Pesti Hírlap, 1925. augusztus (47. évfolyam, 171-194. szám)
1925-08-01 / 171. szám
1925. augusztus 1., szombat. PESTI HÍRLAP • Közben nagyokat hörpintenek a szódavizes pohárból, amelyben ott úszik a kristálytiszta jég. Kóbor kutyák lihegve ténferegnek be az ajtón és fölnyalogatják a földeletes padlóra kiömlött jeges vizet. Senki sem bántja őket. Akad vendég, aki a nevüket is tudja és megsimogatja a hátukat. Már harmadszor fordul be a bárba egy úr, akinek az arca elvész gondozatlan, összevissza szakállában. Vászon zeke, bársony térdnadrág rajta. És sárga csizma, amelyiken, bár már kétoldalt kilyukadt az oldala, meglátszik, hogy amióta csizma, soha sem látott kefét és kenőcsöt. A vállán dupla puska. A sarkában agárkutya. A vászonzeke alja nehéznek látszik, mintha súlyos tárgyak rejtőznének a bélésében. A torzonborz ember a puskájáról beszél. És közben föllebbenti a zekéje alját, megmutatja, hogy belülről körbekörbe van tűzdelve tölténnyel. A torzonborz ember jobban szomjazik, mint akárki más. Neki már nem is elég a szódavíz. Vakítóan fehér egészséges fogai között a puszta jeget rágja. A kutyájának is dob belőle. A kutya mohón kapja be a jeget És olyan élvezettel ropogtatja, mintha cukor volna. » A bárban újra találkozom az útitársammal. Azzal a katonatiszttel, akivel Tripolisztól idáig utaztam. Mint régi ismerősök üdvözöljük egymást. Az asztalomhoz ül. És csakhamar bizalmas beszélgetésbe merülünk. Megtudom, hogy szolgálati ügyben rövid időre volt Tripoliszban. Mindössze néhány napot töltött a fővárosban. Most azután megy vissza az állomáshelyére, Mizdába. Ez még száz kilométerre fekszik innen, El Aziziától. Egyenesen délre. Három napi át teherhordó tevékkel. Ám Mizdában sem marad: itt azonnal egy bennszülött csapat élére áll és tovább indul, be a sivatagba, háromszáz kilométeres kordonszolgálatra. A csapatra: száztíz, az olaszokhoz hű burnuszos arab, harci tevéken, amelyek jobban futnak, mint a legjobb telivér. Azután háromszáz teherhordó teve a megfelelő kísérő személyzettel. És végül négyszázötven rendes katona. Valamennyi bennszülött. Csak a tisztek és az altisztek európaiak. Mindössze négy vagy öt ember. A vonaton jobban érdekelt a tájék, mint ő maga. Most azonban ráérek, hogy tüzetesebben szemügyre vegyem. Hatalmas termetű, vállas, középkorú férfi, akinek az arcát a sivatagi nap nemcsak feketére égette, hanem valósággal kicserezte és repedésekkel tele barázdálta. Kurta mondatokban, pattogva beszél, mint aki hozzászokott a kommandirozáshoz. Röviden, szárazon nevet, mintha mindig valakinek az oktalan ijedelmén, kétségbeesésén, vagy halálos kínszenvedésének a groteszk fintorain mulatna. A szeme úgy ég, mintha laza volna. Vagy mintha olyan valakire nézne, akit a szíve mélyéből gyűlöl. A kezében kurtanyelű, hosszú csapója rinocerus-borkorbács. Ő azt mondja, ez arra való, hogy a teve hátán ülve, a bőrszíj hegyével a teve legérzékenyebb részét, a hasa alját csipdesse. Azonban ahogyan ezt a különös, hetyke, állandó ideges fölvontságban élő embert nézem, az az érzésem, hogy annak a korbácsnak a suhogója végig szántott már sokkal érzékenyebb bőrű Isten teremtésén is, mint azok a szegény, türelmes tevék... Arról, ami előtte áll, olyan kedvvel, olyan lelkesedéssel beszél, mint a kalandoknak induló iskolakerülő diák: — Mizdából elindulunk, azután megyünk, megyünk, hónapokig mindig csak megyünk a sivatagban előre. Esténként tábort ütünk. Reggel azután tovább! Ha lázadókkal találkozunk, hajrá ! A gyors tevés harcook előre! A többiek pedig harcvonalba fejlődnek. De rendszerint nincsen is rájuk szükség. A pusztai rablók gyávák. Hamar eliramodnak. Most azért komolyabb és nagyobb harcaink is lesznek. A felkelők nemrégiben éjnek idején meglepték egy csapatunkat és fölkoncolták. Két olasz tiszt is ott veszett. Büntető expedíciót vezetünk ellenük. — És az olaszokhoz hű bennszülött csapatok megbízhatóak? — Teljesen! Nagyszerű katonák. Edzettek. Megszokták a sivatagi életet. A veszélyeket. Hat-hét éve szolgálnak már az olasz zászló alatt. — És a felkelők? — Azok? Nyulak! Csőcselék népség. A legtöbbje nem is Tripoliszba való. Szedett-vetett banda, amelyik Afrika belsejéből, a szélrózsa minden irányából azért verődött össze, hogy raboljon. Azért, hogy egy pár tevét, vagy néhány soldot elkaparítsanak, minden pillanatban készek a gyilkosságra és kockára teszik a saját életüket is. Egyébként Tripolisz lakosságának egy negyedrésze is még mindig ilyen nomád életet él. Nagyon, nagyon szegények: egy-két kecske, egy-két teve, minden vagyonuk. — Hogyan élnek meg hát a végtelen pusztaságban ? — Csakis úgy élhetnek meg, hogy igényeikben hallatlanul szerények. Ha egy kis lisztjük van, már megelégedett emberek. Nem várnak többet az élettől. — Mit gondol? A tripoliszi sivatagból lehet valaha is termő területet csinálni? — Itt ebből? Soha, amíg a világ világ lesz! A tengerparton talán még annyira, amennyire. Itt ki lehet terjeszteni a termő és megművelt földek zónáját. Sok munkával, sok költséggel. Abból a részből azonban, ahová én megyek, soha! Kevés a kút, ami van, nyáron az is kiszárad. Artézi kutakat pedig nem lehet fúrni mindenütt. — És a csatornázás? — Csatornázásra nem is lehet gondolni. Hiszen se egészen Szudánig sehol sincsen folyó. — Hogyan térül meg akkor az a rengeteg áldozat, amelyet Olaszország Tripoliszra hozott? — Sehogy. Itt mindig több és több a költség, a befolyó jövedelmeket pedig alig lehet fokozni. — Élnek-e európaiak az ország legbelsőbb részeiben ? — Ott, aki európai, az katona. A katonákat nem számítva, európai tulajdonképen csak a tengerparton telepszik meg. El Aziziában még van egy pár olasz család, Tarunában is. Ezt leszámítva azonban kényszermunkára elitélt rabok hazatérése a fogházba. Pitera karaván. A háttérben az elaziziai vasúti állomás. Arab lovas a sivatagban. Egy ital víz a pusztában. Indulás hazafelé.