Pesti Hírlap, 1924. július (46. évfolyam, 129-155. szám)
1924-07-01 / 129. szám
lini miniszterelnök javaslatára közoktatásügyi miniszterré Gaza szenátort, földmivelésügyi miniszterré Nava szenátort, közmunkaügyi miniszterré pedig Sarrocchi képviselőt nevezte ki. A gyarmatügyi tárcát, amelyet ideiglenesen a miniszterelnök vállalt másgára, Lanza di Scalea képviselőre bízták. Az uj miniszterekholnap teszik le az esküt a király kezeibe. PESTI HÍRLAP 1924. julius 1. k"ad áf. Hogyan született meg a szerb ultimátum? Báró Musulmn követnek, az ultimátum fogalmazójának emlékiratai. — Gróf Tisza István Szerbia integritásának és szuverenitásának biztosítását kivánta. Bécs, jún. 30. (A Pesti Hírlap bécsi tudósítóitól.) Báró Musutin követnek, a volt osztrák-magyar külügyminisztérium osztályfőnökének, mostjelennek meg az emlékiratai. Báró Musulin volt az, aki megfogalmazta a végzetes belgrádi ultimátumot, résztvett a háborút megelőző összes titkos tanácskozásokon és ily sok szenzációs leleplezéssel szolgálhat. A Pesti Hírlap bécsi tudósítójának már mostan, a könyv megjelenése előtt módjában van épen azt a részletet közölni, amely az ultimátum előzményeivel foglalkozik és sok tekintetben történelmi kutforrás jelentőségével bír.. A külügyminiszter nevében — írja többek közt báró Musulin — megbízást kaptam, hogy a szarajevói per anyaga alapján fogalmazzak meg egy jegyzéket, amely Szerbiával szemben a június 28-i trónörökösgyilkosságért való morális felelősség kapcsán bizonyos követeléseket támaszt a nagyszerb agitáció jövőbeli elnyomására vonatkozólag. Ezt a feladatot részben ugyanabból az okból biztak rám, mint annak idején a külügyminisztérium keleti referátusát. Biztak ugyanis formális képességeimben és statisztikai gyakorlottságomban. A másik ok, hogy engem bíztak meg a Szerbiához intézendő jegyzék előkészítésével, tisztán véletlen és külsőseget. Báró Flotov, a keleti osztály akkori főnöke, akihez a szerb ügyek tartoztak és akinek így ezt a munkát el kellett volna végeznie, szabadságon volt és szabadságáról az események ellenére sem tért vissza. Megfogalmaztam az első tervezetet, amely csak arra volt szánva, hogy további tárgyalások számára alapként szolgáljon. A monarchia mértékadó tényezőinél közben nyilván a nézetek tisztulása következett be, az volt a vélemény, hogy egy pusztán szerb ígéretekkel megelégedő jegyzék nem fogja megjavítani a helyzetet. Szerbia, ha nem kivonnak tőle konkrét dolgokat és nem ellenőrzik ezek teljesítését, mindent szívesen megígér éz az ígéretet ép oly kevéssé fogja megtartani, mint 1909-ben. Ezért arra a határozatra,yítottam, hogy Szerbiától nemcsak bizonyos ígéreteket, hanem bizonyos cselekvéseket is kell követelnünk. Erre elkészítettem a jegyzék második fogalmazványát egy bevezetéssel, amely utalt a Szerbia részéről 1969-ben adott nyilatkozatra és egy csomó követelési pontra, amelyeket számomra külön készítettek el. A második fogalmazvány volt a kiinduló pontja a további tervezeteknek és különböző bizalmas közös miniszteri értekezleteknek, amelyeken, mint a jegyzék fogalmazója, részt vettem és amelyeken a jegyzék végleges megfogalmazására és az egyes pontokra vonatkozólag részletes, beható utasításokat kaptam. Ma, amikor visszaemlékezéseimet tisztán emlékezetből írom, nem vagyok abban a helyzetben, hogy elmondjam, miként illeszkednek be ezek a bizalmas miniszteri értekezletek — három vagy négy volt — az 1914. júl. 7-én és 19-én megtartott minisztertanár csak kereteibe. Amennyire azonban visszaemlékezem, a miniszteri értekezletek vezető motívuma az volt, hogy a monarchiának a jegyzékelküldésből mindenek-I előtt tényleges hasznot kell húznia, másodszor, hogy a monarchia és Szerbia között fennálló bizonytalanságnak minden körülmények között véget kell vetni, vagyis, ha Szerbia a felállítandó kit ermeléseket nem fogadja el, úgy nem marad más hátra az ultima rationál — itt jutott először kifejezésre egy háborús bonyodalom lehetősége — és harmadszor, ha sor is kerül a Szerbiával való háborúra, úgy ennek területi integritásának és szuverenitásának csorbuthalatlan-snak kell maradnia. Evvel kapcsolatban néhány, a listóriai igazságnak megfelelő tényeket kell leszögeznem: A manapság meglehessen elterjedt legenda szerint gróf Tiza Istvánnak már eleve aggályai voltak a jegyzék-tervezettel szemben. Ezzel szemben megállapíthatom, hogy gróf Tisza István nén tanúsított ellenzéki magatartást a jegyzéktervezettel szemben, hanem csak néhány pontra vonatkozólag ajánlott módosításokat, amelyeket a többi miniszterek a legkészségesebb módon akceptáltak. Másrészt azonban tény, hogy mindenekelőtt gróf Tisza István volt az, aki síkra szállott azért az elvért hogy Szerbia területi integritását és szuverenitását a legkomolyabb esetben is meg kell óvni. Kértyszerűtve vagyok megállapítani azt is, hogy habár a jegyzék szövegezése az első fogalmazvánnyal szemben egyre erélyesebb és élesebb lett, a bizalmas miniszteri értekezleteken sohasem jutott kifejezésre az a gondolat, hogy c. jegyzék feltételeit úgy kell megfogalmazni, hogy Szerbia ezeket ne fogadhassa el. Ellenkezőleg — természetesen csak arról beszélhetek, amiről tudok és amit magam hallottam — a követelési lista minden egyes pontjának, illetőleg a Szerbiához intézendő határidőhöz kötött jegyzéknek formulázásánál mindig megtárgyaltuk, vájjon Szerbia elfogadja-e, illetve elfogadhatja-e ezeket a követeléseket és minden egyes esetben csak akkor fjeztük be a szakasz fogalmazását, ha erre a kérdésre már előzőleg igennel lehetett felelni. Az asszony bólintott. A bábjátékos ajkán halovány mosoly rezzent. — És megittasultam a saját művészetemtől... ó, én kicsi bábjaim! Hogy hajlongtak, milyen szabályosan, kimérten és előkelően mozogtak, mint a régi világok levendula-illatos dámái.. .• Én kicsi, kopott bibábóim! Bohózatokat rögtönöztem velük és drámákat csináltam, hogy nem egyszer még meg is könnyezte a publikum... Szellemet, fortélyt, százféle ügyességet és fordulatot vittem apró színjátékaimba, míg végre kifáradtam és meggörnyedtem Bent, a kicsi bábszínpad alatt... Állott még a nap az égen. Nem akart meghalni, még aranyréten lángolt. A bábjátékos sóhajtozott. — A kenyérért meg kell küzdeni... Ez a legkeservesebb harc. Mindenki azt adja érette cserébe, ami a legdrágább neki: a szántóvető a verejtékét, a kézműves az izomerejét, a hivatalnok az ifjúságát, a művész a szellemét, a nő a csókját, a kis marionettpedig a cifra színét... mert a kicsi bábok is élnek és elkopnak szegénykék... Minden bábjátékos tudja ezt. És semmi sem tud úgy hozzánőni a szívhez, mint egy kicsi marionett... Tudod-e, Rita? Az asszony szomorkásan mosolygott. — Megkoptak kicsi bábjaim és velük együtt jén is ... — beszéli föl az égre, remegő ajkával a bábjátékos. — De tán még élhettem volna csendes öregségben, mint kivénhedt harcos vándorúton, •panasztalanul éhezve, míg meghúzódhattam volna valahol egy zugban... a kór azonban megemésztett, a bánat és a mámor, hogy inni kezdtem azóta, mióta... Tiulod-e, hogy mióta. Riza? — Amióta meghalt a gyermek ... — Meghalt... — jajdult föl a bábjátékos. — Egy volt, ezt is elvette az Isten ... Azt akartam, hogy ne legyen belőle is zsíbjátékos, de meghalt, mert szegénynek bábjátékos volt az apja és nem tudta kellően gondozni... Hurcoltam magammal esőben, sárban, hóban, forróságban - csak bűzhödt korcsmákban vagy istállókban hajthatta pihenőre árva fejecskéjét... Nem volt neki kalácskája, fejecskéje, mint más boldog gyereknek, csak tzenvetett éhezett, mosolygott szegényke, mikor könnyes arcunkat végigcsókolgatta ... Őrző-angyala az éhség volt, vezető-angyala a bujdosás... és emlékszel-e, mikor egy lucskos, őszi este, leütötte szegénykét a láz ... Emlékszel-e? Az asszony elfordult, ne lássa az ura, hogy sir. Valahonnan a bokorból melodramatikus kíséretet fütyörészett a bábjátékos beszédéhez a fekete rigó. — Zuhogott az eső és bevert a kocsiszínbe, ahol akkor meghúzódtunk. Aznap nem tudtunk játszani, nem is volt pénzünk és én mégis orvosért futottam, mert bíztam az Istenben és hittem az emberszeretetben ... És jött az orvos. A gyermek már haldoklott... Az orvos megnézte. De tégedet is megnézett, mert akkor te még szép és üde voltál... Az asszony szemén rémület rángadozott. Szólni akart, de intett, az ura. — Nincs sok időm ... engedd ... — zihálta csendesen. — Igen ... édes Rita.. . Nem volt pénzünk patikára és megsajnált az orvos .. . Azt mondotta, menj el vele a patikába ... Én akartam menni, de intett, hogy te menj, mert utasításokat is akar adni, és az asszony jobban meg tudja jegyezni, mint a férfi ... Ott maradtam hát kis betegünkkel, mert biztam benned, és vártunk, vártalak sokáig ... Emlékszel-e? — Emlékszem... — suttogta és nyűtt alakja megroskadt a fűben. A bábjátékos arcán hajnalzott a láz. — Visszajöttél s nálad volt az orvosság. Leültél a gyermek mellé és azt mondottad, pénzt is adott az orvos, mert dúsgazdag ember és megkönyörült a nyomorúságunkon ... Egy arany volt a tenyeredben ... a gyermeknek ... élelemre... Zokogásba törtél, bennem pedig némán őrjöngött a kétségbeesés ... Az asszony az arcát eltakarta." A bábjátékos szürkén, fájdalom nélkül folytatta: — Négy napig élt a gyermek a kocsiszínben. Az arany sem mentette meg... Amikor kikísértük a temetőbe, akkor éjjel meg akartalak ölni. Megszántalak. Zsibbadt álmodban is könnyes volt a szemed, hogy meghalt a gyermek, és hogy kárba veszett minden, amit áldozatul hoztál érette... Az asszony följajdult. — Ne sirj, Riza... Nem voltál te bűnös, csak anyai szived áldozata ... Ne sirj, mert akkor meg sem tudok halni... Nem azért mondom el, hogy megbántsalak, hanem hogy megnyugtassalak, mert én neked még akkor megbocsátottam ... Nem azért mondtam el... hogy kínban roskadozz előttem, hanem azért, hogy... amiatt sohase vádoljon a lelkiismeret, én édesem ... Állott a nap az égen, nem akart meghalni, holott már homályba veszett napkelet. A bábjátékos a végső erejét összeszedte és felült, ónszin borongott az arcán. Csak a szeme lángolt. Magához vonta a szegény megtévedtet. Alig tudott már szólani. — Ezért ittam én ... de nem baj... Minél többet ittam, annál jobban szerettelek... Bocsáss meg nekem... Ne sírj... Nem hagy el az Isten téged... ő nem felejtette el a te nagy áldozatodat ... Ne sírj... A kicsi bábok majd megszerzik neked a kenyeret Elhanyatlott az üres mezőben Az asszony föléje hajolt. — Dalolj nekem ... szóljon a sípláda ... ég add ide a kedves bábokat... hadd még egyszer egy komédiát... utoljára... Fölkelt az asszony és a batyujából kivette Csernez Palit meg Paprika Jancsit, a két elválaszthatatlan komát, aztán a sípládát föltette a hevederes állványra és a rozoga hangszer lelkében sírni kezdett a régi kuplé. Szövegét csinálta, aki most a földön fekszik... Volt egyszer egy Paprika Jancsi. Csernez Pali volt a barátja. Vándorlás közben bevetődtek Egy kurtakocsma udvarába. . Törten, busán hangzott a dal. Carmen lugubre« A bábjátékos lágyan nevetett 6 erőtlen ujjai közt Pasics Kit választásosdat ada.rt. Belgrád, jun. 30. Pasics miniszterelnök veldesi utazásával kapcsolatos politikai körök nem tartják kizártnak, hogy a miniszterelnök a kormány lemondásának újabb felajánlásával a koronát a parlament feloszlatására bírja. Miután a vezető politikusok közül már csak Pasics és Pribicsevics vannak a centralisztikus kormányrendszer fenntartása mellett, a koronának, amely ugyancsak a jelenlegi, politikai kurzus megváltoztatása ellen van, nem maradna más választása, mint teljesíteni Pasics miniszterelnöknek az új választások elrendelésére vonatkozó követelését. Kizárták a magyar szót az erdélyi iskolák érettségi vizsgálatairól Anghelescu miniszter legújabb rendelete a magyar nyelv ellen. (A Pesti Hírlap tudósítójától.) Az erdélyi magyarságnak egy pillanatnyi nyugta sincs. Egyik izogalom még el semn csillapodott a kormányrendelelekkel agyonsanyargatott nép lelkében, már gondoskodik valamelyik miniszter arról, hogy hangot, tipró intézkedéssel nem álljon be szünet a korbácsütések sorozatában. Anghelescu közoktatásügyi miniszter most közvetlenül a tanév berekesztése előtt rendeletet, küldött széjjel, mely a tanév érettségi vizsgálati rendszerét szabályozza. Megszokott, szomorú szokása a közoktatásügyi kormányzatnak, hogy alapvető módosításait a tanév közben adja ki és ezzel bizonytalanságot, zavart támaszt az iskolai életben, így történt ez most is. Az érettségi vizsgákat Erdélyben, az 1923 évi rendelettel még tavaly szeptemberben eltörölte a kormány és helyébe a régi időbeli abszolváló vizsgát tette, amely írásbeli és szóbeli értekezésből és kollokviumból áll. Ebben a rendeletben kilátásba helyezte a miniszter, hogy a részletes rendelet idejében tájékoztatni fogja az iskolákat a további teendőkről. Most az utolsó pillanatban tudta meg a magyar ifjúság, hogy ismét eltiltották az anyanyelve használatát és hogy egy újabb lépés történt a magyar nyék teljes megfojtására. A tavalyi rendelet általánosságban úgy intézkedett, hogy az írásbeli vizsgálat, tételeit csak a román irodalomból és a román történelemből szabad választani, tehát a vizsga nyelve román, de a szóbeli vizsgán az értekezés alkalmából csak a román irodalomból, történelemből, földrajzból és alkotmánytanból román nyelven kell felelnie a tanulónak, a többi tárgyból anyanyelvén vizsgáztatandó. A legutolsó napon kiadott, részletes rendelet szerint már egy árva szónak sem szabad magyarul el- '* hangzania, mert a rendelet szerint a szóbeli "} vizsga összes tárgyait, teljes egészükben román nyelven kell kérdeznie a tanárnak és a tanuló disszertációját román nyelven köteles elmondani, sőt kisegítésül sem, használhatja anyanyelvét. Ez annál sérelmesebb, mert eddig a már említett tárgyakon kívül a többi tárgyat magyar nyelven tanították eddiig és most, a vizsgáztatásnak román nyelvűnek kell lennie és ezzel a lépéssel még nem áll meg a miniszter ,a magyarság a békeszerkződésekben biztosított jogainak elkobzásában. Még tovább megy, hogy teljes gyűlöletét az magyar iskola iránt megmutassa. A református középiskolákban eddig a sok évszázados, ősi alkotmányos jognál fogva egyházi kiküldött elnökölt az érettségi vizsgálatokon. Most a miniszter miniszteri biztost delegált a vizsgákra, akinek természetesen az a legfőbb kötelessége, hogy a magyar szó elhangzását akadályozza meg. Az erdélyi magyarság lelke mélyéig fölháborodva fogadta Anghelescu miniszternek ezt „a nerei lélekből fakadt rendelkezését", mert a magyar ifjak a legjobb akarat mellett sem tudhatnak annyira ma még románul, hogy ezen a nyelven tarttartsanak szabad értekezést. JJ St