloznak mást, mint a leromlott ifjúság talpraállítását. A munkás test­edző egyesületekkel szemben illetékes helyen mindig a legnagyobb elismeréssel viseltettek. Mondhatja, hogy nincsen demokratikusabb terrénum, mint éppen a testi kultúra. Itt nincs semmiféle kü­lönbség, osztályellentét. Ha pedig van egy olyan terrénum, ahol ilyen nincs, akkor ne igyekezzenek ott azt felidézni. A tüdővész ellen is a legjobb védelem a szabad levegő. Reméli, hogy a miniszter nem fog megállani ezzel a javaslattal nagy céljainak elérésében. A javaslatot elfogadja. Dinich Ödön: Kéri a szocialistákat, ne tévesz­szék össze a sportot a testedzéssel: a testedzés az előzmény, a sport a versengés, a következmény. Meg­emlékezik Bárczy Istvánnak, Budapest volt polgár­mesterének, nagy érdemeiről a sport fejlesztése te­rén, majd arról szól, hogy a football nem teng túl Budapesten, mert tavaly nyáron például több mint százezer ember tanult meg közköltségen úszni. Nagy Ernő: Én is mindig mondom, hogy sok szabad­iszó van! (Nagy derültség az egész Házban.) Dinich: Fontosabbnak tartja az ifjúság testne­velését, mint a lótenyésztést. A Testnevelési Főiskola minél előbb való fölállítását sürgeti és kéri, hogy a testnevelési tanácsba a munkás sportegyesületek képviselőit is vegyék föl. A javaslatot elfogadja. Elnök, miután több felszólaló nem volt, a vitát bezárta. Gróf Klebelsberg Kunó kultuszminiszter válaszában kijelentette, hogy a szocialisták, ha ellen­zéki álláspontot is foglaltak el, de tárgyilagosan szóltak a kérdéshez. A végrehajtási utasítás 18. paragrafusában megnyitotta a jogi lehetőségét an­nak, hogy a régi érdemes sportegyesületek a maguk kebelén belül megalakíthassák a Levente-egyesületet. A kérdést különbn a legliberálisabban fogja kezelni. Maga is sürgős szükségnek tartja a Nemzeti Stadion fölépítését. Tavasszal már megtartják a helyszíni szemlét is. A visszásságok kiküszöbölése érdekében különös figyelemmel lesz a rendeletben a szakszerű felügyeleté. A sport demokratizálását úgy érzi, hogy a falusi népre is gondolni kell és minden faluban meg kell alkotni a Levente-egyesületet. Várnaival szemben védelmébe veszi a Lovaregyletet. Az el­sőbbségre nézve azt mondja, hogy jobb a bajt megelőzni, mint gyógyítani. Ha a szocialisták spór­egyesületükben kikapcsolják az egyoldalú osztálypolitikát és általános nemzeti álláspontra helyezkednek,­­ semmi akadálya sem lesz működésüknek. Végül Gerenday Györgyről, a magyar testedző sport nagy apostoláról, emlékezett meg és kérte a javaslat elfogadását. (A Ház a szocialisták kivételével úgy általános­ságban, mint részleteiben elfogadta a javaslatot.) Drágasági vita a napirendnél. Scitovszky elnök javasolta, hogy a Ház legkö­zelebbi ülését folyó hó 5-én, szerdán délelőtt, 11 óra­kor tartsa, napirendjén a sport­javaslat harmadszo­ri olvasásával és a pénzügyi javaslatokkal. Farkas István szocialista ezzel szemben rámu­tatott arra a nagy átalakulásra, amelyen a gazda­sági élet az utóbbi időben átment, a nagy drága­ságra, továbbá arra, hogy míg valorizáció útján gondoskodtak róla, hogy a tőke megkapja a maga nyereségét, a munkabéreknek a drágasággal való arányosításáról nem intézkedtek. Az indexrendszer behozatalát tartja a leghelyesebbnek, amely min­denütt bevált. Javasolja, hogy a Ház szombaton is tartson ülést és azon ezeket a kérdéseket tárgyalja. Gróf Bethlen István miniszterelnök az elnöki indítványt fogadja el, mert hiszen a szerdai ülésre ki van tűzve a valorizációs javaslat és avval kapcso­latban eleget foglalkozhatnak a drágasággal is. Egyébként kijelenti, hogy egy kormánynak sem le­het feladata, hogy a munkabérek maximális, vagy minimális mértékét megállapítsa. A béregyeztető bi­zottságok összehívását az érdekelt feleknek kell kez­deményezniük. A kormány legfeljebb azt teheti meg, hogy az állami üzemekben példát statuál. Ezt legutóbb is megtették, amikor hatvan százalékkal felemelték a közalkalmazottak márciusi fizetését Úgy tudja, hogy a munkaadók követték a példát. (Zaj a szocialistáknál: Rosszul tudja, tíz-tizenöt per­centtel emeltek!) Azt megengedi, hogy az indexrend­szerre rátérjek bizonyos államokban, de ugyanak­kor, mint Németországban is történt, kimondták, hogy többet kell dolgozni. (Kabok Lajos: Ne biztas­sa fel a munkaadókat!) Az indexrendszer tekinteté­ben különben már kifejtette egyszer álláspontját és feleslegesnek tart minden további teoretikus vitát. Barthos Andor: Az elnöki indítványt fogadja el, mert praktikus szempontból lehetetlennek tartja, hogy minden előkészülés nélkül foglalkozzanak a drágasággal. Pakots József: A minap már rámutatott, hogy a nemzetgyűlés elvesztette kapcsolatát az élettel. A miniszterelnök azon állítására, hogy a kormány már foglalkozott a drágasággal, azt feleli, hogy igen, foglalkozott: a tarifaemelés, a postadíjemelés, a cukoráremelés, szóval az árdrágítások terén. Az nem áll, hogy­ a drágaságot illetően ne volnának fix javaslatok. Épen ezért akarják a szombati ülésen ezt tárgyalni, hogy előterjeszthessék javaslataikat. Farkas indítványát pártolja. Perlaky György kétségesnek tartja, hogy egy ülésen ezeket a problémákat el lehetne intézni. Egyébként a pénzügyi javaslatok kapcsán foglalkoz­hatnak a­ kérdéssel. Az elnöki napirend mellett van. A sláz nagy többsége az elnöki indítványt fo­gadta el. Az ülés fél három órakor ért véget. Bizalom Kádaynak. Nagykanizsáról Jelentik a Magyar Országos Tudósítónak: Nagykanizsa város választópolgár­sága pénteken délután értekezletet tartott, amelyen, elhatározták, hogy március 6-án dr. Sabján Gyula polgármester vezetésével küldöttség fog tisztelegni Kállay Tibor volt pénzügyminiszter, Nagykanizsa város képviselőije előtt. A deputáció célja, hogy a város polgársága demonstrálja képviselőjéhez ér­zett törhetetlen ragaszkodását, amelyet egyáltalán, nem érint az a körülmény, hogy tárcájáról lemon­dott.­ ­ Visszaült a helyére és rekedten köhögni kez­dett. Minden erőlködése és lökése szétfoszló légzési szervének fájdalmat okozott neki, de a sorvasztó testi gyötrés sem változtatta meg gondolatainak­ irá­nyát. Nem a betegségére gondolt, hanem egyre csak azt kérdezte magától, hogy mire is várt benne az or­vos? Arra-e, h­ogy mint már szokásos, négy­szem­közt megmondja az asszonynak, hogy: fájdalom, kevés a reményem . . . vagy arra várt-e az orvos, hogy áhítatosan, buzgón megcsókolhassa az asszony kezét? — És hol volt az asszony lelke, — kérdezte beteges indulattal az ügyvéd, — mikor imádattal és forrón kezet csókolt neki az orvos ? Idebe menekült-e ő hozzá, vagy előre repült-e egy évvel, kettővel? Pár pillanat múlva megint bejött hozzá az asz­szony. Levertnek akart látszani, mint aki féltett be­teget jön ápolni, de valami öntudatlan fényesség, ami a szemében csillogott, meghazudtolta az arcát. — A kézcsók hatása, — gondolta lemondó szo­morúsággal az ügyvéd és ahogy fáradtan felnézett az asszonyra, újból csak a gyászjelentést­­vette a kezébe. Nézegette és olvasta, mit jelentett Bándiné a világnak és már-már az ajkán volt a szó, hogy meg­mondja: — ha arra kerül a sor, te csak annyit je­lents, Kamilla, hogy meghaltam. De letette a kartont és mint aki magamagától kérdezi: — minek? Valami elhárító gesztust tett a kezével. Azt mondta ez a gesztus: — hagyjuk, így­ jár minden ember, ki ötvenéves korában elvesz húszéves fiatal teremtést ... És aztán: csak az élőnek okoz fájdalmat az élet, a halottnak már úgy sem fáj semmi. Hallgatott, és az asszony is, — mert kitalálta ennek a mozdulatnak értelmét — gondolatokba me­rü­lten hallgatott. Szemében már nem csillogott az a fényesség; a megbánásnak valami párája lépett a helyébe. És az ő lelke is, mint az uráé, az elmélázás útjára indult és valami bánatos, szomorú, de megen­gedtető csönd lett a szobában, végig a gyönyörű termeken, a pompás vastag szőnyeggel borított, süppe­dő, ara­nyozott karosszékekkel szegélyezett termeken, a csak királyi palotákban látott óriás gobelinekkel ékes­kedő, arany díszítésű fogadó csarnokokon, ahol a szenátorok és újságírók kíváncsian fogják körül nemzetiszín jelvényes kis csoportunkat. Reynauld magyarázataira még a sarokban Tutankamenről vi­tatkozó három szocialista képviselő is odajön és kezd közelebbről vizsgálgatni bennünket. Látom rajtuk, nem nagyon tudják micsoda szerzet is az, akiket a Reynauld barátjuk oly szívesen fogad. Meg akartam könnyíteni a dolgot, odamentem a sarok­ban álló nagy globushoz, de ijedten mondtam le min­den kísérletről, mert ott ugyan még ott volt Magyar­ország úgy, ahogy ezer éve Szent István kikerekí­tette, de az Ausztriával egyformát csúnya sárga szi­nűre festve és nagy szigorú betűkkel keresztül nyom­va rajta. ..Autriche." Nincs is sok idő, hogy a derék szocialistáknak magyarázatokkal szolgáljak, jön Reynauld és már messziről látszik rajta, hogy valami nagyot, de kel­lemeset tartogat számunkra. Nem is tartogatja so­káig, meleg szívélyességgel rázogatja meg vala­mennyiünk kezét: — Uraim, gratulálok önöknek, megkapják a kölcsönt, épen most számol be róla Poincaré . . . Poincaré áll az előadói emelvényen, heves, széles gesztusokkal kiséri beszédét, a zsúfolá­­sig megtelt karzaton és lenn a megtelt padsorokban is feszült figyelemmel, szinte lélekzetfojtva lesik minden szavát. Halkan beszél, ősz fejével és fekete rodingotjában is olyan tiszteletet parancsoló, hogy a nagy figyelmet és csöndet még akkor is megérde­melné, ha nem a most mindennél fontosabb pénzügyi kérdésről beszélne. Nem sokat időzhetünk a szobrokkal, freskókkal túlterhelt márványtól,­­aranytól csillogó teremben, újra h­ív a szeretetreméltó vendégszerető szenáto­­runk, vendégül lát valamennyiünket s barátságos poharazás közben nem fukarkodik Magyarország és Budapest dicséretével, együtt üríti a poharat Magyarországra, mert sze­rinte Franciaország és Magyarország mindig „egy­más szívén feküdtek." A joviális szocialista miniszter pedig, aki azóta talán már bővebb információkat szerzett a magyarokról, kijelentette, hogy ő olyan ember szeretne lenni, aki háromnegyedrészben fran­­cia, egynegyedrészben pedig magyar. Hogy hogyan értette a negyedrészeket azt nem sikerült megtudni, mert kötelezettségeink másfelé szólítanak és bucsúz­nunk kellett vendéglátóinktól. Társaságunk hölgy­tagjai még megkapták Poincaré mimózacsokrát, a­mit mentségül küldött, hogy beszédje miatt nem üd­vözölhette személyesen a magyarokat. Nehezen hagy­tuk ott azt a helyet, ahol tanúi voltunk a jövendő Magyarország egyik alapkőletételének. Reynald szenátor egyenként búcsúzott el tőlünk és még egy­szer lelkünkre kötötte, hogy ugyanolyan szeretettel járjuk be az ő hazáját, mint ahogy ő járt Magyar­országon, ahová ezután is mindig szívesen fog vissza­térni. (sz. e.) Flottaversengés a Földközi tengeren. London, febr. 29. (A Pesti Hírlap tudósítójánál távirata.) A Daily News tengerészeti munkatársa annak a nézetének ad kifejezést, hogy Mussolini leg­utóbbi beszéde előreveti az árnyékát a Földközi ten­geren való flottaversengésnek. A francia tengerészeti szakértők, úgy látszik, attól tartanak, hogy az olasz, spanyol flottaegyezség könnyen veszélyeztetheti Franciaországnak Északafrikával való összekötteté­sét, minthogy az egyesült két flotta erősebb Francia­ország tengeri haderejénél. Minthogy pedig ez idő szerint Anglia középtengeri flottája is jóval gyen­gébb, mint a francia vagy az olasz középtengeri ha­jóraj, mindenesetre Anglia is annyira meg fogja erő­­síteni középtengeri haderejét, hogy a legerősebb flot­tája legyen a Földközi tengernek. A nel választóioa kiterjesztése Angliába in London, febr. 29. (A Pesti Hírlap tudósítójának távirata.) Az alsóház mai ülésén oly értelmű indít­vány került tárgyalásra, hogy minden huszonegye­dik életévét betöltött nőnek adják meg a választójo­got. Eddig harminc év volt a választói jogosultság alsó határa. Ha ez az indítvány törvénnyé válik, ak­kor a női választók száma két millióva több lesz, mint a férfiaké. A kormány a javaslat mellett nyi­latkozott ugyan, de végleg még nem fogadta el. A női képviselők rámutattak arra, hogy a nő hama­rabb fejlődik, mint a férfi s így huszonegy éves ko­rában olyan érettségi fokon van, mint a férfi. Ladi Astor a javaslat ellen szólt, kifejtette, hogy ez kísér­let arra, hogy lerontsa azokat a hősi áldozatokat, melyeket a férfiak a háborúban hoztak, mert meg­valósulása a nőuralommal egyértelmű. Az indítványt második olvasásban 288 szóval 1 72 ellenében elfogad­ták s bizottság elé utalták. (R. C.: Magyar diákok a francia szenátusban­ Poincaré mimexacsokrot küldött a magyar diákleányoknak. Sietünk a galériára, tényleg épen Párizs, február hó. (A Pesti Hírlap tudósítójától.) A Jardin de Luxembourg hatalmas fái között zsivajgó gye­reksereg játszik, golyózik, vágtat a kis fehér csacsi­kon és hajtja nagy büszkén kecskefogatát s ugyan­akkor a kert sarkában emelkedő monumentális épületben Franciaország „öregei", a szenátorok tár­gyalnak már napok óta szenvedélyesen, az ország nagy bajairól. Nekünk már nem újdonság az a nagy baj, ami most a komoly szenátorokat bántja, mi már sajnos, nagyon jól ismerjük, közelről láttuk az eső korona ezernyi kellemetlenségét és a bekövetkezett nyomorúságot. Franciaországban a sötét jövő képét még csak a képviselőházban és a szenátusban látjá­k, a főváros, Párizs még nem ébredt tudatára annak, mit is jelent az a zürichi jegyzés. Csodálattal olvassák nap-nap után az újság élén álló számokból, hogy a dollárért huszonöt frankot, a fontért pedig százöt frankot kell adni, de ez a kedé­lyes, optimista, lelkesülő párizsit csak addig izgatja, míg az újság a kezében van, azután rögtön elfelejti, megy a dolga után s jobban érdekli a Luxembourg­kerti gyerekek indiánus üvöltése, mint a szenátus komoly vitája. A szenátus előtt egész autótábor várakozik, már délután négy óra óta tart az ülés, izgatott emberek szaladgálnak ki és be az óriási kapun, a portás már itt sem­ tömegesen utasítja vissza a jelentkezőket, hogy kár is beljebb menni, még a legjobb ajánlóval se lehet bejutni az ülésterembe. Szenzációt várnak a mai ülésen, azt mondják, Poincaré hosszabb be­szédben fog beszámolni a bel- és külpolitikai kérdé­sekről. Rendőrnek vagy katonának nyoma sincs, de egyszerre négy ember is megfog bennünket, mikor be akarunk menni a nagy nyitott kapun. A szigorú arcok azonban hirtelen barátságosra derülnek, mi­kor kimondjuk a bűvös szót, ami most Párizsban minden zárt ajtót kinyit előttünk: — Nous sommes les étudiantes Hongrois. (Mi vagyunk a magyar diákok.) Rögtön telefonálnak fel Reynauld szenátorhoz, a magyarok barátjához, aki pár perc múlva előzé­kenyen kisiet és maga vezeti fel a kis csapatot az irigyen bámészkodók sorfala között. Akárcsak ott­hon volnánk a Parlament pirosszőnyeges lépcső- és folyosólabirintusában, mindenütt k­ovés ajtónállók köszönnek mely meghajlással. Reynauld szenátor szinte túláradó kedvességgel kalauzol­t mBHMHMMIHMMMIalBHHMMHBailimnffiaKf 3

Next