Pesti Hírlap, 1924. július (46. évfolyam, 129-155. szám)

1924-07-01 / 129. szám

lini miniszter­elnök javaslatára közoktatásügyi mi­niszterré Gaza szenátort, földmivelésügyi minisz­terré Nava szenátort, közmunkaügyi miniszterré pe­dig Sarrocchi képviselőt nevezte ki. A gyarmatügyi tárcát, amelyet ideiglenesen a miniszterelnök vállalt m­ásgára, Lanza di Sc­alea képviselőre bízták. Az uj miniszterek­­holnap teszik le az esküt a király kezeibe. PESTI HÍRLAP 1924. julius 1. k"ad á­f. Hogyan született meg a szerb ultimátum? Báró Musulmn követnek, az ultimátum fogalmazójának emlékiratai. — Gróf Tisza István Szerbia integritásának és szuverenitásának biztosítását kivánta. Bécs, jún. 30. (A Pesti Hírlap bécsi tudósítói­­tól.) Báró Musutin követnek, a volt osztrák-magyar külügyminisztérium osztályfőnökének, most­­jelennek meg az emlékiratai. Báró Musulin volt az, aki meg­fogalmazta a végzetes belgrádi ultimátumot, részt­vett a háborút megelőző összes titkos tanácskozáso­kon és ily sok szenzációs leleplezéssel szolgálhat. A Pesti Hírlap bécsi tudósítójának már mostan, a könyv megjelenése előtt módjában van épen azt a részletet közölni, amely az ultimátum előzményeivel foglalko­zik és sok tekintetben történelmi kutforrás jelentősé­gével bír.. A külügyminiszter nevében — írja többek közt báró Musulin — megbízást kaptam, hogy a szarajevói per anyaga alapján fogalmazzak meg egy jegyzéket, amely Szerbiával szemben a június 28-i trónörökös­gyilkosságért való morális felelősség kapcsán bizo­nyos követeléseket támaszt a nagyszerb agitáció jö­vőbeli elnyomására vonatkozólag. Ezt a feladatot részben ugyanabból az okból biztak rám, mint annak idején a külügyminisztérium keleti referátusát. Biztak ugyanis formális képessé­geimben és statisztikai gyakorlottságomban. A má­sik ok, hogy engem bíztak meg a Szerbiához inté­zendő jegyzék előkészítésével, tisztán véletlen és kül­sőseget­. Báró Flotov, a keleti osztály akkori főnöke, akihez a szerb ügyek tartoztak és akinek így ezt a munkát el kellett volna végeznie, szabadságon volt és szabadságáról az események ellenére sem tért vissza. Megfogalmaztam az első tervezetet, amely csak arra volt szánva, hogy további tárgyalások számára alapként szolgáljon. A monarchia mértékadó ténye­zőinél közben nyilván a nézetek tisztulása következett be, az volt a vélemény, hogy egy pusztán szerb ígére­tekkel megelégedő jegyzék n­em fogja meg­javítani a­ helyzetet. Szerbia, ha nem kivonnak tőle konkrét dolgokat és nem ellenőrzik ezek teljesítését, mindent szívesen megígér éz az ígéretet ép oly kevéssé fogja megtartani, mint 1909-ben. Ezért arra a határozatra,­yítottam, hogy Szerbiától nemcsak bizonyos ígére­teket, hanem bizonyos cselekvéseket is kell követel­nünk. Erre elkészítettem a jegyzék második fogalmaz­ványát egy bevezetéssel, amely utalt a Szerbia részé­ről 1969-ben adott ny­ilatkozatra és egy csomó köve­telési pontra, amelyeket számomra külön készítettek el. A második fogalmazvány volt a kiinduló pontja a további tervezeteknek és különböző bizalmas közös miniszteri értekezleteknek, amelyeken, mint a jegy­zék fogalmazója, részt vettem és amelyeken a jegyzék végleges megfogalmazására és az egyes pontokra vo­natkozólag részletes, beható utasításokat kaptam. Ma, amikor visszaemlékezéseimet tisztán emlé­kezetből írom­, nem vagyok abban a helyzetben, hogy elmondjam, miként illeszkednek be ezek a bizalmas miniszteri értekezletek — három vagy négy volt — az 1914. júl. 7-én és 19-én megtartott minisztertaná­r csak kereteibe. Amennyire azonban visszaemlékezem,­­ a miniszteri értekezletek vezető motívuma az volt,­­ hogy a monarchiának a jegyzékelküldésből mind­enek-I előtt tényleges hasznot kell húznia, másodszor, hogy­­ a monarchia és Szerbia között fennálló bizonytalan­­­ságnak minden körülmények között véget kell vetni,­­ vagyis, ha Szerbia a felállítandó kit er­meléseket nem­­­ fogadja el, úgy nem marad más hátra az ultima­­ rationál — itt jutott először kifejezésre egy háborús­­ bonyodalom lehetősége — és harmadszor, ha sor is kerül a Szerbiával való háborúra, úgy ennek területi­­ integritásának és szuverenitásának csorbuthalatlan-s­nak kell maradnia. Evvel kapcsolatban néhány, a listóriai igaz­ságnak megfelelő tényeket kell leszögeznem: A ma­napság meglehessen elterjedt legenda szerint gróf T­iza Istvánnak már eleve aggályai voltak a jegy­zék-tervezettel szemben. Ezzel szemben megállapít­hatom, hogy gróf Tisza István nén tanúsított ellen­zéki magatartást a jegyzék­tervezettel szemben, ha­nem csak néhány pontra vonatkozólag ajánlott mó­dosításokat, amelyeket a többi miniszterek a leg­készségesebb módon akceptáltak. Másrészt azonban tény, hogy mindenekelőtt gróf Tisza István volt az, aki síkra szállott azért az elvért hogy Szerbia terü­leti integritását és szuverenitását a legkomolyabb esetben is meg kell óvni. Kértyszerűtve vagyok megállapítani azt is, hogy habár a jegyzék szövegezése az el­s­ő fogalmaz­vánnyal szemben egyre erélyesebb és élesebb lett, a bizalmas miniszteri értekezleteken­ sohasem jutott kifejezésre az a gondolat, hogy c. jegyzék feltételeit úgy kell megfogalmazni, hogy Szerbia ezeket ne­ fogadhassa el. Ellenkezőleg — természetesen csak arról beszélhetek, amiről tudok és amit magam hal­lottam — a követelési lista minden egyes pontjának, illetőleg a Szerbiához intézendő határidőhöz kötött jegyzéknek formulázásánál mindig megtárgyal­tuk, vájjon Szerbia elfogadja-e, illetve elfogadhat­ja-e ezeket a követeléseket és minden egyes esetben csak akkor fjeztü­k be a szakasz fogalmazását, ha erre a kérdésre már előzőleg igennel lehetett felelni. Az asszony bólintott. A bábjátékos ajkán ha­lovány mosoly rezzent. — És megittasultam a saját műv­észetemtől... ó, én kicsi bábjaim! Hogy hajlongtak, milyen sza­bályosan, kimérten és előkelően mozogtak, mint a régi világok levendula-illatos dámái.. .• Én kicsi, kopott bibábóim! Bohózatokat rögtönöztem velük és drámákat csináltam, hogy nem egyszer még meg is könnyezte a publikum... Szellemet, fortélyt, száz­féle ügyességet és fordulatot vittem apró színjáté­kaimba, míg végre kifáradtam és meggörnyedtem Bent, a kicsi bábszínpad alatt... Állott még a nap az égen. Nem akart meg­halni, még aranyréten lángolt. A bábjátékos sóhaj­tozott. — A kenyérért meg kell küzdeni... Ez a leg­keservesebb harc. Mindenki azt adja érette cserébe, ami a legdrágább neki: a szántóvető a verejtékét, a kézműves az izomerejét, a hivatalnok az ifjúságát, a művész a szellemét, a nő a csókját, a kis marionett­­pedig a cifra színét... mert a kicsi bábok is élnek és elkopnak szegénykék... Minden bábjátékos tudja ezt. És semmi sem tud úgy hozzánőni a szív­hez, mint egy kicsi marionett... Tudod-e, Rita? Az asszony szomorkásan mosolygott. — Megkoptak kicsi bábjaim és velük együtt jén is ... — beszéli föl az égre, remegő ajkával a bábjátékos. — De tán még élhettem volna csendes öregségben, mint kivénhedt harcos vándorúton, •panasztalanul éhezve, míg meghúzódhattam volna valahol egy zugban... a kór azonban megemésztett, a bánat és a mámor, hogy inni kezdtem azóta, mióta... Tiulod-e, hogy mióta. Riza? — Amióta meghalt a gyermek ... — Meghalt... — jajdult föl a bábjátékos. — Egy volt, ezt is elvette az Isten ... Azt akartam, hogy ne legyen belőle is zsíbjátékos, de meghalt, mert szegénynek bábjátékos volt az apja és nem tudta kellően gondozni... Hurcoltam magammal esőben, sárban, hóban, forróságban - csak bűzhödt korcsmákban vagy istállókban hajthatta pihenőre árva fejecskéjét... Nem volt neki kalácskája, fejecs­kéje, mint más boldog gyereknek, csak tzenvetett éhezett, mosolygott szegényke, mikor könnyes ar­cunkat végigcsókolgatta ... Őrző-angyala az éhség volt, vezető-angyala a bujdosás... és emlékszel-e, mikor egy lucskos, őszi este, leütötte szegénykét a láz ... Emlékszel-e? Az asszony elfordult, ne lássa az ura, hogy sir. Valahonnan a bokorból melodramatikus kísé­retet fütyörészett a bábjátékos beszédéhez a fekete rigó. — Zuhogott az eső és bevert a kocsiszínbe, ahol akkor meghúzódtunk. Aznap nem tudtunk játszani, nem is volt pénzünk és én mégis orvosért futottam, m­ert bíztam az Istenben és hittem az emberszeretetben ... És jött az orvos. A gyermek már haldoklott... Az orvos megnézte. De tégedet is megnézett, mert akkor te még szép és üde voltál... Az asszony szemén rémület rángadozott. Szól­ni akart, de intett, az ura. — Nincs sok időm ... engedd ... — zihálta csendesen. — Igen ... édes Rita.. . Nem volt pén­zünk patikára és megsajnált az orvos .. . Azt mon­dotta, menj el vele a patikába ... Én akartam menni, de intett, hogy te menj, mert utasításokat is akar adni, és az asszony jobban meg tudja jegyez­ni, mint a férfi ... Ott maradtam hát kis betegünk­kel, mert biztam benned, és vártunk, vártalak so­káig ... Emlékszel-e? — Emlékszem... — suttogta és nyűtt alakja megroskadt a fűben. A bábjátékos arcán hajnalzott a láz. — Visszajöttél s nálad volt az orvosság. Le­ültél a gyermek mellé és azt mondottad, pénzt is adott az orvos, mert dúsgazdag ember és meg­könyörült a nyomorúságunkon ... Egy arany volt a tenyeredben ... a gyermeknek ... élelemre... Zokogásba törtél, bennem pedig némán őrjöngött a kétségbeesés ... Az asszony az arcát eltakarta." A bábjátékos szürkén, fájdalom nélkül folytatta: — Négy napig élt a gyermek a kocsiszínben. Az arany sem mentette meg... Amikor kikísértük a temetőbe, akkor éjjel meg akartalak ölni. Meg­szántalak. Zsibbadt álmodban is könnyes volt a­ szemed, hogy meghalt a gyermek, és hogy kárba veszett minden, amit áldozatul hoztál érette... Az asszony följajdult. — Ne sirj, Riza... Nem voltál te bűnös, csak anyai szived áldozata ... Ne sirj, mert akkor meg sem tudok halni... Nem azért mondom el, hogy megbántsalak, hanem hogy megnyugtassalak, mert én neked még akkor megbocsátottam ... Nem azért mondtam el... hogy kínban roskadozz előttem, hanem azért, hogy... amiatt sohase vádoljon a lelkiismeret, én édesem ... Állott a nap az égen, nem akart meghalni, holott már homályba veszett napkelet. A bábjáté­kos a végső erejét összeszedte és felült, ónszin bo­rongott az arcán. Csak a szeme lángolt. Magához vonta a szegény megtévedtet. Alig tudott már szólani. — Ezért ittam én ... de nem baj... Minél többet ittam, annál jobban szerettelek... Bocsáss meg nekem... Ne sírj... Nem hagy el az Isten téged... ő nem felejtette el a te nagy áldozato­dat ... Ne sírj... A kicsi bábok majd megszerzik neked a kenyeret Elhanyatlott az üres mezőben Az asszony föléje hajolt. — Dalolj nekem ... szóljon a sípláda ... ég add ide a kedves bábokat... hadd még egyszer egy komédiát... utoljára... Fölkelt az asszony és a batyujából kivette Csernez Palit meg Paprika Jancsit, a két elválaszt­hatatlan komát, aztán a sípládát föltette a hevede­res állványra és a rozoga hangszer lelkében sírni kezdett a régi kuplé. Szövegét csinálta, aki most a földön fekszik... Volt egyszer egy Paprika Jancsi. Csernez Pali volt a barátja. Vándorlás közben bevetődtek Egy kurtakocsm­a udvarába. . Törten, busán hangzott a­ dal. Carmen lugubre« A bábjátékos lágyan nevetett 6 erőtlen ujjai közt Pasics Kit választásosd­at ada.rt. Belgrád, jun. 30. P­asics miniszterelnök veldesi utazásával kapcsolatos politikai körök nem tartják kizártnak, hogy a miniszterelnök a kormány lemon­dásának újabb felajánlásával a koronát a parlament feloszlatására bírja. Miután a vezető politikusok közül már csak Pasics és Pribicsevics vannak a centralisz­tikus kormányrendszer fenntartása mellett, a koro­nának, amely ugyancsak a jelenlegi, politikai kurzus megváltoztatása ellen van, nem maradna más vá­lasztása, mint teljesíteni Pasics miniszterelnöknek az új választások elrendelésére vonatkozó követelését. Kizárták a magyar szót az erdélyi iskolák érettségi vizsgálatairól Anghelescu miniszter legújabb rendelete a magyar nyelv ellen. (A Pesti Hírlap tudósítójától.) Az erdélyi ma­gyarságnak egy pillanatnyi nyugta sincs. Egyik izoga­lom még el semn csillapodott a kormányrendele­lekkel agyonsanyargatott nép lelkében, már gon­doskodik valamelyik miniszter arról, hogy hangot, tipró intézkedéssel nem álljon be szünet a korbács­ütések sorozatában. Anghelescu közoktatásügyi miniszter most közvetlenül a tanév berekesztése előtt rendeletet, küldött széjjel, mely a tanév érettségi vizsgálati rendszerét szabályozza. Megszokott, szomorú szoká­sa a közoktatásügyi kormányzatnak, hogy alapvető módosításait a tanév közben adja ki és ezzel bizony­­­talanságot, zavart támaszt az iskolai életben, így tör­tént ez most is. Az érettségi vizsgákat Erdélyben, az 1923 évi rendelettel még tavaly szeptem­berben eltörölte a­ kormány és helyébe a régi időbeli abszolváló vizs­gát tette, amely írásbeli és szóbeli értekezésből és kollokviumból áll. Ebben a rendelet­ben kilátásba­ helyezte a miniszter, hogy a részletes rendelet ide­jében tájékoztatni fogja az iskolákat a további teen­dőkről. Most az utolsó pillanatban tudta meg a magyar ifjúság, h­ogy ismét eltiltották az anyanyel­ve használatát és hogy egy újabb lépés történt a magyar nyék teljes megfojtására. A tavalyi rendelet általánosságban úgy intéz­kedett, hogy az írásbeli vizsgálat, tételeit csak a ro­mán irodalomból és a romá­n történelemből szabad választani, te­hát a vizsga nyelve román, de a szó­beli vizsgán az értekezés alkalmából csak a­ román irodalomból, tört­éne­lemből, földrajzból és alkot­mánytanból román nyelven kell felelnie a­ tanuló­n­ak, a többi tárgyból anyanyelvén vizsgáztatandó. A legutolsó napon kiadott, részletes rendelet sze­rint már egy árva szónak sem szabad magyarul el- '*­ hangzania, mert a rendelet szerint a szóbeli "} vizsga összes tárgyait, teljes egészükben ro­mán nyelven kell kérdeznie a tanárnak és a tanuló disszertációját román nyelven köte­les elmondani, sőt kisegítésül sem, használ­hatja anyanyelvét. Ez annál sérelmesebb, mert eddig a már emlí­tett tárgyakon kívül a többi tárgyat magyar nyel­ven tanították eddiig és most, a vizsgáztatásnak ro­mán nyelvűnek kell lennie és ezzel a lépéssel még nem áll meg a miniszter ,a magyarság a békeszer­k­ződésekben biztosított jogaina­k elkobzásában. Még­ tovább megy, hogy teljes gyűlöletét az magyar iskola iránt megmutassa. A református középiskolákban eddig a­ sok év­százados, ősi alkotmányos jognál fogva egyházi ki­küldött elnökölt az érettségi vizsgálatokon. Most a miniszter miniszteri biztost delegált a vizsgákra, aki­nek természetesen az a legfőbb kötelessége, hogy a magyar szó elhangzását akadályozza meg. Az erdélyi magyarság lel­ke mélyéig fölhábo­rodva fogadta Anghelescu miniszternek ezt „a nerei lélekből fakadt rendelkezését", mert a magyar ifjak a legjobb akarat mellett sem tudhatnak annyi­ra ma még románul, hogy ezen a nyelven tart­tartsanak szabad értekezést. JJ S­­t

Next