Pesti Hírlap, 1925. július (47. évfolyam, 144-170. szám)
1925-07-01 / 144. szám
szekedésekről, ajándékokról, tőzsdeügyletekről. „Kodelka ekkor hagyott nálunk pénzt, ekkor visszakérte" és más hasonló dolgokról. A lapok annakidején agyoncsépelték mindezeket a részleteket, most pedig ráadásul nem is egyszer, hanem az asszony halk német beszéde után a tolmács darabos és nyers fordításában másodszor is végig kell hallgatni az egészet. Az azonban, aki a bűnper anyagát alaposan ismeri és kellő érzékkel rendelkezik a pszichológiai finomságok iránt, csodálkozva fedezi föl azt a minden részletre kiterjedő gondosságot, amellyel ez az asszony a látszólagosan szürke részletekből fölépíti a védelem bástyáit. Miért kell elmondani tíz esetet is, amikor Kodelka az ártatlan beszélgetésbe belemelegedve ott maradt náluk éjfélig, sötét éjfél utánig? Azért, mert a vád érvet kovácsolt a ház lakóinak abból a megfigyeléséből, hogy a szerelmes hentesmester az éjszakáit is sokszor ott töltötte a szép asszonynál. Miért fontos az, hogy Kodelka máskor is rábízta a pénzét Lédererékre? Azért, mert ezen az alapon vitatni lehet azt, hogy a gyilkosság után ott maradt hatvan millió elhozására sem kellett fondorlatos szándékkal rávenni Kodelkát. És a tőzsdeügyletek, amelyekről eddig szó sem esett? Ez a részlet azért jó, mert így szerelem nélkül is meg lehet magyarázni, miért juttatott Kodelka kisebb-nagyobb összegeket Léderernének ? Azért akarta kárpótolni, mert ő volt az, aki a Lédererné pénzét a tőzsdén elvesztette. És így tovább. Minden részletnek megvan a maga jelentősége. Igaz, hogy a hosszú előadásnak megvan az a hátránya, hogy még az ilyen rafinált és jól átgondolt védettstagok támadnak. Hogyan lehet az, hogy főhadnagy, aki tudja, hogy a házába Ister a feleségét környékezi, hiába kés lába fogadkozik naponta, nem tudja a tóját kitenni az ajtón? Hogyan lehet fel mindig haragosan fogadta Kodell azonban mindig barátságosan elidegáen jogai voltak Kodelkának ennél a merte magának engedni azt, hogy abdén is másfél órákra a főhadnagyjon és várja az asszony hazaérkezésges dörömböléssel nyittasson magát , hamarosan nem akarják beengedni? Maradjon ott éjszakára, amikor eszégyre-másra odahordja az ajándéksor.. lékhúst? És hogyan lehet az, hogy az asszony, aki olyan pontosan emlékezik minden lövésre-menésre, épen csak a gyilkosság éjszakájáról nem tud semmi részletet, sőt azt is elfelejtette, amit eddig tudott, mert váratlanul egy egészen új és képtelen mesével áll elő. A hallgatóság fölszisszent meglepetésében, amikor előadta azt a merész és valószínűtlen mesét, hogy Kodelkát nem is Léderer ölte meg, hanem azok a tisztek lőtték le, akikkel Kodelka az ő házuknál valamilyen hússzállítás ügyében tárgyalt. Amint az asszony ajkáról színtelen folyamatossággal pereg a szó, ez a Kodelka vérétől pirosló vörösbetűs nap, furcsa, groteszk fantommá torzul a kispolgári gondok, kispolgári munkásnapok egyhangú hátterében. „A konyhában ültettük le Kodelkát, mert csak azt fűtöttük"... „Kávét főztem" ... „Nem akartam Csepelre kimenni, mert takarítottam" ... „Akkor előbb elmosogattam" ... „A kutyát levittem sétálni" A kutya odapiszkolt a konyhába, azt eltakarítottam" ... Ebben a nyárspolgári miliőben dörrent el az a lövés, amelyről Lédererné most már semmi közelebbi részletet nem akar tudni. A tolmács sokszor akadozó, ötölő-hatoló előadásában, kuriális stílusában még groteszkebbre torzul mindaz, amit ez a különös asszony szenvtelen hangján elrecitál. — Léderer kijött a konyhába, leült a szenes ládára, vádlott fejét ölébe vonta és sírógörcsöt kapott. Micsoda lelki háborgás, micsoda szörnyűség bújik meg itt a lapos szavak mögött? — Lédererné annyira megőrzi a hidegvérét, hogy a tolmács jelenlétéből is hasznot húz. Kétségtelenül nagyon jól ért magyarul. Egyszer a tolmácsot is helyreigazítja. Másszor — az elnök egy nanagyon kellemetlen kérdésénél meg sem várja a német fordítást, hanem már előre nemet int és tiltakozik a feje intésével. Azonban tolmács nélkül meg sem felel semmire és amikor az elnök — kétségtelenül ügyes logikával s a per anyagát nagyszerűen kihasználó elmeéllel — keresztkérdések alá fogja, a tolmácsolások idejét használja föl arra, hogy a kérdések fölött gondolkozzék. Igaz, hogy az így nyert gondolkozási idő nem sokat használ neki, mert ahogy az előbbi vallomásaiban elmondott beismeréseket fejére olvassák, nem tud okosabb védelmet kitalálni, csak ezt a sztereotip megismételgetett szót: „Ez tévedés! Ezt én nem mondtam." Lehet, maga is érzi, hogy ezzel a faggatással érkezett el a kihallgatásnak legveszélyesebb részéhez, mert — bárha még mindig csodálatosan fegyelmezi minden idegszálát — most már néha lelkendező lesz a hangja. Mintha nehéz terhet cipelne föl egy hegyoldalra ... A kihallgatás végére pedig — már a vádlottak padján pihenve — egy pillanatra szinte öszszeroskad. Vannak percek, amikor alig* tudja viszszatartani a föltörő zokogást. * Az acélidegzetű asszony után, aki a nyaka körül csavarodó kötéllel is bátran és konokul tud védekezni, az elegáns kék utcai ruhájában is rossz ára van kitűzve a Léderer-tárgyalás órával előbb már zsúfolásig megteltően belépőjegyet adtak ki és a boldogok igyekeztek minél korábban elfogesküdtszéki teremben helyüket. Nőhet be a tárgyalásra, de legalább száz nő időrkordon mögött, a folyosón, hogy pillanatra láthassa Léderernét. Hiába jóban, mert nem a szokásos úton, haiggeli órákban egy melléklépcsőn vegházból a vádlottak szobájába a vád-Léderer Gusztávnét. igdlás megnyitása majdnem félórát körül a félóra csak fokozta a közönség izgatottságát. A hallgatóság soraiban néhány magasrangú katonatiszt látható, ott ül Csortos Gyula, a Magyar Színház művésze és a terem két végében egy-egy reverendás katholikus pap is helyet foglal. Két szuronyos börtönőr féltíz előtt néhány perccel vezeti be Léderer Gusztávnét. Fekete, hoszszúujjú, félig dekoltált selyemruha van rajta, csillogó flitter-díszítéssel. Lábán antilop-betétes lakkmegjelenésű és rosszképű, gyáván siránkozó Léderer Sándor nagyon szánalmas és egy cseppet sem érdekes figura. Halk beszédét alig lehet megérteni. A legtöbb szó ott reked összeszorult torkában. „Halljuk! Hangosabban!" — idegeskedik a szenzációéhes közönség. Majd amikor minden hiábavaló, epésen megjegyzi valaki: — Valószínűleg hangosabb volt Siófokon! Valószínűleg. Ez is hozzátartozik a hozzá hasonló emberek jellemrajzához. • Léderer Gusztáv. A külseje olyasfajta, mint az öccséé. Hiába visel ő is vadonatúj kék utcai ruhát, hiába fésüli gondosan két oldalra fekete haját, hiába van frissen borotválva, züllött, szinte piszkos ember benyomását keltené még akkor is, ha nem állana körülötte három csendőr, Piszeorru arcán konok, szinte ijesztő butaság. Ahogy a férj belép, ziháló izgalom rázza meg Lédererné keblét, egy pillanatig úgy látszik, sírógörcs vagy idegroham lesz a vége. A rendkívüli asszony azonban most is erősebb lesz, mint az idegei. Zsebkendőjét gyűri a szájába és le nem veszi tekintetét arról az emberről, aki miatta lett Kodelka gyilkosa. Szemében valóságos tűzsziporka gyullad ki, amikor Léderer megtagadja a vallomást, majd ponyvaregények olcsó pátoszával ezt szavalja: — A szentírás szerint az én feleségem az én alattvalóm, miután pedig alattvalóm, megparancsolom neki, hogy a bűnügyről egy szót sem szóljon, ha csak nem szolgálati úton és pedig úgy, ahogy elő van írva a szolgálati út számára, én rajtam keresztül. Ez a félkegyelmű, zagyva, minden intelligenciától mentes, szemtelen, nagyázó, csökönyösen buta parancs jobban jellemezte az egész embert, mint egy hosszú kihallgatás. Borzongva kell rágondolni: volt idő, amikor ennek a gonosz embernek, aki annál veszélyesebb, mert egyúttal buta is, hatalma volt rá, hogy parancsoljon, hogy mások élete, becsülete, szabadsága fölött határozzon ... cipő. Semmi érdekes, semmi különös nem látható az asszonyon, de feltűnő mereven tekint csak előre. Nem néz a kíváncsiak felé és nem érdekli, hogy az ismerősök közül kik jöttek el és kik ülnek a hallgatóság padsorában. Csendesen leül a vádlottak padjára két szuronyos őre közé. Sógora — e percben vádlott társa —, Léderer Sándor, is mellé ül, de az ifjabbik Léderer szándékosan kerüli az aszszony tekintetét. Bevonul a bíróság. Pontban fél tízkor vonul be a bíróság, élén dr. Denk Tivadar tanácselnökkel, a főtárgyalás elnökével. Tőle jobbra és balra foglal helyet a két szavazóbíró: dr. Knéz Sándor tanácselnök és dr. Czierer Ágost törvényszéki bíró. Mint pótbíró dr. Lányi János törvényszéki bíró van az Ítélkező tanácshoz beosztva. A vádhatóságot dr. Makkai Jenő ügyészségi alelnök képviseli. A védői emelvényen foglal helyet dr. Lévai Tibor mint Léderer Gusztávné védője és dr. Schubert Zoltán, aki Léderer Sándort „Zsúfolt ház" várja Létterernét. A jánzot. írta: Zsoldos László. Nos, az a bizonyos volt, aki mindig belém szokott karolni az utcán, valahányszor jó- vagy balsorsom összehoz vele. Mert némelykor untat a locsogásával, de máskor meg határozottan érdekel. Most az utóbbi eset történt. Kalapom fölé tette esernyőjét (No-no, majd kiszúrta a szemem!) s karjának és fecsegő vágyának vaskapocsával magához szorítva, az ernyő alatt galádul rámzúditotta szavainak zuhogó záporát. — Nem hallotta? Csodálom. Pedig ez nagyon érdekes. A művésznőnél múltkor az ötvenedik előadás tiszteletére vacsora volt — nem, én nem voltam hivatalos, hisz' nem is ismerem őnagyságát, csak úgy hallottam az egészet a kávéházban, — és ezen a vacsorán . . . No, de hadd mondjam el él miről! Azt csak tudja, hogy a drága művésznőnek nincs senkije? Ugyan, mit tetteti magát olyan naivnak? Nem hogy árva, hanem hogy, izé . . . ejh, hát hogy nincs neki barátja! Azt mondja, hogy pedig lehetne? Nos, én ezt megtoldom azzal, hogy ha akarná, hát lelhetne minden ujjára kettő is, pedig én a lábaujját is beleszámítom, hahaha!. Sőt, tudja mit? A keztyüinek az ujjait is! És mit gondol, hány tucat keztyüje lehet az ilyen színésznőnek? Mi? És már hamiskásan meg is csiklandozta füleimet az ernyőjével. (— No-no, a szemem!) Szóval a vacsorán ott voltak a művésznő partnerei ebből az izéből . . . darabból, meg természetesen a szerző és őnagyságának néhány titkos imádója. Csak néhány, még a félkezeújjaia sem való. Szűkkörű vacsora volt. Szigorúan baráti jellegű. Mondom, az ötvenedik előadás örömére, vagyis tulajdonkép a szerző tiszteletére. A szerző: Hujjé! Ez az ember most egy csapásra híressé lett, mert biztos, hogy a darab még a százötvenediket is megéri egyhuzamban, hanem a szerző, nohát az egyeneset kirakatba való. Már húsz év óta nyomorog és kopott kabátokban kuncsorog az utcákon, s mielőtt ez a darabja szinre került, azt mondják, a feleségének nem volt egy jóravaló divatos ruhája s a gyerekei akciócipőkben jártak iskolába. Ő maga pedig kocsmaasztalok vörös terítékén irta meg a darabot, mert otthon nem tudott dolgozni a folytonos gyereksírástól, hogy: — Mama, tejet! —Mama! Kenyeret! Most persze már megvolt a családnak mindene. A szerző maga (hisz' olvasta, hogy közben már mindenfelé megvették külföldre a darabot?) szinte szédítő eleganciával jelent meg a meghitt társaságban, úgy, hogy mintha azelőtt sohasem táncolt volna bagóért. A művésznő gavallér udvarlói álmélkodó mérlegeléssel, a színészek pedig bohém megbotránykozással pislogtak rája, de a szerző következetesen úgy viselkedett, mintha mindebből semmit sem vett volna észre. Ügyet sem vetett az egészre. Feszes volt, sőt peckes, mintha már bölcsőjétől fogva beleszületett volna az előkelőségbe, még az a hanghordozás és az a mód is, ahogy asztaltársait tegezte, inkább leereszkedőnek látszott, mintsem olyan emberének, aki hosszú nyomorúság után így mostan kapaszkodott fel a világhíresség jegenyefájára. Vagy ugorkafájára? Mit gondol? (— Óh mért? Dehogy!) Aztán, amint hallom, vacsora vége felé, vagy a tizedik pohár nehéz bor után, a szerző egyszerre csak feszesen felállt és kezében a tizennegyedik, majdnem vidékies peckességgel megszólalt: — Hölgyeim és Uraim! Én húsz esztendei nyomorúságból kerültem ide az ünnepelt művésznő mellé az asztalfőre s — most egyszerre szinte furcsán gyerekessé lágyult a hangja, — de engedjétek meg nekem, kedves barátaim, hogy ebben a rám nézve ünnepies pillanatban ne a nagy művésznőt üdvözöljem és ne is benneteket, hanem azt a hordót, amelyikben ez a bor, és egyáltalában minden jó bor született! A kompánia meghökkenve nézett össze. — Mert az a hordó — folytatta, most már félreérthetetlenül ittasan a szerző, — az a hordó a jászol, amelyikben a költők Messiása, az Ihlet születik . . . — És kik a háromkirályok? — sivított bele kissé csípősen az egyik színházi habitué hangja, de a berúgott szerző rendületlenül folytatta: — A jászol, amelyből nekünk költőknek és művészeknek az Ige születik, a szellemi kérődzőknek pedig megadatik a szellemi takarmány. Éljen a hordó, ami közös jászolunk! A társaság különös szemvágással nézett egymásra. — Szemtelen részeg, — mondta a műbarát udvarlók tekintete. — Részeg, de jól beszél, — nevettek „befelé" a színészek. A művésznő pedig, akinek mint maga is tudja, még senkije sem volt idáig, ünnepi kézmozdulattal magasra emelvén a poharát, fitymáló szemhunyoritást vágott a titkos imádói felé, miközben félre nem érthető elfogultságból rebegte: — Éljen a mester! — A mámorban igaza van! — és Newton nehézkedési törvénye szerint szabályos esési iramban bocsátotta le kacsójából a perzsa szőnyegre a kihörpintett, metszett üvegecskét. . . .Ne, igaza volt? (— De ugyan kéreim, hogy mondhat ilyet?! Hát a háromkirályok?) PESTI HÍRLAP 1925. jujust szerda