Pesti Hírlap, 1926. augusztus (48. évfolyam, 172-197. szám)

1926-08-04 / 174. szám

BUDAPEST, 1926. SZERDA, AUGUSZTUS 4. LÉGRADY TESTVÉREK kiadása. Szerkesztőség kiadóhivatal és nyomdai Budapest,V.ker.,Vilmo­­ssászár­ ut 78. szán. Telefon 122—91. Fiók* Kiadóhivatal: Budapest, VII. Erzsébet-körű» L ELŐFIZETÉSI ÁRAK. Egy hóra 00.000 korona, két hóra 95.000 korona, negyedévre 135.000 kor. Egyes szám ára (pálya­udvaron is)2000 kor.,va­sárnap 4000 kor.Külf. az előfizetési ár kétszeres Frázisok. Irta: Urmánczy Nándor. Nemcsak az irodalom mezején virulnak. A politika berkeiben is. Még pedig bőven. És ott veszedelmesebbek. Többet ártanak. És nem lehet kigyomlálni. A politika javasasszonyai kotyvasztják. Rendesen valami bódító, vagy bolondító sz­ert hintenek belé. És a buta, mérlegelni nem tud­ó nép beveszi. Olykor megbomlik miatta. Néha vakon megy a vesztébe. És nem veszi észre, hogy mindig ő a becsapott. A legtöbbjét nem is lehet megvalósítani. Mert képtelenség. Vagy felfordulást okoz.­­Vagy az élet szól ellene s nem engedi érvénye­sülni. A politikai pártok programmjai vannak tele ilyen frázisokkal. Komoly képpel hirdetik. Pontokba szedik. Egy szuszra annyi mindent ígérnek, követelnek, hogy a tisztelt polgártárs nem győzi valamennyit számon tartani. Van olyan követelésük, ami egymaga év­tizedes becsületes és szakadatlan munkát je­lentene. Van olyan, am­elyik Dárius kincsét­­felemésztené. Olyan könnyedén dobálóznak kényes kérdésekkel, nehéz feladatokkal, mint a csepűrágó a tányérokkal, vagy az égő fák­lyákkal. És vannak kipusztíthatatlan frázisok. Soha meg nem halók. És vannak olyanok, ame­lyek frázissá váltak, annyiszor emlegették és emlegetik. Általános titkos, demokrácia, liberaliz­mus, béke mindenkivel, jogegyenlőség, korlát­lan szabadságjogok. És miegymás. Ezektől rögtön meggyógyulunk! Mihelyt meglesz az általános, Pozsonyt azonnal kiürí­tik a csehek. A demokrácia szellemétől meg­futamodnak az oláhok és meg sem állnak a Feketetengerig. A jogegyenlőség hírére fehér zászlót tűznek ki Szabadka városházára a fel­világosult szerbek. Valami csudálatos kórság rágta bele ma­gát politikusaink észjárásába. Valami eltom­pult, elhomályosult bennök. Mintha fakir-ba­cillusok fertőznék vérüket. Érzéketlenné vál­tak a nemzet mai kétségbeejtő helyzetével szemben. Átsiklanak fölötte. Mintha nem lenne az ország feldarabolva. Mintha szándé­kosan kerülnék e kérdést és a közfigyelmet el akarnák róla terelni. Semmiképen sem tudok belehelyezkedni abba a gondolatba, amelyiknek most az általá­nos fáj. Vagy amelyik most a demokráciáért kesereg. Vagy amelyiket most boldoggá tenne, ha szabadon izgathatnának gyűléseken osztá­lyok, felekezetek, vagy nemzeti érdekek ellen. De hagyjuk a frázisokat, gyártóikkal együtt. Gondoljuk, hogy kormányzat, közigaz­gatás a legtökéletesebb. Rendbe jöttünk-e ez­zel! A megszállott részeken egyetlen rabma­gyar felszabadul-e a balkáni közigazgatás alól? Vagy végrehajtottuk a legideálisabb föld­reformot. Az elrabolt magyar földből egyetlen holdat visszareformáltunk-e ezáltal? Kínálva kínálja magát az egyetlen pro­grammpont. Lépten-nyomon beleütközünk. Nap-nap után gyötör, sujt, fojtogat. Beleordít a mindennapi életünkbe. Itt vagyok. Engemet akarjatok. Engemet hirdessetek. Engemet kö­veteljetek. Mert én vagyok „az út, az igazság, az élet". Miért akartok ti más programmot. Akár ellenzéken, akár a kormány mellett. Apró ellenzéki pártok önállóságuk fen­tartásával „egyesül­nek". A nemzet nagy, egye­temes érdeke mellett piszlicsák­ dolog az egész egyesülés. A kormánynak megvan a maga nagy pártja. De azért a kormány támogatására új fiókpártot alakítanak. Minek az? Vagy­ talán attól mindjárt­ boldog lesz a ma­gyar? Tisztelt honatyáink! Nagy-Magyaror­szág pártját alakítsátok meg. Magatok között. Bent a nemzetgyűlésen. Nagy-Magyarország legyen a programm. Ez az egyedüli reális, el­érhető, megvalósítható programm. A többi mind hiábavalóság. Nagyképüsködés, becsa­pás, hazugság. Nagy - Magyarország nem frázis. Meg­van. Él. A Kárpátokat nem lehet Prága mögé ta­licskázni. Hogy a cseheknek északon, keleten, délen védelmezője, sziklafala legyen. Erdély Erdély maradt. Nem lehet csak úgy oláh vár­megyékre felosztani. Magyar föld volt és az lesz mindenka, ha most oláh táblákat szegeztek is Kolozsvár, vagy Csíkszereda vasúti állo­másaira. Nagy-Magyarország megvan. Nem költői fantázia terméke, hanem kézzelfogható va­lóság. . Csak a rácsavart köteléket kell leszag­gatni, letépni róla! Irtat Ifj. Hegedűs Sándor. Egy szép napon Írországból, Belfastból kap­tam levelet, hivatalos értesítést, amelyet az ottani polgármesteri hivatal intézett hozzám. Nem tudtam elképzelni, mi közöm nekem a Belfast-i polgármes­terhez, mit akar az tőlem! A levél mindent megma­gyarázott. Múlt hetekben fölbontották Sir Ernest Douglas végrendeletét és az örökhagyó akarata sze­rint arról értesít engem, hogy Sir Douglas hagya­tékából válasszak magamnak az ingóságok közül egy emléktárgyat, mert a végrendelet eképen intézkedik. Megköszöntem a hivatalos értesítést, egyben értesí­tettem a polgármester urat, hogy minthogy én most Alföldre nem mehetek,­ ezért az elköltözött rokonsá­gára bízom azt, hogy mit tartanak érdemesnek arra, hogy azt az örökhagyó nevében elküldjék nekem. Pár hét múlva aztán megérkezett a küldemény, egy kitömött mufflon-fej, melyet együtt ejtettünk el az Atlasz-hegységben és egy könyv. Fölnyitottam a könyvet, szegény barátom nap­lója volt. Végtelenül meghatott a gyöngédség, hogy ezt küldték el nekem és hosszú levélben írtam meg hálámat a rokonságnak. A vadkos­ fejet fölszegeztem a szarvas-agyancsok mellé, barátom naplóját pedig eltettem emlékeim közé. Egy őszi napon borzasztó eső verte az ablakomat és igy lemondtam arról, hogy elmenjek hazulról. Ekkor véletlenül eszembe jutott i­ barátom naplója, lapozgatni kezdtem benne és abból írtam ki a következő sorokat: ... Negyvenkét napja bolygok a pusztában, a menetelés már állatnak, embernek egyaránt terhére van. Örülök, hogy bevergődöm Toggurtba, onnét aztán a kisvasúton ismét Biskrában leszek. A siva­tag kiszívta az erőmet, megette az energiámat, most már más kell, valami, amiben több az élet, több a frisseség, amelyben elevenebbek a mozdulatok. Visz­szatértem a vadászathoz. Alig pihentem ki magamat Biskra­lit­s pálmái alatt, újra elővettem fegyveremet és aztán megint fölmentem a hegyekbe. Most a közel levő DjAurésbe indultam és kopár szikláit Dj-Che­la felől közelítettem meg. Komisz világ ez is, bor­zasztóan sivár, csak úgy, mint a többi Atlasz, de ez eléggé közismert, nem is jegyeztem volna föl ezt a kirándulást, ha valami szokatlan nem­­történt vol­na velem. Mikor egyik este nyugovóra tértünk, láttuk, hogy hatalmas sas kering a közeli sziklák fölött, aztán hirtelen aláereszkedik. Jól megnéztük a he­lyet és másnap reggel, napkelte előtt, elindultunk abba az irányba és mire virradni kezdett, már a sziklatömb közelébe értünk. Ekkor játszódott le egy különös látvány előttem. A hatalmas sas fölbukkant egy szikla mögött, de nem repült el, hanem szárnyait kitárva egy másik szikla mögé igyekezett. Már vál­lamon volt a fegyver, de emberem intésére leemeltem azt és a madárra kezdtem figyelni; az egészen külö­nösen viselkedett. Szárnyaival repdesett, jobbra-bal­ra szökéseket tett és valami furcsa hangot hallatott. Ilyen hangot még madártól nem hallottam, volt ben­ne valami a vonatok vészjeléből, a fölriadt elemek sivitásából, valami olyan, ami valami rendkívülit jelzett. Lassan közeledtem feléje. Erre hátrált, men­nél jobban siettem utolérni, annál gyorsabb lett és aztán egyszerre gyors szárnycsapással fölvágódott a magasba. Ekkor célba vettem, de vezetőm lefogta a kezemet... „Nem lőni — anya-sas!" Ránéztem az arabra és az magyarázni kezdte: „Fészeknek kell a közelben lenni. Azt kell fölkeres­ni, a madár az visszajön!" Erre elkezdtük kutatni a sziklatömb területét és valóban, a csúcsszikla tö­vében, egy nagyobb hasadékban, ott volt a fészek és benne két pelyhestestű, idomtalan sasfiók. Furcsán nyújtogatták fejüket felénk, szemük repdesett és valami csipogó hang tört elő torkukból. Az arab meglökte kezemet és fölmutatott az égre: az anya­sas ott keringett fölöttünk és egyszerre csak egy zuhanásszerű eséssel lecsapott ránk és ott termett előttünk. Nem volt szándékom lelőni az állatot, de kény­telen voltam vele. Mert amint a fészek felé hajolva néztem a fiókákat, rámcsapolt és egyik vágást a má­sik után mérte rám. Először a puskaaggyal ütöttem el, de aztán, mikor újra erőre kapott és támadott, lelőttem. Sajnáltam a madarat és bár szép példány volt, mégis fájt, hogy lelőttem, mert sajnáltam a fió­káit. És amellett meg imponált nekem az, hogy anyai kötelességét oly nagyszerűen teljesítette. Elő­ször, mikor szárnyai segélyével azt a tévtáncot jár­ta előttem, hogy félrevezessen és most, végül, mikor megtámadott, amiért a Rókáihoz közeledtem — en­gem, a fegyveres embert! Mily ősi erő, mily vad elszántság kellett, hogy éljen ebben az állatban, hogy anyai szivét követve fölvette velem minden alakban a küzdelmet. Az arab ezalatt benyúlt a fészekbe és a két pelyhes, csupasznyakú fiókát ölébe vette. Nem hagytam bántani őket, hanem magammal vittem mind a kettőt, hogy anya hiányában szépen fölne­veljem a kis sas madárkákat. Velem is voltak napokig és szépen gyarapod­tak is, de nagyon sok vesződség volt velük, mert ha csak lehet, elszöktek, idomtalan karmaikon tipegve. Ezért elhatároztam, hogy amint elég erősek, szaba­don bocsátom őket. Csináltattam két rézkarikát az arabokkal és azokba belevésettem a következőket: Sir Douglas, 1912. Atlas mountains, Afrika. Eze­ket ráerősítettem a madarak karommancsára, a bo­ka körül. Aztán mégegyszer mindeniket jól meg­etettem nyers kecskehússal és ujjukra bocsátottam őket. Egy szép reggelen fölvitettem egy hegytetőre és ott, a völgy előtt, elengedtem mind a kettőt. Ügyet­len futkosással és még esetlenebb röpdöséssel, amint tíz-tizenöt métert röpdösve levágódtak a földre, sor­sukra biztam őket és én visszatértem táboromba. Többet nem törődtem velük, de nem is hallottam soha többé róluk!" Eddig szólt Douglas barátom naplója. Ezóta ő is ott alussza álmát, valahol e nagy sziklák alatt és talán a sasok ott keringenek gyűrűs lábaik­kal sírja fölött. Ezt az impressziót váltotta ki belő­lem a napló olvasása. De amint hogy minden múlé­kony és főképen az impresszió legelsősorban, ame­lyet a valóság játszi módon lekaszál, ezért el lehet képzelni csodálkozásomat, mikor egyszer elővettem a klubban az angol lapomat, amelyet minden nap át szoktam olvasni és abban a következő hírt talál­tam: „Ritka példányú sast lőttek a Behring-szoros­nál a bálnahalászok. Szárnyainak hossza két és fél­méter, egy méter magas. Lábán sárga rézgyűrűt ta­láltak a következő jelzéssel: Sir Douglas, 1912. At­las mountains, Afrika!" Így jelent meg előttem újra elköltözött Dou­glas barátom sasmadara, hogy az ő emlékét jelen­tesse meg előttem.­­ A prágai magyar-cseh tárgyalások félbeszakadtak. A magyar delegáció vezetője újabb instrukciókért Budapestre visszautazott. (Tudósítás a 3-1fc oldalon.)

Next