Pesti Hírlap, 1925. március (47. évfolyam, 49-73. szám)
1925-03-01 / 49. szám
. f .igf/JI17711 együtt tartotta pártját az 1919-i válságos hónapokban, amikor a dühös spartacus-mozgalommal szemben a német józan munkásságnak fel kellett vennie a véres küzdelmet. És szerencséje Európának is, hogy Ebert és Scheidemann megőrizték a középúton haladó szocialistákat a sötétbeugrástól, mert ha a szélsőségesek felülkerekednek, a vörös szennyegész Közép-Európát elárasztotta volna. Ellenfeleinek galád gyűlölete nem kímélte őt meg ilyen nagy érdemek után. A vérgőzös fejű szélsőjobboldaliak belekeverték nevét a gyalázatos Barmat-ügybe, de a gyanúsítások nem kisebbíthették Ebert puritán tisztaságú, világszerte tisztelt és nagyrabecsült személyét. Ebertet még el sem kísérték örök nyugvóhelyére, de már megkezdődtek a találgatások, hogy ki lesz utóda. Megbízatása június 30-án járt volna le és a baloldali pártok ismét őt jelölték. A német köztársasági alkotmány szerint a birodalmi gyűlés képviseli a nemzeti szuverenitást, ha az államfő hatalma éppúgy, mint a kormány jogköre tőle származik, következőleg a birodalmi gyűlés saját autonóm hatáskörében dönti el, hogy választ-e rögtön új elnököt, vagy átmenetileg megbíz valakit. A pártok Ebert halála napján megmozdultak és igen erős választási harcra van kilátás. A jobb- és baloldali irányzattal, a köztársaság és a monarchia vívnak egymással előreláthatólag még nagyobb és elkeseredettebb csatát, mint a legutóbbi birodalmi gyűlési választásokon. Az elnök halálhírének hatása Berlinben. Berlin, felír. 18. (A Pesti Hírlap tudósítójának távirata.) Ebert birodalmi elnök halálának hírét délelőtt tizenegy óra felé a berlini újságok különkiadásai adták a lakosság tudtára. Az automobilok egész raja száguldott keresztül-kasul a városon minden irányban és a különkiadásokból egész kötegeket szórtak ki az utcára. A birodalmi kormány és a t vrt.vorshárca épületén a gyászhír vétele után a zászlót félárbocra eresztették. A birodalmi gyűlés épületén lengő fekete-vörös-arany zászlót is félárbócra vonták. A birodalmi elnöknek a Wilhelmstrassen levő palotája előtt — amelyen a félárbocra eresztett elnöki zászló, sárga alapon fekete sas volt kitűzve — a gyászhír vétele után nagy tömeg gyűlt egybe. Minden irányból automobilok érkeztek a palota él A diplomácia és a parlament köreiből, a gazdasági élet vezetőiből való személyiségek egymásután érkeztek, hogy a családnak részvétüket nyilvánítsák. A minisztertanács végeztével a birodalmi kormány is teljes szánban az elnöki palotába ment, hogy az elhunyt F.bert családjának a birodalmi kormány részvétét tolmácsolja. A család a kora délutáni órákat a halottasszobában töltötte. Tizenegy órakor a birodalmi elnök automobilja a Wilhelmstrassen át a palota felé haladt. Amikor a tömeg felismerte az elhunyt elnök özvegyét, mindenki levette kalapját a részvétteljes köszöntés kifejezésére. A palota előtti térség annyira szorongásig megtelt emberekkel, hogy a rendőrségnek kellett közbelépni, hogy a közlekedés számára a szabad utat biztosítsa. A nagy áruházakra, valamint Berlin több épületére kitűzték a félig levont fekete-vörös-arany zászlót. A Potsdami téren a déli órákban megjelent több horogkeresztes fiatalember, akik gyalázkodó kifejezésekkel illették az elhunyt elnököt. Az ott tartózkodók közül többen felhívták a rendőrség parancsnokát, hogy vessen véget ezeknek az üzelmeknek, a rendőrtiszt azonban azt válaszolta, hogy semmivel sem, látja a közrendet veszélyeztetettnek és így a fiatalkorú embereket engedte tovább gyalázkodni. A színházak, mozik és más szórakozóhetek, ma és holnap zárva maradnak. A kitűzött bálokat lemondták A birodalmi gyűlés ma nem tartotta meg ülését. A legközelebbi ülés hétfőn délután lesz, amelyet az elnök gyászbeszéddel nyit meg, amire az ülés véget ér. A temetés napját szerdára tűzték ki. A szertartást az elnöki palotában tartják meg. A párizsi téren levő francia nagykövetség félárbocra eresztette a trikolort. Az angol nagykövet, akinek palotája a Wilhelmstrassen van, egyike volt az elsőknek, aki gyalog átment az elnöki palotába részvétének nyilvánítására. A tőzsde szombaton a gyász jeléül zárva maradt Ebert „megmentője volt hazájának.« Berlin, febr. 28. Néhény német nemzeti párti lap kivételével minden újság az elismerés hangján emlékezik meg az elhunyt birodalmi elnökről és úgy méltatja, mint olyan embert, aki függetlenítette magát a pártpolitikai érdekektől és az egész német nép ügyeinek vezetőjévé lett. A Deutsche Tageszeitung a következőket írja: Kétségtelen, hogy Ebert állampolitikai értelemben is messze túlhaladta elvtársainak átlagát és nemcsak a forradalmi radikalizmus elleni harcában tanúsított magatartásával, hanem sok más alkalommal bebizonyított állampolitikai megértésével is kiérdemelte jobboldali ellenfeleinek elismerését. Birodalmi elnökségének ideje alatt azonban magatartásában sokszor megnyilatkozott a szociáldemokratákkal szemben való lekötöttsége. A Lokalanzeiger a pénzügyi botrányokkal kapcsolatban megállapítja, hogy a vizsgálatok során az elhunyt birodalmi elnök személyes érintetlensége bebizonyult. A Deutsche Allgemeine Zeitung ezt írja: Mindenekfölött dicsőséges Ebértnek az, hogy államunk hajóját legnagyobb nemzeti nyomorúságának idején, amikor a bolsevizmus hullámai verdesték, bátran és céltudatosan kormányozta. Hogy okos tanácsa és erélyes akarata a politikában mennyire vált javára a német népnek, azt teljes mértékben csak a későbbi történelmi szemlélet fogja méltányolni tudni. A Zeit azt írja, hogy az első német birodalmi elnök ravatalát az egész német nép egységesen állja körül A Germania így ír. Ebert elnök hat éven át viselte hivatalát. Ez alatt az idő alatt ugyanazt a józanságot és óvatos tartózkodást tanúsította, amely előzőleg a szociáldemokrácia kebelében biztosította számára a tekintély legnagyobb mértékét. A Berliner Tageblatt kijelenti, hogy a történelem, mihelyt a jelen zavaros eseményeivel szemben a kellő távlatra tett szert. Ebertről a következő ítéletet mondja: Megmentője volt hazájának. A Vorwärts ezt írja: Ebertnek a német nemzet és a német köztársaság szempontjából való jelentősége mindenki előtt világos, akinek látását a pártgyűlölet nem homályosítja el. Luther kancellárt bízták meg az elnöki teendőkkel. Berlin, febr. 28. (A Pesti Hírlap tudósítójának távirata.) Kormánykörökben arra számítanak, hogy az új birodalmi elnök megválasztása mintegy négy-öt hét múlva történhetik csak meg. A baloldal köreiben ezt a határidőt túl hosszúnak tartják és a választás kitűzését a legrövidebb időre kívánják, míg ezzel szemben a jobboldali pártok arra törekszenek, hogy a választás határidejét a lehetőség szerint kitolják. Parlamenti körökből hallatszik, hogy törvényjavaslatot akarnak előterjeszteni, amely Luther kancellárt bízza meg hosszabb időre a birodalmi elnök helyettesítésével és az új választást bizonytalan időre elnapolja. A baloldali pártok a jobboldali pártokkal ellentétben azt mondják, hogy ez a törvényjavasat alkotmányváltoztatást jelent, aminek elfogadásához a birodalmi gyűlés kétharmad többségére van szükség, azt pedig a jelenlegi összetételben egyáltalában nem lehet biztosítani. A birodalmi elnök választásáról a törvény a következőképen intézkedik: A választás napját a birodalmi gyűlés állapítja meg. A választásnak vagy vasárnap vagy más hivatalos munkaszüneti napon kell megtörténnie. Választható minden német polgár, aki harmincötödik évét betöltötte és választásra jogosult minden német férfi és nő, aki a választás napján legalább húsz éves. A választás titkos. Az a megválasztott elnök, aki az érvényes szavazatoknak több mint a felét kapja. Ha a választás első menetében a jelöltek közül egyik sem kapja meg az abszolút többséget, úgy újabb választást tartanak. Ez a második választási menet nem pótválasztás a legtöbb szavazatot kapott két jelölt között, hanem teljesen új választás, amelyen jelölhetik mindazokat, akikre az első választáson is szavaztak, de ezenkívül újabb jelölteket is felállíthatnak. Ebben a második választási menetben az győz, aki a legtöbb szavazatot kapta, még abban az esetben is, ha ez nem jelenti az abszolút többséget. Mint parlamenti körökből hallatszik, az első választási menetre minden párt külön jelöltet állít. A szociáldemokraták jelöltje valószínűleg Loebe, a Aranysárkány. Regény • 42 Irtai Kosztolányi Jtexse. De a cikk visszatért a legérdekesebbre: — Látogatás Fóris lakásán ... A végzetes ajándék . . . Mit mond Gergely, az iskolaszolga? ... A kisasszony, úgy látszik, sürgősnek érezte. . . Családi . . . öröm . . . Az utálattól szédülve dőlt egyik téglarakáshoz. Kezében lengett az újság, a szennyes újság. Mintha egy családi lepedőt, melyen hónapokig aludtak sokan, kiteregetnek a napfénybe, minden piszkával. De nem hajította el, gondosan összehajtogatva, belső zsebébe csúsztatta. Elindult. Hová, merre? Az előbb hazafele készült ebédelni. Azzal a világossággal, melyet csak nagy fölindulások adnak, megfogamzott másíthatatlan elhatározása: azonnal a gimnáziumba siet az igazgatóhoz, kezébe teszi tanári állását, melyet ezután nem tarthat meg s ha nem nyugdíjazzák, akkor anélkül is visszavonul. A gimnázium nagykapuja a vakációra való tekintettel csukva volt. Egy kisajtón jutott be a folyosóra. Ábrist már nem találta ott. Fölszédült a lépcsőn, talán azzal a szándékkal, hogy a fizikai szertárba megy, hol oly sokat és szívesen időzött, de nem tudta bevárni, míg odaér s mint akinek igen sürgős a dolga, az első emeleti tanári szobába nyitott. Kalapját le sem véve egy székre rogyott. Előkereste zsebéből az „Ostor"-t. Olvasni kezdte, gyorsan, mohón, elejétől végig. Mire elkészült vele, magát már egy idegen embernek érezte, oly gaz vádakkal ihlették, oly ferde beállításban mutatták be, hogy nem ismert magára. Újra elolvasta. Akkor már nem nem fájt annyira. Ismerte a cikk beosztását, a terepet, hol a ki nem mondott gyanúsítások farkasvermei vannak elbújtatva. Néhány aljas mondatnál hosszabban időzött, kéjes gyötrelmet talált bennük, hűsítette belső fájdalmát a betűvel. Általában elaprózva, adagonként enyhébbnek tetszett, mint egészben, a valóságban kevésbé bántónak, mint a reá való gondolás. De mikor másodszor is egy részlethez érkezett, mely leányára vonatkozott, a lapot zsebre tette, nem akarta többé látni. A riport cáfolhatatlan tényeken alapulva kronologikusan vonultatta föl az eseményeket. Széles ecsetkezeléssel festette Hilda és Tibor évek óta tartó „ártatlan" szerelmét, az apa közönyét, ki férjet akart fogni leányának, valamint a „tanár-kisasszony" többi gáláns ügyeit Huszár Bandival meg a nyolcadik osztály egyéb növendékeivel. Elmesélte, hogy minden diák zsebében meg lehetett találni a kis hisztérika arcképét. Majd vitriolba mártott tollal jellemezte Novák Antalt, kit dühöngő őrültnek, megvásárolható alaknak nevezett. A cikkíró, ki eléggé tájékozottnak látszott, szólt arról a faládikáról is, melyet valamelyik ismeretlen tisztelője küldött neki kedves meglepetésül. Ami megveretését illeti, az adatokat az eredménytelen rendőrségi nyomozás jegyzőkönyveiből vette át, melyeket, úgy látszik, meg is szerzett valahogy, természetesen a kihallgatott „ártatlanug gyanúsított, méltatlanul meghurcolt diákok" nevének mellőzésével s azt hangoztatta, hogy a tettesek, kik valószínűleg idegenek, ezúttal a közvélemény hallgatólagos ítéletét hajtották végre. Novákot mindez közönyösen hagyta. Nem bánta már, hadd tudják meg a merényletet, melyet eddig oly gondosan igyekezett rejtegetni. Csak az utolsó fejezet, az „Idill" című, kergette arcába a vért, az a borzalmas, nyálas-mézes záradék, mely Hilda kalandját részletezte s azt a közelgő eseményt, mely Novák Antalnak, a fiatal nagyapónak is bizonyára örömet okoz. Két óra lett. Pepike jutott eszébe, ki régóta várja ebéddel s most sopánkodik, hogy a leves sós lesz, a fölfújt összeesik. A tanári szoba, mely körülvette, rideg volt, hivatalos. Báró Wlassics Gyula közoktatásügyi miniszter képe lógott a falról meg néhány volt főigazgató portréja. Kinyitott egy magas faliszekrényt. Gazdátlan esernyő szomorkodott benne. Minden a múlt tanév hangulatát árasztotta: az asztalon egy tanévvégi Értesítő, a bádoghamutartó, melyben régen kihűlt szivarcsutkák álltak az utolsó konferenciáról, a csengő, mellyel az igazgató csöndet teremtett zajongó vitáknál. Le-fölsétálva kérődzött szégyenén. Lassan emésztette. Annyi bizonyos, hogy a cikk hangja sértő, egyes bíráló megjegyzéseiben durva, kegyetlen, de a váza az igaz és az, ami legszörnyűbb benne, ép az igazság, a színigazság. Mint önmagával szigorú ember, ezt megállapította. Most ismét futhatna igazgatóhoz, ügyvédhez, rendőrkapitányhoz, bíróhoz, hogy egyes rágalmazó kitételek miatt elégtételt kérjen. Talán elégtételt is szolgáltatnának, azt, amit lehet, földi igazságot. De ez szánalmas dolog, a nagy lendület nélkül, mely maga az igazság. Mit ért el Hildával? Mit ért el Tiborral? Mit ért el Liszner Vilmossal? Semmit. Nem lehet semmit sem elintézni. Van egy másik isteni igazság is, melyet eddig nem egészen látott. Fiatalabb korában jóról és nemesről prédikálva diákjainak a földmiveshez hasonlította magát, ki a magát elveti és gondoskodik, hogy alkalmas talajra találjon. Csakhogy a mag vagy televényre hullik, vagy sziklára. Ha jó földre esik, akkor minden közvetítő nélkül megfogan, a szél is elröppentt oda és ha rossz földbe kerül, akkor a legjobb földmíves sem tehet semmit. Fölöslegesnek itélte munkáját. Amennyiben pedig PESTI HÍRLAP 1925. március 11, vasárnap.