Pesti Hírlap, 1926. május (48. évfolyam, 98-120. szám)
1926-05-01 / 98. szám
/ BUDAPEST, 1926. ELOFIZETÉSI ÁRAK Egy hóra öv.O'va koron» é: hóra »5 kév korona egyedévre 135.000 kor Egyes szám éra (pályaudvaron is)2000 kor.,va «Arn»p 4000 kc,r.Kiilf. a» elöfitési ir kétszeren XLVIII. ÉVFOLYAM,\$8. (15,975) SZÁM / VOMBAT, MÁJUS 1. V \V LÉGRADY TESTVÉREK kiadása Szerkesztéség, kiadóhivatal és nyomdai Budapest,V ker., Vilmos császár út 78 szám. Telefon 122—91 Fiók' C Kiadóhivatal, Budapest, VII. Erzsébet körül . Május elseje. Irta Rákosi Jenő. A római pápa tavaly új ünnepet rendelt katolikus egyház számára, de hogy — némia modern gondolkozásnak, mint a politikusok mondják, deferáljon, gondolom, egyik decemberi vasárnapra tette az ünnepet, hogy a munkás néptől ne vegyen el egy dologtevő napot. Azok pedig, akik egyébként az egyházi ünnepnapoknak elvi ellenségei, ünneppé avat:•••'• május elsejét, tekintet nélkül arra, hogy vasánapra esik-e vagy sem. Eszerint holnap nálunk muszáj pihenőnk van és ráérünk arra, némi elmélkedésre forditsuk a pihenés i . i. ii egy kis részét. A szokás és hagyorny a kalendáriumtól eltérőn ettől a naptólyitja a tavaszt. Minden évbeli napok kölistán ezt énekelték meg legtöbbször a költők. A fülemüle is ilyenkor szólal meg a bokorban és fújja fáradhatatlanul csattogó melódiáját, hogy fészken ülő párját, mint figyelmes férj szórakoztassa. Hazakerültek immár a fecskék is afrikai telelőhelyükről. A megindult virágzás most éri el delelőjét és illattal tölti meg a levegőt. A böjti szelek elültek, kifáradva a tengeren bolygó hajók üldözésében. A csoport, amelyet Aeolusz most bocsájt ki barlangjából, fürtös gyermekcsapat, amelynek édes foglalkozása, hogy a kertek kábító illatát szállítsa vidékről vidékre. És így tovább. A természet híven és pontosan megtartja napirendjét és az idén épenséggel tartózkodott izgató és viharkeltő napirend előtti felszólalásoktól, ami prózában azt jelenti, hogy ritka szépen, rendesen és áldásosan lépett az idén a tavasz a menekülő tél nyomába. A felhők is megtették a magukét és a „Vetéserő állása" című hivatalos közlés azt jelenti, hogy búza, rozs nagyszerű fejlődésnek indultak és a tavasziak jól keltek és szépen bokrosodnak. Csak a politika és a társadalmi élet vidékeiről nem tud a meteorológiai intézet kecsegtető hírekkel szolgálni. Itt minden a régiben van. Még mindig teli vannak a lapok a büntetőtörvényszék bokros tárgyalásaival. A frank-és szokol-hamisítás bonyodalmaihoz legújabban a magyar milliósok hamisítása járult és foglalkoztatja detektívjeink munkástársadalmát. A nemzetgyűlés bevallottan költségvetést tárgyal, titokban azonban burkolt obstrukciót folytat. A nyolcórás ülésekről áttért a tizenkétórás ülésekre és most, mint hírlik, vissza akar térni a nyolcórás ülésekre. Szegény képviselő urak! Hogyne volna nekik sok a tizenkétórai munka, mikor minden más iparosmunkás törvény szerint csak nyolc órát tartozik dolgozni. Igaz, hogy ott is szeretnek obstruálni, amit ők amerikázásnak neveznek, amit azonban nem csodálok, mert nekik nincsenek a műhely mellett bársonypamlagokkal fölszerelt folyosóik, ahol henyélni, cigarettázni, vicceket csinálni lehet, melyeket a szemfüles újságírók ellesnek és lapjukban — a szerző megnevezésével — közrebocsájtanak. Egyszóval: mentül jobban nem megy az ország dolgában semmi se, annál jobban megy egyébként minden úgy, ahogy eddig ment. Ez, a szép májusban, amikor a labdarúgás szezonja is tetejére ér és ezrivel csalja ki a pályára a szenvedő emberiséget, elég szomorú képe a közállapotainknak. A nemzetgyűlés üléseiről alig érdekli már a közönséget más, mint a kölcsönös leleplezés és a k közbeszólások, amelyek már nem is az embereket jellemzik, hanemn a közszellemet,anélkül, hogy a közbeszólásoknak épenséggel szellemeseknek is kellene lenniök. Elég rendszerint, ha jó szaftosak és nagyon gorombák.) Azt mondja az egyik: No, ha én kinyitom a számat! De persze épen ez nem nyitja ki. Azt mondja a másik: Csak a szakszervezetekhez merjen valaki hozzányúlni? Egymás becsületéhez, az ország reputációjához, a nemzet kényes érdekeihez — lehet bátran! De a szakszervezetek szentségéhez"? Mert azt mondja egy harmadik, hogy akkor két hét alatt literálja a forradalmat. Persze! Hiszen a forradalmat, amely régen az elnyomottak ultima rációja volt, már úgy elkoptatták az útszéli forradalmárok, hogy maholnap, ha szükségünk lenne rá, a Telekitérre kell mennünk egy-egy darabért. Ha végigtekintek mind e jelenségeken, melyek inkább az ősz hervadására emlékeztetnek, semmint a május ébredésére: eszembe jut Horváth Boldizsár, valamikor (már szinte elképzelhetetlen régi időkben) Magyarország igazságügyminisztere volt. Mikor még a kiegyezés — a Deák-féle — vajúdott, beszédet mondott, melyben egy fordulónál, a kiegyezés meghiúsulásának lehetőségét feltéve, igy kiáltott fel- Quid tunc!? Mi lesz akkor? A beszédnek megdöbbentő hatása volt s része le- Csipkekendő.. Irta: lalu 'la HÍ ás A redőny legördült. Ezt tették a környéken összes testvérei. Bár még csak öt óra volt, már sötétedett. A szobákban kigyulladtak a villanykörték s árnyékot állítottak a bútorok mögé. Gizegne visszaült a kihúzott szekrényüek elé. Óriási halomban hevertek előtte a kiszedett lomok. Szövetdarabok, selyemszalagok, félpárkertyeik, régi kalapokról lekerült virágok, fényképek, képeslevelezőlapok, fakórású levelek, kis dobozok s már régesrégen kidobásra megérett jelentéktelenségek. Mindegyikhez egy darab élet tapadt. Egy darabka nyár, egy falatnyi tavasz, egy kis mosolygás, bebalzsamozott boldogság vagy megkövesedett könnycsepp. Az ura bosszúsan szólt rá: — Ugyan, mit ábrándozol afölött a szemétdomb fölött? Fogd szépen nyalábra az egész dombot s tedd a tűzre. Nem jobb, ha te gyújtasz be velük? Te legalább kebledre szorítod tűzre dobás előtt, majd akik utánunk jönnek, a lábukkal fognak keresztül gázolni rajtuk. — Igaz, igaz, — merengett Gizeyné. — De ha már eddig megőriztük őket, ezután nem válok meg tőlük. Nézd csak, ez itt egy táncrend. Tudod melyik bálból? A piros rózsabálból. Emlékszel rá? Várj csak. . . Épen negyven éve. Ötéves asszony voltam. — Akkor én meg bizonyára ötéves férj. Látod, ilyen könnyűvé teszed te nekem mindig a számtant. Gizegne nem engedte el meghatott hangulatát s háttal fordult a gunyoros hangnak: — Jó, jó. Te csak pipázol. Neked a füst mindent megad, beleolvasol mindent, amit akarsz s ráfújod mindenre, amit nem akarsz. Jó, jó. A fiók elé rakott emlékdombba belemarkolt egy lágyan simogató kéz s kezdte megtölteni a fiókot. — Ni, ezt nem is vettem észre! — kiáltott az öregasszony. — Fiatalok és gazdagok voltunk, amikor vettük. Te láttad meg Bécsben a Kärntnerstrassén. Nézd csak, a régi csipkekendöm! Az öregúr akkora füstgomolyt fújt a lámpaernyőre, hogy a körték ködbe borultak. —• Finom csipke, — hangzott a dicséret a fiók előtt. — Kézimunka. A nyakamba terítve hordtam, mikor még eljártunk hazulról. A mult ci-fik ajtaja kinyílt s akarva nem akarva, be kellett sétálniok rajta. Az elszállott szép idők ragyogó termeibe, a jómódba, a fiatalságba, a maguk és a mások fiatalságába, melyek testvérek voltak s táncolva ölelgették egymást. Mert másként volt valamikor. Nem kellett a rokonokra szorulniok, könyöradományokat elfogadniok s fájva köszönni a lopva kapott segélyeket. A lányuk is élt még, angyal-arcu unokákra számítottak, felhőtlen, nyugalmas öregséget terveztek, boldog véggel a boldog kezdethez. Az öregúr majd ketté harapta a csutorát. Dühös lett elérzékenyedéséért s vissza nem tarthatott kíméletlenséggel ripakodott élete társára: — Brigyj már azzal a muzeummal! Gizeyné feltartotta balkezét, egy pontban öszszeszoritotta ujjait s rájuk fektette a csipkekendőt. — Ezt a kendőt holnap odaajándékozom, — mondta jogerős hangon. — Kinek? — kérdezte a füstgomoly mögötti érdesség. — Rózsinak. Tudod, ők jók, sokat adnak, illik valamivel viszonozni. — De a Böske is ép olyan idős lány, ők is adnak s ha megtudják, megsértődnek. — Megkérem őket, hogy ne mondják meg. Majd Böskének is találok valamit. Van itt, látod, sok apróság. — Van, hála Istennek, — sóhajtott az öreg a pipába. Gizeyné másnap délután korán készítette el a vacsorát. Sőt az ebédet is megfőzte már féltizenkettőre a szokásos fél egy helyett. Minthogy a selyempapirosokat is gyűjtötte, kivett egy darabot az asztalfiókból s belecsomagolta a csipkekendőt. — Aztán vigyázz az utcán, — szólt a bucsu. — Tegnap is elgázolt az autó egy öregasszonyt. Tisztelem Janit is, Sárit is, persze a Rózsikát is. Kívánom, hogy viselje egészséggel a kendőt. Gizeyné Vetiküljébe rejtette az ajándékot. Nem akart vele hangoskodni belépéskor. Gondolta, majd rátereli a szót s úgy veszi elő. A Jani az ura testvére volt s a Rózsika Janinak a lánya. Mikor becsengetett hozzájuk, fehérkötényes szobalány nyitott ajtót. Rózsika is kidugta a fejét. — Kezét csókolom, Juli néni! — köszönt elpirulva. — Tessék, tessék, a mama bent van az elédlőlben. Jaj, vagy nem is az ebédlőben, hanem a hálóban. Ne arra tessék, inkább erre tessék. Gizeyné arra ment, amerre tessékelték. A sógorasszony leültette a díványra. Hegyi létük felöl érdeklődött. Alig cseréltek pár mondatot, bejött Rózsika. — Ülj le, fiacskám, — biztatgatta a vendég. — Sok dolgom van, kedves néni, — felelte Rózsi és ijedten húzta el az ebédlőbe vezető ajtó csipkefüggönyét. S már szaladt is tovább. Az ebédlőből edények csörömpölése, ezüstök beszélgetése hallatszott be. A hangra neon lehetett függönyt húzni. Gizeynének a szivébe dobbant valami. Ezek odabent uzsonnára készülődnek, bizonyosan vendégeket várnak s számára nincs székük az asztal mellett. Ejnye, ejnye, hisz ő már uzsonnázott is. Megszégyenülten állt fel. — No, látom, hogy dolgotok van. Nem zavarlak benneteket. Majd máskor. Udvarias marasztalás következett, de az edények csak elcsörömpölték magukat az ebédlőben s nem esett szó a titokzatos készülődés céljáról. No, gondolta Gizeyné az utcán, Rózsikám, a te nyakadat nem fogja melengetni ez a kendő. Most már Bösikéé lesz. Nem volt még hat óra sem. Böskéék közel laktak, felment hozzájuk. /7 • /'. MagSMban pénteken ejfélkor kitört a szén Tengolország általános sztrájk előtt• A magyar kormány sürgős intézkedései a széntermelési katasztrófa enyhítésére. (Tudúsiids a 3-ik oldaton.) Lapunk mai száma 48 oldal.