Pesti Hírlap, 1924. március (46. évfolyam, 51-75. szám)
1924-03-01 / 51. szám
1924. március 1.. szombat. PESTI HÍRLAP A munkás testedző egyesületek a legmesszebbmenő támogatást érdemlik meg. Határozati javaslatban utasítani kívánja a minisztert, hogy a testneveléssel kapcsolatban kibocsájtott rendeletét helyezze hatályon kívül és a törvény végrehajtási utasítását változtassa meg. A javaslatot így nem fogadja el. Karafcsh Jenő: Minden olyan kérdésben, amely összeköttetésben áll a háborúban lerongyolódott magyar nemzet fizikai erejének gyarapításával — semmiféle vitatkozásnak helye nincs és minden magyar embernek egységes állásponton kell lennie. A szocialisták valóságos attakot intéztek nem is annyira a javaslat, mint az azt megelőző rendelet ellen. A Levente-egyesületekben rémképeket látnak. Megnyugtatja őket, hogy sem a rendeletben, sem a törvényben foglalt dolgok nem céloznak mást, mint a leromlott ifjúság talpraállítását. A munkás testedző egyesületekkel szemben illetékes helyen mindig a legnagyobb elismeréssel viseltettek. Mondhatja, hogy nincsen demokratikusabb terrénum, mint éppen a testi kultúra. Itt nincs semmiféle különbség, osztályellentét. Ha pedig van egy olyan terrénum, ahol ilyen nincs, akkor ne igyekezzenek ott azt felidézni. A tüdővész ellen is a legjobb védelem a szabad levegő. Reméli, hogy a miniszter nem fog megállani ezzel a javaslattal nagy céljainak elérésében. A javaslatot elfogadja. Dinich Ödön: Kéri a szocialistákat, ne téveszszék össze a sportot a testedzéssel: a testedzés az előzmény, a sport a versengés, a következmény. Megemlékezik Bárczy Istvánnak, Budapest volt polgármesterének, nagy érdemeiről a sport fejlesztése terén, majd arról szól, hogy a football nem teng túl Budapesten, mert tavaly nyáron például több mint százezer ember tanult meg közköltségen úszni. Nagy Ernő: Én is mindig mondom, hogy sok szabadiszó van! (Nagy derültség az egész Házban.) Dinich: Fontosabbnak tartja az ifjúság testnevelését, mint a lótenyésztést. A Testnevelési Főiskola minél előbb való fölállítását sürgeti és kéri, hogy a testnevelési tanácsba a munkás sportegyesületek képviselőit is vegyék föl. A javaslatot elfogadja. Elnök, miután több felszólaló nem volt, a vitát bezárta. Gróf Klebelsberg Kunó kultuszminiszter válaszában kijelentette, hogy a szocialisták, ha ellenzéki álláspontot is foglaltak el, de tárgyilagosan szóltak a kérdéshez. A végrehajtási utasítás 18. paragrafusában megnyitotta a jogi lehetőségét annak, hogy a régi érdemes sportegyesületek a maguk kebelén belül megalakíthassák a Levente-egyesületet. A kérdést különbn a legliberálisabban fogja kezelni. Maga is sürgős szükségnek tartja a Nemzeti Stadion fölépítését. Tavasszal már megtartják a helyszíni szemlét is. A visszásságok kiküszöbölése érdekében különös figyelemmel lesz a rendeletben a szakszerű felügyeleté. A sport demokratizálását úgy érzi, hogy a falusi népre is gondolni kell és minden faluban meg kell alkotni a Levente-egyesületet. Várnaival szemben védelmébe veszi a Lovaregyletet. Az elsőbbségre nézve azt mondja, hogy jobb a bajt megelőzni, mint gyógyítani. Ha a szocialisták spóregyesületükben kikapcsolják az egyoldalú osztálypolitikát és általános nemzeti álláspontra helyezkednek, semmi akadálya sem lesz működésüknek. Végül Gerenday Györgyről, a magyar testedző sport nagy apostoláról, emlékezett meg és kérte a javaslat elfogadását. (A Ház a szocialisták kivételével úgy általánosságban, mint részleteiben elfogadta a javaslatot.) Drágasági vita a napirendnél. Scitovszky elnök javasolta, hogy a Ház legközelebbi ülését folyó hó 5-én, szerdán délelőtt, 11 órakor tartsa, napirendjén a sportjavaslat harmadszori olvasásával és a pénzügyi javaslatokkal. Farkas István szocialista ezzel szemben rámutatott arra a nagy átalakulásra, amelyen a gazdasági élet az utóbbi időben átment, a nagy drágaságra, továbbá arra, hogy míg valorizáció útján gondoskodtak róla, hogy a tőke megkapja a maga nyereségét, a munkabéreknek a drágasággal való arányosításáról nem intézkedtek. Az indexrendszer behozatalát tartja a leghelyesebbnek, amely mindenütt bevált. Javasolja, hogy a Ház szombaton is tartson ülést és azon ezeket a kérdéseket tárgyalja. Gróf Bethlen István miniszterelnök az elnöki indítványt fogadja el, mert hiszen a szerdai ülésre ki van tűzve a valorizációs javaslat és avval kapcsolatban eleget foglalkozhatnak a drágasággal is. Egyébként kijelenti, hogy egy kormánynak sem lehet feladata, hogy a munkabérek maximális, vagy minimális mértékét megállapítsa. A béregyeztető bizottságok összehívását az érdekelt feleknek kell kezdeményezniük. A kormány legfeljebb azt teheti meg, hogy az állami üzemekben példát statuál. Ezt legutóbb is megtették, amikor hatvan százalékkal felemelték a közalkalmazottak márciusi fizetését Úgy tudja, hogy a munkaadók követték a példát. (Zaj a szocialistáknál: Rosszul tudja, tíz-tizenöt percenttel emeltek!) Azt megengedi, hogy az indexrendszerre rátérjek bizonyos államokban, de ugyanakkor, mint Németországban is történt, kimondták, hogy többet kell dolgozni. (Kabok Lajos: Ne biztassa fel a munkaadókat!) Az indexrendszer tekintetében különben már kifejtette egyszer álláspontját és feleslegesnek tart minden további teoretikus vitát. Barthos Andor: Az elnöki indítványt fogadja el, mert praktikus szempontból lehetetlennek tartja, hogy minden előkészülés nélkül foglalkozzanak a drágasággal. Pakots József: A minap már rámutatott, hogy a nemzetgyűlés elvesztette kapcsolatát az élettel. A miniszterelnök azon állítására, hogy a kormány már foglalkozott a drágasággal, azt feleli, hogy igen, foglalkozott: a tarifaemelés, a postadíjemelés, a cukoráremelés, szóval az árdrágítások terén. Az nem áll, hogy a drágaságot illetően ne volnának fix javaslatok. Épen ezért akarják a szombati ülésen ezt tárgyalni, hogy előterjeszthessék javaslataikat. Farkas indítványát pártolja. Perlaky György kétségesnek tartja, hogy egy ülésen ezeket a problémákat el lehetne intézni. Egyébként a pénzügyi javaslatok kapcsán foglalkozhatnak a kérdéssel. Az elnöki napirend mellett van. A sláz nagy többsége az elnöki indítványt fogadta el. Az ülés fél három órakor ért véget. Bizalom Kádaynak. Nagykanizsáról Jelentik a Magyar Országos Tudósítónak: Nagykanizsa város választópolgársága pénteken délután értekezletet tartott, amelyen, elhatározták, hogy március 6-án dr. Sabján Gyula polgármester vezetésével küldöttség fog tisztelegni Kállay Tibor volt pénzügyminiszter, Nagykanizsa város képviselőije előtt. A deputáció célja, hogy a város polgársága demonstrálja képviselőjéhez érzett törhetetlen ragaszkodását, amelyet egyáltalán, nem érint az a körülmény, hogy tárcájáról lemondott. Visszaült a helyére és rekedten köhögni kezdett. Minden erőlködése és lökése szétfoszló légzési szervének fájdalmat okozott neki, de a sorvasztó testi gyötrés sem változtatta meg gondolatainak irányát. Nem a betegségére gondolt, hanem egyre csak azt kérdezte magától, hogy mire is várt benne az orvos? Arra-e, hogy mint már szokásos, négyszemközt megmondja az asszonynak, hogy: fájdalom, kevés a reményem . . . vagy arra várt-e az orvos, hogy áhítatosan, buzgón megcsókolhassa az asszony kezét? — És hol volt az asszony lelke, — kérdezte beteges indulattal az ügyvéd, — mikor imádattal és forrón kezet csókolt neki az orvos ? Idebe menekült-e ő hozzá, vagy előre repült-e egy évvel, kettővel? Pár pillanat múlva megint bejött hozzá az aszszony. Levertnek akart látszani, mint aki féltett beteget jön ápolni, de valami öntudatlan fényesség, ami a szemében csillogott, meghazudtolta az arcát. — A kézcsók hatása, — gondolta lemondó szomorúsággal az ügyvéd és ahogy fáradtan felnézett az asszonyra, újból csak a gyászjelentéstvette a kezébe. Nézegette és olvasta, mit jelentett Bándiné a világnak és már-már az ajkán volt a szó, hogy megmondja: — ha arra kerül a sor, te csak annyit jelents, Kamilla, hogy meghaltam. De letette a kartont és mint aki magamagától kérdezi: — minek? Valami elhárító gesztust tett a kezével. Azt mondta ez a gesztus: — hagyjuk, így jár minden ember, ki ötvenéves korában elvesz húszéves fiatal teremtést ... És aztán: csak az élőnek okoz fájdalmat az élet, a halottnak már úgy sem fáj semmi. Hallgatott, és az asszony is, — mert kitalálta ennek a mozdulatnak értelmét — gondolatokba merülten hallgatott. Szemében már nem csillogott az a fényesség; a megbánásnak valami párája lépett a helyébe. És az ő lelke is, mint az uráé, az elmélázás útjára indult és valami bánatos, szomorú, de megengedtető csönd lett a szobában, végig a gyönyörű termeken, a pompás vastag szőnyeggel borított, süppedő, aranyozott karosszékekkel szegélyezett termeken, a csak királyi palotákban látott óriás gobelinekkel ékeskedő, arany díszítésű fogadó csarnokokon, ahol a szenátorok és újságírók kíváncsian fogják körül nemzetiszín jelvényes kis csoportunkat. Reynauld magyarázataira még a sarokban Tutankamenről vitatkozó három szocialista képviselő is odajön és kezd közelebbről vizsgálgatni bennünket. Látom rajtuk, nem nagyon tudják micsoda szerzet is az, akiket a Reynauld barátjuk oly szívesen fogad. Meg akartam könnyíteni a dolgot, odamentem a sarokban álló nagy globushoz, de ijedten mondtam le minden kísérletről, mert ott ugyan még ott volt Magyarország úgy, ahogy ezer éve Szent István kikerekítette, de az Ausztriával egyformát csúnya sárga szinűre festve és nagy szigorú betűkkel keresztül nyomva rajta. ..Autriche." Nincs is sok idő, hogy a derék szocialistáknak magyarázatokkal szolgáljak, jön Reynauld és már messziről látszik rajta, hogy valami nagyot, de kellemeset tartogat számunkra. Nem is tartogatja sokáig, meleg szívélyességgel rázogatja meg valamennyiünk kezét: — Uraim, gratulálok önöknek, megkapják a kölcsönt, épen most számol be róla Poincaré . . . Poincaré áll az előadói emelvényen, heves, széles gesztusokkal kiséri beszédét, a zsúfolásig megtelt karzaton és lenn a megtelt padsorokban is feszült figyelemmel, szinte lélekzetfojtva lesik minden szavát. Halkan beszél, ősz fejével és fekete rodingotjában is olyan tiszteletet parancsoló, hogy a nagy figyelmet és csöndet még akkor is megérdemelné, ha nem a most mindennél fontosabb pénzügyi kérdésről beszélne. Nem sokat időzhetünk a szobrokkal, freskókkal túlterhelt márványtól,aranytól csillogó teremben, újra hív a szeretetreméltó vendégszerető szenátorunk, vendégül lát valamennyiünket s barátságos poharazás közben nem fukarkodik Magyarország és Budapest dicséretével, együtt üríti a poharat Magyarországra, mert szerinte Franciaország és Magyarország mindig „egymás szívén feküdtek." A joviális szocialista miniszter pedig, aki azóta talán már bővebb információkat szerzett a magyarokról, kijelentette, hogy ő olyan ember szeretne lenni, aki háromnegyedrészben francia, egynegyedrészben pedig magyar. Hogy hogyan értette a negyedrészeket azt nem sikerült megtudni, mert kötelezettségeink másfelé szólítanak és bucsúznunk kellett vendéglátóinktól. Társaságunk hölgytagjai még megkapták Poincaré mimózacsokrát, amit mentségül küldött, hogy beszédje miatt nem üdvözölhette személyesen a magyarokat. Nehezen hagytuk ott azt a helyet, ahol tanúi voltunk a jövendő Magyarország egyik alapkőletételének. Reynald szenátor egyenként búcsúzott el tőlünk és még egyszer lelkünkre kötötte, hogy ugyanolyan szeretettel járjuk be az ő hazáját, mint ahogy ő járt Magyarországon, ahová ezután is mindig szívesen fog visszatérni. (sz. e.) Flottaversengés a Földközi tengeren. London, febr. 29. (A Pesti Hírlap tudósítójánál távirata.) A Daily News tengerészeti munkatársa annak a nézetének ad kifejezést, hogy Mussolini legutóbbi beszéde előreveti az árnyékát a Földközi tengeren való flottaversengésnek. A francia tengerészeti szakértők, úgy látszik, attól tartanak, hogy az olasz, spanyol flottaegyezség könnyen veszélyeztetheti Franciaországnak Északafrikával való összeköttetését, minthogy az egyesült két flotta erősebb Franciaország tengeri haderejénél. Minthogy pedig ez idő szerint Anglia középtengeri flottája is jóval gyengébb, mint a francia vagy az olasz középtengeri hajóraj, mindenesetre Anglia is annyira meg fogja erősíteni középtengeri haderejét, hogy a legerősebb flottája legyen a Földközi tengernek. A nel választóioa kiterjesztése Angliába in London, febr. 29. (A Pesti Hírlap tudósítójának távirata.) Az alsóház mai ülésén oly értelmű indítvány került tárgyalásra, hogy minden huszonegyedik életévét betöltött nőnek adják meg a választójogot. Eddig harminc év volt a választói jogosultság alsó határa. Ha ez az indítvány törvénnyé válik, akkor a női választók száma két millióva több lesz, mint a férfiaké. A kormány a javaslat mellett nyilatkozott ugyan, de végleg még nem fogadta el. A női képviselők rámutattak arra, hogy a nő hamarabb fejlődik, mint a férfi s így huszonegy éves korában olyan érettségi fokon van, mint a férfi. Ladi Astor a javaslat ellen szólt, kifejtette, hogy ez kísérlet arra, hogy lerontsa azokat a hősi áldozatokat, melyeket a férfiak a háborúban hoztak, mert megvalósulása a nőuralommal egyértelmű. Az indítványt második olvasásban 288 szóval 1 72 ellenében elfogadták s bizottság elé utalták. (R. C.: Magyar diákok a francia szenátusban Poincaré mimexacsokrot küldött a magyar diákleányoknak. Sietünk a galériára, tényleg épen Párizs, február hó. (A Pesti Hírlap tudósítójától.) A Jardin de Luxembourg hatalmas fái között zsivajgó gyereksereg játszik, golyózik, vágtat a kis fehér csacsikon és hajtja nagy büszkén kecskefogatát s ugyanakkor a kert sarkában emelkedő monumentális épületben Franciaország „öregei", a szenátorok tárgyalnak már napok óta szenvedélyesen, az ország nagy bajairól. Nekünk már nem újdonság az a nagy baj, ami most a komoly szenátorokat bántja, mi már sajnos, nagyon jól ismerjük, közelről láttuk az eső korona ezernyi kellemetlenségét és a bekövetkezett nyomorúságot. Franciaországban a sötét jövő képét még csak a képviselőházban és a szenátusban látják, a főváros, Párizs még nem ébredt tudatára annak, mit is jelent az a zürichi jegyzés. Csodálattal olvassák nap-nap után az újság élén álló számokból, hogy a dollárért huszonöt frankot, a fontért pedig százöt frankot kell adni, de ez a kedélyes, optimista, lelkesülő párizsit csak addig izgatja, míg az újság a kezében van, azután rögtön elfelejti, megy a dolga után s jobban érdekli a Luxembourgkerti gyerekek indiánus üvöltése, mint a szenátus komoly vitája. A szenátus előtt egész autótábor várakozik, már délután négy óra óta tart az ülés, izgatott emberek szaladgálnak ki és be az óriási kapun, a portás már itt sem tömegesen utasítja vissza a jelentkezőket, hogy kár is beljebb menni, még a legjobb ajánlóval se lehet bejutni az ülésterembe. Szenzációt várnak a mai ülésen, azt mondják, Poincaré hosszabb beszédben fog beszámolni a bel- és külpolitikai kérdésekről. Rendőrnek vagy katonának nyoma sincs, de egyszerre négy ember is megfog bennünket, mikor be akarunk menni a nagy nyitott kapun. A szigorú arcok azonban hirtelen barátságosra derülnek, mikor kimondjuk a bűvös szót, ami most Párizsban minden zárt ajtót kinyit előttünk: — Nous sommes les étudiantes Hongrois. (Mi vagyunk a magyar diákok.) Rögtön telefonálnak fel Reynauld szenátorhoz, a magyarok barátjához, aki pár perc múlva előzékenyen kisiet és maga vezeti fel a kis csapatot az irigyen bámészkodók sorfala között. Akárcsak otthon volnánk a Parlament pirosszőnyeges lépcső- és folyosólabirintusában, mindenütt kovés ajtónállók köszönnek mely meghajlással. Reynauld szenátor szinte túláradó kedvességgel kalauzolt mBHMHMMIHMMMIalBHHMMHBailimnffiaKf 3