Pesti Hírlap, 1926. május (48. évfolyam, 98-120. szám)

1926-05-01 / 98. szám

/ /7 • /'; BUDAPEST', 1926. ELOFIZETÉ&>I ARAK Egy hóra öü.O'üü koron» é: hóra »5 Oéo korona egyedóvre 13 5.000 kor E&yes szám éra (pálya udvaron is)2000 kor.,va «Arn» p 4000 kc,r.Kiilf. a» elöfi' tési ií kétszerea XLVIII. ÉVFOLYAM,\$8. (15,975) SZÁM / V OMBAT, MÁJUS 1. V \V LÉGRADY TESTVÉREK kiadása Szerkesztősig, kiadóhivatal és nyomdai Budapest, V ker.. Vi Imo» császár ut 78 szám. Telefon 122—91 Fiók­' C Kiadóhivatal: Budapest, VU-. Erzsébet-körül L Május elseje. Irta Rákosi Jenő. A római pápa tavaly uj ünnepet rendelt katolikus egyház számára, de hogy — némi­a modern gondolkozásnak, mint a poli­tikusok mondják, deferáljon, gondolom, egyik decemberi vasárnapra tette az ünnepet, hogy a munkás néptől ne vegyen el egy dologtevő napot; Azok pedig, akik egyébként az egyházi ünnepnapoknak elvi ellenségei, ünneppé avat­:•••'• május elsejét, tekintet nélkül arra, hogy v. s rnnpra esik-e vagy sem. Eszerint holnap ii' link muszáj-pihenőnk van és ráérünk arra, némi elmélkedésre forditsuk a pihenés i ; i. Ii egy kis részét. A szokás és hagvo­r ny a kalendáriumtól eltérőn ettől a naptól / mitja a tavaszt. Minden évbeli napok kö­lil tán ezt énekelték meg legtöbbször a költők. A fülemüle is ilyenkor szólal ineg a bokorban és fújja fáradhatatlanul csattogó melódiáját, l.ogv fészken ülő párját, mint figyelmes férj szórakoztassa. Haza • kerültek immár a fecs­kék is afrikai telelőhelyükről. A megin­dult virágzás most éri el delelőjét és illattal tölti meg a levegőt. A böjti szelek elültek, ki­fáradva a tengeren bolygó hajók üldözésében. A csoport, amelyet Aeolusz most bocsájt ki barlangjából, fürtös gyermekcsapat, amelynek édes foglalkozása, hogy a kertek kábító illa­tát szállítsa vidékről vidékre. És igy tovább. A természet hiveu és pontosan megtartja na­pirendjét és az idén epenséggel tartózkodott izgató és viharkeltő napirend előtti felszóla­lásoktól, ami prózában azt jelenti, hogy ritka szépen, rendesen és áldásosán lépett az idén a tavasz a menekülő tél nyomába. A felhők is megtették a magukét és a „VetéseJc állása" cirnü hivatalos közlés azt jelenti, hogy buza, rozs nagyszerű fejlődésnek indultak es a ta­vasziak jól keltek és szépen bokrosodnak. Csak a politika és a társadalmi élet vidékeiről nem tud a meteorológiai intézet kecsegtető MngSMban pénteken éltéikor kitört a szén Tlngolország általános sztrájk előtt• M magyar kormány sürgés intézkedései a széntermelés! katasztrófa enyhítésére. (Tudúsiids a 3-ik oldaton.) hírekkel szolgálni. Itt minden a régiben van. Még^ mindig teli vannak a lapok a büntető­törvényszék bokros tárgyalásaival. A frank­és szokol-hamisitás bonyodalmaihoz legujab­ban a magyar milliósok hamisítása járult és foglalkoztatja detektjvjeink munkás társadal­mát. A nemzetgyűlés bevallottan költségvetést tárgyal, titokban azonban burkolt obstrukciót folytat. A nyolcórás ülésekről áttért a tizen­kétórás ülésekre és most, mint hírlik, vissza akar térni a nyolcórás ülésekre. Szegény kép­viselő urak! Hogyne volna nekik sok a tizen­kétórai munka, mikor minden más iparos­munkás törvény szerint csak nyolc órát tar­tozik dolgozni. Igaz, hogy ott is szeretnek ob­struálni, amit ők amerikázásnak neveznek, amit azonban nem Csodálok, mert nekik nin­csenek a műhely mellett bársonypamlagokkal fölszerelt folyosóik, ahol henyélni, cigarettáz ni, vicceket csinálni lehet, melyeket a szem­füles újságírók ellesnek és lapjukban — a szerző megnevezésével — közre'oocsájtanak. Egyszóval: mentül jobban rem megy az or­szág dolgában semmi se, annál jobban megy egyébként minden ugy, ahogy eddig ment. Ez, a szép májusban, amikor a labda­rúgás szezonja is tetejére ér és ezrivel csalja ki a pályára a szenvedő emberiséget, elég szo­morú képe a közállapotainknak. A nemzet­gyűlés üléseiről alig érdekli már a közönséget más, mint a kölcsönös leleplezés és a Jcözbe­szólások, amelyek már nem is az emberökt-t jellemzik, iianexn a közszellemet, (anélkül, hogy a közbeszóiásoknak épenséggel szelleme­seknek is kellene lenniök. Elég rendszerint, ha jó szaftosak és nagyon gorombák.) Azt mondja az egyik: No, ha én kinyitom a számat! De per­sze épen ez nem nyitja ki. Azt mondja a má­sik: Csak a szakszervezetekhez merjen valaki hozzányúlni? Egymás becsületéhez, az ország reputációjához, a nemzet kényes érdekeihez — lehet bátian! De a szakszervezetek szentsé­géhez"? Mert azt mondja egy harmadik, hogy akkor két hét alatt liferálja a forradalmat. Persze! Hiszen a- forradalmat, amely régen az elnyomottak ultima rációja volt, már ugy elkoptatták az útszéli forradalmárok, hogy maholnap, ha szükségünk lenne rá. a Teleki­térre kell mennünk egy-egy darabért. Ha végigtekintek mind e jelenségeken, melyek inkább az ősz hervadásara emlékez­tetnek, semmint a május ébredésére: eszembe jut Hot oáth Boldizsár, valamikor (már szinte elképzelhetetlen régi időkben) Magyarország igazságügyminisztere volt. Mikor még a ki­egyezés — a Deák-féle — vajúdott, beszédet mondott, melyben egy fordulónál, a kiegyezés meghiúsulásának lehetőségét feltéve, igy kiál­tott fel- Quid tunc!? Mi lesz akkor? A be­szédnek megdöbbentő hatása volt s része le­Csipkekendő.. Irta: lalu 'la HÍ ás A redőny legördült. Ezt tették a környéken összes testvérei. Bár még csak öt óra volt, már sö­tétedett. A szobákban kigyulladtak a villanykörték s árnyékot állítottak a bútorok mögé. Gizeynó visszaült a kihúzott szekrényüók elé. Óriási halomban hevertek előtte a kiszedett lomok. Szövetdarabok, selyemszalagok, félpárkeztyíik, régi kalapokról lekerült virágok, fényképek, képesleve­lezölapok, fakó irásu levelek, kis dobozok s már ró­gesrégen kidobásra megérett jelentéktelenségek. Mindegyikhez egy darab élet tapadt. Egy darabka nyár, egy falatnyi tavasz, egy kis mosolygás, be­balzsamozott boldogság vagy megkövesedett könny­csepp. Az ura bosszúsan szólt rá: — Ugyan, mit ábrándozol afölött a szemét­domb fölött? Fogd szépen nyalábra az egész dom­bot s tedd a tűzre. Nem jobb, ha te gyújtasz be ve­lük? Te legalább kebledre szorítod tűzre dobás előtt; majd akik utánunk jönnek, a lábukkal fog­nak keresztül gázolni rajtuk. — Igaz, igaz, — merengett Gizeyné. — De ha már eddig megőriztük őket, ezután nem válok meg töltik. Nézd csak, ez itt egy táncrend. Tudod melyik bálból? A piros rózsa-bálból. Emlékszel rá? Várj csak. . . Épen negyven éve. Ötéves asszony voltam. — Akkor én meg bizonyára ötéves férj. Látod, ilyen könnyűvé teszed te nekem mindig a számtant. Gizeynó nem engedte el meghatott hangulatát s háttal fordult a gunyoros hangnak: — Jó, jó. Te csak pipázol. Neked a füst min­dent megad, beleolvasol mindent, amit akarsz s rá­fújod mindenre, amit nem akarsz. Jó, jó. A fiók elé rakott emlékdombba belemarkolt egy lágyan simogató kéz s kezdte megtölteni a fiókot. — Ni, ezt nem is vettem észre! — kiáltott az öreg asszonv. — Fiata'ok és gazdagok voltunk, amikor vettük. Te láttad meg Bécsben a Kärntner­strassen. Nézd csak, a régi esipkekendöm! Az öregúr akkora füstgomolyt fujt a lámpa­ernyőre, hogy a körték ködbe borultak. —• Finom csipke, — hangzott a dicséret a fiók előtt. — Kézimunka. A. nyakamba terítve hordtam, mikor még eljártubk hazulról. A mult ci-jik ajtaja kinyílt s akarva nem akarva, be kellett sétálniok rajta. Az e'.szállott szép idők ragyogó termeibe, a jómódba, a fiatalságba, a maguk és a mások fiatalságába, melyek testvérek voltak s táncolva ölelgették egymást. Mert másként volt valamikor. Nem kellett a rokonokra szoru'niok, könyöradományokat elfo­gadniok s fájva köszönni a lopva kapott segélyeket. A lányuk is élt még, angyal-arcu unokákra számí­tottak, felhőtlen, nyugalmas öregséget terveztek, boldog véggel a boldog kezdethez. Az öregúr majd ketté harapta a csutorát. Dü­hös lett elérzékenyedóaéért s vissza nem tarthatott kíméletlenséggel ripakodott élete táraára: — Erigyj már azzal a muzeummal! Gizeyné feltartotta balkezét, egy pontban ösz­szeszoriiotta ujjait s rájuk fektette a csipkekendüt. — Ezt a kendőt holnap odaajándékozom, — mondta jogerős hangon. — Kinek? — kérdezte a füstgomoly mögötti érdesség. — Rózsinak. Tudod, ők jók, sokat adnak, illik valamivel viszonozni. — De a Böske is épolyan idős lány, ök is ad­nak s ha megtudják, megsértődnek. — Megkérem őket, hogy ne mondják meg. Majd Böskének is találok valamit. Van itt, látod, sok apróság. — Van, hála Istennek, — sóhajtott az öreg a pipába. Gizeyné másnap délután korán készítette el a vacsorát. Söt az ebédet is megfőzte már féltizenket­tőre a szokásos félegy helyett. Minthogy a selyem­papirosokat is gyűjtötte, kivett egy darabot az asz­j talfiókból s belecsomagolta a csipkekendöt. — Aztán vigyázz az utcán, — szólt a bucsu. — Tegnap is elgázolt az autó egy öregasszonyt. Tisztelem Janit is, Sárit is, persze a Rózsikát is. Kívánom, hogy viselje egészséggel a kendőt. Gizeyné Vetiküljébe rejtett/e az ajándékot. Nem akart vele hangoskodni belépéskor. Gondolta, majd rátereli a szót s úgy veszi elő. A Jani az ura testvére volt s a Rózsik a Jani­nak a lánya. Mikor becsengetett hozzájuk, fehérkötényes szobalány nyitott ajtót. Rózsika is kidugta a főjét. — Kezét csókolom, Juli néni! — köszönt el­pirulva. — Tessék, tessék, a mama bent van az el>ódl#l>en. Jaj, vagy nem is az ebédlőben, hanem a hálóban. Ne arra tessék, inkább erre tessék. Gizeyné arra ment, amerre tessékelték. A sógorasszony leültette a díványra. Hogy-i létük felöl érdeklődött. Alig cseréltek pár mondatot, bejött Rózsika. — Ülj le, fiacskám, — biztatgatta a vendég. — Sok dolgom van, kedves néni, — felelte Rózsi és ijedten húzta el az ebédlőbe vezető ajtó csipkefüggönyét. S már szaladt is tovább. Az ebédlőből edények csörömpölése, ezüstök beszélgetése hallatszott be. A hangra neon lehetett függönyt húzni. Gizeynének a szivébe dobbant valami. Ezek odabent uzsonnára készülődnek, bizonyosan vendé­geket várnak s számára nincs székük az asztal mel­lett. Ejnye, ejnye, hisz ö már uzsonnázott is. Megszégyenülten állt fel. — No, látom, hogy dolgotok van. Nem zavar­lak benneteket. Majd máskor. Udvarias marasztalás következett, de az edé­nyek csak elcsörömpölték magukat az ebédlőben s nem esett szó a titokzatos készülődés céljáról. No, gondolta Gizeyné az utcán, Rózsikám, a te nyakadat nein fogja melengetni ez a kendő. Most már Bösikéé lesz. Nem volt még hat óra sem. Böskéék közel lak­tak, felment hozzájuk. Lapunk mai száma 48 oldal.

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék