Pesti Hírlap, 1925. március (47. évfolyam, 49-73. szám)

1925-03-01 / 49. szám

Jobb és olcsóbb az élet Budapesten, mint másutt? Legyünk őszinték? Igen? Hát akkor, nem! A klimatikus viszonyaink nem kedvezők; nálunk vagy túlságosan hideg, vagy túlságo­san meleg van; ha nincs eső, akkor Dórban járunk. Szemre szép a városunk, de koránt sem olyan, mint a nyugati metropolisok. A park­jaink szegényesek, a kirándulóhelyeink primi­tívek. A városi közlekedésünk rossz. Nálunk jár Európa legdrágább és legmocskosabb köz­útija. Az autótaxi méregdrága. Vannak­ ugyan olcsóbb kis kocsik is, de azokat úgy eldugdos­ebben a korukban is élénkítették az ellenség előtt a magyar huszár nevét övező babérokat, sok szép em­léket őrizgetnek lelkükben gróf Esterházy Pál vitéz kapitány úrról. S ha összekerül közülök kettő-há­rom kurtakorcsmák vagy tarkateritős pesti vendég­lők asztalai mellett és fölelevenítik a kiapadhatlan forrású katonatörténeteket, mint egy ledönthetlen bálványt hozzák vissza emlékezetükbe „Pali grófot", ki pezsgő magyar vérének lett az áldozata is 1915-ben, egy forró juliusi éjszakán a román fronton. A nagyerejű, szép szál ember itt elunván a bocsko­rosok gyáva kukoricázását, felsőbb parancs ellené­re, attakot intézett fokosokkal fölszerelt századával az előtte levő román lövészárok ellen. A század élé­re állt és úgy vezényelte a rohamot, melyben egy­szerre három ellenséges golyó fúródott a mellébe. Holtan hanyatlott le a lováról. Katonái könnyezve borultak egymásra, érezték, hogy ennél nagyobb veszteség nem érhette volna őket. „Pali gróf" még halálával is nemes cselekede­tet vitt végbe hazáján kívül bajtársaival szemben is­, írásos végrendelete szerint összes katonai fölszere­lését — melyben egy egész halomra való huszár­csizma, sapka, csákó, sok-sok nadrág, bluz, attila, monogrammos acélkard, továbbá lófölszerelés, leg­finomabb kivitelű nyergek, hevederek, istrángok, pokrócok, szijjak voltak — százada legénységére testálta. A legénység azonban, egy vadonatúj bluz kivételével, nem osztotta szét a hagyatékot, hanem kiárusította és a befolyt összeget az ezred özvegyei és árvái javára szolgáló alapítványhoz csatolta. Az említett blúzt az ordonánca kapta jutalmul, hűséges szolgálataiért. A volt tisztiszolga később, mikor en­gedélyt kapott arra, hogy a saját részére átadjusz­taltassa, meglepetéssel jelentette, hogy a zubbony elejébe, mint egy páncéllal, tíz-tízkoronás aranyok voltak bevarrva. Ezt valószínűleg azzal az előrelá­tással eszközöltette a német gróf, hogy ha fogságba kerül, legyen mihez nyúlnia. Egy alkalommal a gróf századában szolgáló öreg huszárok társaságában hallottam egy epizódot, mely arról tanúskodik, hogy gróf Esterházy Pálban is volt egy jó adag fiatalkori bohémság. Járőr­szol­gálatba lett kiküldve tíz-tizenkét huszárral, köztük az első szakasz legkeményebb altisztjével, Gyula káplárral. Amint elhagyta a kis csapat a kálvinista Rómát, a nagyerdő szélénél már dalra gyújtott. A gróf kedvenc nótáját fújta teli torokkal: A pápai dimbes-dombos határban, Megy a gróf ur szürke-lovas határban. De nem nézi, hej a vetést, rozstáblát, Hanem azt -i szembejövő kis lánykát.­A grófban megpezsdült a kék vér, egyet gon­dolt s az uton minden csárda előtt ,,halt-absitzen''-t vezényelt. Egy kis nyakolajra invitálta az embereit, hadd szóljon a nóta, hadd hallják mindenfelé, hogy Vilmos-huszárok ülnek a lovakon. Zengett is a had­házi­ út egész hosszúságában, a nyári hajnalhasadás tele volt nótával és madárdallal. A harmat is büsz­kébben ragyogott a földeken. Öreg reggel volt már, mikor beértek az utolsó nagyközségbe. A vörössap­kák félre voltak billenve a kisüstön főtt „papramor­gó"-tól, a huszárlovak ficánkoltak, ágaskodtak a sarkantyúk játékától, mikor a piactéri nagyvendéglő előtt „ha'­t"-ot és „heveder-eresztés"-t kommandiro­zott Pali gróf. ő volt az első, aki leszállt a lóról és bement a kocsmába intézkedni. — Van-e valami harapnivalója ? — kérdezte a korcsmárostól. — Füstölt kolbász rántottéval. Vagy ... — Elég! Ne mondja tovább... Ez épen hu­szárba való. Hát jó bora? — Nagyon jó, — büszkélkedett a vendégsze­rető hajdú, — merem ajánlani. Piros, mint a pipacs, az ize meg olyan, mint a rezes-istennyila. — Ne mondja tovább korcsmáros úr, ez is hu­szárba való, — vágott a szavaiba ism­ét Pali gróf. — Hozzon egy nagy kasztot rántottát és fejenkint egy liter bort. Ebédre pedig főzzön egy jó nagy lá­bas borjupörköltet és a legjobbik borát üsse csapra. És ti gazdáram!? — Hogyne érteném, vitéz őrmester uram, hiszen én is debreceni huszár voltam, — csapta ösz­sze a bokáját a h­egyesszemei korcsmáros. — Hát most azt mondja meg nekem, ki itt a legnagyobb úr a községben? — Ki? — vakarta meg tarkóját a Hortobágy levegőjétől kipirosodott civil. — Hát a szolgabíró úr... Ki volna más! Hét óra hosszat utaztam már egyedül, mi­kor felszállt egy ötven éves szakállas, komoly úr, kezében csinos-lapos bőrönddel s egyenesen az én fülkémbe lépett. Nem köszönt, holott erre számítottam volna. Aki régebb óta ül egy helyen, az az újonnan ér­kezővel szemben arisztokrata s a szolgalmi jog folytán a köztulajdonban lévő holmikat is bir­tokba veszi némiképen. Ő azonban látván, hogy a szakasz üres, a sok hely közül minden kérde­zősködés nélkül elfoglalt egyet, amihez kétségte­lenül joga is volt. Engem egy tekintetre sem mél­tatott, mintha levegő lennék. Annál inkább néztem én őt. Szeretek embe­reket bámulni, kíváncsiskodni, kutakodni, egy gombról, egy arcredőről egy életre következtetni, melyet nem ismerhetek. Erre sehol sem kínálko­zik csábítóbb, veszélytelenebb alkalom, mint a vonaton. A fü­lke, akár a ketrec. Aki ide bejön, az az én kísérleti nyulam. Bevallom gyarlóságo­mat, melyet talán ment az, hogy félig-meddig, mes­terségemhez tartozik. Az úr leült a párnára. Kissé feszengett rajta, próbálgatta ruganyát, úgy látszik, nem találta eléggé puhának. Ezért egy másik párnára ült. Az puhább volt. Levetette szép télikabátját, kinyújtotta lábát, sóhajtott egyet, ami azonban senkinek sem szólt, legkevésbé nekem, semmi különöset sem jelen­tett,resak ennyit ..­ ,,Végre beszálltam, ha igaz elég jól fogok utazni." A vonat déli egykor tovább indult, Útitár­sam kihalászott zsebéből egy kulcsköteget, melyen a sok kulcs között egy pirinyó sárgaréz-kulcs is fityegett, azt beillesztette a csinos-lapos bőrönd sárgaréz-zárába s fölnyitotta. Ápolt kezeivel fehér selyempapirosba pakolt csomagocskát emelt, vi­gyázatosan szétbontotta a térdén : az ebédje volt benne. Enni kezdett. Két perc múlva már vágtatott Gyula káplár a községháza felé, ahol a legnagyobb ur lakott, azzal az üzenettel, hogy egy barátságos pohár borra ké­reti gróf Esterházy Pál a község fejét. A mente, mint kibontott két szárny röpült a huszárkáplár után, a­ ludak a vizállásos út mellől gágározva rö­pültek föl elötte és a kisajtókon kíváncsi fejek kan­dikáltak ki a vágtató huszár után, akit a tornácos ház udvarán kifent bajuszu megyei hajdú fogadott. Hirtelen kikapta a szájából a makrapipát az öreg, mikor „stellung"-ba vágta magát a káplár ur előtt, aztán gyorsan vitte a gazdájának az üzenetet. Még az ajka is meg-megrándult, amint egyfolytában han­goztatta: a gróf ur, a méltóságos gróf úr invitálja a tekintetes urat egy-két kvaterka irányában. A két­kerekű drecska is előkerült hamarosan, amin a szol­gabíró úr a nagykorcsmába kerekezett. Erre azután olyan pa­rázs mulatság keletkezett,, hogy azt Hári János sem tudná érdekesebben kiszí­nezni, mint aminő a valóságban volt. Cigányok is kerültek valamerről a söntéses ivóba, meg azután kíváncsi fehérnépek is, kik az ablaküvegen át bá­multák, hogy hogyan tud a magyar huszár mulatni. És hogy teljes-tökéletes legyen a lakodalom, később négyen-öten be is húzódtak közülük a nyájas invi­tációra és együtt járták a fiukkal a sarkantyúpen­géssel kisért táncot. A magyar csárdást természete­­sen, mert akkor még falun, tanyán nem ismerték a „huzgálós-táncot", mint ma. Este kilenc óráig tartott Pali gróf huncutko­dása. Addigra elfogyott minden szál virzsim­a a nagyközségben. A hordó is kiürült és a község tele lett a hírével: huszárok mulattak a nagykorcsmár­ban­... Éjjel tizenegy órakor ért haza a járőr­csa­­pat. A lovak egy része sántán, fölnyomott háttal ér­kezett be a kaszárnyába, a legények sapkái pedig tele voltak tűzdelve vadvirágokkal. Lassankint ki­tudódtak a kaszárnyában is ezek az időnkint meg­ismétlődő csinytevések s attól fogva „reservát"-tal indultak ki a debreceni lovas­kaszárnyából a já­r­őrök. Mintha estipir ragyogott volna az azóta ránc­baszedett arcokon, olyan lelkesen beszélték el az öreg huszárok a kopott korcsmaasztal mellett ezt a régi, elhalványodott huszárcsinyt. 4 PESTI HÍRLAP 1925. március 10, vasárnap. * 'hol vannak az idegenek? Az idegenek­­? Úgy látszik, másutt van­nak elfoglalva, mert Budapesten ugyan nem láthatók. Attól a kevés üzleti és diplomáciai utazótól eltekintve, akit kötelessége ide paran­csol, alig beszélhetünk idegenforgalomról. Az angol, amerikai és német turistatömegek, ame­lyek okulás és szórakozás céljából veszik nya­kukba a nagy világot, ma is következetesen elkerülik hazánk szép fővárosát. A Pesti Hírlap­ban olvasom, hogy megint nagyszabású ankétot fognak rendezni az ide­genforgalom emelése céljából. Nagyon jó lesz! Előre örülök már a szép és okos beszédeknek, amiket el fognak mondani, de előre is meg me­rem jósolni, hogy idegenforgalom azután sem lesz. Hogy miért nem­? — Ha szabad egészen őszintének lennem, (és én úgy gondolom, eb­ben az ügyben kötelesség az őszinteség!) ak­kor egy másik kérdéssel válaszolok: Miért legyen? A nemzetközi turistanyáj bizonyos tör­vények szerint kering a világban, akár csak a­­vándormadarak. Szabályul vehetjük, hogy a globtrotterek olyan helyekre mennek, ahol 1. jobb és olcsóbb az élet, mint másutt; 2. olyat láthatnak, ami másutt nincs. C­sak, hogy a bennszülött sem találja meg, nem hogy a külföldi. A szállodák? Nekem nagyon jók, de nem állanak a newyorki, párizsi vagy londoni nagy luxus­hotelek színvonalán. Szórakozás? Ope­ránk van is, nincs is; operettszínházaink mű­sora nagyobbrészt Bécsben készül, a drámai színházaink és kabaréink nyelvét nem érti meg az idegen. Ti és végül: tudjuk, hogy Budapest a világ egyik legdrágább városa. Tehát a budapesti élet senkit sem fog idecsalni azok közül, akik kevesebb pénzzel Párizsban vasgy Rómában is megélhetnek. Vannak Budapestnek olyan látnivalói, amelyekért érdemes Ne­wyorkból ide utazni? Legyünk őszinték: nincsenek! Budapest nem akkora hatalmi és nem is olyan gazdasági központ, mint London vagy Berlin. Nincsenek nagyszerű történelmi emlékei, mint Rómának vagy Athénnek. Nincsen festői népélete és építkezésében nem érvényesül a nemzeti egyéniség, mint Moszkva, Konstantinápoly, Velence vagy Ná­poly építkezésében. Sőt azt mondhatjuk: nincs európai főváros, amelynek közönsége és utcai képe olyan szürkén átlag-európai volna, mint a budapesti. A fővárosnak szép és gazdag műgyűjte­ményei vannak, de a drezdai, a párizsi, a firen­zei gyűjtemények szebbek és gazdagabbak. Tehát a kíváncsiság vagy a tudás vágya sem fogja ide vonzani a tucat­ turistát­­. Körülbelül huszonöt esztendő előtt meg­írtam, (de sok idegenforgalmi ankét volt az­óta!) hogy a magyar főváros kezében csak egy olyan fegyver van, amellyel meghódíthatja magának a nemzetközi globtrottereket: a bu­dapesti gyógyforrások. Különböző forró és hi­deg, kénes, sós, keserű­ források egy világváros határában,­ ez az, ami sehol másutt nincs. Aki tehát itt idegenforgalmat akar teremteni, an­nak előbb fürdővárossá kell fejlesztenie Buda­pestet. Az út a fürdővároshoz kitűnő és olcsó forgalmi eszközöknél kezdődik, kitűnő és olcsó szállodákban és ebédlőkben folytatódik és ki­tűnő és olcsó gyógyfürdőknél végződik. Mert a gyógyító források kedvéért az idegenek ugyan elengedik Budapestnek a ve­lencei palotákat és a firenzei képtárakat, de az­­ európai nagy fürdőhelyek kényelmét, jó ellátá­sát és mérsékelt árait nem engedik el. Ez az idegenforgalm problémája. Hetes. VASÁR­NAP. Útitárs.

Next