Pesti Hírlap, 1924. november (46. évfolyam, 232-256. szám)
1924-11-01 / 232. szám
Halottak napján. Irta: Herczeg Ferenc. Mécsesek égnek a sírokon, de a mi kegyeletünk ezúttal nem a halottak, hanem egy haldokló felé fordul. Kórágyon fetreng a beteg, a lázas hörgését hallani is gyötrelem. Meghúzták már a lélekharangot, megásták a sírt, a magyar parlamentarizmust haldoklik. Meddig él a népképviseleti rendszer?Amíg hisznek benne az emberek. A mai nemzedék nem tekintélytisztelő; a közintézmények értékét nem a hikik, hanem a hasznos voltuk után ítéli meg. Kinek használ, mit használ a nemzetgyűlés ? Egy órányira innen cseh zászlókat csattogtat a dunai szél. A nemzetek társadalmában a magyar a balkániak után kullog. A budapesti „vagyonos" polgárházakon keresztül oson az éhség réme. És a nemzetgyűlés? — Naprólnapra az őrjöngésig felizgul jelentéktelen emberek összeveszésein. Dehát tudják az urak, mit művelnek? A köztudatban immár gyökeret vert a hit, hogy a népképviseletre nem a népnek, hanem csak a képviselőnek van szüksége. Törtetők versengésének porondja. Aki súlyos podgyás-szal indul, lemarad. Tudják az urak, mit művelnek? Arra a gondolatra kapatják a közönséget, hogy a nemzetgyűlés minden békés haladás akadálya. Hogy itt rendet csak a nemzetgyűlés ellenére lehet teremteni. Attól pedig, bármilyen mélyre sülyedtünk is, mentsen Isten! Ne mosolyogjanak az urak olyan fölényesen, mert minden újabb nemzeti katasztrófát ilyen patópáli mosoly vezetett be. És ne áltassák magukat az urak: a nép nem tiszteli jobban az ezeréves alkotmányt, mint tisztelik a politikusok. Becsülete csak annak a testületnek lehet, amely megbecsüli önmagát. A koronás zsarnok szuronyaival szemben megvédheti a népképviseletet a nemzet szeretete, de saját tagjainak megvetése ellen nem védheti meg földi hatalom. tetően-átlátszó, néha döbbentően-leleményes meséket eszelt ki, melyek megokolják idejövetelüket, a fiú azonban kezdettől fogva azon a véleményen volt, hogy leghelyesebb őszintén föltárni az egészet, megkérni anyját, hogy adjon szállást Hildának, mint vendégnek, mig az ügyet valahogy el nem intézik az apjával s feleségül nem veheti őt. Ez a felfogás győzedelmeskedett. Édesanyja örült megérkezésének, de meg is ijedt. Tibor elmondott mindent A grófnő egyetlen fzóval sem tett szemrehányást. Nagyon szigorú, erkölcsi elveket vallott. Ha kisebb botlásról van szó, talán tiltakozik. De ez oly lesújtó volt, hogy nem is tiltakozhatott. Hallgatta, amint fia csöndesen beszélt s és oly csöndesen kérdéseket intézett hozzá. Finom volt. Magas műveltséggel rendelkezett, igazi értelemmel, mely azonnal átlátja a helyzetet s miután más mód nem kínálkozott, elfogadta azt, amit fia indítványozott. Az ősemberi s a főúri morál közelebb van egymáshoz, mint a polgári: végleteikben találkoznak. E hosszú, több mint egyórás tárgyalás után, melynek során mindent meghánytakvetettek, befogatott a csatába. A fiú maga hajtott az állomásra, hogy hazahozza a leányt, kinek már távolról intett. Hilda beszállt, haja röpködött a szélben. Egy teremben ült a grófnő, mikor Tibor eléje vezette őt. Hilda kezet csókolt. A grófnő fölkelt, élesen figyelte ezt a leányt, kit eddig sohasem látott. ^Bájosnak találta,^ furcsának polgári-bohém ruhácskájában, regényes csipefátyójában, de nem rokonszenvesnek. Azért megcsókolta homlokát, Hilda szerény*»* talpraesetten válaszolgatott, mikor négyszemközt beszéltek. A grófnő egyik vendégszobában helyezte el, az ő szobája mellett s utasítást adott a fehérkesztyűs inasnak, hogy tegyen az asztalra még két terítéket. Együtt ettek a nagy, komor ebédlőben, szótlanul. Hogy Novák sürgönye megérkezett, a grófnő nem tudott, mit tenni, mert ez a sürgöny s az ő levele, melyet már első nap elküldött, keresztezték egymást. Ebben a tanárhoz intézett levelében, mely tele volt tűzdelve francia és német közmondásokkal, a grófnő fogyatékos magyar helyesírással, idegenszerű, de folyékony stílusban általánosan ismertette a helyzetet, hat oldalon át azt tanácsolva Nováknak és magának, hogy legjobb belenyugodni a történtekbe, melyeket, úgy látszik, Isten rendelt. Hilda az ő felügyelete alatt él s fia azonnal megesküszik vele a templomban, mihelyt megkapja a frigyhez apai áldását. Hazamennie azonban lehetetlenség. Egy megtört szülő levele volt egy másik megtört szülőhöz, bocsánatkérés, vagy vád nélkül, józan és egyszerű. Novák, miután teljesen megértette a helyzetet, elszörnyülködött. Udvariasan válaszolt, de sokkal rövidebben. Körülbelül azt írta, hogy cselekedjenek belátásuk szerint. Őtöbbet nem törődik velük. Ezt a levelét vitte a főpostára, hogy föladja expressz-ajánlottan, egy fullasztó délután. Az aszfalt olvadozott cipőtalpa alatt Elkerülve a népesebb teret, egy mellékutcán ment. Emberek nem jártak erre, mert meleg lévén, délutáni álmukat aludták az elsötétített szobákban. A főpostához közel, a mellékutca végén azonban hirtelen feltűnt valaki* Liszner Vilmos volt az. Azóta nem látta őt. Szembe jött vele, ismert kamasz járása* val, lógázva hosszú karjait, melyeknek csuklói az elmaradhatatlan gumiszalagokkal most is kifityegtek kabátja szájából. Tíz lépésről mind aketten észrevették egymást. A tanár részvétet érzett iránta. Elhatározta, hogy pár szót intéz hozzá, tanulásra serkenti, végre jövőre megérhet ő is. Csakhogy a diák, bár benne is izgalmat keltett a viszontlátás, közönyösen haladt s közelébe érvén, egyszerűen elfordította fejét. Nem köszönt. Novák úgy tett, mintha ezt a neveletlenséget nem is látta volna. Gyakran előfordult hogy az intézet kebeléből eltávozott növendékek vastag háládatlanságot tanúsítottak nevelőikkel szemben s uccán, vagy egyéb nyilvános helyen tiszteletlenül viselkedtek. Hosszú, ta-nári pályáján föl volt vértezve ilyesmik ellen. A kis tűszúrások már nem is fájtak érzékeny lelkének. Ismerte az embereket s ostobáknak tartotta. Ezért inkább sajnálta, mint megvetette őket, mert a műveletlenség magában hordozza büntetését. Vállat vont. De most ez a magyarázat nem elégítette ki. Amíg a főpostán az ajánlott levél föladására várakozott, folyton Liszner Vilmosra kellett gondolnia, azon töprengve, mi bírhatta rá ilyen magatartásra. Nyilván őt okolja mindenért a csacsi. Azt hiszi, hogy ellensége, mert barátja a tudásnak. Micsoda félreértés. Vállalnia kellett: az élet félreértések sorozatából rakódik össze. (Folytatjuk) ) A TILFOUDI Hin KAKASA. Regény 2 kötetben. Irta: A. CONAN DOYLE. Fitiálését ma kezdettük A világ nagy mesemondói között elsőrangú helyet foglal el A. Conan Doyle a világhíres angol regényíró, akinek különösen detektívtörténetei páratlan népszerűségre tettek szert. Ő teremtette meg a Sherlock Holmes figuráját is, amely egészen új csapást vágott a bűnügyi mesemondás őserdejében. A Sherlock Holmes leszármazottjai ott szerepelnek ma már minden nemzet hasonfajtája irodalmában, anélkül persze, hogy csak meg is közelíthették volna az őspéldány eredetiségét, leleményességét és érdekességét. Ezek a Sherrook Holmes-könyvek nemcsak hírnevet, hanem nagy vagyont is szereztek Conan Doylenek, akit az angol király már évekkel ezelőtt a lovagi címmel is tüntetett ki. Azt hinné az ember, hogy ennyi siker csak kielégítheti a legigényteljesebb írót is s mégis, aki elolvassa Sir Arthur legújabb művét, emlékiratait, meglepetve tapasztalja, hogy Conan Doyle elégedetlen. Conan Doyle panasszal (eil, főleg azért, mert sokalja azt az elismerést, amely a Sherlock Holmes-írásoknak járt ki, holott azt vallja, hogy neki sokkal sikerültebb, sokkal nagyobb szabású műifei is vannak, amelyeket a közönség, különösen akülföld közönsége nem lát meg az agyoncsépelt Sherlock Holmestól. És Sir Arthur Conan Doylenek igaza is van. Nem is szólván például a Gerard brigadéros kalandos történetéről, amely az elegáns Háry Jánoskodás ragyogó példája. Conan Doyle a regények egész sorozatával igazolta, hogy nincs szüksége az olcsó népszerűségre, mert hatalmas fantáziája szívderítő humora, nagyszerű meseszövése a detektívkirály segítsége nélkül is diadalhoz juttatják. Ezen az előbb meg a Pesti Mirajban említett Emlékiratokban írja meg, hogy minden műve közül a legbüszkébb a Sir Nigel cimü regényére, amely a középkori angol lovagi világ nagyszerű meséjű bemutatása. Ezt a Sir Nigel cimü regény kiadási jogát sikerült a Pesti Hírlapnak megszereznie s ugy gondolja, nagy szolgálatot tesz olvasóinakt, amikor a világirodalom e remekművének közlését a mai napon A tilfordi híd kakasa címmel megkezdi. A tilfordi híd kakasa, lovagregény, amely a tizennegyedik század közepén, a francia-angol háborúk korszakában, játszik. A regény témája: Nigel, egy híres lovagnak az elszegényedett és falusi magányban felnőtt leszármazottja* hogyan lesz Sir Nigellé, világhíres lovaggá? Nigel, mielőtt falusi kúriájáról világnak indul* szive hölgyének megfogadja, hogy nem tér addig vissza, amíg három nagy tett révén nem lesz méltó a szerelmére. A regény tulajdonképen ennek a három nagy lovagi hőstettnek az elbeszélése. Érdekfeszítő mese, érdekesen elmondva s a kalandok históriájának az elbeszélésébe nagyon jóízű és mélyebb értékű humor vegyül. Irodalmi értéke és izgalmasan érdekes meseszövése ritka értékes munkává teszik e könyvet, amelyet bizalommal ajánlunk a Pesti Hírlap közönségének szeretetébe. Az eredeti mű minden szépségét kíven visszatükröző magyar fordítás, dr. Farkas Ákos munkája. Azokról, kik engem gyűlölnek. Engem is gyűlölnek néhányan. Többen, mint sejteném. Ezekről gondolkozom most. Bevallom, gondolkozni szoktam róluk. Esténként, mikor munkától kifáradva ledőlök díványomra, seregszemlét tartok rajtuk. Mások is így tesznek. De azok letagadják, önmaguk és a többiek előtt, hogy ellenségeikkel szemben való megvetésüket nagyobbnak hazudják. Én nem esem ebbe a hibába. Magam elé idézem őket, amint az utcán szótalanul elmennek mellettem, mert nincsenek velem beszédes viszonyban s ők különben is vannak olyan legények, hogy olyasvalakit, mint én, figyelemre se méltassanak. Ilyenkor arcukra a semmibevevés maszkját öltik, melyet nem kzántak színpadinak, de azért mestehetősen színpadi. Tettetem, hogy az egészet nem látom. Ezt az irántuk érzett kíméletem surrallja. Ellenben, mikor már tovább haladtak, szeretném visszainteni őket, hogy még egyszer mutassák meg, mikép nem vesznek semmibe. Érdemes lenne. Mert, mondhatom, nehéz feladatot remekül csinálják. Az!"- igyekszem átélni életüket, melynek gócában ez a gyűlölet sötétlik, bohó vágyaikat és ártatlan szórakozásukat. Reggel fölkelnek. Süt a verőfény, a hársak aranylevelükkel mozdulatlanul állnak, de ők, szegények, már nyugtalankodnak, akár az elmebetegek. Eszüke ' tudniillik én, ezer hibám, bűnöm, gyalázatossápom. Mit ér így a világ. Végre nekem van ruhám, cipőm. Ruhám mindenesetre kissé forzlótabb lehetne, cinem egy árnyalattal lyukassabb. Lakásom is van. Jobb volna, ha nem lenne. Két kezem, két lAVb -'- van. Azt vélik, elég lenne belőle kevesebb. Kézből is, lábból is egy. Vagy egy sem. Ezek azonban - ' '--mutatók, kik tanuk híján is alakoskodnak. Az őszintébbek üdvösnek tartanák, ha meghalnék. E gondolat jótékony hősítéssel száll vérbeborult aryukra, melyben a képzelet folytatja a költő áloméletéhez hasonló, titkos munkáját. Egyszer majd kinyitják a paplanokon az újságot.