Pesti Hírlap, 1925. augusztus (47. évfolyam, 171-194. szám)

1925-08-01 / 171. szám

1925. augusztu­s 1., szombat. PESTI HÍRLAP • Közben nagyokat hörpintenek a szódavizes pohár­ból, amelyben ott úszik a kristálytiszta jég. Kóbor kutyák lihegve ténferegnek be az ajtón és fölnyalo­gatják a földeletes padlóra kiömlött jeges vizet. Senki sem bántja őket. Akad vendég, aki a nevüket is tudja és megsimogatja a hátukat. Már harmad­szor fordul be a bárba egy úr, akinek az arca elvész gondozatlan, összevissza szakállában. Vászon zeke, bársony térdnadrág rajta. És sárga csizma, amelyi­ken, bár már kétoldalt kilyukadt az oldala, meglát­szik, hogy amióta csizma, soha sem látott kefét és kenőcsöt. A vállán dupla puska. A sarkában agár­kutya. A vászonzeke alja nehéznek látszik, mintha súlyos tárgyak rejtőznének a bélésében. A torzon­borz ember a puskájáról beszél. És közben fölleb­benti a zekéje alját, megmutatja, hogy belülről körbe­körbe van tűzdelve tölténnyel. A torzonborz ember jobban szomjazik, mint akárki más. Neki már nem is elég a szódavíz. Vakí­tóan fehér egészséges fogai között a puszta jeget rágja. A kutyájának is dob belőle. A kutya mohón kapja be a jeget És olyan élvezettel ropogtatja, mintha cukor volna. » A bárban újra találkozom az útitársammal. Azzal a katonatiszttel, akivel Tripolisztól idáig utaztam. Mint régi ismerősök üdvözöljük egymást. Az asztalomhoz ül. És csakhamar bizalmas beszél­getésbe merülünk. Megtudom, hogy szolgálati ügy­ben rövid időre volt Tripoliszban. Mindössze né­hány napot töltött a fővárosban. Most azután megy vissza az állomáshelyére, Mizdába. Ez még száz kilométerre fekszik innen, El Aziziától. Egyenesen délre. Három napi át teherhordó tevékkel. Ám Miz­dában sem marad: itt azonnal egy bennszülött csa­pat élére áll és tovább indul, be a sivatagba, három­száz kilométeres kordonszolgálatra. A csapatra: száztíz, az olaszokhoz hű burnuszos arab, harci te­véken, amelyek jobban futnak, mint a legjobb teli­vér. Azután háromszáz teherhordó teve a megfelelő kísérő személyzettel. És végül négyszázötven ren­des katona. Valamennyi bennszülött. Csak a tisztek és az altisztek európaiak. Mindössze négy vagy öt ember. A vonaton jobban érdekelt a tájék, mint ő maga. Most azonban ráérek, hogy tüzetesebben szemügyre vegyem. Hatalmas termetű, vállas, közép­korú férfi, akinek az arcát a sivatagi nap nemcsak feketére égette, hanem valósággal kicserezte és re­pedésekkel tele barázdálta. Kurta mondatokban, pat­togva beszél, mint aki hozzászokott a kommandiro­záshoz. Röviden, szárazon nevet, mintha mindig va­lakinek az oktalan ijedelmén, kétségbeesésén, vagy halálos kínszenvedésének a groteszk fintorain mu­latna. A szeme úgy ég, mintha laza volna. Vagy mintha olyan valakire nézne, akit a szíve mélyéből gyűlöl. A kezében kurtanyelű, hosszú csapója rino­cerus-borkorbács. Ő azt mondja, ez arra való, hogy a teve hátán ülve, a bőrszíj hegyével a teve legérzé­kenyebb részét, a hasa alját csipdesse. Azonban ahogyan ezt a különös, hetyke, állandó ideges föl­vontságban élő embert nézem, az az érzésem, hogy annak a korbácsnak a suhogója végig szántott már sokkal érzékenyebb bőrű Isten teremtésén is, mint azok a szegény, türelmes tevék... Arról, ami előtte áll, olyan kedvvel, olyan lel­kesedéssel beszél, mint a kalandoknak induló iskola­kerülő diák: — Mizdából elindulunk, azután megyünk, me­gyünk, hónapokig mindig csak megyünk a sivatag­ban előre. Esténként tábort ütünk. Reggel azután tovább! Ha lázadókkal találkozunk, hajrá ! A gyors tevés harcook előre! A többiek pedig harcvonalba fejlődnek. De rendszerint nincsen is rájuk szükség. A pusztai rablók gyávák. Hamar eliramodnak. Most azért komolyabb és nagyobb harcaink is lesznek. A felkelők nemrégiben éjnek idején meglepték egy csapatunkat és fölkoncolták. Két olasz tiszt is ott veszett. Büntető expedíciót vezetünk ellenük. — És az olaszokhoz hű bennszülött csapatok megbízhatóak? — Teljesen! Nagyszerű katonák. Edzettek. Megszokták a sivatagi életet. A veszélyeket. Hat-hét éve szolgálnak már az olasz zászló alatt. — És a felkelők? — Azok? Nyulak! Csőcselék népség. A leg­többje nem is Tripoliszba való. Szedett-vetett banda, amelyik Afrika belsejéből, a szélrózsa minden irá­nyából azért verődött össze, hogy raboljon. Azért, hogy egy pár tevét, vagy néhány soldot elkaparítsa­nak, minden pillanatban készek a gyilkosságra és kockára teszik a saját életüket is. Egyébként Tripo­lisz lakosságának egy negyedrésze is még mindig ilyen nomád életet él. Nagyon, nagyon szegények: egy-két kecske, egy-két teve, minden vagyonuk. — Hogyan élnek meg hát a végtelen puszta­ságban ? — Csakis úgy élhetnek meg, hogy igényeikben hallatlanul szerények. Ha egy kis lisztjük van, már megelégedett emberek. Nem várnak többet az élettől. — Mit gondol? A tripoliszi sivatagból lehet valaha is termő területet csinálni? — Itt ebből? Soha, amíg a világ világ lesz! A tengerparton talán még annyira, amennyire. Itt ki lehet terjeszteni a termő és megművelt földek zóná­ját. Sok munkával, sok költséggel. Abból a részből azonban, ahová én megyek, soha! Kevés a kút, ami van, nyáron az is kiszárad. Artézi kutakat pedig nem lehet fúrni mindenütt. — És a csatornázás? — Csatornázásra nem is lehet gondolni. Hi­szen se egészen Szudánig sehol sincsen folyó. — Hogyan térül meg akkor az a rengeteg ál­­dozat, amelyet Olaszország Tripoliszra hozott? — Sehogy. Itt mindig több és több a költség, a befolyó jövedelmeket pedig alig lehet fokozni. — Élnek-e európaiak az ország legbelsőbb ré­szeiben ? — Ott, aki európai, az katona. A katonákat nem számítva, európai tulajdonképen csak a tenger­parton telepszik meg. El Aziziában még van egy pár olasz család, Tarunában is. Ezt leszámítva azonban kényszermunkára elitélt rabok hazatérése a fogházba. P­itera karaván. A háttérben az el­aziziai vasúti állomás. Arab lovas a sivatagban. Egy ital víz a pusztában. Indulás hazafelé.

Next