Pesti Hírlap, 1925. március (47. évfolyam, 49-73. szám)

1925-03-01 / 49. szám

(4 :»?5IMAR BUDAPEST. 4925. ^ ^ Y XLVIl. ÉVFOLYAM, 49. (15.633) SZÁM. ELOFIZETESI ARAK: Egy hóra 40.000 korona, negyedévre 120.000 kor. Egyes szám ára helyben, vidéken ós a pályaudvaro­kon 2000 kor., vasárnap 3000 korona. Külföldön kétszeres az előfizetési ár "VÁSÁRNAP, MA LÉGRÁDY TESTVÉREK kiadása. Szerkesztőség, kiadóhivatal és nyomda s Budapest, V. ker., Vilmos császár - ut 78. szám. Telefon : 122—91. Fiók­kiadóhivatal : Budapest^ VII. ker., Erzsébet-körut I Ma kezdjük meg „Királyi wálópör. Milán és JVatália szerelmi regénye" cimü szenzációs cikksorozatunk közlését­(M bécsi udvari és állami levéltár* titkos anyagából.) Kis királyok— nagy király Irta Rákosi Jenő. Különös helyzetben van az a magyar em­ber manapság, aki az ország helyzetével tisz­tába akarna jönni. Ha kiáll a fórumra, fülsi­ketítő zaj fogadja, amelyből semmit sem ért meg, csak azt, hogy itt az emberek ádázul össze vannak veszve. Ha pedig befogja a jobb í'iilét és esak balfülével hallgat, azt hallja egyre, hogy reakció, korrupció, az ország tönkre ment, el van veszve, a lejtő fenekén vergődik. Ha pedig balfülét fogja be s csak jobbra hallgat, egyebet se hall, mint destruk­ció, oktobrizmus, radikalizmus, de az ország szanálva van, a költségvetés egyensúlya helyreállt és igy tovább. Persze a boldogtalan, aki se képviselő, se pártvezér, se miniszter nem akar lenni és nem jár automobilon, hanem csak adót fizet és az országért aggódik: az nem kap a jobbfüle ér­tesülésén és védekezik a balfüle hallucinációi ellen, azt kérdezi magától, mi az állitások, jel­szavak és vélemények e pokoli versengésének az oka? Lehetséges az, hogy épérzékü embe­rek két csoportja, az egyik csupa fehérnek látja azt, ami fekete, a másik feketének, ami fehér. És ezt meggondolván, rá kell jönnünk, hogy e két szinbeli ellentéten kivül kell állapo­tunk spektrumában még más színeknek is lenni. Ezt a generális szintévesztést, amelynek poli­tikusaink az áldozatai lettek, csak elhelyezke­désük okozza. Az, hogy egyik baloldalról, a másik esak jobbóldalról néz, lát és itél meg mindent. Mi itt középen állván, azt hiszem, valódi szinükben látjuk a dolgokat. De egy körülménv mindenkit méltán megdöbbent. Közéletünk e pokoli szimfóniája veszettül kezd hasonlítani az 1918-iki koncerthez. Sőt annyiban már azon is túl látszik lenni, hogy a mostani ellenzék a parlamenti ostromban fel­vontatta és «lsiitötte a háborubeli vastag Ber­tát, a legnagyobb ágyút: a parlamenti szecesz­sziót. Még pedig nem is a kormánynak vala­mely goromba merénylete vagy áílamcsinyje ellen, hanem egy véletlenül felvetődött epizód kérdésében, melyet némi önfegyelmezéssel az egyik, s egy kis tapintattal a másik félen köny­nyen el lehetett volna intézni. S mikor már mindenik oldalon érezték, hogy kátyúba ju­tottak s kezdték keresni a módot, hogy miként lehetne belőle kikerülni, egy igen szerencsét­len ötlettel belekeverték vagy belelökték fölté­telként a választójogot. Mindenki elfelejtette, hogy a forradalomra törtetők szimfóniájának is ez volt a vezérmotivuma, s a banda ezt fújta s ennek hangjai mellett lovagoltunk bele az ál­talános bomlásba, amelvet az őszirózsa felvi­rágzása megindított. A választójog! Ki merné tagadni azt, hogy egy becsüle­tes és a viszonyoknak megfelelő választójog egy nemzet munkája, haladása sikerének íz alapja! De ki állithatná képmutatás nélkül, hogy egy országban, melyet ellenségei földre teritettek, megcsonkították, kifosztottak, rab­ságban tartanak, melynek sebekből folyik a vére, melynek ziláltak a gazdasági_ viszonyai, melynek erejét az adók sorvasztják, melyet azonban még mindig uj meg uj áldozatokra kell biztatni; melynek pénze rongy, hitele semmi; mely kénytelen alamizsnakölcsönt Ebért halála világszerte mély részvétet keltett. Négy jelölt van az elnöki méltóságra. Marx volt kancellár megválasztása a legvalószínűbb. Ideiglenesen Luther kancellárt bízzák meg az államfői teendőkkel. A német köztársaság most elhunyt első elnö­két az utókor történetírói aligha sorolják a nagy politikai alkotó zsenik közé, de minden kritikusa el fogja róla ismerni, hogy a legalkalmasabb em­ber volt azon a helyen, amelyre honfitársainak bi­zalma és saját kötelességérzete helyezte. Ebért, mint egyszerű mesterlegény, vándorlásai közben ismerte meg hazáját és késö'bb kitartással, vasszorgalom­mal sajátitotta el. a politikai szerepléshez szükséges ismereteket. 1895-ben. amikor a szociáldemokrata pártvezetőségbe bejutott, a német szociáldemokrácia már két évtizedes muitra tekinthetett vissza, a bi­rodalmi gyűlésen pedig nagy és impozáns eröt kép­viselt. A szociáldemokrata-párt a választásokon mind több és több szavazatot és mandátumot hódí­tott el a polgári pártoktól. És mennél jobban növe­kedett ereje és tekintélye, félelmetes forradalmi jel­legét annál inkább vesztette. Bebel szocialistái, az egykor rettegett forradalmárok, támogatták Németh ország háborúját, közöttük Ebért is. Tüneményes pályafutásról, a hétköznapi értelemibe vett karrier­röl nem beszélhetünk Ebertnél. A régi junker kon­zervativizmus, mely a politikai hatalmat 1918-ig ke­zében tartotta, a vereség következtében összeoml'oti és Németország szerencséjére a forradalmi szerte-, lenségekböl és szélsőségekből kijózanult szociál­demokrácia vette át az államhatalmat. Ez a párt guvernamentalissá lett a hosszú évtizedes harcok alatt, melyeket meg kellett vivinia politikai ellen­feleivel. Ebért, mint Bébel óta a legtekintélyesebb vezető, szinte predesztinálva volt az államfői méltó­ságra, melyet a „kötelesség" nemzetéhez méltó lel­kiismeretességgel, államférfiúi bölcseséggel töltöttbe a német köztársaság legválságosabb esztendejében, Németország igen hálás lehet Ebertnek azért, hogy megőrizte lélekjelenlétét és néhányad magával •OÜ^M^—— I I I MI I ' I kérni azoktól, akik lelketlenül ráhozták a száz­alaku nyomort: ki merné pirulás nélkül azt ál­lítani, hogy egy ilyen ország legsürgősebb dolga a legliberálisabb általános választójog, vagy egyáltalán a választójog? A forradalomkor választás nélkül kikiál­tottuk a köztársaságot; azután választottunk a proletárok alatt a legáltalánosabb joggal (igaz, hogy engemet nem eresztettek az urná­hoz, ellenben szobalányomat és szakácsnőmet brachiummal hajtották oda); azután általános titkossal választottunk Friedrichnek, a lánc­hídi csata hősének keresztény alapon; majd vá­lasztottunk Bethlennek: mindig csak hevenyé­szett rendeletek, sohase törvény alapján» És hol vagyunk e sok általános választás után? Ott, hogy jobban veszekszünk a választójogon, mint valaha. És arra nincs is semmi kilátás, hogy ez a kölcsönös dühös versenygés alább hagyjon. Mert mentül radikálisabb az ellenzék követelése ezen a téren, annál reakciósabbak a kormány paragrafusai. Miért? Mert az ellen­zék azt hiszi, csak a legradikálisabb választó­joggal buktathatja meg a kormányt, a kor­mátny pedig azt hiszi, hogy ilyen reakciós pa­ragrafusok nélkül nem lehet ez országban kor­mányozni. Arra egyik sem gondol, hogy két­ségbeesett gazdasági, politikai és nemzetközi helyzetünkön semmi választójogi veszekedés nem segit, azon csak az segítene, ha a törvény­hozók méltósággal és kötelességérzettel pár évre félre tennének minden olyan kérdést, mely elvi és érdekliáborut provokál s egyesült erővel rávetnék magokat azokra a gazdasági és társadalmi bajokra, melyek ma-holnap felesle­gessé fognak tenni minden választójogi har­cot, mert ki fog sülni rólunk, hogy itt senki sem tud engedelmeskedni, mindenki csak pa­rancsolni akar; hogy itt senki sem tud áldozni, mindenki csak kaparni és szerezni akar; hogy itt lehetetlen alkotmányos uton békét és rendet csinálni, mert egy nagyzási hóbort fogott el bennünket s mi ahelyett, hogy leégett házun­kat fölépitenők, megmentve ódon falait, neki állunk bebutorozni a tetőtlen romokat. Mi lesz a bútorral, mi lesz szegény bedűlt viskónkkal, Csonka-Magyarországgal. Meglehet, hogy egy legradikálisabb és legmodernebb választójogot fogunk magunknak bolondul kikiizdeni, hogy tavunk mai szánta 40 oldal. — mint állítják — hamisittatlanul kiderüljön a nép akarata. De mit csinálunk majd a hámi* sitatlan népakarattal, mit csinál a hamisittat­lan népakarat velünk? Nem lesz, attól félek, akkorra egymással mit csinálnunk. Mert ak­korra teljes lesz a kellő előkészítés, pénz és megfontolás nélkül hevenyészett földreform bukása; akkorra egy uj Tripartituma telik meg felhatalmazások és appropriációk révén fel­szaporodott rendeleteinkkel, egy országban, al hol törvény, hogy rendeletekkel nem szabad kormányozni. Akkorra már, ahelyett, hogy; megreformáltuk volna, lebunkóztuk ősi fő­rendi házunkat'és csináltunk modern mustrára! felső-házat, hogy kinevezhessük a föladatára nem termett nemzetgyűlést képviselőháznak és országgyűlésnek. És akkor igy folytatni fog­juk ezt az alkotmányosdi játékot és nagy csa­tákat vi vünk a választójog körül, mert nem lesz se bátorságunk, se őszinteségünk annyi, hogy bevalljuk: ez nem alkotmányosság ami itt folyik. Nem, ez nem alkotmányosság, ez ön­ámitás. Minden jel, ami felmerül, azt mutatja, hogy itt egyáltalán nem lehet alkotmányosait kormányozni. Az alkotmányosság csak cégér. Alkotmányosan csak megnagyságoljuk egy­mást, ugy teszünk, mintha valakik volnánk. A hatalom azonban Jeremiásé és akik ide küld­ték. De ez még jó hatalom rajtunk. A zsarnok' pedig nem ez, nem is a kormány, hanem az a fékezhetetlenség, az a gyanakvás, sőt gyanú* mellyel egymást nézzük; az a bizalmatlanság, mely levegőnket megfertőzteti; mindnyájan együtt és egyenként vagyunk az a megférhe­tetlen, erőszakos, egyszer cinikus, mindig kép­mutató, fenhéjázó zsarnok, amely tudatosan: vagy öntudatlan őrült verseny bén dolgozik az ország tönkretételén. És nem lesz addig rend, amig vagy törvényes, a jogfolytonossá­gon alapuló igazi alkotmányosságot nem csi­nálunk históriai alkotmányunk alapján, vagy; végre önönmagunktól megijedve és megundo­rodva el nem dobjuk a mai hazug alkotmá­nyosságnak az álarcát, hogy ha nem tudunk lenni, aminek látszunk, lássunk is valahára annak, amik lelkünkben vagyunk: zsarnoknak, autokratának, megannyi kis királynak, ami minden magyar embc ezer év óta mindenkor, amikor nem ül a trónjáü — nagy király.

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék