Pesti Hírlap, 1925. szeptember (47. évfolyam, 195-219. szám)

1925-09-01 / 195. szám

a kenyeret megvizsgálva és megízlelve, meg kellett állapítanom, hogy kiváló minőségű, tulajdonképen nem is félbarna, hanem fehér kenyérnek mondható, s nézetem szerint tökéletesen kielégíti a kenyer­igényeket is.­­ A pék-ipartestület jelenlévő képviselői a gondolatot elfogadhatónak és megvalósíthatónak jelentették ki csak azt kérték, hogy kedd délelőtt folyamán pon­­tos kalkulációt készíthessenek s a kenyér jelzésé­ről és elnevezéséről is tanácskozhassanak. Ez utóbbi azért szükséges, hogy az esetleges vissza­éléseknek s a megállapított kenyértípus-minőség lerontásának elejét vegyék. — A maga­m­ részéről az ankéten elért ezt az eredményt a mai lisztárak mellett s a most forga­lomban levő kenyérárakhoz viszonyítva, egyelőre kielégítőnek találtam, különösképen azért is, mert az, aki a tervbevett tipusu kenyérnél fehérebb, úgy­nevezett kalácskenyeret kíván fogyasztani, nyil­vánvalóan rendelkezni fog az ennek megvételére szükséges anyagi eszközökkel is. A pék-ipartestület hajlandóságát, amelyet különben hasonló tárgya­lások alkalmával, a közélelmezési miniszterko­romban is, tapasztaltam, megköszönten, s ezzel az értekezlet be is fejeződött. Megkérdeztük a miniszterelnök-helyettest, történik-e gondoskodás arról, hogy a megállapított minőség tekintetében visszaélés ne történjék. A he­lyettes­ miniszterelnök így válaszolt: — A pékipartestület garanciája alá fogom helyezni ezt a kenyérminőséget. Az ipartestü­let presztízsével fogja garantálni a kenyér megállapított minőségét . A péksütemények áráról is szó volt az ér­tekezleten, — de erről még külön tárgyalunk. Örü­lök,­­hogy az elhangzott felszólalások alapján is helyesnek bizonyult az az értesülésem, hogy a nagyfogyasztónak ötszáz koronás áron adják a vér­sütem­ényt. Ebből következik, hogy a boltokban s egyéb forgalmazó helyeken, ká­véházakban, vendéglőkben stb. számított je­lentékenyen magasabb péksütemény árak egyáltalán nem indokoltak és uzsorabiróság által üldözendők. Untig elegendő, ha ezek a helyek a péktől ötszáz koronáért kapott süteményekért 600—650 koro­nát számítanak. — E hét szerdájára a vendéglős és kávésipartesület képviselőit kérettem magamhoz s velük óhajtok tanács­kozni a kenyér és péksütemény­ valamint a többi elsőrendű életszükségleti cikkek áráról, általában a vendéglői és kávéházi árakról. Meg fogjuk vizsgálni a búza- és lisztárak egy­máshoz való viszonyát, a burgonya, zöldség, tojás, hagyma s minden fontos élelmicikk átalakulását. E célból sorban magamhoz kéretem a mészárosok, hentesek, kereskedők, malmok stb. képviselőit. — Nekem az a meggyőződésem, hogy az árak mesterséges rendszabályokkal való letörése csak kényszergazdálkodás mellett indokolt. Szabad gaz­dálkodási rendszer mellett vagy tanácskozom és megegyezem az érdekelt ipartestületekkel, vagy a konkurrencia fegyverével élek. A gazdasági élet autonómiáját tiszteletben kívánom tartani, mert az a felfogásom, hogy nem jó abba belenyúlni. Egészen más a helyzet természetesen, ha visszaélé­sekről van szó. Nyilatkozata után megmutatta a helyettes­ mi­niszterelnök az uj tipusu kenyeret. Mosolyogva szólt ki az ajtónállónak: — Hozza be azt a sarkot, amit a magam szá­mára levágattam. Elviszem a vacsorámhoz... 71 Kereskedelmi és Jpanstamawa javaslatai. Az értekezleten Szegő Ernő titkár a kamara nevében a következő javaslatokat tette: A malmoknak exportlehetőséget kell terem­teni, kereskedelmi szerződések révén a finom lisztre nézve, ami lehetővé teszi az őrlőképesség kihaszná­lását és azt, hogy olcsó kenyérliszt álljon a helyi fo­gyasztás rendelkezésére. A péktermékekre nézve egyfázisú forgalmi adó állapítandó meg négy százalékban, ami a malmok­nál volna fizetendő. A vámőrlő és kereskedelmi malmok helyzete a forgalmiadó szempontjából méltányosan arányo­síttassék. Szalon­na-fizsíret. Irta: Rozványi Vilmos Jula néni reggel négy óra óta csattog, zörög, perlekedik, mindent kétszer néz meg, minden kö­römre gyanakszik, még ami a szemét majd kiveri, arra is megkérdi, hol van, annyira nem hisz a sa­ját nyájának sem. A tekintetes urat is, akinek iga­zán semmi oka, hogy a magáéból lopjon, még azt is beszorította a belső házba s ha mozdulni pró­bált onnan, Jula néni olyan zárótüzet adott le sza­pora szavakban, hogy azon sem megértő mosollyal, sem hideg közönnyel áttörni nem lehetett: — Mit smátlálsz itt? — esik az udvaros fiú­nak. — Kotródj, de sebesen! Alevanti! ... Mi az, még most is itt vagy? ... Te, te még most se vagy odább? . . Ha porra elültél, máma még azt is úgy kérd tülem, hat lépésről, mer' agyonütlek, te, te . . . És mondott valami gúnynevet a fiúra, amint­hogy ilyen napokon mindenkinek kijárt egy külön titulus Jula nénitől. A gazdájának a legcifrább... „Siralmas nábob". — így hivta ilyenkor még a te­kintetes urat is. Elseje van . . . Ezen a napon jönnek be a tanyások és a külső cselédek a komenciós szalon­náért. Ettől izgatott Jula néni . . . Nincs annál keservesebb ütközet, mint kiszolgálni azt a sok éhest. Ha nem vigyáz az ember, szemét is kilopják a salabakterek. Ferenc, az abadülői vincellér a legveszedel­mesebb mind közül. Még a szeme se jó. Mellé néz annak is, amit eszik. Mikor Ferenc szekere fordul be az udvarra, Jula néni már fehérre izzik az iz­galomtól. •— Ha ez meg nem lop, akkor lakzit csapok... Abból, amit itt hagyott, mer' ez annyit bir lopni... Ferenc addig, amig Jula néni az első szida­lomcsoportot cifrázza, ode se hederít ... A kan­tárt szedi le a ló fejéről s az ablakos tarisznyát aggatja helyébe. Szépen, lassan, tempósan . . . Éppen kifutja az első vihart. Jula néniből pont ak­kor fogy ki a szusz, amikor a vincellér a kalapja szélét megböki: — Egésségire az éccakai nyugodalmat! Vót-e? — Nem vót, fiam. Tolvajjal álmodtam . . . Akkurát olyan vót, mint te . . . — Nono! Még elbizom magam, Jula néni!... — Ne tedd fiam. Nagyon fertelmes ábrá­zata vót. Ez az első üdvözlés. Tartalmában van valami él, de külső megjelenésében szelíd, szinte szívélyes­nek mondható. Csöndes kis szünet van utána, amit megint Ferenc tör meg: — Jöttem a szalonnáért . . . Jula néni csipőre tett kézzel elnéz a világba, úgy mondja: — Toldom, fiam . . . Más a gyerekit küldi érte, de neked sok a dogod odaki, hát magad jársz a komencióért. Ez a fordulat arra való, hogy a Ferenc mun­káját némi kritika alá lehessen vonni , rögtön meg lehessen állapítani, hogy az ilyen semennyi munkáért nem jár csak semennyi szalonna. Fe­renc ezzel szemben örömmel látja, hogy Jula néni hízott, amióta utoljára beszéltek: — Biztos esett egy kis pihenése . . . — Jó lelkiismeret, jól végzett munka után... Az is hizlal, fiam, nemcsak a komenció . . . Ferenc nem zavarodik bele: — Én is felszedek négy-öt kilót minden hó­napba . . . Csak ilyenkor, mikor a szalonnámért gyüvök, aznap mindig lefogyok . • . — Mibe, fiam? — Hát ebbe az agy-végyezisbe, amé­k ilyen­kor szok lenni . . . Jula néni elvörösödik: — No, fiam, akkor hát kihozom a riszedet hogy elmehess, oszt' le ne fogyj! — Ne hozza, Jula néni, bemegyek érte ma­gam. A mérleget megnézi az ember még botba is mer' hátha hibázik . . . — Mit nézel meg?! ... A mérleget nézed meg?! . . . Megnézed ám a . . . Ekkor szakad ki Jula néniből a második ko­molyabb szóáradat, a mely alatt Ferenc megint las­sult, tempósan, épp hogy kifussa Jula néni egy lé­lekzetvételére, megtömi a pipáját. Aztán beljebb kerülnek a mérleghez. A kam­rába. Ferenc szúrós szemmel, mintha csak asszer­tálna, vizsgálgatja a mérőszerszámot. Szipos jobbra is sercent egyet a csutora mellől, balra is. Leguggol. Nézi a mérleg cifferblattját . . . Jó id múlva megkérdi: — Még O­steráfnál aggya ki a három kilót? — Ennél! . . . Csak nagyon kell nézni, hog több ne legyen, mint amennyi neked jár . . . A. is sokallom — feleli Jula néni s már le is szelte s oldalszalonnából, amit ugy három kilóra taksál Ráteszi a mérlegre . . . Épen kiadja. Am Ferei bakafántoskodik: — Egy szeráffal idébb van a kettő felé. Eg steráf öt deka. Épp egy reggelim, akit a hagymába megesnek. No, erre Jula fréni is leguggol. Kékül-zöldi úgy szilajodik szivében, de nem szól. Csak amiki rövidlátó szemével kiókumlálta, hogy odébb üt egy stráffal,­­nem idébb.­­— Hejnye, hogy a jó ég, valahány vincellér. PESTI HÍRLAP 1920. szeptember 1., kedd, Hötzendorfi Conrad temetésén. A háború tábornagyának ravatalánál megje­lentek a magyarság képviselői is. A kormány elkül­dötte a maga megbízottját, ki koszorút tett a kopor­sóra, a honvédség hivatalosan is részt vett az utolsó tisztelet megadásában, azonfelül is sokan voltak a régi magyar katonák közül, akik megjelentek a gyászszertartáson. De a magyar föld nem dobbant meg. Az élő magyarokat nem érte nemzeti csapás gyanánt a haláleset. Azokat sem, akik részt vettek a lefolyt nagy küzdelem csatáiban, még kevésbbé a laikusokat, akik csak kívü­lről követték figyelemmel a kettős monarchia legfőbb hadvezérének működé­sét. Valahogy ez magyarázatra szorul. Hötzen­­dorfi Conrad hosszú időn át a magyar nemzet vére és sorsa fölött a legfőbb hatalmat gyakorolta. Fö­lötte állt ugyan a névleges főhadvezér, Albrecht fő­herceg, de tudott dolog, hogy ő a legfőbb vezetés in­tézkedéseibe alig avatkozott. Fölötte állt a császár is, de a részletekben ő is teljhatalmat adott neki. A fővezértől függött éveken át a nemzet sorsa. Az ő hi­báit vérpatakokkal kellett volna megfizetnie a nem­zetnek, az ő helyes intézkedései százezerek életét mentették meg. Nem akarunk működése fölött kriti­kát gyakorolni. Nem keressük, mit tett helyesen és mit helytelenül, s még azt sem nézzük, hogy miben volt neki személyes része és mi a viszonyoké. De megállapítjuk azt, hogy az ő kezében volt az a hata­lom, amellyel egy hadvezér döntő befolyást gyako­rol a nemzet életére. S az ily hadvezéreket bizonyos nimbusszal szokták körülvenni az emberek. Még­pedig nemcsak a győzteseket, hanem legtöbb eset­ben a legyőzötteket is. Mert a győzelem istenasz­szonya szeszélyes nőszemély, gyakran változtatja a maga kegyenceit, ma földig aláz valakit, s holnap a legelhagyottabbra is rámosolyog. Ritka a hadve­zér, akit ne magasztalnának ideig-óráig a katonái, s ne tudnának menteni akkor is, ha elbukott. Hötzendorfi Conraddal szemben a magyar ka­tona a lelkes odaadást és az érdemek szülte csodá­latot sohasem érezte. Igaz, hogy a mai hadvezér­ben külsőleg is hiányzik mindaz, ami a közharcos fantáziáját feltüzeli, s lelkesedését felidézi. A mos­tani marsallok nem vezetik személyesen rohamra a sereget. Nem­ öltenek páncélt az ütközet előtt, nem tűznek forgót sisakjuk mellé, hogy magukra von­janak minden tekintetet, és saját példájukkal — mint maga Ares, úgy forogva a csatán — lelket öntsenek abba, akiben lankadóban van a harc tüze. A régi vezérnek magának is hősnek kellett lennie, s kiváló vitézt, a bátrak bátrát látták benne a ka­tonák. Ma a hadvezetőt óriási távolság választja el a csatatértől. Legtöbb katona az egész háború alatt nem is látja őt soha. Ott ül irodájában, a map­páira hajol, meghallgatja a beérkező jelentéseket, írásban készíti el parancsait, melyeket számos sze­mélyzet közvetít tovább telefonon. Egy nagy­bank­ház főnökének, vagy egy tervező mérnöknek be­nyomását teszi, akinek működésében nincs semmi hősi, semmi romantikus, semmi, ami a lelkesedést felkeltené. De azért a mai vezért is­ nem egyforma mértékkel méri a katona. József főhercegért tudtak lelkesedni a vitézei, Hotzendorfi Conrad személye hidegen hagyta őket. Ennek legfőbb oka pedig az volt, hogy a ket­tős monarchia ármádiájának nem volt lelki kap­csolata a magyarsággal. És ez az, amiért ezt a kér­dést, most a frissen hantolt sír előtt szóvá tesszük. Egy parlamentáris ország kebelében állott fenn egy hadsereg, amelynek a népképviselethez nem volt semmi köze, amely tisztán a militarizmus elvei szerint volt organizálva, s amelynek hadügymi­nisztere felelősséggel tartozott ugyan, — legalább közvetve és névlegesen — de amelynek generalstab­b­erje egyedül a császártól várta parancsait. En­nek a szellemnek legexponensebb képviselője volt Hötzendorff Conrad, ezért nem dobban meg a ma­gyar föld, mikor ő is elhalálozott! S minél keve­sebb maradjon örökségül ebből a szellemből a ma­gyar honvédségre!

Next