Pesti Hírlap, 1925. szeptember (47. évfolyam, 195-219. szám)
1925-09-01 / 195. szám
a kenyeret megvizsgálva és megízlelve, meg kellett állapítanom, hogy kiváló minőségű, tulajdonképen nem is félbarna, hanem fehér kenyérnek mondható, s nézetem szerint tökéletesen kielégíti a kenyerigényeket is. A pék-ipartestület jelenlévő képviselői a gondolatot elfogadhatónak és megvalósíthatónak jelentették ki csak azt kérték, hogy kedd délelőtt folyamán pontos kalkulációt készíthessenek s a kenyér jelzéséről és elnevezéséről is tanácskozhassanak. Ez utóbbi azért szükséges, hogy az esetleges visszaéléseknek s a megállapított kenyértípus-minőség lerontásának elejét vegyék. — A magam részéről az ankéten elért ezt az eredményt a mai lisztárak mellett s a most forgalomban levő kenyérárakhoz viszonyítva, egyelőre kielégítőnek találtam, különösképen azért is, mert az, aki a tervbevett tipusu kenyérnél fehérebb, úgynevezett kalácskenyeret kíván fogyasztani, nyilvánvalóan rendelkezni fog az ennek megvételére szükséges anyagi eszközökkel is. A pék-ipartestület hajlandóságát, amelyet különben hasonló tárgyalások alkalmával, a közélelmezési miniszterkoromban is, tapasztaltam, megköszönten, s ezzel az értekezlet be is fejeződött. Megkérdeztük a miniszterelnök-helyettest, történik-e gondoskodás arról, hogy a megállapított minőség tekintetében visszaélés ne történjék. A helyettes miniszterelnök így válaszolt: — A pékipartestület garanciája alá fogom helyezni ezt a kenyérminőséget. Az ipartestület presztízsével fogja garantálni a kenyér megállapított minőségét . A péksütemények áráról is szó volt az értekezleten, — de erről még külön tárgyalunk. Örülök,hogy az elhangzott felszólalások alapján is helyesnek bizonyult az az értesülésem, hogy a nagyfogyasztónak ötszáz koronás áron adják a vérsüteményt. Ebből következik, hogy a boltokban s egyéb forgalmazó helyeken, kávéházakban, vendéglőkben stb. számított jelentékenyen magasabb péksütemény árak egyáltalán nem indokoltak és uzsorabiróság által üldözendők. Untig elegendő, ha ezek a helyek a péktől ötszáz koronáért kapott süteményekért 600—650 koronát számítanak. — E hét szerdájára a vendéglős és kávésipartesület képviselőit kérettem magamhoz s velük óhajtok tanácskozni a kenyér és péksütemény valamint a többi elsőrendű életszükségleti cikkek áráról, általában a vendéglői és kávéházi árakról. Meg fogjuk vizsgálni a búza- és lisztárak egymáshoz való viszonyát, a burgonya, zöldség, tojás, hagyma s minden fontos élelmicikk átalakulását. E célból sorban magamhoz kéretem a mészárosok, hentesek, kereskedők, malmok stb. képviselőit. — Nekem az a meggyőződésem, hogy az árak mesterséges rendszabályokkal való letörése csak kényszergazdálkodás mellett indokolt. Szabad gazdálkodási rendszer mellett vagy tanácskozom és megegyezem az érdekelt ipartestületekkel, vagy a konkurrencia fegyverével élek. A gazdasági élet autonómiáját tiszteletben kívánom tartani, mert az a felfogásom, hogy nem jó abba belenyúlni. Egészen más a helyzet természetesen, ha visszaélésekről van szó. Nyilatkozata után megmutatta a helyettes miniszterelnök az uj tipusu kenyeret. Mosolyogva szólt ki az ajtónállónak: — Hozza be azt a sarkot, amit a magam számára levágattam. Elviszem a vacsorámhoz... 71 Kereskedelmi és Jpanstamawa javaslatai. Az értekezleten Szegő Ernő titkár a kamara nevében a következő javaslatokat tette: A malmoknak exportlehetőséget kell teremteni, kereskedelmi szerződések révén a finom lisztre nézve, ami lehetővé teszi az őrlőképesség kihasználását és azt, hogy olcsó kenyérliszt álljon a helyi fogyasztás rendelkezésére. A péktermékekre nézve egyfázisú forgalmi adó állapítandó meg négy százalékban, ami a malmoknál volna fizetendő. A vámőrlő és kereskedelmi malmok helyzete a forgalmiadó szempontjából méltányosan arányosíttassék. Szalonna-fizsíret. Irta: Rozványi Vilmos Jula néni reggel négy óra óta csattog, zörög, perlekedik, mindent kétszer néz meg, minden körömre gyanakszik, még ami a szemét majd kiveri, arra is megkérdi, hol van, annyira nem hisz a saját nyájának sem. A tekintetes urat is, akinek igazán semmi oka, hogy a magáéból lopjon, még azt is beszorította a belső házba s ha mozdulni próbált onnan, Jula néni olyan zárótüzet adott le szapora szavakban, hogy azon sem megértő mosollyal, sem hideg közönnyel áttörni nem lehetett: — Mit smátlálsz itt? — esik az udvaros fiúnak. — Kotródj, de sebesen! Alevanti! ... Mi az, még most is itt vagy? ... Te, te még most se vagy odább? . . Ha porra elültél, máma még azt is úgy kérd tülem, hat lépésről, mer' agyonütlek, te, te . . . És mondott valami gúnynevet a fiúra, aminthogy ilyen napokon mindenkinek kijárt egy külön titulus Jula nénitől. A gazdájának a legcifrább... „Siralmas nábob". — így hivta ilyenkor még a tekintetes urat is. Elseje van . . . Ezen a napon jönnek be a tanyások és a külső cselédek a komenciós szalonnáért. Ettől izgatott Jula néni . . . Nincs annál keservesebb ütközet, mint kiszolgálni azt a sok éhest. Ha nem vigyáz az ember, szemét is kilopják a salabakterek. Ferenc, az abadülői vincellér a legveszedelmesebb mind közül. Még a szeme se jó. Mellé néz annak is, amit eszik. Mikor Ferenc szekere fordul be az udvarra, Jula néni már fehérre izzik az izgalomtól. •— Ha ez meg nem lop, akkor lakzit csapok... Abból, amit itt hagyott, mer' ez annyit bir lopni... Ferenc addig, amig Jula néni az első szidalomcsoportot cifrázza, ode se hederít ... A kantárt szedi le a ló fejéről s az ablakos tarisznyát aggatja helyébe. Szépen, lassan, tempósan . . . Éppen kifutja az első vihart. Jula néniből pont akkor fogy ki a szusz, amikor a vincellér a kalapja szélét megböki: — Egésségire az éccakai nyugodalmat! Vót-e? — Nem vót, fiam. Tolvajjal álmodtam . . . Akkurát olyan vót, mint te . . . — Nono! Még elbizom magam, Jula néni!... — Ne tedd fiam. Nagyon fertelmes ábrázata vót. Ez az első üdvözlés. Tartalmában van valami él, de külső megjelenésében szelíd, szinte szívélyesnek mondható. Csöndes kis szünet van utána, amit megint Ferenc tör meg: — Jöttem a szalonnáért . . . Jula néni csipőre tett kézzel elnéz a világba, úgy mondja: — Toldom, fiam . . . Más a gyerekit küldi érte, de neked sok a dogod odaki, hát magad jársz a komencióért. Ez a fordulat arra való, hogy a Ferenc munkáját némi kritika alá lehessen vonni , rögtön meg lehessen állapítani, hogy az ilyen semennyi munkáért nem jár csak semennyi szalonna. Ferenc ezzel szemben örömmel látja, hogy Jula néni hízott, amióta utoljára beszéltek: — Biztos esett egy kis pihenése . . . — Jó lelkiismeret, jól végzett munka után... Az is hizlal, fiam, nemcsak a komenció . . . Ferenc nem zavarodik bele: — Én is felszedek négy-öt kilót minden hónapba . . . Csak ilyenkor, mikor a szalonnámért gyüvök, aznap mindig lefogyok . • . — Mibe, fiam? — Hát ebbe az agy-végyezisbe, amék ilyenkor szok lenni . . . Jula néni elvörösödik: — No, fiam, akkor hát kihozom a riszedet hogy elmehess, oszt' le ne fogyj! — Ne hozza, Jula néni, bemegyek érte magam. A mérleget megnézi az ember még botba is mer' hátha hibázik . . . — Mit nézel meg?! ... A mérleget nézed meg?! . . . Megnézed ám a . . . Ekkor szakad ki Jula néniből a második komolyabb szóáradat, a mely alatt Ferenc megint lassult, tempósan, épp hogy kifussa Jula néni egy lélekzetvételére, megtömi a pipáját. Aztán beljebb kerülnek a mérleghez. A kamrába. Ferenc szúrós szemmel, mintha csak asszertálna, vizsgálgatja a mérőszerszámot. Szipos jobbra is sercent egyet a csutora mellől, balra is. Leguggol. Nézi a mérleg cifferblattját . . . Jó id múlva megkérdi: — Még Osteráfnál aggya ki a három kilót? — Ennél! . . . Csak nagyon kell nézni, hog több ne legyen, mint amennyi neked jár . . . A. is sokallom — feleli Jula néni s már le is szelte s oldalszalonnából, amit ugy három kilóra taksál Ráteszi a mérlegre . . . Épen kiadja. Am Ferei bakafántoskodik: — Egy szeráffal idébb van a kettő felé. Eg steráf öt deka. Épp egy reggelim, akit a hagymába megesnek. No, erre Jula fréni is leguggol. Kékül-zöldi úgy szilajodik szivében, de nem szól. Csak amiki rövidlátó szemével kiókumlálta, hogy odébb üt egy stráffal,nem idébb.— Hejnye, hogy a jó ég, valahány vincellér. PESTI HÍRLAP 1920. szeptember 1., kedd, Hötzendorfi Conrad temetésén. A háború tábornagyának ravatalánál megjelentek a magyarság képviselői is. A kormány elküldötte a maga megbízottját, ki koszorút tett a koporsóra, a honvédség hivatalosan is részt vett az utolsó tisztelet megadásában, azonfelül is sokan voltak a régi magyar katonák közül, akik megjelentek a gyászszertartáson. De a magyar föld nem dobbant meg. Az élő magyarokat nem érte nemzeti csapás gyanánt a haláleset. Azokat sem, akik részt vettek a lefolyt nagy küzdelem csatáiban, még kevésbbé a laikusokat, akik csak kívülről követték figyelemmel a kettős monarchia legfőbb hadvezérének működését. Valahogy ez magyarázatra szorul. Hötzendorfi Conrad hosszú időn át a magyar nemzet vére és sorsa fölött a legfőbb hatalmat gyakorolta. Fölötte állt ugyan a névleges főhadvezér, Albrecht főherceg, de tudott dolog, hogy ő a legfőbb vezetés intézkedéseibe alig avatkozott. Fölötte állt a császár is, de a részletekben ő is teljhatalmat adott neki. A fővezértől függött éveken át a nemzet sorsa. Az ő hibáit vérpatakokkal kellett volna megfizetnie a nemzetnek, az ő helyes intézkedései százezerek életét mentették meg. Nem akarunk működése fölött kritikát gyakorolni. Nem keressük, mit tett helyesen és mit helytelenül, s még azt sem nézzük, hogy miben volt neki személyes része és mi a viszonyoké. De megállapítjuk azt, hogy az ő kezében volt az a hatalom, amellyel egy hadvezér döntő befolyást gyakorol a nemzet életére. S az ily hadvezéreket bizonyos nimbusszal szokták körülvenni az emberek. Mégpedig nemcsak a győzteseket, hanem legtöbb esetben a legyőzötteket is. Mert a győzelem istenaszszonya szeszélyes nőszemély, gyakran változtatja a maga kegyenceit, ma földig aláz valakit, s holnap a legelhagyottabbra is rámosolyog. Ritka a hadvezér, akit ne magasztalnának ideig-óráig a katonái, s ne tudnának menteni akkor is, ha elbukott. Hötzendorfi Conraddal szemben a magyar katona a lelkes odaadást és az érdemek szülte csodálatot sohasem érezte. Igaz, hogy a mai hadvezérben külsőleg is hiányzik mindaz, ami a közharcos fantáziáját feltüzeli, s lelkesedését felidézi. A mostani marsallok nem vezetik személyesen rohamra a sereget. Nem öltenek páncélt az ütközet előtt, nem tűznek forgót sisakjuk mellé, hogy magukra vonjanak minden tekintetet, és saját példájukkal — mint maga Ares, úgy forogva a csatán — lelket öntsenek abba, akiben lankadóban van a harc tüze. A régi vezérnek magának is hősnek kellett lennie, s kiváló vitézt, a bátrak bátrát látták benne a katonák. Ma a hadvezetőt óriási távolság választja el a csatatértől. Legtöbb katona az egész háború alatt nem is látja őt soha. Ott ül irodájában, a mappáira hajol, meghallgatja a beérkező jelentéseket, írásban készíti el parancsait, melyeket számos személyzet közvetít tovább telefonon. Egy nagybankház főnökének, vagy egy tervező mérnöknek benyomását teszi, akinek működésében nincs semmi hősi, semmi romantikus, semmi, ami a lelkesedést felkeltené. De azért a mai vezért is nem egyforma mértékkel méri a katona. József főhercegért tudtak lelkesedni a vitézei, Hotzendorfi Conrad személye hidegen hagyta őket. Ennek legfőbb oka pedig az volt, hogy a kettős monarchia ármádiájának nem volt lelki kapcsolata a magyarsággal. És ez az, amiért ezt a kérdést, most a frissen hantolt sír előtt szóvá tesszük. Egy parlamentáris ország kebelében állott fenn egy hadsereg, amelynek a népképviselethez nem volt semmi köze, amely tisztán a militarizmus elvei szerint volt organizálva, s amelynek hadügyminisztere felelősséggel tartozott ugyan, — legalább közvetve és névlegesen — de amelynek generalstabberje egyedül a császártól várta parancsait. Ennek a szellemnek legexponensebb képviselője volt Hötzendorff Conrad, ezért nem dobban meg a magyar föld, mikor ő is elhalálozott! S minél kevesebb maradjon örökségül ebből a szellemből a magyar honvédségre!