Pesti Hírlap, 1924. március (46. évfolyam, 51-75. szám)

1924-03-23 / 70. szám

A második b) listáira és a gazdaságéértés is jobban föl tudja szívn­i ezt az újabb álláskereső tömeget. Szoros kapcsolatban van most az e­gész tiszt­viselő kérdés az itt működő n­épszögps­égi delegá­cióval. A minisztériumok a most elkészített arany­koronás költségvetéseibe a tisztviselők fizetéseit épen úgy állítják be, mint 1914-ben, van tehát törzs­fizetés, családi pótlék és lakbér. A lakbér természe­tesen mindaddig a különböző rendelkezések után fog igazodni, míg a lakások szabadforgalma is vissza nem áll. Az illetménynek ez az aranykoro­nába való állandó jellegű megállapítása eredmé­nyezte azt az elhatározást, hogy július elsejével megszűnik minden kedvez­mény, a természetbeni ellátás, a gáz, villany, villamoskedvezm­ények és a különböző pót­lékok, a családi pótlék kivételével. Az aranykoronás költ­ségvetés teljesen a régi illetményrendszer alapjára helyezkedik, az 1914. évi állapotnak megfelelően, csupán a családi pótlék marad meg az 1919. évi tá­gabb formájában. Békebeli fizetés! Ez már szinte utópia a nyo­morgó tisztviselőnek, de úgy látszik, erre az utópiá­ra m­ég várnia kell, ekkora örömöt nem zúdíthatnak a nyakába, hátha, megárt a nagy boldogság. Nagy­­ tárgyalások folynak most, hogyan térjenek át a békebeli fizetésre, amitől az aranykoronás költség­vetés megszerkesztése után nem is lehet elzárkózni. Informátorunk szerint a tárgyalások már csaknem befejezettnek tekinthetők és eszerint a tisztviselők a békebeli fizetésnek 89 száza­lékát kapnák, s a következő négy félévi költségvetés 5—5 s­záza­lékkal emelné ezt. Tehát 1926-ban, a szanálási ak­ció befejeztével elérné a teljes békeparituust jelen­leg a magasabb fizetési osztályokban 15—20 szá­zalék, az alacsonyabb osztályokban 25—35 száza­lék az, amit a tisztviselők kapnak, A természetbeni ellátást, és a­ kedvezményeket is tekintetbe véve. A most tervezett aranykorona-paritás azonban már nem a leghűbb kifejezője a drágaságnak, mert a legtöbb közhasználati cikk ára. Kis aranykoroná­ban számolunk, magasabb a békeáraknál s épen ezért kérték a tisztviselők, hogy július 1-e után fizetésüket a mindenkori drágasági index alapján állapítsák meg. Itt azonban a költségvetési arany­parttá­ alapján kapják is fizetésüket, nagy megvál­tást jelent számukra, még ha meg is szűnik a ked­vezmény-rendszer, amiért eddig nagyon sok szem­reh­ányást kellett elszenvedniük.­ ­'ZsíTí hírlap é­s Párizsi efc­xiszten­ciák. Miből élnek az emberek! Párizsban — 1 ,,L'usino­­le Paris" szeparé/átói az Orflöyhinta !; ii.­iáll­ói állású ifj. Párizs, március. (A Pesti u­rn­ap tudósítójától­) Párizs nem tiz Eldorádók hazája! Minden szélsősége mellett is megvannak a maga jellegzetesen patriar­chális vonásai és­ minden léhasága és könnyelműsége mellett sem nyújt lehetőséget az úgynevezett szédü­letes karrierek, kibontakozására. Legalább is ideile­geiteknek nem. Párizs kacér, Párizs biztató, bátorító mosolygással fogadja a kapuján kopogtató idegent s amíg az egyik szeme tele mámorral, ígérettel legel az arcán, a másik szem az, erszény titkait fürkészi ki bámulatos szakértelemmel. Az idegen pénzt mohón szippantja fel Párizs, h­ogy azután szív és szánalom nélkül lépjen át az áldozat fölött, aki hódítani jött, maga alá akart gyűrni egy várost, amelyről az első pillanatban naiv hittel azt hitte, hogy a festék, a ha­mis gyöngyökkel fölcicomázott ruhája könnyű pré­dát takar. Nem, Párizs nincs rokonságban Amerikával, Párizsban nincsenek vagy legalább is nagyon ritkák a fölfelé ívelő pályák, amelyeknek ága elnyúlik va­lamelyik montmartrei padló­szobába és végződik a lyoni bank vezérigazgatói székében. Párizsban az idegenek fönt szokták kezdeni és lent végezni. Sehol annyi kétes exisztencia, mint Párizsban! Akik elindultak tömött erszénnyel a világ vala­melyik tájékáról, amíg a pénzük tartott, beleszédül­tek a párizsi fénybe, fürödtek, úsztak benne, aztán a mámoros éjiszakákra jött a hideg, szürke hajnal, a kijózanodás. Akkor már nem volt p pénz és Párizs sem volt többé számukra az, aminek látszott, aminek mutatta magát, míg tartott az éjiszaka, míg futott a pénzből A fényes, a könnyelmű, a vidám Párizs ab­ban a pillanatban cserben hagyta őket, amelyik pilla­natban észrevette, h­ogy kiürültek az erszény rete­szei. És ekkor meg kellett ismerniök a másik Párizst, ahol nincs illat, nincs muzsika, nincs női mosoly, cs­ak munka van, erős, verejtékes munka. Ezt a mun­kát azonban nem lehet megszokni máról-holnapra, nehezen lehet beletörődni annak, aki tegnap még a Casino de Paris szeparéjában a pezsgős üvegek puf­fogása m­ellett ölelte magához­ Párizst. A mulató Párizs és­ a dolgozó Párizs között ek­kor átmenetet keresnek. Valamit, amiben legyen jó adag könnyelműség, ide azért legalább a látszata meglegyen annak, hogy ők baráti viszonyt tartanak fölint a becsületes munkával is. Vigyáznak arra, hogy a rendőrséggel szorosabb nexusba ne kerüljenek, bár azt a bizonyos tojásláncot a büntetőparagrafusok körül, majdnem minden nap eljárják. Ez az átmenet egyeseknél néha örökké tart és egészen lent végződik. tikadnak azonban olyanok is, akik idővel kiverekednek maguknak valami rendes polgári pozíciót és elfelejtik a mozgalmas párizsi napokat­igaz, hogy ez­ sokáig tart, élni pedig mégis csak kell. N­a már a rend­es munka nem ízlik és önmagu­kat nyugtatva azzal, hogy utóvégre minden letört exisztencia még­sem mehet a Du­­//-éttermekbe edényt mosogatni! — megpróbálkoznak a lehetetlenebbnél­terhetetlenebb foglalkozásokkal. Talán egyetlen világvárosban sincs annyi tér és alkalom ezek számára, mint épen Párizsban. Nem kell azonnal a magyarokra gondolni, bár a megbi­csaklott életűek táborában ők is jelentékeny szerepet töltenek itt be, mert akad közöttük elég szép szám­mal olasz, spanyol, lengyel, német, orosz, sőt fran­cia is. A flotel dr Ville mögötti szűk utcákban például a teljesen lezárt orosz arisztokrácia lakik. Orosz hercegek, gárdatisztek, akik nyomo­rognak Párizsban. Amikor a bolsevizmus elöl ide menekültek, még drága ruhákban jöttek, pénzzel, arannyal, ékszerek­kel, ma­i semmijük nin­cs. Akadt közöttük egy-kettő, aki még idejekorán teremtett magának valami pozí­ciót, néhányan társultak és a rue de Pégallo környé­kén nyitottak speciális orosz mulatóhelyeket, ahol a szegényebbek alkalmazást is kaptak, mint portások, siccerek, de a legnagyobb része teljesen tönkrement A legtöbb esze talán az orosz cár ex-szakáicsának volt, aki mindjárt Párizsba való érkezésekor vett magá­nak egy kis üzlethelyiséget a Hotel de Ville mögött és szék lett. Azok, akik az orosz cári udvar fényét még úgy, ahogy meg tudták őrizni Párizsban is, a régi jó idők emlékeinek fölelevenítésére gyakran látogatnak el a cár volt szakácsának péküzletébe. Párizsban él Tolstoj fia is. Egy montmartrei tízedrangú kávéházban lehet vele gyakran találkozni. Ő nem érintkezik a volt cári udvar környezetével. Visszavonultan, elzárkózottan él s amint mondják, készül haza, Szovjet-Oroszországba. Vannak az oroszok között egynéhányan, akik az­ orosz iparművészet termékeit igyekeznek meghonosí­tani Párizsban s a kezdetleges francia iparművészet mellett elég jól jövedelmező forrás is azoknak, akik tanultak A gárdakapitány felesége azonban nem ért hozzá, azonban tud pénzt keresni félmeztelen táncá­val, valamelyik obskúrus mulatóhelyen, a kapitány úr pedig pikán- képeslapokat árul az Eiffel-toronyt látogató idegeneknek. A képkereskedés különben is egyik főfoglalkozás - szinte azt lehetne mondani­, hogy internacionális foglalkozás — az idegenek számára Párizsban­ . Találkoztam már némettel, magyarral, olasszal, franciával, aki mind-mind ,,festőművész"­ volt. Az egyik papirosra kopirozta le a levelezőlapok figuráit, a másik magára az üvegre szignálta valami fran­ciák által könnyen kiejthető névvel, bekeretezte a ké­pet sajétkezűleg, hóna alá csapott belőle vagy húsz darabot, aztán vitte eladni. Franciául csak annyit tudtak, hogy „én művész vagyok. Párizsba jöttem, tanulni és nincsen pénzem.''' Benne volt a kép dara­bonként nekik egy frankja és eladták 5—10 frankért. Az egyik a divatszalonokat járta, a másik a fogorvo­sokat,a a harmadik meg az éjtszakára feküdt rá és a mulatóhelyek kótyagos fejű vendégeire sózta rá „mű­vészi festményeit." És sikerült nekik. Nem egy hétig, két hétig, hanem hónapokig. Szállodában laktak, csak a szobáért fizettek naponként 20--25 frankot, előkelő éttermekben vacsoráztak és egyiptomi cigaretta fitye­gett a szájuk szögletében, é­s mélységesen megvetet­tek és lenézték azt, aki fizikai munkára fanyalodott Párizsban. Ebből élt és él még ma is egy Budapesten jól ismert zeneszerző és ugyanilyen „festőművész" lett Párizsban egy kispesti asztalos, egy gépészmérnök, aki már annyira tökéletesítette a „festőművészeinek" ezt a fényesen jövedelmező módszerét, hogy már az eladással ő maga nem is foglalkozik, hanem nyolc­tíz ügynököt tart, akik százalékra dolgoznak neki. Az ügynökei között van herceg Eszterhá­zy egyik gaz­datisztje, egy pesti bankhivatalnok, egy volt aktív huszártiszt és hozzá hasonlók. S hogy most aztán az igazi fiatal festőművész mit csinál Párizsban, hogy élhessen és tanulhasson? Címtáblákat fest a nekigömbölyödött párizsi hente­seknek meg specerájosoknak! Ha véletlenül olyan szerencsé­, hogy a feleségével egy­ütt rándult ki Pá­rizsira, akkor az asszony citromot vesz­ össze a köz­ponti vásárcsarnokban és néhány Centimes haszon mellett eladja az üzleteknek. Párizsban azonban lehet még élni — amíg az a bizonyos „átmenet" tart — másból is. Egy berlini kereskedő például, miután tíz nap alatt sikerült, neki elkölteni a magával hozott­­két­száz dollárját, — most azzal foglalkozik, hogy min­den este fél kilenc órakor odaáll a Fortes Bergere be­járata elé. Megismeri a honfitársait, akik Párizsba való érkezésükkor, csak úgy mint ő maga, először a Fellix Bergere műsorára kíváncsiak , és megfelelő formák között rendelkezésükre bocsátja párizsi ta­pasztalatait. Ezek a tapasztalatok természetesen Pá­rizs speciális éjtszakai lokáljainak alapos ismerteté­seiből állanak- a berlini kereskedő a vendégek szám­lájára azután províziót kap és ebből él három hó­napja. Most türelmetlenül várja, hogy a Folie­ Bergere bemutassa új műsorát, amikor is újra föllen- Matuzsatem néni. (Egy világhírű­­énekesnő karrierje. — Forgács Alexandra grófnő. — Ő volt Carola- Mark! — ..faccuse.'" — Kutyáit­ és tyúkok a kardtól. — Ne­gyedvirágzás. — nVegye ki ügyvédem kezéből a bir­tokomat és a felét ,megé Matt adom. . . Arcán millió ránc. Attily árkok szegik át a hom­lokát. Kendertincsek lógnak ki fekete bársony ka­lapkája alól, fehér h­ajtürt-fel. Nyolcvanéves már Forgács Alexandra grófnő, ott' ragyog még a szeme, mint valami fekete csillag­ a­ távolok ködén . . • Ruhája csupa rongy. Színtelen daróc. Zsákda­rab lóg a vállán, kezében kampós bot, h­ogy ösztö­kéljek is beillenek. Cipője b­omba, szöges bakancs. Pedig valamikor parketten járt fiatom cipellőkben , hangversenydobogókról hirdette kristályos énekével a művészetet. — Carola Mark volt a művésznevem, — mondja csendesen. — Vagy hatvan évvel eze­lőtt tapsolt ne­kem Newyork, London, Párizs, Róma, Moszkva és Szentpé­ter­vár! — gyűl ki szemében az álmok tüze. — Királyok előtt énekeltem, dicsőség sugárzott reám és lettem ez, aki vagyok: elhagyatott szegény . . . Földbe böki botját, mintha keresztül akarná döfni a földgömböt, ahol ennyi gonosz ember él! —­ Szerettem­ mindenkit, ám megutáltam az em­bert. J'accuse! Valamikor hercegek ünnepeltek a most utcagyerekek kiáltoznak utánam, amért ilyen va­gyok Rongyos vagyok. Az hát. De kinek kell a pompa'.­ Eleget fürödtem fényben e­­mit bánom én, hogy most­ mi következik . • Boldogít az a tudat, hogy szenvedek és lágyan nevet, de a koloraturája kissé már megfakult. A bőre olyan, mint a repedezett lávaföld, de valami bizarr mosoly világítja át s látom ezen ke­resztül az­ elalvó vulkánt, mely e különös és kivéte­les művészlélekben még ott piheg . . . — Nem vagyok aszkéta, amért örü­lök a szenve­désnek. Nincs nekem­ olyan vétkem, amiért bűm­bánó könnyeket kellene hullatnom. Éltem és élni nem bun. Szerettem. És szeretni se bűn. Gazdag voltam és nem örültem. Szegény vagyok és ezért sem búsulok. Egy kicsi bölcsesség már aranyh­­dacska és átvezeti az embert a kellemetlen életen . • • A Balázs-vendéglőben, ott kint a Hűvös­völgy­be­n asztalhoz ülünk és vörösbort rendelek. Koccin­tunk csendesen. Szereti a bort. Mintha öreg teste napfényt inna. Fenékig üríti poharát. — Nem tudom, hány száz hold birtokom van Gácson, a régi Forgács-birtok s lám, ínséget szenve­dek. Ügyvédem ráült a birtokomra, kezeli, de bi­zony nekem alig küld valamit. Havonta félmillió koronát, kaphatok, de mi ez? A kutyáim is keveslik, el is eszik előlem és a tyúkjaimnak is árpa kell. Tud­ja, hogy jobban szeretem az állatot, mint az em­beri? Több lelke van. Érzik is a szeretetemet: a tyúk­jaimat a szájamból etetem, velük fekszem, velük ke­lek, egy szobában stalunk ott kint egy kicsi viskó­ban, a hidegkúti domb alatt . •­­ Eregeti a borocskát, szinte csiszorog a torkán lefelé Kedvesen cseveg. Nincs már mimikája, de a szeme él. Micsoda fergeteges lángok loboghattak egykor azon a fekete korongon! A m­últból emlé­kezik: — Gallrie hercegnő udvarhölgye is voltam, át­éltem III. Napóleon korát, sok érdekes dolgot, beszél­hetnék, de minek? Elmúlt idők . •­­ Mennyi könnyet is láttam én életemben! De mást mondok. Sokkal érdekesebbet. Megkérték a kezemet . . • Nevet. Ujjong benne a fiatalság. Másodvírágzás Több. Harmadvirágzás. Még több. 4 X20 / 80. A negyedvirágzás fehér akácszirmai hullanak át sze­relmes nevetésén, aztán elszürkül a tekintete a csen­des lemondással int: — De nem megyek már férjhez, pedig csinos, fiatal kérőm­ van. Lehet, hogy a vagyonomért venne el, de ő azt állítja, hogy szeret. Hihihihihi . . . Há­nyan térdeltek a lábam előtt, hittem is, nem is a férfiaknak, de ezt az egyet — elhiszem . . . Vénasszonyok nyara sírt rám a tekintetén. Is­tenem. Istenem, milyen is a szerelem! Finom és csi­szolt műveltségébe pórias kifejezéseket kever köny­nyelműen és dacosan. Oligarcha! Ő már a világgal nem törődik és a világ sem ővele. —Laisser faire laisser aller . . . Megyek a tyúk­jaimhoz. Várnak szegénykék. Csak az az árpa ne volna olyan drága! Látja, segíthetne rajtam! Vegye ki ügyvédem kezéből a birtokomat és a felét magá­nak adom . Bemegy a zongoraterembe s valami régi operá­b­a kezd. A játéka még brilliáns. Egy boldogtalan művészlélek eltemetett fájdalmai éledeznek föld-fiarna ujjai alatt, vihart ver a billentyűk oktávjain, aztán lehalkul a melódia és a zongora födelét lecsap­ja nyersen és hirtelen. A koporsóra dörren ugy , hant ... J­ózár István, Tf?24, már eins vasht najr­ ­­dül az idegenforgalom és gyakra­iban lesz s­zeren­­­cséje az aranymárka tulajdonosaihoz. Találkoztam egy volt kereskedelmi iskolai ta­­­nárral — a francia nyelvet tanította egy kis vidéki városban! — aki a Place de République ördöghintá­ján kikiáltó, a nyugat egyik költője pedig a Grand Boulevardon­ egy posztókereskedésben kereskedő­segéd. Egy volt osztrák katonatiszt, miután kiszol­gálta a román hadsereg vezérkarát is és otthagyta a tátrai fürdőtitkári állását, rant pincéreskedik a diáknegyed egyik szerb vendéglőjében. És ki tudná felsorolni, számontartani azokat, akiknek foglalkozásuk mélysége, titok, örök rejtély, akik azé­rt mégis csak élnek, néha jól, néha rosszul és akik koplalások, nélkülözések, szenvedések mellett is rajongó szerelemmel szeretik Párizs minden utca­kövét. Szentgyörgyi Ferenc.

Next