Pesti Hírlap, 1925. május (47. évfolyam, 98-122. szám)

1925-05-01 / 98. szám

ELOFIZETESI ARAK : B-^y hóra 40.000 korona aegyedévre 120.000 kot Egyes szám ára helyben vidéken éa a pályaudvaré kon 2000 kor., vasárnap 8000 korona. Külföldön %6tszeres az előfizetési TESTVERE* kiadíy® Szerkesztőség, ßiflcyfiivatal és nyomda i , V. ker., Vilma* SMjM*"''' osászár • ut 78. szám. Telefon i 122—91. Fiók­kiadóhivatal i Budapest, CLL kei.. Erzsébet-kórut I „Menjen wissza Spanyolországba" Irta Rákosi Jenő. Mostanában volt Olaszországban a nem­zetközi interparlamentáris kereskedelmi kon­gresszus, melyen természetesen magyarok is 'résztvettek. Ott az egyik magyar felszólalván, beszédébe belekeverte Trianont is, ami termé­szetes, mert hiszen akárhová s akármiért me­gyünk, ezt a gyilkc» terhet magunkkal cipel­jük és ennek meg iskell rajtunk látszani. De Baross János nem tudott elég diplomatikus lenni s lévén ott szerbek, csehek és oláhok is természetesen egyenlő joggal valamennyien, nehogy a felszólalásból baj legyen, az elnök figyelmeztette Barosst, hogy itt politikáról nem lehet szó. Sajnos, gróf Hoyos Miksa nem elégedett meg ezzel, hanem felállt, hogy repa­rálja Barosst. De ezzel sem elégedett meg, ha­nem itthon is ma a nemzetgyűlésen (mert ha­zai lapok megtámadták) napirend előtti fel­szólalással előadta a kellemetlen ügyet. Itt azután a Rómában lőtt bakba belebocsájtotta a harmadik golyót. Nagy lárma és kinos jele­net lett belőle. Úgynevezett fajvédőink — Lendvay, Kis M. és Zsirkay — kerítették be gróf Hoyost közbekiáltásaikkal, amíg egyikük odavágta neki, hogy hazaáruló, menjen vissza Spanyolországba. Azt gondolom, se nem szépitem, se nem takarom gróf Hoyos elhibázott dolgát, ha ki­mondom, hogy római felszólalása is, mai be­széde is teljesen jóhiszemű volt s hogy a tisz­teletreméltó gróf szereplése a magyar politiká­ban semmi komoly kifogás alá nem esik. Ha gróf Hoyos még nagyobb hibát követett volna is el, mint amilyenbe beletévedt Rómában, minden komolyság nélkül valónak kell mon­danunk az ilyen közbekiáltásokat. Ugyan mi­lyen szóval kell illetnünk az Efialteszeket, ha igy hajigálunk a hazadruló-val. És hogy men­jen vissza Spanyolországba! Mindenkinek, a legkiválóbbaknak is van­nak politikai ellenfeleik. Szent István király a haza érdekében valónak látta, hogy udvarát megrakja idegen jövevényekkel, akikből histó­riai érdemes magyar családok lettek. Törvény­könyvünkbe bele vannak iktatva indigénáink, akik közül iíem egy országos szerepet játszott. Ha a Hoyosokat most Spanyolországba küld­jük: hova kellett volna annak idején küldeni (hogy nagyon messze hátra ne menjek), a Zrínyieket, a Frangepánokat, még előbb Mar­tinuzzit? És hova küldjük ma a Wenckheime­ket, a Pallavicinieket, az Odescalchiakat, az Osterhuebereket és egész sorát azoknak, aki­ket a magyar nyelv s a magyar levegő és a magyar alkotmány tősgyökeres, hogy ne mondjam: fajmagyarokká tett? A magyar nemzetnek egyik tipikus tulaj­donsága, hogy a művelt osztályokra nézve va­rázsos asszimiláló ereje van, s az Anker­schmiedtek faja gyorsan eresztett gyökeret a magyar fajba. Városaink értelmisége — Győr, Pécs, Sopron, Temesvár, a szepesi német vá­rosok, és mindenek felett Budapest — szinte a szemünk láttára rohamosan magyarosodott el, nem kényszerítve, nem üldözve, mint ahogy most üldözik elcsatolt területeinken a magyart, — szinte máról-holnapya, mint egy a géniusz varázsveszejétől érintve, lettek nemcsak ma­gyarrá, de a magyar kulturának emporiumává. Nagyra vagyunk ami szép és tősgyökeres ma­gyar Szegedünkkel. Hányan tudják olvasóink közül, hogy még Dugonics András idejében is tán, (kinek szobra áll Szeged egyik terén), de mindenesetre nem sokkal e jeles irónk ideje előtt, Szegeden magyar ember nem lehetett városi tanácsos. A tanács felerészben szerb, felerészben német volt. Mig Nagy-Magyarország voltunk és al­kotmányos szabadságunk védelme alatt a nem­zetiségi agitátorok szabadon garázdálkodhat­tak, hányszor hangzott el ellenünk a szemér­metlen „közbekiáltás": a magyar menjen visz­sza Ázsiába! Botor, szűkkeblű és korlátolt szemhatáru az a politika, melynek esze és hazafisága eb­ben merül ki. Ez homlokegyenest ellenkezik őseink észjárásával és politikai felfogásával, amellyel ezer évig fentartották, naggyá tették Magyarországot s az uj időkben a kétszáz év előtti pár millió magyar számát felvitték a tizmillión tul. Ez a visszaküldő, együgyű faj­politika letér ősei ösvényéről, nem méltó az elődökhöz, hanem igenis illik ahhoz a nemze­dékhez, melynek kezében Csonka-Magyaror­szág lett hazánkból. Itt Magyarországon akkor is, amikor Európaszerte a reakció, az elnyo­matás politikája virágzott, bár félkézzel min­dig Ausztria bekebelező törekvései ellen kellett védekeznünk, a megértés, a türelem politikája folyt, és ez tette csak lehetővé, hogy kulturá­lis és gazdasági elmaradottságából ez az or­szág, mikor megújhodása kezdődött a mult század elején, száz év alatt ötszáz év munká­ját tudta elvégezni s rövid ötven év alatt bele tudott illeszkedni csonka függetlensége mel­lett is világrészünk kulturai és gazdasági életébe. Ma pedig, amikor függetlenségünk nem csonka, hanem egyáltalán nincsen, mert min­denki jobban parancsol nekünk, mint mink magunk; mikor idegen bizottságokat, ellen­őröket kell magunk felett a saját pénzünkön tartanunk s szuverénitásunk és függetlensé­günk csak a papiroson és a nemzetgyűlés ha­tározataiban létezik; ma, mikor területünk két­harmada és lakosságunknak is megfelelő része idegen kézen van; ma, mikor a függetlenség legsarkalatosabb kérdéseiben — mint a király, az alkotmány, a költségvetés kérdésében — ide­gen parancs szerint alkotunk törvényeket: ma virul a jelszó, hogy ezt ide, ezt amoda küld­jük, és nemzetgyűlési képviselők kiabálják, hogy menjen vissza Spanyolországba! Ma, amidőn minden gondunknak arra kellene irányulni, hogy barátainkat szaporít­suk, aki van, megtartsuk, egymást testvérként ket elvittek tőlünk, hogy ismét ország lehes­sünk, mint régen voltunk, nemzet, mint régen voltunk. Ez ma azonban csak álomnak lát­szik. Mert ez olyan épület, melyet csak az ön­feláldozás, az önmegtagadás köveiből vérrel és szeretettel lehet felépíteni. Rakovszky belügyminiszter a fővárosi választások esetleges kitolásáról. Megvonják a fiUeit a magas kamatot szedő bankoktól, — M kincstári haszonrészesedés augusztusi vészletét nem törlik et. Sándor annak a véleményüknek adtak kifejezési, hogy emiatt méltán érheti vád a fiiyáros vezütesé­gét s tekintettel arra, h'őgy a válaWásók küszöbön álló határidejéig az igazolványok kézbesítését nem remélhetik, kívánatosnak tartanák, hogy a belügy« miniszter halassza el a fővárosi választásokat. A közigazgatási biróság különben is most intézi el a kihagyott választók felebbezési ügyeit, ha tehát ezek a választók idejében nem kapják meg igazol­ványaikat, joggal emelhetik azt a vádat, hogy a vá­A kormánypárt ma esti értekezletén szóbake­i v a fővárosi választás kérdése is. Azok a kép­viselői?, akik Ripka kormánybizjos támogatására rész hisznek a választási mozgalomban, beszámol­tak tapasztalataikról, s kiemelték, hogy igen ko­molyan kockáztatja a választás várható eredményét az a körülmény, hogy a szavazóigazolványok kéz~ besitése igen lassan folyik, s a szavazó polgárok­nak jelentékeny része még mindig nem kapta meg szavazólapját, Erődy Harrach Tihamér és Szabó A milliárdon cowboy. Irta : JB. M. Boiver (lt. M. Sinclair.) 13 Már az esti szürkület terjedt el a prairie fe­lett s kis, álmos madárkák röppentek fel tiltakozva, amint a fészkük mellett nagy robajjal elrobogtunk. Amint a gazdaság határát elhagytuk és nagy siet­ségünkben is rendesen bezártuk magunk után a ke­rítés kapuját, Frosty megszólalt: — Ellis, talán nem hajszolná a lovát az első tiz mérföldön. Jobb lesz eleinte a könnyebb tempó, mert igy is éppen olyan hamar leszünk ott. Tudtam, hogy igaza van és Shylockot az 5 megszokott, egyenletes ügetésébe vittem át. De bi­zony nehezünkre esett ugy lovagolni, mintha csak arról volna szó, hogy az időt agyonverjük és a mindennapi kenyerünket a lehető legkényelmesebb módon keressük meg. Ha a felzaklatott idegeimnek engedtem volna, vad rohanással törtem volna előre, hogy a végzet ellen száguldva elkábítsam félel­memet. Egyszer vagy kétszer íutólag eszembe jutott, hogy vajjen mi vár reánk King utján, de mindig csak atyámra és arra gondoltam, hogy vájjon mi­kép lett „veszélyesen beteg", mint ahogy az izenet­ben olvastam. Az izenetet Crawford küldte s tud­tam, hogy Crawford végtelenül szabatos, aki nem ismer túlzást vagy érzelmességet. Mindamellett azért határtalanul lelkiismeretes. Tiz év óta állt atyám szolgálatában és atyám ezerszer jobban bí­zott benne, mint bárki másban. Crawford épugy nem hazudhatott, mint a szorzótábla, ha tehát azt mondja, hogy atyám „veszélyesen beteg", akkor ez kétségtelenül igaz. MacTague Barneynek azt szok­tam mondani, ha furcsállotta, hogy olyan keveset tudok atyám dolgairól, hogy atyám tűzmentes kasz­sza, Crawford pedig a hozzávaló kombinációs zár. Sötétség borította már el a tájat és elrejtette a távoli dombokat. A Fehér Vízválasztó lett végül számunkra a világ határa s mindaz, ami az árnyék­tömegein tul volt, kikutathatatlan misztériumnak látszott. Frosty, aki mint titokzatos árnyalak üte­mcsen emelkedett és szállt alá mellettem a nyergé­ben, felém fordult ós újra megszólalt: — Azt hiszem, eljutunk Pochette kompjáig, mielőtt teljesen ránk sötétedik. Tőle kell lovakat kapnunk, mert ezek addig teljesen letörnek. — Megkíséreljük, hogy átsurranjunk a szo­roson, feleltem, elodázva a kellemetlen gondolato­kat — nem érünk rá, hogy Kinggel letárgyaljuk a kérdést. — Atsurranásról szó sem lehet, — felelte Frosty komoly hangon — rosszul ismeri Kinget, ha azt hiszi, hogy ez lehetséges. Majdnem megkérdeztem, hogy akkor tehát hogy képzeli az átjutást. Amint most eszembe jutot­tak a múltkori menekülésem körülményei, éreztem, hogy Frosty az egyetlen reményünktől fosztott meg. Csendesen belovagoltunk King útjára és lo­vaink oly zajtalanul lépegettek az ut puha fövényé­ben, mintha ők is megértették volna a helyzet vesze­delmét. Átmentünk a kis erecskén, oly csendben, hogy alig hallatszott a víz csobbanása, s elértük a kaput. Frosty leszállt, hogy kinyissa, de erős lakat volt rajta, amely a buldogg szívósságával állt ellen minden kísérletnek. Kétségtelen, hogy King meg akarta magát védeni hívatlan esti vendégek ellen. — Le kell szednünk a drótokat, — mormogta Frosty, visszatérve hozzám. — Kezeügyében van a revolvere? Hamarosan szüksége lehet rá. Frosty eredetileg nem volt hadakozó termé­szetű ember, ha tehát ő tanácsolta ezt, tudhattam, hogy a helyzet kritikus. Leszedtük egy darabon a drótokat, anélkül, hogy a közeü ház felöl a legkisebb zaj hallatszott volna. Frosty azt súgta, hogy valószínűleg vacso­ránál ülnek, tehát ez a legalkalmasabb időpont. Eléggé bolond voltam és a sietségem dacára saj­náltam, hogy nincs alkalmam elmenőben Beryllel egy szót váltani. Nem láttam azóta, hogy Frosty és én belovagoltunk a piknikjükbe, bár nem rajtam múlott, isten a megmondhatója s nem nagy örömöm telt a sikertelenségemben. Akár jó, akár balszerencse volt ez, amint a veranda előtt elhaladtunk, láttuk, hogy Beryl fel­ugrott egy függöágyról, hisz King háza oly közel volt az úthoz, hogy, a nyeregből kihajolva a lovagló­pálcámmal érinthettem volna. — Carleton ur, — őrültségemben veszettül

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék