Pesti Hírlap, 1925. július (47. évfolyam, 144-170. szám)

1925-07-01 / 144. szám

szekedésekről, ajándékokról, tőzsdeügyletekről. „Ko­delka ekkor hagyott nálunk pénzt, ekkor vissza­kérte" és más h­asonló dolgokról. A lapok annak­idején agyoncsépelték mindezeket a részleteket, most pedig ráadásul nem is egyszer, hanem az asszony halk német beszéde után a tolmács darabos és nyers fordításában másodszor­ is végig kell hallgatni az egészet. Az azonban, aki a bűnper anyagát alapo­san ismeri és kellő érzékkel rendelkezik a pszicho­lógiai finomságok iránt, csodálkozva fedezi föl azt a minden részletre kiterjedő gondosságot, amellyel ez az asszony a látszólagosan szürke részletekből föl­építi a védelem bástyáit. Miért kell elmondani tíz esetet is, amikor Kodelka az ártatlan beszélgetésbe belemelegedve ott maradt náluk éjfélig, sötét éjfél utánig? Azért, mert a vád érvet kovácsolt a ház la­kóinak abból a megfigyeléséből, hogy a szerelmes hentesmester az éjszakáit is sokszor ott töltötte a szép asszonynál. Miért fontos az, hogy Kodelka máskor is rábízta a pénzét Lédererékre? Azért, mert ezen az alapon vitatni lehet azt, hogy a gyil­kosság után ott maradt hatvan millió elhozására sem kellett fondorlatos szándékkal rávenni Kodel­kát. És a tőzsdeügyletek, amelyekről eddig szó sem esett? Ez a részlet azért jó, mert így szerelem nél­kül is meg lehet magyarázni, miért juttatott Kodelka kisebb-nagyobb összegeket Léderernének ? Azért akarta kárpótolni, mert ő volt az, aki a Lédererné pénzét a tőzsdén elvesztette. És így tovább. Minden részletnek megvan a maga jelentősége. Igaz, hogy a hosszú előadásnak megvan az a hátránya, hogy még az ilyen rafinált és jól átgondolt védett­­­s­­­t­agok támadnak. Hogyan lehet az, hog­y főhadnagy, aki tudja, hogy a házába Ister a feleségét környékezi, hiába kés lába fogadkozik naponta, nem tudja a tóját kitenni az ajtón? Hogyan lehet f­­el mindig hara­gosan fogadta Kodell azonban mindig barátságosan elidegá­en jogai voltak Kodelkának ennél a­­ merte magának engedni azt, hogy a­bdén is másfél órákra a főhadnagy­­jon és várja az asszony hazaérkezés­­ges dörömbölés­sel nyittasson magát , hamarosan nem akarják beengedni? Maradjon ott éj­szakára, amikor eszé­gyre-másra oda­hordja az ajándékso­r.. lékhúst? És ho­gyan lehet az, hogy az asszony, aki olyan ponto­san emlékezik minden lövésre-menésre, épen csak a gyilkosság éjszakájáról nem tud semmi részletet, sőt azt is elfelejtette, amit eddig tudott, mert várat­lanul egy egészen új és képtelen mesével áll elő. A hallgatóság fölszisszent meglepetésében, amikor előadta azt a merész és valószínűtlen mesét, hogy Kodelkát nem is Léderer ölte meg, hanem azok a tisztek lőtték le, akikkel Kodelka az ő házuknál va­lamilyen hússzállítás ügyében tárgyalt. Amint az asszony ajkáról színtelen folyamatossággal pere­g a szó, ez a Kodelka vérétől pirosló vörösbetűs nap, furcsa, groteszk fantommá torzul a kispolgári gon­dok, kispolgári munkásnapok egyhangú hátterében. „A konyhában ültettük le Kodelkát, mert csak azt fűtöttük"... „Kávét főztem" ... „Nem akartam Csepelre kimenni, mert takarítottam" ... „Akkor előbb elmosogattam" ... „A kutyát levittem sétálni" A kutya odapiszkolt a konyhába, azt eltakarí­tottam" ... Ebben a nyárspolgári miliőben dörrent el az a lövés, amelyről Lédererné most már semmi közelebbi részletet nem akar tudni. A tolmács sokszor akadozó, ötölő-hatoló elő­adásában, kuriális stílusában még groteszkebbre torzul mindaz, amit ez a különös asszony szenvtelen hangján elrecitál. — Léderer kijött a konyhába, leült a szenes ládára, vádlott fejét ölébe vonta és sírógörcsöt ka­pott. Micsoda lelki háborgás, micsoda szörnyűség bújik meg itt a lapos szavak mögött? — Lédererné annyira megőrzi a hidegvérét, hogy a tolmács jelenlétéből is hasznot húz. Kétség­telenül nagyon jól ért magyarul. Egyszer a tolmá­csot is helyreigazítja. Másszor — az elnök egy na­nagyon kellemetlen kérdésénél meg sem várja a né­met fordítást, hanem már előre nemet int és tiltako­zik a feje intésével. Azonban­ tolmács nélkül meg sem felel semmire és amikor az elnök — kétségte­lenül ügyes logikával s a per anyagát nagyszerűen kihasználó elmeéllel — keresztkérdések alá fogja, a tolmácsolások idejét használja föl arra, hogy a kérdések fölött gondolkozzék. Igaz, hogy az így nyert gondolkozási idő nem sokat használ neki, mert ahogy az előbbi vallomásaiban elmondott be­ismeréseket fejére olvassák, nem tud okosabb vé­delmet kitalálni, csak ezt a sztereotip megismételge­tett szót: „Ez tévedés! Ezt én nem mondtam." Lehet, maga is érzi, hogy ezzel a faggatással érkezett el a kihallgatásnak legveszélyesebb részéhez, mert — bárha még mindig csodálatosan fegyelmezi minden idegszálát — most már néha lelkendező lesz a hangja. Mintha nehéz terhet cipelne föl egy hegy­oldalra ... A kihallgatás végére pedig — már a vád­lottak padján pihenve — egy pillanatra szinte ösz­szeroskad. Vannak percek, amikor alig* tudja visz­szatartani a föltörő zokogást. * Az acélidegzetű asszony után, aki a nyaka körül csavarodó kötéllel is bátran és konokul tud védekezni, az elegáns kék utcai ruhájában is rossz ára van kitűzve a Léderer-tárgyalás órával előbb már zsúfolásig megtelt­ően belépőjegyet adtak ki és a boldog­ok igyekeztek minél korábban elfog­esküdtszéki teremben helyüket. Nőhet be a tárgyalásra, de legalább száz nő időrkordon mögött, a folyosón, hogy pillanatra láthassa Léderernét. Hiába jóban, mert nem a szokásos úton, ha­iggeli órákban egy melléklépcsőn ve­gházból a vádlottak szobájába a vád-Léderer Gusztávnét. ig­d­lás megnyitása majdnem félórát kö­rül a félóra csak fokozta a közönség izgatott­ságát. A­ hallgatóság soraiban néhány magasrangú katonatiszt látható, ott ül Csortos Gyula, a Magyar Színház művésze és a terem két végében egy-egy reverendás katholikus pap is helyet foglal. Két szuronyos börtönőr féltíz előtt néhány perccel vezeti be Léderer Gusztávnét. Fekete, hosz­szúujjú, félig dekoltált selyemruha van rajta, csil­logó flitter-díszítéssel. Lábán antilop-betétes lakk­megjelenésű és rosszképű, gyáván siránkozó Lé­derer Sándor nagyon szánalmas és egy cseppet sem érdekes figura. Halk beszédét alig lehet megérteni. A legtöbb szó ott reked összeszorult torkában. „Halljuk! Hangosabban!" — idegeskedik a szen­zációéhes közönség. Majd amikor minden hiába­való, epésen megjegyzi valaki: — Valószínűleg hangosabb volt Siófokon! Valószínűleg. Ez is hozzátartozik a hozzá hasonló emberek jellemrajzához. • Léderer Gusztáv. A külseje olyasfajta, mint az öccséé. Hiába visel ő is vadonatúj kék utcai ru­hát, hiába fésüli gondosan két oldalra fekete haját, hiába van frissen borotválva, züllött, szinte pisz­kos ember benyomását keltené még akkor is, ha nem állana körülötte három csendőr, Piszeorru ar­cán konok, szinte ijesztő butaság. Ahogy a férj be­lép, ziháló izgalom rázza meg Lédererné keblét, egy pillanatig úgy látszik, sírógörcs vagy idegro­ham lesz a vége. A rendkívüli asszony azonban most is erősebb lesz, mint az idegei. Zsebkendőjét gyűri a szájába és le nem veszi tekintetét arról az emberről, aki miatta lett Kodelka gyilkosa. Sze­mében valóságos tűzsziporka gyullad ki, amikor Léderer megtagadja a vallomást, majd ponyvaregé­nyek olcsó pátoszával ezt szavalja: — A szentírás szerint az én feleségem az én alattvalóm, miután pedig alattvalóm, megparancso­lom neki, hogy a bűnügyről egy szót sem szóljon, ha csak nem szolgálati úton és pedig úgy, ahogy elő van írva a szolgálati út számára, én rajtam keresztül. Ez a félkegyelmű, zagyva, minden intelligen­ciától mentes, szemtelen, nagyázó, csökönyösen buta parancs jobban jellemezte az egész embert, mint egy hosszú kihallgatás. Borzongva kell rá­gondolni: volt idő, amikor ennek a gonosz ember­nek, aki annál veszélyesebb, mert egyúttal buta is, hatalma volt rá, hogy parancsoljon, hogy mások élete, becsülete, szabadsága fölött határozzon ... cipő. Semmi érdekes, semmi különös nem látható az asszonyon, de feltűnő mereven tekint csak előre. Nem néz a kíváncsiak felé és nem érdekli, hogy az ismerősök közül kik jöttek el és kik ülnek a hall­gatóság padsorában. Csendesen leül a vádlottak padjára két szuronyos őre közé. Sógora — e perc­ben vádlott társa —, Léderer Sándor, is mellé ül, de az ifjabbik Léderer szándékosan kerüli az asz­szony tekintetét. Bevonul a bíróság. Pontban fél tízkor vonul be a bíróság, élén dr. Denk Tivadar tanácselnökkel, a főtárgyalás elnö­kével. Tőle jobbra és balra foglal helyet a két sza­vazóbíró: dr. Knéz Sándor tanácselnök és dr. Czie­rer Ágost törvényszéki bíró. Mint pótbíró dr. Lányi János törvényszéki bíró van az Ítélkező tanácshoz beosztva. A vádhatóságot dr. Makkai Jenő ügyész­ségi alelnök képviseli. A védői emelvényen foglal helyet dr. Lévai Tibor mint Léderer Gusztávné vé­dője és dr. Schubert Zoltán, aki Léderer Sándort „Zsúfolt ház" várja Létterernét. A jánzot. írta: Zsoldos Lá­szló. Nos, az a bizonyos volt, aki mindig belém szo­kott karolni az utcán, valahányszor jó- vagy bal­sorsom ös­szehoz vele. Mert némelykor untat a lo­csogásával, de máskor meg határozottan érdekel. Most az utóbbi eset történt. Kalapom fölé tette eser­nyőjét (No-no, majd kiszúrta a szemem!) s karjá­nak és fecsegő vágyának vaskapocsával magához szorítva, az ernyő alatt galádul rámzúditotta szavai­nak zu­hogó záporát. — Nem hallotta? Csodálom. Pedig ez nagyon érdekes. A művésznőnél múltkor az ötvenedik elő­adás tiszteletére vacsora volt — nem, én nem vol­tam hivatalos, hisz' nem is ismerem őnagyságát, csak úgy hallottam az egészet a kávéházban, — és ezen a vacsorán . . . No, de hadd mondjam el él miről! Azt csak tudja, hogy a drága művésznőnek nincs senkije? Ugyan, mit tetteti magát olyan naiv­nak? Nem hogy árva, hanem hogy, izé . . . ejh, hát hogy nincs neki barátja! Azt mondja, hogy pedig lehetne? Nos, én ezt megtoldom azzal, hogy ha akarná, hát lelhetne minden ujjára kettő is, pe­dig én a lábaujját is beleszámítom, hahaha!. Sőt, tudja mit? A keztyüinek az ujjait is! És mit gon­dol, hány tucat keztyüje lehet az ilyen színésznő­nek? Mi? É­s már hamiskásan meg is csiklandozta fü­leimet az ernyőjével. (— No-no, a szemem!) Szóval a vacsorán ott voltak a művésznő part­nerei ebből az izéből . . . darabból, meg természete­sen a szerző és őnagyságának néhány titkos imá­dója. Csak néhány, még a félkezeújjaia sem való. Szűkkörű vacsora volt. Szigorúan baráti jellegű. Mondom, az ötvenedik előadás örömére, vagyis tu­lajdonkép a szerző tiszteletére. A szerző:­ Huj­jé! Ez az ember most egy csa­pásra híressé lett, mert biztos, hogy a darab még a százötvenediket is megéri egyhuzamban, hanem a szerző, nohát az egyeneset kirakatba való. Már húsz év óta nyomorog és kopott kabátokban kuncsorog az utcákon, s mielőtt ez a darabja szinre került, azt mondják, a feleségének nem volt egy jóravaló di­vatos ruhája s a gyerekei akció­cipőkben jártak iskolába. Ő maga pedig kocsmaasztalok vörös terí­tékén irta meg a darabot, mert ott­hon nem tudott dolgozni a folytonos gyereksírástól, hogy: — Mama, tejet! —Mama! Kenyeret! Most persze már megvolt a családnak min­dene. A szerző maga (hisz' olvasta, hogy közben már mindenfelé megvették külföldre a darabot?) szinte szédítő eleganciával jelent meg a meghitt tár­saságban, úgy, hogy mintha azelőtt sohasem tán­colt volna bagóért. A művésznő gavallér udvarlói álmélkodó mérlegeléssel, a színészek pedig bohém megbotránykozással pislogtak rája, de a szerző kö­vetkezetesen úgy viselkedett, mintha mindebből sem­mit sem vett volna észre. Ügyet sem vetett az egészre. Feszes volt, sőt peckes, mintha már bölcső­jétől fogva beleszületett volna az előkelőségbe,­­ még az a hanghordozás és az a mód is, ahogy asz­taltársait tegezte, inkább leereszkedőnek látszott, mintsem olyan emberének, aki hosszú nyomorúság után így mostan kapaszkodott fel a világhíresség jegenyefájára. Vagy ugorkafájára? Mit gondol? (— Óh mért? Dehogy!) Aztán, amint hallom, vacsora vége felé, vagy a tizedik pohár nehéz bor után, a szerző egyszerre csak feszesen felállt és kezében a tizennegyedik, majdnem vidékies peckességgel megszólalt:­­ — Hölgyeim és Uraim! Én húsz esztendei nyo­morúságból kerültem ide az ünnepelt művésznő mellé az asztalfőre s — most egyszerre szinte fur­csán gyerekessé lágyult a hangja, — de engedjétek meg nekem, kedves barátaim, hogy ebben a rám nézve ünnepies pillanatban ne a nagy művésznőt üdvözöljem és ne is benneteket, hanem azt a hor­dót, amelyikben ez a bor, és egyáltalában minden jó bor született! A kompánia meghökkenve nézett össze. — Mert az a hordó — folytatta, most már fél­reérthetetlenül ittasan a szerző, — az a hordó a já­szol, amelyikben a költők Messiása, az Ihlet szüle­tik . . . — És kik a háromkirályok? — sivított bele kissé csípősen az egyik színházi habitué hangja, de a berúgott szerző rendületlenül folytatta: — A jászol, amelyből nekünk költőknek és művészeknek az Ige születik, a szellemi kérődzők­nek pedig megadatik a szellemi takarmány. Éljen a hordó, ami közös jászolunk! A társaság különös szemvágással nézett egy­másra. — Szemtelen részeg, — mondta a műbarát ud­varlók tekintete. — Részeg, de jól beszél, — nevettek „befelé" a színészek. A művésznő pedig, akinek mint maga is tudja, még senkije sem volt idáig, ünnepi kézmozdulattal magasra emelvén a poharát, fitymáló szemhunyo­ritást vágott a titkos imádói felé, miközben félre nem ért­hető elfogultságból rebegte: — Éljen a mester! — A mámorban igaza van! — és Newton ne­hézkedési törvénye szerint szabályos esési iramban bocsátotta le kacsójából a perzsa szőnyegre a ki­hörpintett, metszett üvegecskét. . . .Ne, igaza volt? (— De ugyan kéreim, hogy mondhat ilyet?! Hát a háromkirályok?) PESTI HÍRLAP 1925. jujust szerda

Next