Pesti Hírlap, 1924. június (46. évfolyam, 106-128. szám)

1924-06-01 / 106. szám

1921. 'június I.-, väsaraap < • s* sí Eletem legérdekesebb emléke. — írta : Gróf Andrássy Gyula. — (Második közlemény.) Abban a cikksorozatban, amelynek az a­­ célja, hogy a magyar közélet legkiválóbb értékei és vezetőegyéniségei számoljanak be lapunk hasábjain legfontosabb és legérdeke­sebb emlékeiről, gróf Andrássy Gyula több egymást követő cikkben meséli el legkimagas­lóbb, élmény­ét, amely egyúttal a magyar his­tória egyik legfájdalmasabb fejezete, az 5 . külügyminiszteri megbízatásának történetét. A Pesti Hírlap múlt vasárnapi, május 25-iki, számában országos feltűnést és nagy szenzá­ciót keltett azzal, hogy több ismeretlen rész­letet mondott el a végleges összeomlást meg­előző napok kulisszatitkaiból s azokról az­ okokról, amelyek őt Gödöllőre vitték, hogy Károly király kezébe­ a közös külügyminisz­teri megbízást elvállalja. Mai számunkban visszaemlékezéseit a királyi kihallgatás rész­leteinek előadásával folytatja. Második cikke, ha lehet, még érdekesebb és még szenzáció­sabb, mint az első. A következő fontos kérdé­sekre kapunk a mai­­közleményben választ: 1. Milyen programmal kapott külügy­miniszteri megbízást Andrássy? 2. IV. Károly király és Andrássy ho­gyan ítélték meg a helyzetet a bol­gárok kiválása után és milyen felté­telek mellett óhajtottak volna külön békét kötni ? 3. Miért nem volt hajlandó Andrássy Gyula arra, hogy Károlyi Mihályt ajánlja magyar miniszterelnökül Ká­roly királynak? 4. Mi a véleménye Andrássynak Ká­rolyi Mihályról mint emberről és mint politikusról? Csupa olyan kérdés, amely ma, hat esztendővel a nagy összeomlás után, sem vesztette el izgalmas érdekességét. Gróf And­rássy Gyula a nagy feltűnést keltő cikksoro- ••o­­­zatot legközelebb folytatni fogja. Őfelsége az őt jellemző közvetlen melegséggel köszönte meg, hogy­ a végveszély percében mellé áll­tam. Ezután előadtam programmomat. Első teendőm lesz azonnali különbéke kötése. Németországon nem segíthetünk. Ha mellette kitartunk és továbbra is általa vezettetjük magunkat, annak a veszélynek leszünk kitéve, hogy újra felébred régi harci kedve, az ellenséges hadak Berlinben, Bécsben és Budapesten fogják utolsó, még fegyverképes embereink elpusztí­tása után a békét ránk diktálni. A háború folytatása pedig minden bizonnyal forradalmat váltana ki. A pacifista és defetista propaganda kedvező talajra talált a háború szerencsétlen fordulata következté­ben. A győzelemhez való remény teljesen megszűnt, s vele elveszett a harcra való elszántság; hivatalosan kimondották, hogy a háborút elvesztettük, hogy a magyar csapatokat az idegen frontokról vissza kell rendelni. Ilyen körülmények között a háború folyta­tása, a németekhez való végsőkig tartó ragaszkodás forradalmat váltana ki feltétlenül. A gyors béke, a mindenáron való béke, a forradalom egyetlen vonzó lés­hódító jelszava. Tűrhető békét is csak akkor várhatunk, ha té­nyekkel bizonyítjuk, hogy a háborúval együtt véget fog érni az a szövetség, amely ellen az antant a há­borút folytatja. Még a németek is jobban járnak, ha nem kell többé az antantnak attól tartania, hogy Közép-Európának német koncepciója újra felébred­het. Semmiféle szerződés sem kötelezhet bennünket arra, hogy nemzetünket minden remény nélkül vér­padra vigyük és tudatosan tönkremenni hagyjuk. A legelső fejedelmi kötelesség, amely még a szótar­t tás­nál is nagyobb, a nemzet életének megmentése. Őfelsége igazat adott nekem­, s azt hangsúlyozta, hogy a németek iránt való tisztelettel és a legnagyobb kímélettel kell az elkerülhetetlent megtennünk, s nem szabad, magunkat semmi körülmények közt a néme­tek ellen felhasználtatni, amit természetesen tudo­másul vettem. Saját akaratomnak is ez felelt meg. Megbeszéltük azokat a feltételeket, amelyeket törekedni kell a béketárgyaláson elérni. Kétségtelen volt a szemünkben, hogy az olaszlakta területek zö­mét fel kell adni, de azon kellett­­lennünk, hogy leg­alább 1ét fegyik tengeri kikötőt megmentsük és pedig főleg Fiumét, mégis azt, amely távolabb volt Olasz­országtól és így könnyebben látszott megmenthető­nek. Megállapodtunk abban hogy azon területekre vonatkozólag amelyeket tőlünk el akarnak venni, népszavazást követelünk. Csehországot is elveszett­nek tartottam. Őfelsége még remélte,­­ hogy az alkot­mányos önállóság biztosítása még megmentheti szá­mára Szent Vencel koronáját. Mindenesetre meg kel­lett kísérelni Csehországot is, amennyiben lehet, meg­tartani. Galíciát feltétlenül elveszettnek tekintettük. Mint a jövő zenéjével foglalkoztunk azzal a gondo­lattal, hogy talán idővel a lengyel nép akaratával és Európa hozzájárulásával personal unió fog köztünk és Lengyelország között létesülni. Kelet-Európának mindenesetre ez adta volna meg azt a független, szi­lárd erőt, amely éppen annyira függetlenné tenné Oroszországtól és Németországtól, mint amennyire abba a helyzetbe hozná, hogy a Balkánon az egyen­súly és a béke fentartásában segíteni tudjon. Az Ausztriában és Magyarországban levő dél-szláv e­észek egyesítését el kellett fogadnunk azzal a céllal hogy a kialakuló államot personal unió kapcsa csatolja hozzánk. Nem tartottam lehetetlennek, hogy a legyőzött s az antanttól elszakadt Romániát a bukaresti béke megszüntetésével és a Galícia elveszí­tése által úgyis izolált Bukovina átadásával kielégít­h­etjük. Az így átalakuló laza összefüggésű monarchia vezető tényezője, alapja feltétlenül Magyarország lett volna, hiszen ennek hősiessége tette a harc foly­tatását lehetővé, ennek a hűsége mentette volna meg a dinasztiát a katasztrófa perceiben, s most, mint központ, s legerősebb tényezője az új államcso­portnak, a vezető szerepet természetszerűleg átvette volna. Ennek tudatában a régi magyar határokat el voltunk határozva, őfelsége teljes hozzájárulása mellett a végletekig védelmezni. Miután ellenséges katona Magyarország területén nem állott, terüle­tünkre a nagyhatalmak egyik része sem vágyako­zott, s a mai kisantant teljesen fegyvertelen volt, kedvező eredményt várhattunk, ha ügyes politikával a nagyhatalmak bizalmát megnyerjük és a had­sereg maradványait megmentjük és együtt tartjuk. A belső nemzetiségi kérdésre vonatkozólag azt a kísérletet akartam tenni, hogy nem lehet-e azt a Wilson-elvek értelmében egész Európában biztosított kisebbségi jogot törvényes megállapítása által meg-­­oldani, s a Wilson elvei alapján biztosított minori­tási jogokat egyenlő nemzetközi védelem alá állí­tani, nehogy egyes szomszédállamok speciális be­avatkozási jogot szerezzenek a mi belügyeinkbe és mi Törökország sorsára jussunk. De miképpen akarjuk elérni ezeket a célokat, ha nem vezeti akciónkat egy közös gondolat, ha a béketárgyalások vezetésénél ellentétes szenvedélyek érvényesülnek és nemcsak ellenségeinkkel kell meg­küzdenünk, hanem a monarchiát alkotó tényezők egymás ellen is törnek és egymás ellen használják fel összeköttetéseiket? Őfelsége teljesen egyetértett velem abban, hogy két, sőt esetleg több külügymi­niszter két, sőt esetleg több ellenséges programmal nem léphet a békekonferencia elé. A közös ural­kodó ez esetben nevetséges és tehetetlen helyzetbe kerülne, a monarchia halálos ítéletet állítana ki ön­magáról. Ezért a közös külügyminiszter állásának fenntartását a békekötés végéig elkerülhetetlennek tartottuk. Magyarország és Ausztria manifesztum által alapított államainak befolyását két módon gondol­tuk biztosítani: először azzal, hogy a békefeltétele­ket, a követendő politikát, a külügyminiszter az illető kormányokkal tartozik közösen megállapítani; másodszor, hogy a kormányoknak állandó képvi­selőjük legyen a külügyminisztériumban, aki a béke­tárgyalásoknál jelen van, s az illető államok érde­keinek megóvásáról gondoskodhatik. A külügyminisz­teri képviselet végleges és rendszeres megoldása akkorra maradna, amikor az új monarchia össze­állítása meg volna állapítva és ha a helyzet meg­­engedné, hogy az összes érdekelt tényezők teljes nyu­godtsággal oldják meg ezt a nehéz kérdést. De minden erőfeszítésünk hiábavaló lenne, s vesztünket meg nem akadályozhatnánk, ha Bu­dapest, vagy Bécs forradalom martalékjává válnék. Ha, amikor a legnagyobb elővigyázat, ügyesség, össz­működés szükséges, forradalmi tapasztalatlanság, könnyelműség, lelkiismeretlenség, vad szenvedély és széthúzás jutna vezető szerephez. Ha egyes osztá­lyok letörése, vagyonfosztás, régi utópiák, veszélyes experimentumok, gyors és egyszeriben való megva­lósítása tűzetnék napirendre és szorítaná háttérbe a külügyi kérdéseket. Ezért a legfontosabb feladat volt Ausztriában és nálunk olyan kormányt keresni, amely a forradalmat vissza képes szorítani. Ausztriában már befejezett tény előtt álltam Lammasch kinevezése előtt. Nálunk olyan kormányt kellett keresni, amely nem vörös posztó a balpárt­nak, vele harmóniában tud és akar élni, ha csak lehet, őt bevonja a kormányalakításba. Olyan koalí­ciós kormányr­a volt szükségünk, amely bátran ha­lad a reformok útján, ha kell merész, de abszolút megbízható vezetés alatt áll, nem fut a népszerűség után, nem hagyja magát tolatni a momentán han­gulat által és kész, ha kell a forradalmat vaskézzel elfojtani. Én e célból elsősorban Hadik Jánost hoz­tam javaslatba. A király készségesen hozzájárult, csak azt kívánta, hogy a megbízás gyors legyen, nehogy az interregnum alatt vérszemet kapjon a forradalom, megerősödjék az anarchia csírája. Ha­dikban a szociáldemokraták bíztak. Ő mindig a re­formok embere volt. Én reméltem, hogy amint a nye­regben ül, erélyes is lesz. Tudtam és láttam, hogy nap-nap mellett nő azoknak a száma, akik Károlyit kívánták az ügyek élén látni. Én azonban az ő miniszterelnökségét sú­lyos­­hibának tartottam. Károlyi az ő emlékirataiban azt írja, hogy, am­ikor az erdélyi havasok­­közt együtt vadásztunk és Ugron Gábor a szarvasbőgés közt az­­zal a hírrel keresett fel, hogy a bolgárok letették a fegyvert, én teljesen letörtem és azt mondtam, hogy­­most már neki kell a hatalmat átvenni, cso­t ő ment­heti meg a hazát, nekem ütött az órám. Én vissza fogok vonulni. Azután azonban Károlyi szerint éjjel­nappal gyúrtak barátaim és ér­, „a legyöngült ideg­zetű ember", most már hallani sem akartam Ká­rolyi és pártjának érvényesüléséről. Károlyit emlé­kező tehetsége vagy elhagyta, vagy akkor is félre­értett már. Én­­sohasem mondtam a fentebbieket, so­hasem gondoltam arra, hogy Károlyi és pártja vegye át egyedül a hatalmat. Azt tartottam és azt mondtam Károlyinak, hogy az események neki kedveznek, ne­­ki látszanak igazat adni, működjék össze a többi párttal. Ő feltétlenül sokat használhat, ha híveit visszatartja a túlzástól és talán azzal is elősegíti ügyünket, ha azt a befolyást, amellyel esetleg antant­­körökben bír, a nemzet hasznára gyümölcsözteti. Azt is mondottam és mondhattam, hogy ha együtt megmentjük azt, ami még megmenthető, én úgyis vissza fogok vonulni; az új helyzetben úgysem fo­­gom magam jól érezni, a többi régi politikusokkal együtt. Nagy előnybe kerülnek majd azok, akiknek "­a politikája felé kellett a fejlődésnek irányulnia. És k kabinetalakítá­sokkal nem foglalkoztam és egy per­ecig sem vártam az ország megmentését attól, ha ő és párthívei jutnak uralomra. " A véletlen szeszélye úgy akarta, hogy amig Ká­rolyi, úgy látszik, azt hitte, hogy én az ő érdekében­­­jánlok félreállani, addig én és a vadászaton jelen ".volt többiek azt a benyomást és reményt meríthettük,­­hogy Károlyi hajlandó velünk menni, hajlandó a pártérdekeket félretevő koncentrált erőfeszítésre. Az volt a benyomásunk, hogy a katasztrófa feléb­resztette Károlyiban a komoly felelősségérzetet , mem­ akarta egyedül vállalni a nehéz helyzetben a felelősséget. Amennyiben, persze pártjával bírni fog. És Károlyi csalódik abban is, hogy engem éjj­­el-nappal az ő ellenségei gyúrtak és befolyásoltak. Ellenkezőleg. "Azt láttam, hogy napról-napra szapo­rodott az ő tá­bora és inkább abból az irányból töre­kedtek sokan befolyásolni, hogy adjak szabad kezet Károlyinak. Olyanok is feléje láúzódtak, talkiék addiig utálták és féltek tőle. Emelkedő napnak mindenü­tt nálunk azonban különösen­­sok a híve. De eagem­­nem is lehetett e percekben befolyásolni. Rendesen, amikor­ párttaktikáról volt szó, hallgattam barátaim­ és környezetem kívánságára és tanácsára. Egy párt­inak a politikáját nem állapíthatja meg egyedül a vezér. Azt csak a párt és a vezér együtt tehetik meg. Ez esetben azonban ,a nemzet létéről volt szó, leg­életbevágóbb érdekei forogta­k kockán. El voltam­­határozva, hogy egy talpalatnyit sem engedek meg­győződésemből s inkább összezuhatom a helyes úton, minthogy a többséggel győzzek, ha ennek ordn­zsla­­tát veszélyesnek tartom. Károlyira és pártjára pedig Magyarország sor­osát sohasem m­ertem volnna rábízni, legkevésbbé a­­végveszély perceiben. Igaz ugyan, hogy az ő régi­­program­mj­ának meg kellett valósulnia. De nem, azért, mert a nemzet belátta, hogy neki igaza volt, mert a szentlélek mindnyájunkat megszállt, hanem­ azért, mert azok az ellenségeink kerültek felül, akik­ mindazt, ami a magyarságot erősíti, le akarták rom­bolni. De épen azért a legnagyobb elővigyázattal, konzervatív­­szellemben, tősgyökeres magyar érzés­sel,, a magyar állam életfeltételeinek szeretetteljes gondozásával­­kellett mindazt megvalósítani, ami el­kerülhetetlen volt a momentán­­helyzetben. Károlyi­tól és pártjától pedig a túlzott, vakmerőséget, játé­­kos szellemet vártam. Károlyit sokan már abban az időben hazaáru­lással vádolták. Én sohasem tartottam őt ilyenre ké­pesnek. Egy percig sem hittem például, hogy a pólai tengeri lázadást ő készítette volna elő. Őt sokan te­hetségtelen, dilettáns politikusnak tartották, pedig sok érték volt benne. Megvolt benne az államférfiak­nál szükséges fantázia, áttekintés, érzék a dolgok belső összefüggése iránt. Sokat tanult az utóbbi idő­ben, szenvedéllyel foglalkozott a politika nagy és ko­moly kérdéseivel, sőt többet, mint nálunk szokásos, sokat dolgozott, fáradhatatlan volt. De ezen tulajdon­ságai dacára, sőt ezen tulajdonságai miatt is nagyon tartottam az ő befolyásától, ő volt a legambiciózu­­sabb politikus, akivel valaha találkoztam. Nem volt rendjel­vadász, cimi­ajhász, mint annyi más nálunk, de sajnos, világtörténelmet akart csinálni. Sajnos, teljhatalom után vágyódott, első akart lenni, nagy dicsőséget akart szerezni. Ehhez pedig nem volt elég tehetsége. Ambíciója nagyobb volt képességeinél. Ő aligha akart forradalmat csinálni, de ambíciója, vér­mérséklete, veleszületett hajlandóságai, akarata nél­kül is forradalmárrá tették, amint a helyzet, a há­ború lefolyása és a kormányok hibái a forradalmat előkészítették, ő szerette az izgalmat, kártyás termé­szetű volt a politikában is és csak forradalmi idők­ben élte ki magát teljesen. Károlyi nem volt meggyőződéses köztársasági sem, de éreztem, hogy nem fog azzal az önuralomm­­al bírni, hogy ne nyúljon a köztársasági elnökség után, ha az alkalom kedvez neki. Kötelességemnek tartottam a királyt figyelmeztetni arra, hogy nem hiszem ugyan, hogy Károlyi hazudna tudatosan, a­mikor magát hűnek vallja vele szemben, de azért ő nem lesz képes a kísértésnek ellentállani, hogy ne lépjen Kossuth örökébe, ha a körülmények azt meg­engedik. Károlyi természeténél fogva nagy gyűlölő, bosszú után vágyódó. Nem bocsájt meg sem­mit. Azt a nagy utat, amelyet be kellett futnia Károlyi Sándor olda­láról egészen addig, hogy K­unfi és Jászi vezére le­hessen, ezt a nagy utat radikális gondolkozási mód­ja, változó és fejlődő meggyőződésein kívül csak am­bíciója és a Tisza-gyűlölet, a Tisza elleni küzdelem tették lehetővé. Aligha csalódom, ha jórészt nagyra­vágyásának tulajdonítom, hogy mindig kezdettől az ellenzék azon árnyalatához csatlakozott, amelyben a legkönnyebb volt a vezérséget elérni: a legradikáli­sabb 48-asok árnyalatához. S ezt a pártot a Tisza elleni harc vezette mindig radikálisabb irányba. Jó­részt ez vezette az antant karjai közé is. Károlyi Tiszát és rendszerét csak a német szö­vetséggel együtt vélte letörhetőnek. A németek iránt nem érzett soha igazi rokonszenvet, mindig közelebb állott a franciákhoz, vérmérséklete és szimpátiája révén, mint a németekhez. De csak Tisza miatt kez­dett aktív németellenes politikát. Jól emlékszen Ti­sza elleni elkeseredésének egyik forrpontjára. Engem az influenza ágyban tartott, Károlyi Mihály, ha nem csalódom, öcsével, Józseffel, az országgyűlésből jött hozzám, ahonan Tisza kilökette. Károlyi a d­ü­htől sírva fakadt és azt mondta: bármi történjék, ő át­gázol Tiszán, összezúzza őt és a pártját, fényes bosz­szút vesz magának. Meg is tette. Szenvedélyét, am­bicóját, uralkodásra hajlandó mentalitását annál veszélyesebbnek tartottam min­dig, mert nézetem szerint harcmodorát nem korlá­tozta szigorú politikai erkölcs. Hányszor mondta ne­l­eföl, hogy a politika nem lovagjáték hogy a politi­kában minden eszköz jó, amely célhoz vezet Hogy a politikában csak egy cél lehet: a siker. Soha se lesz nagy államférfiú, aki skrupulizál. Akkor én ez­zel szemben atyám példáját hoztam fel. Nyilván­valóan ez sem győzte őt meg, az volt az ő hite, hogy A

Next