Pesti Hírlap, 1924. június (46. évfolyam, 106-128. szám)
1924-06-01 / 106. szám
1921. 'június I.-, väsaraap < • s* sí Eletem legérdekesebb emléke. — írta : Gróf Andrássy Gyula. — (Második közlemény.) Abban a cikksorozatban, amelynek az a célja, hogy a magyar közélet legkiválóbb értékei és vezetőegyéniségei számoljanak be lapunk hasábjain legfontosabb és legérdekesebb emlékeiről, gróf Andrássy Gyula több egymást követő cikkben meséli el legkimagaslóbb, élményét, amely egyúttal a magyar história egyik legfájdalmasabb fejezete, az 5 . külügyminiszteri megbízatásának történetét. A Pesti Hírlap múlt vasárnapi, május 25-iki, számában országos feltűnést és nagy szenzációt keltett azzal, hogy több ismeretlen részletet mondott el a végleges összeomlást megelőző napok kulisszatitkaiból s azokról az okokról, amelyek őt Gödöllőre vitték, hogy Károly király kezébe a közös külügyminiszteri megbízást elvállalja. Mai számunkban visszaemlékezéseit a királyi kihallgatás részleteinek előadásával folytatja. Második cikke, ha lehet, még érdekesebb és még szenzációsabb, mint az első. A következő fontos kérdésekre kapunk a maiközleményben választ: 1. Milyen programmal kapott külügyminiszteri megbízást Andrássy? 2. IV. Károly király és Andrássy hogyan ítélték meg a helyzetet a bolgárok kiválása után és milyen feltételek mellett óhajtottak volna külön békét kötni ? 3. Miért nem volt hajlandó Andrássy Gyula arra, hogy Károlyi Mihályt ajánlja magyar miniszterelnökül Károly királynak? 4. Mi a véleménye Andrássynak Károlyi Mihályról mint emberről és mint politikusról? Csupa olyan kérdés, amely ma, hat esztendővel a nagy összeomlás után, sem vesztette el izgalmas érdekességét. Gróf Andrássy Gyula a nagy feltűnést keltő cikksoro- ••ozatot legközelebb folytatni fogja. Őfelsége az őt jellemző közvetlen melegséggel köszönte meg, hogy a végveszély percében mellé álltam. Ezután előadtam programmomat. Első teendőm lesz azonnali különbéke kötése. Németországon nem segíthetünk. Ha mellette kitartunk és továbbra is általa vezettetjük magunkat, annak a veszélynek leszünk kitéve, hogy újra felébred régi harci kedve, az ellenséges hadak Berlinben, Bécsben és Budapesten fogják utolsó, még fegyverképes embereink elpusztítása után a békét ránk diktálni. A háború folytatása pedig minden bizonnyal forradalmat váltana ki. A pacifista és defetista propaganda kedvező talajra talált a háború szerencsétlen fordulata következtében. A győzelemhez való remény teljesen megszűnt, s vele elveszett a harcra való elszántság; hivatalosan kimondották, hogy a háborút elvesztettük, hogy a magyar csapatokat az idegen frontokról vissza kell rendelni. Ilyen körülmények között a háború folytatása, a németekhez való végsőkig tartó ragaszkodás forradalmat váltana ki feltétlenül. A gyors béke, a mindenáron való béke, a forradalom egyetlen vonzó léshódító jelszava. Tűrhető békét is csak akkor várhatunk, ha tényekkel bizonyítjuk, hogy a háborúval együtt véget fog érni az a szövetség, amely ellen az antant a háborút folytatja. Még a németek is jobban járnak, ha nem kell többé az antantnak attól tartania, hogy Közép-Európának német koncepciója újra felébredhet. Semmiféle szerződés sem kötelezhet bennünket arra, hogy nemzetünket minden remény nélkül vérpadra vigyük és tudatosan tönkremenni hagyjuk. A legelső fejedelmi kötelesség, amely még a szótart tásnál is nagyobb, a nemzet életének megmentése. Őfelsége igazat adott nekem, s azt hangsúlyozta, hogy a németek iránt való tisztelettel és a legnagyobb kímélettel kell az elkerülhetetlent megtennünk, s nem szabad, magunkat semmi körülmények közt a németek ellen felhasználtatni, amit természetesen tudomásul vettem. Saját akaratomnak is ez felelt meg. Megbeszéltük azokat a feltételeket, amelyeket törekedni kell a béketárgyaláson elérni. Kétségtelen volt a szemünkben, hogy az olaszlakta területek zömét fel kell adni, de azon kellettlennünk, hogy legalább 1ét fegyik tengeri kikötőt megmentsük és pedig főleg Fiumét, mégis azt, amely távolabb volt Olaszországtól és így könnyebben látszott megmenthetőnek. Megállapodtunk abban hogy azon területekre vonatkozólag amelyeket tőlünk el akarnak venni, népszavazást követelünk. Csehországot is elveszettnek tartottam. Őfelsége még remélte, hogy az alkotmányos önállóság biztosítása még megmentheti számára Szent Vencel koronáját. Mindenesetre meg kellett kísérelni Csehországot is, amennyiben lehet, megtartani. Galíciát feltétlenül elveszettnek tekintettük. Mint a jövő zenéjével foglalkoztunk azzal a gondolattal, hogy talán idővel a lengyel nép akaratával és Európa hozzájárulásával personal unió fog köztünk és Lengyelország között létesülni. Kelet-Európának mindenesetre ez adta volna meg azt a független, szilárd erőt, amely éppen annyira függetlenné tenné Oroszországtól és Németországtól, mint amennyire abba a helyzetbe hozná, hogy a Balkánon az egyensúly és a béke fentartásában segíteni tudjon. Az Ausztriában és Magyarországban levő dél-szláv eészek egyesítését el kellett fogadnunk azzal a céllal hogy a kialakuló államot personal unió kapcsa csatolja hozzánk. Nem tartottam lehetetlennek, hogy a legyőzött s az antanttól elszakadt Romániát a bukaresti béke megszüntetésével és a Galícia elveszítése által úgyis izolált Bukovina átadásával kielégíthetjük. Az így átalakuló laza összefüggésű monarchia vezető tényezője, alapja feltétlenül Magyarország lett volna, hiszen ennek hősiessége tette a harc folytatását lehetővé, ennek a hűsége mentette volna meg a dinasztiát a katasztrófa perceiben, s most, mint központ, s legerősebb tényezője az új államcsoportnak, a vezető szerepet természetszerűleg átvette volna. Ennek tudatában a régi magyar határokat el voltunk határozva, őfelsége teljes hozzájárulása mellett a végletekig védelmezni. Miután ellenséges katona Magyarország területén nem állott, területünkre a nagyhatalmak egyik része sem vágyakozott, s a mai kisantant teljesen fegyvertelen volt, kedvező eredményt várhattunk, ha ügyes politikával a nagyhatalmak bizalmát megnyerjük és a hadsereg maradványait megmentjük és együtt tartjuk. A belső nemzetiségi kérdésre vonatkozólag azt a kísérletet akartam tenni, hogy nem lehet-e azt a Wilson-elvek értelmében egész Európában biztosított kisebbségi jogot törvényes megállapítása által meg-oldani, s a Wilson elvei alapján biztosított minoritási jogokat egyenlő nemzetközi védelem alá állítani, nehogy egyes szomszédállamok speciális beavatkozási jogot szerezzenek a mi belügyeinkbe és mi Törökország sorsára jussunk. De miképpen akarjuk elérni ezeket a célokat, ha nem vezeti akciónkat egy közös gondolat, ha a béketárgyalások vezetésénél ellentétes szenvedélyek érvényesülnek és nemcsak ellenségeinkkel kell megküzdenünk, hanem a monarchiát alkotó tényezők egymás ellen is törnek és egymás ellen használják fel összeköttetéseiket? Őfelsége teljesen egyetértett velem abban, hogy két, sőt esetleg több külügyminiszter két, sőt esetleg több ellenséges programmal nem léphet a békekonferencia elé. A közös uralkodó ez esetben nevetséges és tehetetlen helyzetbe kerülne, a monarchia halálos ítéletet állítana ki önmagáról. Ezért a közös külügyminiszter állásának fenntartását a békekötés végéig elkerülhetetlennek tartottuk. Magyarország és Ausztria manifesztum által alapított államainak befolyását két módon gondoltuk biztosítani: először azzal, hogy a békefeltételeket, a követendő politikát, a külügyminiszter az illető kormányokkal tartozik közösen megállapítani; másodszor, hogy a kormányoknak állandó képviselőjük legyen a külügyminisztériumban, aki a béketárgyalásoknál jelen van, s az illető államok érdekeinek megóvásáról gondoskodhatik. A külügyminiszteri képviselet végleges és rendszeres megoldása akkorra maradna, amikor az új monarchia összeállítása meg volna állapítva és ha a helyzet megengedné, hogy az összes érdekelt tényezők teljes nyugodtsággal oldják meg ezt a nehéz kérdést. De minden erőfeszítésünk hiábavaló lenne, s vesztünket meg nem akadályozhatnánk, ha Budapest, vagy Bécs forradalom martalékjává válnék. Ha, amikor a legnagyobb elővigyázat, ügyesség, összműködés szükséges, forradalmi tapasztalatlanság, könnyelműség, lelkiismeretlenség, vad szenvedély és széthúzás jutna vezető szerephez. Ha egyes osztályok letörése, vagyonfosztás, régi utópiák, veszélyes experimentumok, gyors és egyszeriben való megvalósítása tűzetnék napirendre és szorítaná háttérbe a külügyi kérdéseket. Ezért a legfontosabb feladat volt Ausztriában és nálunk olyan kormányt keresni, amely a forradalmat vissza képes szorítani. Ausztriában már befejezett tény előtt álltam Lammasch kinevezése előtt. Nálunk olyan kormányt kellett keresni, amely nem vörös posztó a balpártnak, vele harmóniában tud és akar élni, ha csak lehet, őt bevonja a kormányalakításba. Olyan koalíciós kormányra volt szükségünk, amely bátran halad a reformok útján, ha kell merész, de abszolút megbízható vezetés alatt áll, nem fut a népszerűség után, nem hagyja magát tolatni a momentán hangulat által és kész, ha kell a forradalmat vaskézzel elfojtani. Én e célból elsősorban Hadik Jánost hoztam javaslatba. A király készségesen hozzájárult, csak azt kívánta, hogy a megbízás gyors legyen, nehogy az interregnum alatt vérszemet kapjon a forradalom, megerősödjék az anarchia csírája. Hadikban a szociáldemokraták bíztak. Ő mindig a reformok embere volt. Én reméltem, hogy amint a nyeregben ül, erélyes is lesz. Tudtam és láttam, hogy nap-nap mellett nő azoknak a száma, akik Károlyit kívánták az ügyek élén látni. Én azonban az ő miniszterelnökségét súlyoshibának tartottam. Károlyi az ő emlékirataiban azt írja, hogy, amikor az erdélyi havasokközt együtt vadásztunk és Ugron Gábor a szarvasbőgés közt azzal a hírrel keresett fel, hogy a bolgárok letették a fegyvert, én teljesen letörtem és azt mondtam, hogymost már neki kell a hatalmat átvenni, csot ő mentheti meg a hazát, nekem ütött az órám. Én vissza fogok vonulni. Azután azonban Károlyi szerint éjjelnappal gyúrtak barátaim és ér, „a legyöngült idegzetű ember", most már hallani sem akartam Károlyi és pártjának érvényesüléséről. Károlyit emlékező tehetsége vagy elhagyta, vagy akkor is félreértett már. Énsohasem mondtam a fentebbieket, sohasem gondoltam arra, hogy Károlyi és pártja vegye át egyedül a hatalmat. Azt tartottam és azt mondtam Károlyinak, hogy az események neki kedveznek, neki látszanak igazat adni, működjék össze a többi párttal. Ő feltétlenül sokat használhat, ha híveit visszatartja a túlzástól és talán azzal is elősegíti ügyünket, ha azt a befolyást, amellyel esetleg antantkörökben bír, a nemzet hasznára gyümölcsözteti. Azt is mondottam és mondhattam, hogy ha együtt megmentjük azt, ami még megmenthető, én úgyis vissza fogok vonulni; az új helyzetben úgysem fogom magam jól érezni, a többi régi politikusokkal együtt. Nagy előnybe kerülnek majd azok, akiknek "a politikája felé kellett a fejlődésnek irányulnia. És k kabinetalakításokkal nem foglalkoztam és egy perecig sem vártam az ország megmentését attól, ha ő és párthívei jutnak uralomra. " A véletlen szeszélye úgy akarta, hogy amig Károlyi, úgy látszik, azt hitte, hogy én az ő érdekébenjánlok félreállani, addig én és a vadászaton jelen ".volt többiek azt a benyomást és reményt meríthettük,hogy Károlyi hajlandó velünk menni, hajlandó a pártérdekeket félretevő koncentrált erőfeszítésre. Az volt a benyomásunk, hogy a katasztrófa felébresztette Károlyiban a komoly felelősségérzetet , mem akarta egyedül vállalni a nehéz helyzetben a felelősséget. Amennyiben, persze pártjával bírni fog. És Károlyi csalódik abban is, hogy engem éjjel-nappal az ő ellenségei gyúrtak és befolyásoltak. Ellenkezőleg. "Azt láttam, hogy napról-napra szaporodott az ő tábora és inkább abból az irányból törekedtek sokan befolyásolni, hogy adjak szabad kezet Károlyinak. Olyanok is feléje láúzódtak, talkiék addiig utálták és féltek tőle. Emelkedő napnak mindenütt nálunk azonban különösensok a híve. De eagemnem is lehetett e percekben befolyásolni. Rendesen, amikor párttaktikáról volt szó, hallgattam barátaim és környezetem kívánságára és tanácsára. Egy pártinak a politikáját nem állapíthatja meg egyedül a vezér. Azt csak a párt és a vezér együtt tehetik meg. Ez esetben azonban ,a nemzet létéről volt szó, legéletbevágóbb érdekei forogtak kockán. El voltamhatározva, hogy egy talpalatnyit sem engedek meggyőződésemből s inkább összezuhatom a helyes úton, minthogy a többséggel győzzek, ha ennek ordnzslatát veszélyesnek tartom. Károlyira és pártjára pedig Magyarország sorosát sohasem mertem volnna rábízni, legkevésbbé avégveszély perceiben. Igaz ugyan, hogy az ő régiprogrammjának meg kellett valósulnia. De nem, azért, mert a nemzet belátta, hogy neki igaza volt, mert a szentlélek mindnyájunkat megszállt, hanem azért, mert azok az ellenségeink kerültek felül, akik mindazt, ami a magyarságot erősíti, le akarták rombolni. De épen azért a legnagyobb elővigyázattal, konzervatívszellemben, tősgyökeres magyar érzéssel,, a magyar állam életfeltételeinek szeretetteljes gondozásávalkellett mindazt megvalósítani, ami elkerülhetetlen volt a momentánhelyzetben. Károlyitól és pártjától pedig a túlzott, vakmerőséget, játékos szellemet vártam. Károlyit sokan már abban az időben hazaárulással vádolták. Én sohasem tartottam őt ilyenre képesnek. Egy percig sem hittem például, hogy a pólai tengeri lázadást ő készítette volna elő. Őt sokan tehetségtelen, dilettáns politikusnak tartották, pedig sok érték volt benne. Megvolt benne az államférfiaknál szükséges fantázia, áttekintés, érzék a dolgok belső összefüggése iránt. Sokat tanult az utóbbi időben, szenvedéllyel foglalkozott a politika nagy és komoly kérdéseivel, sőt többet, mint nálunk szokásos, sokat dolgozott, fáradhatatlan volt. De ezen tulajdonságai dacára, sőt ezen tulajdonságai miatt is nagyon tartottam az ő befolyásától, ő volt a legambiciózusabb politikus, akivel valaha találkoztam. Nem volt rendjelvadász, cimiajhász, mint annyi más nálunk, de sajnos, világtörténelmet akart csinálni. Sajnos, teljhatalom után vágyódott, első akart lenni, nagy dicsőséget akart szerezni. Ehhez pedig nem volt elég tehetsége. Ambíciója nagyobb volt képességeinél. Ő aligha akart forradalmat csinálni, de ambíciója, vérmérséklete, veleszületett hajlandóságai, akarata nélkül is forradalmárrá tették, amint a helyzet, a háború lefolyása és a kormányok hibái a forradalmat előkészítették, ő szerette az izgalmat, kártyás természetű volt a politikában is és csak forradalmi időkben élte ki magát teljesen. Károlyi nem volt meggyőződéses köztársasági sem, de éreztem, hogy nem fog azzal az önuralommal bírni, hogy ne nyúljon a köztársasági elnökség után, ha az alkalom kedvez neki. Kötelességemnek tartottam a királyt figyelmeztetni arra, hogy nem hiszem ugyan, hogy Károlyi hazudna tudatosan, amikor magát hűnek vallja vele szemben, de azért ő nem lesz képes a kísértésnek ellentállani, hogy ne lépjen Kossuth örökébe, ha a körülmények azt megengedik. Károlyi természeténél fogva nagy gyűlölő, bosszú után vágyódó. Nem bocsájt meg semmit. Azt a nagy utat, amelyet be kellett futnia Károlyi Sándor oldaláról egészen addig, hogy Kunfi és Jászi vezére lehessen, ezt a nagy utat radikális gondolkozási módja, változó és fejlődő meggyőződésein kívül csak ambíciója és a Tisza-gyűlölet, a Tisza elleni küzdelem tették lehetővé. Aligha csalódom, ha jórészt nagyravágyásának tulajdonítom, hogy mindig kezdettől az ellenzék azon árnyalatához csatlakozott, amelyben a legkönnyebb volt a vezérséget elérni: a legradikálisabb 48-asok árnyalatához. S ezt a pártot a Tisza elleni harc vezette mindig radikálisabb irányba. Jórészt ez vezette az antant karjai közé is. Károlyi Tiszát és rendszerét csak a német szövetséggel együtt vélte letörhetőnek. A németek iránt nem érzett soha igazi rokonszenvet, mindig közelebb állott a franciákhoz, vérmérséklete és szimpátiája révén, mint a németekhez. De csak Tisza miatt kezdett aktív németellenes politikát. Jól emlékszen Tisza elleni elkeseredésének egyik forrpontjára. Engem az influenza ágyban tartott, Károlyi Mihály, ha nem csalódom, öcsével, Józseffel, az országgyűlésből jött hozzám, ahonan Tisza kilökette. Károlyi a dühtől sírva fakadt és azt mondta: bármi történjék, ő átgázol Tiszán, összezúzza őt és a pártját, fényes boszszút vesz magának. Meg is tette. Szenvedélyét, ambicóját, uralkodásra hajlandó mentalitását annál veszélyesebbnek tartottam mindig, mert nézetem szerint harcmodorát nem korlátozta szigorú politikai erkölcs. Hányszor mondta neleföl, hogy a politika nem lovagjáték hogy a politikában minden eszköz jó, amely célhoz vezet Hogy a politikában csak egy cél lehet: a siker. Soha se lesz nagy államférfiú, aki skrupulizál. Akkor én ezzel szemben atyám példáját hoztam fel. Nyilvánvalóan ez sem győzte őt meg, az volt az ő hite, hogy A