Pesti Hírlap, 1925. március (47. évfolyam, 49-73. szám)
1925-03-01 / 49. szám
Jobb és olcsóbb az élet Budapesten, mint másutt? Legyünk őszinték? Igen? Hát akkor, nem! A klimatikus viszonyaink nem kedvezők; nálunk vagy túlságosan hideg, vagy túlságosan meleg van; ha nincs eső, akkor Dórban járunk. Szemre szép a városunk, de koránt sem olyan, mint a nyugati metropolisok. A parkjaink szegényesek, a kirándulóhelyeink primitívek. A városi közlekedésünk rossz. Nálunk jár Európa legdrágább és legmocskosabb közútija. Az autótaxi méregdrága. Vannak ugyan olcsóbb kis kocsik is, de azokat úgy eldugdosebben a korukban is élénkítették az ellenség előtt a magyar huszár nevét övező babérokat, sok szép emléket őrizgetnek lelkükben gróf Esterházy Pál vitéz kapitány úrról. S ha összekerül közülök kettő-három kurtakorcsmák vagy tarkateritős pesti vendéglők asztalai mellett és fölelevenítik a kiapadhatlan forrású katonatörténeteket, mint egy ledönthetlen bálványt hozzák vissza emlékezetükbe „Pali grófot", ki pezsgő magyar vérének lett az áldozata is 1915-ben, egy forró juliusi éjszakán a román fronton. A nagyerejű, szép szál ember itt elunván a bocskorosok gyáva kukoricázását, felsőbb parancs ellenére, attakot intézett fokosokkal fölszerelt századával az előtte levő román lövészárok ellen. A század élére állt és úgy vezényelte a rohamot, melyben egyszerre három ellenséges golyó fúródott a mellébe. Holtan hanyatlott le a lováról. Katonái könnyezve borultak egymásra, érezték, hogy ennél nagyobb veszteség nem érhette volna őket. „Pali gróf" még halálával is nemes cselekedetet vitt végbe hazáján kívül bajtársaival szemben is, írásos végrendelete szerint összes katonai fölszerelését — melyben egy egész halomra való huszárcsizma, sapka, csákó, sok-sok nadrág, bluz, attila, monogrammos acélkard, továbbá lófölszerelés, legfinomabb kivitelű nyergek, hevederek, istrángok, pokrócok, szijjak voltak — százada legénységére testálta. A legénység azonban, egy vadonatúj bluz kivételével, nem osztotta szét a hagyatékot, hanem kiárusította és a befolyt összeget az ezred özvegyei és árvái javára szolgáló alapítványhoz csatolta. Az említett blúzt az ordonánca kapta jutalmul, hűséges szolgálataiért. A volt tisztiszolga később, mikor engedélyt kapott arra, hogy a saját részére átadjusztaltassa, meglepetéssel jelentette, hogy a zubbony elejébe, mint egy páncéllal, tíz-tízkoronás aranyok voltak bevarrva. Ezt valószínűleg azzal az előrelátással eszközöltette a német gróf, hogy ha fogságba kerül, legyen mihez nyúlnia. Egy alkalommal a gróf századában szolgáló öreg huszárok társaságában hallottam egy epizódot, mely arról tanúskodik, hogy gróf Esterházy Pálban is volt egy jó adag fiatalkori bohémság. Járőrszolgálatba lett kiküldve tíz-tizenkét huszárral, köztük az első szakasz legkeményebb altisztjével, Gyula káplárral. Amint elhagyta a kis csapat a kálvinista Rómát, a nagyerdő szélénél már dalra gyújtott. A gróf kedvenc nótáját fújta teli torokkal: A pápai dimbes-dombos határban, Megy a gróf ur szürke-lovas határban. De nem nézi, hej a vetést, rozstáblát, Hanem azt -i szembejövő kis lánykát.A grófban megpezsdült a kék vér, egyet gondolt s az uton minden csárda előtt ,,halt-absitzen''-t vezényelt. Egy kis nyakolajra invitálta az embereit, hadd szóljon a nóta, hadd hallják mindenfelé, hogy Vilmos-huszárok ülnek a lovakon. Zengett is a hadházi út egész hosszúságában, a nyári hajnalhasadás tele volt nótával és madárdallal. A harmat is büszkébben ragyogott a földeken. Öreg reggel volt már, mikor beértek az utolsó nagyközségbe. A vörössapkák félre voltak billenve a kisüstön főtt „papramorgó"-tól, a huszárlovak ficánkoltak, ágaskodtak a sarkantyúk játékától, mikor a piactéri nagyvendéglő előtt „ha't"-ot és „heveder-eresztés"-t kommandirozott Pali gróf. ő volt az első, aki leszállt a lóról és bement a kocsmába intézkedni. — Van-e valami harapnivalója ? — kérdezte a korcsmárostól. — Füstölt kolbász rántottéval. Vagy ... — Elég! Ne mondja tovább... Ez épen huszárba való. Hát jó bora? — Nagyon jó, — büszkélkedett a vendégszerető hajdú, — merem ajánlani. Piros, mint a pipacs, az ize meg olyan, mint a rezes-istennyila. — Ne mondja tovább korcsmáros úr, ez is huszárba való, — vágott a szavaiba ismét Pali gróf. — Hozzon egy nagy kasztot rántottát és fejenkint egy liter bort. Ebédre pedig főzzön egy jó nagy lábas borjupörköltet és a legjobbik borát üsse csapra. És ti gazdáram!? — Hogyne érteném, vitéz őrmester uram, hiszen én is debreceni huszár voltam, — csapta öszsze a bokáját a hegyesszemei korcsmáros. — Hát most azt mondja meg nekem, ki itt a legnagyobb úr a községben? — Ki? — vakarta meg tarkóját a Hortobágy levegőjétől kipirosodott civil. — Hát a szolgabíró úr... Ki volna más! Hét óra hosszat utaztam már egyedül, mikor felszállt egy ötven éves szakállas, komoly úr, kezében csinos-lapos bőrönddel s egyenesen az én fülkémbe lépett. Nem köszönt, holott erre számítottam volna. Aki régebb óta ül egy helyen, az az újonnan érkezővel szemben arisztokrata s a szolgalmi jog folytán a köztulajdonban lévő holmikat is birtokba veszi némiképen. Ő azonban látván, hogy a szakasz üres, a sok hely közül minden kérdezősködés nélkül elfoglalt egyet, amihez kétségtelenül joga is volt. Engem egy tekintetre sem méltatott, mintha levegő lennék. Annál inkább néztem én őt. Szeretek embereket bámulni, kíváncsiskodni, kutakodni, egy gombról, egy arcredőről egy életre következtetni, melyet nem ismerhetek. Erre sehol sem kínálkozik csábítóbb, veszélytelenebb alkalom, mint a vonaton. A fülke, akár a ketrec. Aki ide bejön, az az én kísérleti nyulam. Bevallom gyarlóságomat, melyet talán ment az, hogy félig-meddig, mesterségemhez tartozik. Az úr leült a párnára. Kissé feszengett rajta, próbálgatta ruganyát, úgy látszik, nem találta eléggé puhának. Ezért egy másik párnára ült. Az puhább volt. Levetette szép télikabátját, kinyújtotta lábát, sóhajtott egyet, ami azonban senkinek sem szólt, legkevésbé nekem, semmi különöset sem jelentett,resak ennyit .. ,,Végre beszálltam, ha igaz elég jól fogok utazni." A vonat déli egykor tovább indult, Útitársam kihalászott zsebéből egy kulcsköteget, melyen a sok kulcs között egy pirinyó sárgaréz-kulcs is fityegett, azt beillesztette a csinos-lapos bőrönd sárgaréz-zárába s fölnyitotta. Ápolt kezeivel fehér selyempapirosba pakolt csomagocskát emelt, vigyázatosan szétbontotta a térdén : az ebédje volt benne. Enni kezdett. Két perc múlva már vágtatott Gyula káplár a községháza felé, ahol a legnagyobb ur lakott, azzal az üzenettel, hogy egy barátságos pohár borra kéreti gróf Esterházy Pál a község fejét. A mente, mint kibontott két szárny röpült a huszárkáplár után, a ludak a vizállásos út mellől gágározva röpültek föl elötte és a kisajtókon kíváncsi fejek kandikáltak ki a vágtató huszár után, akit a tornácos ház udvarán kifent bajuszu megyei hajdú fogadott. Hirtelen kikapta a szájából a makrapipát az öreg, mikor „stellung"-ba vágta magát a káplár ur előtt, aztán gyorsan vitte a gazdájának az üzenetet. Még az ajka is meg-megrándult, amint egyfolytában hangoztatta: a gróf ur, a méltóságos gróf úr invitálja a tekintetes urat egy-két kvaterka irányában. A kétkerekű drecska is előkerült hamarosan, amin a szolgabíró úr a nagykorcsmába kerekezett. Erre azután olyan parázs mulatság keletkezett,, hogy azt Hári János sem tudná érdekesebben kiszínezni, mint aminő a valóságban volt. Cigányok is kerültek valamerről a söntéses ivóba, meg azután kíváncsi fehérnépek is, kik az ablaküvegen át bámulták, hogy hogyan tud a magyar huszár mulatni. És hogy teljes-tökéletes legyen a lakodalom, később négyen-öten be is húzódtak közülük a nyájas invitációra és együtt járták a fiukkal a sarkantyúpengéssel kisért táncot. A magyar csárdást természetesen, mert akkor még falun, tanyán nem ismerték a „huzgálós-táncot", mint ma. Este kilenc óráig tartott Pali gróf huncutkodása. Addigra elfogyott minden szál virzsima a nagyközségben. A hordó is kiürült és a község tele lett a hírével: huszárok mulattak a nagykorcsmárban... Éjjel tizenegy órakor ért haza a járőrcsapat. A lovak egy része sántán, fölnyomott háttal érkezett be a kaszárnyába, a legények sapkái pedig tele voltak tűzdelve vadvirágokkal. Lassankint kitudódtak a kaszárnyában is ezek az időnkint megismétlődő csinytevések s attól fogva „reservát"-tal indultak ki a debreceni lovaskaszárnyából a járőrök. Mintha estipir ragyogott volna az azóta ráncbaszedett arcokon, olyan lelkesen beszélték el az öreg huszárok a kopott korcsmaasztal mellett ezt a régi, elhalványodott huszárcsinyt. 4 PESTI HÍRLAP 1925. március 10, vasárnap. * 'hol vannak az idegenek? Az idegenek? Úgy látszik, másutt vannak elfoglalva, mert Budapesten ugyan nem láthatók. Attól a kevés üzleti és diplomáciai utazótól eltekintve, akit kötelessége ide parancsol, alig beszélhetünk idegenforgalomról. Az angol, amerikai és német turistatömegek, amelyek okulás és szórakozás céljából veszik nyakukba a nagy világot, ma is következetesen elkerülik hazánk szép fővárosát. A Pesti Hírlapban olvasom, hogy megint nagyszabású ankétot fognak rendezni az idegenforgalom emelése céljából. Nagyon jó lesz! Előre örülök már a szép és okos beszédeknek, amiket el fognak mondani, de előre is meg merem jósolni, hogy idegenforgalom azután sem lesz. Hogy miért nem? — Ha szabad egészen őszintének lennem, (és én úgy gondolom, ebben az ügyben kötelesség az őszinteség!) akkor egy másik kérdéssel válaszolok: Miért legyen? A nemzetközi turistanyáj bizonyos törvények szerint kering a világban, akár csak avándormadarak. Szabályul vehetjük, hogy a globtrotterek olyan helyekre mennek, ahol 1. jobb és olcsóbb az élet, mint másutt; 2. olyat láthatnak, ami másutt nincs. Csak, hogy a bennszülött sem találja meg, nem hogy a külföldi. A szállodák? Nekem nagyon jók, de nem állanak a newyorki, párizsi vagy londoni nagy luxushotelek színvonalán. Szórakozás? Operánk van is, nincs is; operettszínházaink műsora nagyobbrészt Bécsben készül, a drámai színházaink és kabaréink nyelvét nem érti meg az idegen. Ti és végül: tudjuk, hogy Budapest a világ egyik legdrágább városa. Tehát a budapesti élet senkit sem fog idecsalni azok közül, akik kevesebb pénzzel Párizsban vasgy Rómában is megélhetnek. Vannak Budapestnek olyan látnivalói, amelyekért érdemes Newyorkból ide utazni? Legyünk őszinték: nincsenek! Budapest nem akkora hatalmi és nem is olyan gazdasági központ, mint London vagy Berlin. Nincsenek nagyszerű történelmi emlékei, mint Rómának vagy Athénnek. Nincsen festői népélete és építkezésében nem érvényesül a nemzeti egyéniség, mint Moszkva, Konstantinápoly, Velence vagy Nápoly építkezésében. Sőt azt mondhatjuk: nincs európai főváros, amelynek közönsége és utcai képe olyan szürkén átlag-európai volna, mint a budapesti. A fővárosnak szép és gazdag műgyűjteményei vannak, de a drezdai, a párizsi, a firenzei gyűjtemények szebbek és gazdagabbak. Tehát a kíváncsiság vagy a tudás vágya sem fogja ide vonzani a tucat turistát. Körülbelül huszonöt esztendő előtt megírtam, (de sok idegenforgalmi ankét volt azóta!) hogy a magyar főváros kezében csak egy olyan fegyver van, amellyel meghódíthatja magának a nemzetközi globtrottereket: a budapesti gyógyforrások. Különböző forró és hideg, kénes, sós, keserű források egy világváros határában, ez az, ami sehol másutt nincs. Aki tehát itt idegenforgalmat akar teremteni, annak előbb fürdővárossá kell fejlesztenie Budapestet. Az út a fürdővároshoz kitűnő és olcsó forgalmi eszközöknél kezdődik, kitűnő és olcsó szállodákban és ebédlőkben folytatódik és kitűnő és olcsó gyógyfürdőknél végződik. Mert a gyógyító források kedvéért az idegenek ugyan elengedik Budapestnek a velencei palotákat és a firenzei képtárakat, de az európai nagy fürdőhelyek kényelmét, jó ellátását és mérsékelt árait nem engedik el. Ez az idegenforgalm problémája. Hetes. VASÁRNAP. Útitárs.