Pesti Hírlap, 1924. március (46. évfolyam, 51-75. szám)
1924-03-23 / 70. szám
A második b) listáira és a gazdaságéértés is jobban föl tudja szívni ezt az újabb álláskereső tömeget. Szoros kapcsolatban van most az egész tisztviselő kérdés az itt működő népszögpségi delegációval. A minisztériumok a most elkészített aranykoronás költségvetéseibe a tisztviselők fizetéseit épen úgy állítják be, mint 1914-ben, van tehát törzsfizetés, családi pótlék és lakbér. A lakbér természetesen mindaddig a különböző rendelkezések után fog igazodni, míg a lakások szabadforgalma is vissza nem áll. Az illetménynek ez az aranykoronába való állandó jellegű megállapítása eredményezte azt az elhatározást, hogy július elsejével megszűnik minden kedvezmény, a természetbeni ellátás, a gáz, villany, villamoskedvezmények és a különböző pótlékok, a családi pótlék kivételével. Az aranykoronás költségvetés teljesen a régi illetményrendszer alapjára helyezkedik, az 1914. évi állapotnak megfelelően, csupán a családi pótlék marad meg az 1919. évi tágabb formájában. Békebeli fizetés! Ez már szinte utópia a nyomorgó tisztviselőnek, de úgy látszik, erre az utópiára még várnia kell, ekkora örömöt nem zúdíthatnak a nyakába, hátha, megárt a nagy boldogság. Nagy tárgyalások folynak most, hogyan térjenek át a békebeli fizetésre, amitől az aranykoronás költségvetés megszerkesztése után nem is lehet elzárkózni. Informátorunk szerint a tárgyalások már csaknem befejezettnek tekinthetők és eszerint a tisztviselők a békebeli fizetésnek 89 százalékát kapnák, s a következő négy félévi költségvetés 5—5 százalékkal emelné ezt. Tehát 1926-ban, a szanálási akció befejeztével elérné a teljes békeparituust jelenleg a magasabb fizetési osztályokban 15—20 százalék, az alacsonyabb osztályokban 25—35 százalék az, amit a tisztviselők kapnak, A természetbeni ellátást, és a kedvezményeket is tekintetbe véve. A most tervezett aranykorona-paritás azonban már nem a leghűbb kifejezője a drágaságnak, mert a legtöbb közhasználati cikk ára. Kis aranykoronában számolunk, magasabb a békeáraknál s épen ezért kérték a tisztviselők, hogy július 1-e után fizetésüket a mindenkori drágasági index alapján állapítsák meg. Itt azonban a költségvetési aranyparttá alapján kapják is fizetésüket, nagy megváltást jelent számukra, még ha meg is szűnik a kedvezmény-rendszer, amiért eddig nagyon sok szemrehányást kellett elszenvedniük. 'ZsíTí hírlap és Párizsi efcxisztenciák. Miből élnek az emberek! Párizsban — 1 ,,L'usinole Paris" szeparé/átói az Orflöyhinta !; ii.iállói állású ifj. Párizs, március. (A Pesti urnap tudósítójától) Párizs nem tiz Eldorádók hazája! Minden szélsősége mellett is megvannak a maga jellegzetesen patriarchális vonásai és minden léhasága és könnyelműsége mellett sem nyújt lehetőséget az úgynevezett szédületes karrierek, kibontakozására. Legalább is ideilegeiteknek nem. Párizs kacér, Párizs biztató, bátorító mosolygással fogadja a kapuján kopogtató idegent s amíg az egyik szeme tele mámorral, ígérettel legel az arcán, a másik szem az, erszény titkait fürkészi ki bámulatos szakértelemmel. Az idegen pénzt mohón szippantja fel Párizs, hogy azután szív és szánalom nélkül lépjen át az áldozat fölött, aki hódítani jött, maga alá akart gyűrni egy várost, amelyről az első pillanatban naiv hittel azt hitte, hogy a festék, a hamis gyöngyökkel fölcicomázott ruhája könnyű prédát takar. Nem, Párizs nincs rokonságban Amerikával, Párizsban nincsenek vagy legalább is nagyon ritkák a fölfelé ívelő pályák, amelyeknek ága elnyúlik valamelyik montmartrei padlószobába és végződik a lyoni bank vezérigazgatói székében. Párizsban az idegenek fönt szokták kezdeni és lent végezni. Sehol annyi kétes exisztencia, mint Párizsban! Akik elindultak tömött erszénnyel a világ valamelyik tájékáról, amíg a pénzük tartott, beleszédültek a párizsi fénybe, fürödtek, úsztak benne, aztán a mámoros éjiszakákra jött a hideg, szürke hajnal, a kijózanodás. Akkor már nem volt p pénz és Párizs sem volt többé számukra az, aminek látszott, aminek mutatta magát, míg tartott az éjiszaka, míg futott a pénzből A fényes, a könnyelmű, a vidám Párizs abban a pillanatban cserben hagyta őket, amelyik pillanatban észrevette, hogy kiürültek az erszény reteszei. És ekkor meg kellett ismerniök a másik Párizst, ahol nincs illat, nincs muzsika, nincs női mosoly, csak munka van, erős, verejtékes munka. Ezt a munkát azonban nem lehet megszokni máról-holnapra, nehezen lehet beletörődni annak, aki tegnap még a Casino de Paris szeparéjában a pezsgős üvegek puffogása mellett ölelte magához Párizst. A mulató Párizs és a dolgozó Párizs között ekkor átmenetet keresnek. Valamit, amiben legyen jó adag könnyelműség, ide azért legalább a látszata meglegyen annak, hogy ők baráti viszonyt tartanak fölint a becsületes munkával is. Vigyáznak arra, hogy a rendőrséggel szorosabb nexusba ne kerüljenek, bár azt a bizonyos tojásláncot a büntetőparagrafusok körül, majdnem minden nap eljárják. Ez az átmenet egyeseknél néha örökké tart és egészen lent végződik. tikadnak azonban olyanok is, akik idővel kiverekednek maguknak valami rendes polgári pozíciót és elfelejtik a mozgalmas párizsi napokatigaz, hogy ez sokáig tart, élni pedig mégis csak kell. Na már a rendes munka nem ízlik és önmagukat nyugtatva azzal, hogy utóvégre minden letört exisztencia mégsem mehet a Du//-éttermekbe edényt mosogatni! — megpróbálkoznak a lehetetlenebbnélterhetetlenebb foglalkozásokkal. Talán egyetlen világvárosban sincs annyi tér és alkalom ezek számára, mint épen Párizsban. Nem kell azonnal a magyarokra gondolni, bár a megbicsaklott életűek táborában ők is jelentékeny szerepet töltenek itt be, mert akad közöttük elég szép számmal olasz, spanyol, lengyel, német, orosz, sőt francia is. A flotel dr Ville mögötti szűk utcákban például a teljesen lezárt orosz arisztokrácia lakik. Orosz hercegek, gárdatisztek, akik nyomorognak Párizsban. Amikor a bolsevizmus elöl ide menekültek, még drága ruhákban jöttek, pénzzel, arannyal, ékszerekkel, mai semmijük nincs. Akadt közöttük egy-kettő, aki még idejekorán teremtett magának valami pozíciót, néhányan társultak és a rue de Pégallo környékén nyitottak speciális orosz mulatóhelyeket, ahol a szegényebbek alkalmazást is kaptak, mint portások, siccerek, de a legnagyobb része teljesen tönkrement A legtöbb esze talán az orosz cár ex-szakáicsának volt, aki mindjárt Párizsba való érkezésekor vett magának egy kis üzlethelyiséget a Hotel de Ville mögött és szék lett. Azok, akik az orosz cári udvar fényét még úgy, ahogy meg tudták őrizni Párizsban is, a régi jó idők emlékeinek fölelevenítésére gyakran látogatnak el a cár volt szakácsának péküzletébe. Párizsban él Tolstoj fia is. Egy montmartrei tízedrangú kávéházban lehet vele gyakran találkozni. Ő nem érintkezik a volt cári udvar környezetével. Visszavonultan, elzárkózottan él s amint mondják, készül haza, Szovjet-Oroszországba. Vannak az oroszok között egynéhányan, akik az orosz iparművészet termékeit igyekeznek meghonosítani Párizsban s a kezdetleges francia iparművészet mellett elég jól jövedelmező forrás is azoknak, akik tanultak A gárdakapitány felesége azonban nem ért hozzá, azonban tud pénzt keresni félmeztelen táncával, valamelyik obskúrus mulatóhelyen, a kapitány úr pedig pikán- képeslapokat árul az Eiffel-toronyt látogató idegeneknek. A képkereskedés különben is egyik főfoglalkozás - szinte azt lehetne mondani, hogy internacionális foglalkozás — az idegenek számára Párizsban . Találkoztam már némettel, magyarral, olasszal, franciával, aki mind-mind ,,festőművész" volt. Az egyik papirosra kopirozta le a levelezőlapok figuráit, a másik magára az üvegre szignálta valami franciák által könnyen kiejthető névvel, bekeretezte a képet sajétkezűleg, hóna alá csapott belőle vagy húsz darabot, aztán vitte eladni. Franciául csak annyit tudtak, hogy „én művész vagyok. Párizsba jöttem, tanulni és nincsen pénzem.''' Benne volt a kép darabonként nekik egy frankja és eladták 5—10 frankért. Az egyik a divatszalonokat járta, a másik a fogorvosokat,a a harmadik meg az éjtszakára feküdt rá és a mulatóhelyek kótyagos fejű vendégeire sózta rá „művészi festményeit." És sikerült nekik. Nem egy hétig, két hétig, hanem hónapokig. Szállodában laktak, csak a szobáért fizettek naponként 20--25 frankot, előkelő éttermekben vacsoráztak és egyiptomi cigaretta fityegett a szájuk szögletében, és mélységesen megvetettek és lenézték azt, aki fizikai munkára fanyalodott Párizsban. Ebből élt és él még ma is egy Budapesten jól ismert zeneszerző és ugyanilyen „festőművész" lett Párizsban egy kispesti asztalos, egy gépészmérnök, aki már annyira tökéletesítette a „festőművészeinek" ezt a fényesen jövedelmező módszerét, hogy már az eladással ő maga nem is foglalkozik, hanem nyolctíz ügynököt tart, akik százalékra dolgoznak neki. Az ügynökei között van herceg Eszterházy egyik gazdatisztje, egy pesti bankhivatalnok, egy volt aktív huszártiszt és hozzá hasonlók. S hogy most aztán az igazi fiatal festőművész mit csinál Párizsban, hogy élhessen és tanulhasson? Címtáblákat fest a nekigömbölyödött párizsi henteseknek meg specerájosoknak! Ha véletlenül olyan szerencsé, hogy a feleségével együtt rándult ki Párizsira, akkor az asszony citromot vesz össze a központi vásárcsarnokban és néhány Centimes haszon mellett eladja az üzleteknek. Párizsban azonban lehet még élni — amíg az a bizonyos „átmenet" tart — másból is. Egy berlini kereskedő például, miután tíz nap alatt sikerült, neki elkölteni a magával hozottkétszáz dollárját, — most azzal foglalkozik, hogy minden este fél kilenc órakor odaáll a Fortes Bergere bejárata elé. Megismeri a honfitársait, akik Párizsba való érkezésükkor, csak úgy mint ő maga, először a Fellix Bergere műsorára kíváncsiak , és megfelelő formák között rendelkezésükre bocsátja párizsi tapasztalatait. Ezek a tapasztalatok természetesen Párizs speciális éjtszakai lokáljainak alapos ismertetéseiből állanak- a berlini kereskedő a vendégek számlájára azután províziót kap és ebből él három hónapja. Most türelmetlenül várja, hogy a Folie Bergere bemutassa új műsorát, amikor is újra föllen- Matuzsatem néni. (Egy világhírűénekesnő karrierje. — Forgács Alexandra grófnő. — Ő volt Carola- Mark! — ..faccuse.'" — Kutyáit és tyúkok a kardtól. — Negyedvirágzás. — nVegye ki ügyvédem kezéből a birtokomat és a felét ,megé Matt adom. . . Arcán millió ránc. Attily árkok szegik át a homlokát. Kendertincsek lógnak ki fekete bársony kalapkája alól, fehér hajtürt-fel. Nyolcvanéves már Forgács Alexandra grófnő, ott' ragyog még a szeme, mint valami fekete csillag a távolok ködén . . • Ruhája csupa rongy. Színtelen daróc. Zsákdarab lóg a vállán, kezében kampós bot, hogy ösztökéljek is beillenek. Cipője bomba, szöges bakancs. Pedig valamikor parketten járt fiatom cipellőkben , hangversenydobogókról hirdette kristályos énekével a művészetet. — Carola Mark volt a művésznevem, — mondja csendesen. — Vagy hatvan évvel ezelőtt tapsolt nekem Newyork, London, Párizs, Róma, Moszkva és Szentpétervár! — gyűl ki szemében az álmok tüze. — Királyok előtt énekeltem, dicsőség sugárzott reám és lettem ez, aki vagyok: elhagyatott szegény . . . Földbe böki botját, mintha keresztül akarná döfni a földgömböt, ahol ennyi gonosz ember él! — Szerettem mindenkit, ám megutáltam az embert. J'accuse! Valamikor hercegek ünnepeltek a most utcagyerekek kiáltoznak utánam, amért ilyen vagyok Rongyos vagyok. Az hát. De kinek kell a pompa'. Eleget fürödtem fényben emit bánom én, hogy most mi következik . • Boldogít az a tudat, hogy szenvedek és lágyan nevet, de a koloraturája kissé már megfakult. A bőre olyan, mint a repedezett lávaföld, de valami bizarr mosoly világítja át s látom ezen keresztül az elalvó vulkánt, mely e különös és kivételes művészlélekben még ott piheg . . . — Nem vagyok aszkéta, amért örülök a szenvedésnek. Nincs nekem olyan vétkem, amiért bűmbánó könnyeket kellene hullatnom. Éltem és élni nem bun. Szerettem. És szeretni se bűn. Gazdag voltam és nem örültem. Szegény vagyok és ezért sem búsulok. Egy kicsi bölcsesség már aranyhdacska és átvezeti az embert a kellemetlen életen . • • A Balázs-vendéglőben, ott kint a Hűvösvölgyben asztalhoz ülünk és vörösbort rendelek. Koccintunk csendesen. Szereti a bort. Mintha öreg teste napfényt inna. Fenékig üríti poharát. — Nem tudom, hány száz hold birtokom van Gácson, a régi Forgács-birtok s lám, ínséget szenvedek. Ügyvédem ráült a birtokomra, kezeli, de bizony nekem alig küld valamit. Havonta félmillió koronát, kaphatok, de mi ez? A kutyáim is keveslik, el is eszik előlem és a tyúkjaimnak is árpa kell. Tudja, hogy jobban szeretem az állatot, mint az emberi? Több lelke van. Érzik is a szeretetemet: a tyúkjaimat a szájamból etetem, velük fekszem, velük kelek, egy szobában stalunk ott kint egy kicsi viskóban, a hidegkúti domb alatt . • Eregeti a borocskát, szinte csiszorog a torkán lefelé Kedvesen cseveg. Nincs már mimikája, de a szeme él. Micsoda fergeteges lángok loboghattak egykor azon a fekete korongon! A múltból emlékezik: — Gallrie hercegnő udvarhölgye is voltam, átéltem III. Napóleon korát, sok érdekes dolgot, beszélhetnék, de minek? Elmúlt idők . • Mennyi könnyet is láttam én életemben! De mást mondok. Sokkal érdekesebbet. Megkérték a kezemet . . • Nevet. Ujjong benne a fiatalság. Másodvírágzás Több. Harmadvirágzás. Még több. 4 X20 / 80. A negyedvirágzás fehér akácszirmai hullanak át szerelmes nevetésén, aztán elszürkül a tekintete a csendes lemondással int: — De nem megyek már férjhez, pedig csinos, fiatal kérőm van. Lehet, hogy a vagyonomért venne el, de ő azt állítja, hogy szeret. Hihihihihi . . . Hányan térdeltek a lábam előtt, hittem is, nem is a férfiaknak, de ezt az egyet — elhiszem . . . Vénasszonyok nyara sírt rám a tekintetén. Istenem. Istenem, milyen is a szerelem! Finom és csiszolt műveltségébe pórias kifejezéseket kever könynyelműen és dacosan. Oligarcha! Ő már a világgal nem törődik és a világ sem ővele. —Laisser faire laisser aller . . . Megyek a tyúkjaimhoz. Várnak szegénykék. Csak az az árpa ne volna olyan drága! Látja, segíthetne rajtam! Vegye ki ügyvédem kezéből a birtokomat és a felét magának adom . Bemegy a zongoraterembe s valami régi operába kezd. A játéka még brilliáns. Egy boldogtalan művészlélek eltemetett fájdalmai éledeznek föld-fiarna ujjai alatt, vihart ver a billentyűk oktávjain, aztán lehalkul a melódia és a zongora födelét lecsapja nyersen és hirtelen. A koporsóra dörren ugy , hant ... Józár István, Tf?24, már eins vasht najr dül az idegenforgalom és gyakraiban lesz szerencséje az aranymárka tulajdonosaihoz. Találkoztam egy volt kereskedelmi iskolai tanárral — a francia nyelvet tanította egy kis vidéki városban! — aki a Place de République ördöghintáján kikiáltó, a nyugat egyik költője pedig a Grand Boulevardon egy posztókereskedésben kereskedősegéd. Egy volt osztrák katonatiszt, miután kiszolgálta a román hadsereg vezérkarát is és otthagyta a tátrai fürdőtitkári állását, rant pincéreskedik a diáknegyed egyik szerb vendéglőjében. És ki tudná felsorolni, számontartani azokat, akiknek foglalkozásuk mélysége, titok, örök rejtély, akik azért mégis csak élnek, néha jól, néha rosszul és akik koplalások, nélkülözések, szenvedések mellett is rajongó szerelemmel szeretik Párizs minden utcakövét. Szentgyörgyi Ferenc.