Pesti Hírlap, 1924. november (46. évfolyam, 232-256. szám)

1924-11-01 / 232. szám

Halottak napján. Irta: Herczeg Ferenc. Mécsesek égnek a sírokon, de a mi kegye­letünk ezúttal nem a halottak, hanem egy hal­­dokló felé fordul. Kórágyon fetreng a beteg, a lázas hörgését hallani is gyötrelem. Meghúz­ták már a lélekharangot, megásták a sírt, a magyar parlamentarizmust haldoklik. Meddig él a népképviseleti rendszer?­­Amíg hisznek benne az emberek. A mai nem­zedék nem tekintélytisztelő; a közintézmények értékét nem a hik­ik, hanem a hasznos voltuk után ítéli meg. Kinek használ, mit használ a nemzetgyűlés ? Egy órányira innen cseh zászlókat csat­togtat a dunai szél. A nemzetek társadalmában a magyar a balkániak után kullog. A buda­pesti „vagyonos" polgárházakon keresztül oson az éhség réme. És a nemzetgyűlés? — Napról­napra az őrjöngésig felizgul jelentéktelen em­berek összeveszésein. Dehát tudják az urak, mit művelnek? A köztudatban immár gyökeret vert a hit, hogy a népképviseletre nem a népnek, hanem csak a képviselőnek van szüksége. Törtetők versengésének porondja. Aki súlyos podgyás­-szal indul, lemarad. Tudják az urak­, mit művelnek? Arra a gondolatra kapatják a közönséget, hogy a­­ nemzetgyűlés minden békés haladás akadálya. Hogy itt rendet csak a nemzetgyűlés ellenére lehet teremteni. Attól pedig, bármilyen mélyre sülyedtünk is, mentsen Isten! Ne mosolyogjanak az urak olyan fölénye­sen, mert minden újabb nemzeti katasztrófát ilyen patópáli mosoly vezetett be. És ne áltas­sák magukat az urak: a nép nem tiszteli jobban az ezeréves alkotmányt, mint tisztelik a politi­kusok. Becsülete csak­ annak a testületnek le­het, amely megbecsüli önmagát. A koronás zsarnok szuronyaival szemben megvédheti a népképviseletet a nemzet szeretete, de saját tag­jainak megvetése ellen nem védheti meg földi hatalom. tetően-átlátszó, néha döbbentően-leleményes meséket eszelt ki, melyek megokolják idejöve­telüket, a fiú azonban kezdettől fogva azon a véleményen volt, hogy leghelyesebb őszintén föltárni az egészet, megkérni anyját, hogy ad­jon szállást Hildának, mint vendégnek, mig az ügyet valahogy el nem intézik az apjával s feleségül nem veheti őt. Ez a felfogás győze­delmeskedett. Édesanyja örült megérkezésének, de meg is ijedt. Tibor elmondott mindent A grófnő egyetlen fzóval sem tett szemrehányást. Na­gyon szigorú, erkölcsi elveket vallott. Ha ki­sebb botlásról van szó, talán tiltakozik. De ez oly lesújtó volt, hogy nem is tiltakozhatott. Hallgatta, amint fia csöndesen beszélt s és oly csöndesen kérdéseket intézett hozzá. Finom volt. Magas műveltséggel rendelkezett, igazi értelemmel, mely azonnal átlátja a helyzetet s miután más mód nem kínálkozott, elfogadta azt, amit fia indítványozott. Az ősemberi s a főúri morál közelebb van egymáshoz, mint a polgári: végleteikben találkoznak. E hosszú, több mint egyórás tárgyalás után, melynek során mindent meghánytak­vetettek, befogatott a csatába. A fiú maga hajtott az állomásra, hogy hazahozza a leányt, kinek már távolról intett. Hilda beszállt, haja röpködött a szélben. Egy teremben ült a grófnő, mikor Tibor eléje vezette őt. Hilda kezet csókolt. A grófnő fölkelt, élesen figyelte ezt a leányt, kit eddig sohasem látott. ^Bájosnak találta,^ furcsának polgári-bohém ruhácskájában, regényes csipe­fátyójában, de nem­ rokonszenvesnek. Azért megcsókolta homlokát, Hilda szerény*»* talpraesetten válaszol­gatott, mikor négyszemközt beszéltek. A gróf­nő egyik vendégszobában helyezte el, az ő szo­bája mellett s utasítást adott a fehérkesztyűs inasnak, hogy tegyen az asztalra még két terí­téket. Együtt ettek a nagy, komor ebédlőben, szótlanul. Hogy Novák sürgönye megérkezett, a grófnő nem tudott, mit tenni, mert ez a sür­göny s az ő levele, melyet már első nap elkül­dött, keresztezték egymást. Ebben a tanár­h­oz intézett levelében, mely tele volt tűzdelve francia és német közmondá­sokkal, a grófnő fogyatékos magyar helyes­írással, idegenszerű, de folyékony stílusban általánosan ismertette a helyzetet, hat oldalon át azt tanácsolva Nováknak és magának, hogy legjobb belenyugodni a történtekbe, melyeket, úgy látszik, Isten rendelt. Hilda az ő felügye­lete alatt él s fia azonnal megesküszik vele a templomban, mihelyt megkapja a frigyhez apai áldását. Hazamennie azonban lehetetlen­ség. Egy megtört szülő levele volt egy másik megtört szülőhöz, bocsánatkérés, vagy vád nélkül, józan és egyszerű. Novák, miután teljesen megértette a hely­zetet, elszörnyülködött. Udvariasan válaszolt, de sokkal rövidebben. Körülbelül azt írta, hogy cselekedjenek belátásuk szerint. Őtöbbet nem törődik velük. Ezt a levelét vitte a főpostára, hogy föl­adja expressz-ajánlottan, egy fullasztó dél­után. Az aszfalt olvadozott cipőtalpa alatt Elkerülve a népesebb teret, egy mellék­utcán ment. Emberek nem jártak erre, mert meleg lévén, délutáni álmukat aludták az el­sötétített szobákban. A főpostához közel, a mellékutca végén azonban hirtelen feltűnt valaki* Liszner Vilmos volt az. Azóta nem látta őt. Szembe jött vele, ismert kam­asz járása­* val, lógázva hosszú karjait, melyeknek csuk­lói az elmaradhatatlan gumiszalagokkal most is kifityegtek kabátja szájából. Tíz lépésről mind aketten észrevették egymást. A tanár részvétet érzett iránta. El­határozta, hogy pár szót intéz hozzá, tanulásra serkenti, végre jövőre megérhet ő is. Csakhogy­ a diák, bár benne is izgalmat keltett a viszont­­látás, közönyösen haladt s közelébe érvén, egyszerűen elfordította fejét. Nem köszönt. Novák úgy tett, mintha ezt a neveletlen­séget nem is látta volna. Gyakran előfordult hogy az intézet kebeléből eltávozott növendé­kek vastag háládatlanságot tanúsítottak neve­lőikkel szemben s uccán, vagy egyéb nyilvános helyen tiszteletlenül viselkedtek. Hosszú, ta-­­nári pályáján föl volt vértezve ilyesmik ellen. A kis tűszúrások már nem is fájtak érzékeny­ lelkének. Ismerte az embereket s ostobáknak tartotta. Ezért inkább sajnálta, mint megve­­­tette őket, mert a műveletlenség magában hor­dozza büntetését. Vállat vont. De most ez a magyarázat nem elégítette­ ki. Amíg a főpostán az ajánlott levél föladására várakozott, folyton Liszner Vilmosra kellett gondolnia, azon töprengve, mi bírhatta rá ilyen magatartásra. Nyilván őt okolja min­denért a csacsi. Azt hiszi, hogy ellensége, mert barátja a tudásnak. Micsoda félreértés. Vál­lalnia kellett: az élet félreértések sorozatából rakódik össze. (Folytatjuk) ) A TILFOUDI Hin KAKASA. Regény 2 kötetben. Irta: A. CONAN DOYLE. Fitiálés­ét ma kezdettük A világ nagy mesemondói között elsőrangú he­lyet foglal el A. Conan Doyle a világhíres angol regényíró, akin­ek külön­ösen de­tektívtörténetei páratlan népszerűségre tettek szert. Ő teremtette meg a Sherlock Holmes figuráját is, a­mely egészen új csapást vágott a bűnügyi mesemon­dás őserdejében. A Sherlock Holmes leszármazottjai ott szerepelnek ma már minden nemzet hasonfajtája irodalmában, anélkül persze, hogy csak meg is kö­zelíthették volna az őspéldány eredetiségét, lelemé­nyességét és érdekességét. Ezek a Sherrook Holmes-könyvek nemcsak hír­nevet, hanem nagy vagyont is szereztek Conan Doylenek, akit az angol király már évekkel ezelőtt a lovagi címmel is tüntetett ki. Azt hinné az ember, hogy ennyi siker csak kielégítheti a legigényteljesebb írót is s mégis, aki elolvassa Sir Arthur legújabb művét, emlékiratait, meglepetve tapasztalja, hogy Conan Doyle elégedetlen. Conan Doyle panasszal (eil, főleg azért­, mert sokalja azt az elismerést, amely a Sherlock Holmes-írásoknak járt ki, holott azt vallja, hogy neki sokkal sikerültebb, sokkal nagyobb szabá­sú műifei is vannak, amelyeket a közönség, különö­sen a­­külföld közönsége nem lát meg az agyoncsé­pelt Sherlock Holmestól. És Sir Arthur Conan Doylenek igaza is van. Nem is szólván például a Gerard brigadéros kalan­dos történetéről, amely az elegáns Háry Jánoskodás ragyogó példája. Conan Doyle a regények egész so­rozatával igazolta, hogy nincs szüksége az olcsó nép­szerűségre, mert hatalmas fantáziája szívderítő hu­mora, nagyszerű meseszövése a detektívkirály segít­sége nélkül is diadalhoz juttatják. Ezen az előbb meg a Pesti Mir­­­aj­­b­an­ említett Emlékiratokban írja meg, hogy minden műve közül a legbüszkébb a Sir Ni­gel cimü regényére, amely a középkori angol lovagi világ nagyszerű meséjű bemutatása. Ezt a Sir Nigel cimü regény kiadási jogát sikerült a Pesti Hírlapnak megszereznie s ugy gon­dolja, nagy szolgálatot tesz olvasóinak­t, amikor a világirodalom e remekművének közlését a mai napon A tilfordi híd kakasa címmel megkezdi. A tilfordi híd kakasa, lovagregény, amely a tizennegyedik század közepén, a francia-angol háborúk korszakában, játszik. A re­gény témája: Nigel, egy híres lovagnak az elszegé­nyedett és falusi magányban felnőtt leszármazottja* hogyan lesz Sir Nigellé, világhíres lovaggá? Nigel, mielőtt falusi kúriájáról világnak indul* szive hölgyének megfogadja, hogy nem tér addig vissza, amíg három nagy tett révén nem lesz méltó a szerelmére. A regény tulajdonképen ennek a há­rom nagy lovagi hőstettnek az elbeszélése. Érdekfeszítő mese, érdekesen elmondva s a ka­landok históriájának az elbeszélésébe nagyon jóízű és mélyebb értékű humor vegyül. Irodalmi értéke és izgalmasan érdekes mese­szövése ritka értékes munkává teszik e könyvet, a­­melyet bizalommal ajánlunk a Pesti Hírlap közön­ségének szeretetébe. Az eredeti mű minden szépségét kíven visszatükröző magyar fordítás, dr. Farkas Ákos munkája. Azokról, kik engem gyűlölnek. Engem is gyűlölnek néhányan. Többen, mint sejteném. Ezekről gondolkozom most. Bevallom, gondolkozni szoktam r­óluk. Esténként, mikor mun­kától kifáradva ledőlök díványomra, seregszemlét tartok rajtuk. Mások is így tesznek. De azok leta­gadják, önmaguk és a többiek előtt, hogy ellensé­geikkel szemben való megvetésüket nagyobbnak ha­zudják. Én nem esem ebbe a hibába. Magam elé idézem őket, amint az utcán szótalanul elmennek mellettem, mert nincsenek velem beszédes viszonyban s ők kü­lönben is vannak olyan legények, hogy olyasvalakit, mint én, figyelemre se méltassanak. Ilyenkor arcukra a semmibevevés maszkját öltik, melyet nem k­zántak színpadinak, de azért m­est­ehetősen színpadi. Tette­tem, hogy az egészet nem látom. Ezt az irántuk ér­zett kíméletem surrallja. Ellenben, mikor már tovább haladtak, szeretném visszainteni őket, hogy még egy­szer mutassák meg, mikép nem vesznek semmibe. Érdemes lenne. Mert, mondhatom, nehéz feladat­ot remekül csinálják. Az!"- igyekszem átélni életüket, melynek gó­­cában ez a gyűlölet sötétlik, bohó vágyaikat és ártat­lan szórakozásukat. Reggel fölkelnek. Süt a verő­fény, a hársak aranylevelükkel mozdulatlanul állnak, de ők, szegények, már nyugtalankodnak, akár az el­mebetegek. Eszüke ' tudniillik én, ezer hibám, bűnöm, gyalázatossápom. Mit ér így a világ. Végre nekem van ruhám, cipőm. Ruhám mindenesetre kissé for­zlót­abb lehetne, cinem egy árnyalattal lyukas­sabb. Lakásom is van. Jobb volna, ha nem lenne. Két kezem, két lAVb­ -'- van. Azt vélik, elég lenne bel­őle kevesebb. Kézből is, lábból is egy. Vagy egy sem. Ezek azonban - ' '--mutatók, kik tanuk híján is alakoskodnak. Az őszintébbek üdvösnek tarta­nák, ha meghalnék. E gondolat jótékony hősítéssel száll vérbeborult ary­ukra, melyben a képzelet foly­tatja a költő áloméletéhez hasonló, titkos munkáját. Egyszer majd kinyitják a paplanokon az újságot­­.

Next