Pesti Hírlap, 1926. november (48. évfolyam, 250-273. szám)

1926-11-03 / 250. szám

BUDAPEST, 1926. • V­­ t . A XLVIII. ÉVFOLYAM, 250. (16.127) SZAV. —. . SZERDA, NOVEMBER 3. IZI ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egy hóra 50.000 korona, két hóra 95.000 korona, negyedévre 135.000 kor. Egyes szám­ára (pálya­udvaron is) 2000 kor., va­sárnap 4000 kor. Külf. az előfizetési ár kétszerea. HÍRLAP LÉGRÁDY TESTVÉREK kiadása. Szerkesztőség^ főkiadóhi­vatal és nyom­da : Bpest, V. Vilmos­császár-ut 78. 57 Fiók. kiadóhivatalok I­ II. Erzsébet - körút 1. és VI., Andrássy-ut 1. az. Mussolini. Irta Rákosi Jenő. Tegnap elkövették Mussolini ellen — gondolom — a negyedik sikertelen merényle­tet. A dolog Bolognában történt, ahol valami nagy fassiszta­ ü­nnep volt. Mikor a Duce, a miniszterelnök, az ünnep színhelyéről autón a vasútra hajtatott, az utcán, amelyet a nép sorű­n ellepett, eldördült egy revolverlövés, mely leszakított Mussolini melléről egy rend­jelet, de a miniszterelnök nyomban felállt a kocsiban s a népnek félelmesen tornyosuló ha­ragját azzal csillapította, hogy legyenek nyu­godtak, ő sértetlen. E pár pillanat alatt azonban elvégezte­tett a merénylő tragédiája. Egy tizenöt-tizen­hatéves gyereket, egy nyomdászinast a tömeg leütött, megtaposott és megszámlálhatatlan tőrszúrásokkal kivégzett. Néhányan az elékte­lenített testet fel akarták szedni, hogy fel­akasszák a legközelebbi lámpavasra, de egy fassisztavezér odakiáltotta nekik, hogy fas­siszta nem akaszt halott embert, így a rong­­­gyá taposott fiú ott maradt az utca gyalogjá­róján, rendőrök őrizete alatt, a Duce pedig továbbhajtott a pályaudvarra. Azután az ösz­szelőtt rendjelet elküldötte Bologna polgár­mesterének egy szép levél kíséretében, mely azzal végződött, hogy nyugodtak lehetnek, mert ő nem halhat meg, amíg küldetését be nem teljesítette. A­­rémeset híre természetesen gyorsan végigszáguldott Olaszországon és halálos iz­galmat keltett. Nápolyból, Rómából, Milánó­ból véres verekedések hírét jelentik. Szocia­lista vezéreket, antifassiszta ismert alakokat k­á**tikí»t m£»támadták,­­ ellen­zéki szerkesztőségekbe betörtek és öss­serom­b­oltak mindent és végül a kormány betiltott minden fassisztaellenes újságot. Ez dióhéjban a bolognai szenzáció története. Természetes dolog, hogy minden jóra­való ember osztozik Olaszország felháborodá­sán és mindenki örül, hogy a kiszemelt áldo­zat sértetlen maradt. Elvégre Mussolini ma ebben a lezüllött Európában az egyetlen em­ber, aki egy egész nemzetet egységes érzelem­re tudott zsenijével téríteni. Ő az a nagyság, aki kortársaiba át tudta önteni a maga egyé­niségét, akit egyhangú lelkesedés, akit fana­tikus rajongás kísér merész útján. Benne látja az olasz nép önönmagának testté válását, ben­ne imádja és ünnepli önmagát. Az olasz nem­zeti akarat, amely bujkált, elsikkadt, benne látható testet öltött és minden elhalványult mellette, amiért e­ddig egyesek és pártok ra­jongtak, amiért küzdöttek, amit hirdettek. Szép a demokrácia, szép a szocializmus, szép a parlamentarizmus, szép a liberalizmus meg­annyi pontokba foglalható eszme és pro­gramm. De legszebb és leghatalmasabb a vi­lágon a férfi, a hős, az ember. Az ember, aki jő és kitalál magának egy szót, amely őt je­lenti, amely paragrafusokba nem fejthető, de olyan, mint az elektromos gyújtó szikra, a­melytől lángra lobbannak a sokaságban a par­lagon hevertetett érzelmek, amely felrobbantja az emberek fantáziáját. Ez a szó ezúttal a fassié, a fasizmus. Magában róse ^imní, szinte értelmetlen, ne Mussolini ajkan , fa­rázsszó, iand­em és ígéret. A régi római­i&p­ben a konzulok előtt lépkedte,^ liü^fok, ki­bükben tartva a fosvist, a csomóba kötött pal­mákat, melyekből egy bárd állott ki, az élet­et, halál feletti jog jelvénye. Ilyen egységbe kö­tötte Mussolini a fassió szóval az olasz nem­zetet, amelyet semmi modern és divatos jel­szóval vagy mondjuk eszmével így eggyé tö­möríteni nem lehetett. Minden politikai és szociális iránynak, elvnek, tanításnak volt Olaszországban pártja, amelyek egymással szemben álltak és meddő, döntés nélküli har­cot folytattak. A fassizmus nem párt, a fas­sizmus érzelem, a fassizmus ábránd, a fassiz­mus Olaszország, a fassizmus a haza, a fassiz­mus __ Mussolini. Bizonyosan vannak neki árnyékos oldalai, bizonyosan vannak, mint mindennek­­ a világon, hibái, melyekben a halál csirája lappang; bizonyosan meg fog öregedni és lejárja magát és legbizonyosabb, hogy nem sokáig fogja túlélni mesterét, atyját és hősét. Mert ereje nem tartalmában van, ha­nem az emberben, aki rásugározta delejes ere­jét az olasz nemzetre. Volt egyszer egy titokzatos szikladarab, amely mindent magához vonzott, ami közelé­be került. A tudósok nevet adtak neki, mond­ván, hogy ez a Mágnes-kő. De nem tudták megmondani, hogy mi az a mágnes, amely a kőben benne van. És baltát fogtak rá, hogy széttörjék és titkát kiderítsék. A mágnes ma­cához rántotta '­ baltát s a kezet is, mely a vajtát fogta. Oo'.-'t röpítettek neki, hogy zúz­ná szét a követ. A golyó visszapattant s azt ölte meg, aki a pisztolyt rásütötte. W jól alá­aknáztak, robbantószerek tömegét rak?Sk­alája s kerületére. Írj­a- robbants sikerült, a J uLtk­a­ s Mussolini ellen megkísérelt merénylet után véres utcai harc volt Genovában a fascisták és a katonai karhatalom között. (Tudósítás a 3-ik oldalon.) A A­z ezüst herceg* 50 Irta: Aleacs­j b­laztff­— Hallod, — mondotta V­fkemskijnek — Dru­sina bojár hajlandó állításé'" igazságára megcsó­kolni a szent keresztet. És mivel igazolod magad te­­ — Én ennek dacára is fentartom panaszomat és igazságom igazát én is hajlandó vagyok meg­csókolni a kerestet! . A jelenlévek közt tompa izgalom támadt; min­den opr'i&tyik pontosan tudta, hogyan történt a támadás és nem mindegyik merészelt volna közülök h­amis esküt tenni. Maga Iván is megbotránkozott Vlasemskij arcátlanságán, de tisztán látta, hos­sen a módon tönkreteheti a gyűlölt Morozoffot is, a legszigorúbb pártatlanság látszatával. — Testvéreim, — fordult a jelenlevőkhöz — tanúnak hívlak fel mindannyiótokat, hogy igyekez­tem az igazságot felderíteni. Nem mondok ítéletet anélkül, hogy előbb alkalmat ne adnék a vádlottnak a védekezésre. De egy és ugyanabban a dologban lehetetlenség, hogy mind a két fél ellentétes állítá­sok bizonyítására megcsókolja a keresztet. Akkor e­sik a kettő közül hamisan esküszik. Én azonban meg akarom akadályozni, hogy romlásba vigyék a lel­keiket. Szent istenítélet döntse hát el az igaz­ságot! Mához tíz napra mind a ketten találkozzanak itt Szlobodában, a Vörös Téren, szolgáik kíséreté­ben. Akinek a párviadalban az Úristen győzelmet ad, az az én szemeimben tisztázva van, de aki a harcban vereséget szenved és életben marad, azt át­adom a hóhérnak­ ,Iván határozata mély hatást keltett. Valóságos halálos ítélet volt ez Morozoff számára. Hiszen az öreg bojár hogyan győzedelmeskedhetnek az ifjú és erős Vlasemskijjel szemben! Azt várták, hogy Morozoff vissza fogja utasítani a párviadalt vagy legalább is kérni fogja a cárt, hogy egy harcosával helyettesíthesse magát. Morozoff azonban mélyen meghajtotta magát a cár előtt és nyugodt hangon megszólalt: — Történjék meg a te akaratod, felséges cár! öreg és megrokkant vagyok már, de az Istenítélet­nél nem is a testi erő győz, hanem az igazság. Bí­zom a hatalmas Isten segítségében, aki nem fog el­­hagyni engem! " Vlasemskij látva Morozoff bizakodását, meg­hökkent. De elfojtotta zavarát, meghajolt a cár elött és igy szólt: . — Legyen meg a te akaratod, kedyelmes cár! — Tehát akkor menjetek. — mondotta Iván.­— És mához tiz napra legyetek napfelkelte után a Vörös Téren. Jaj annak, aki nem állja ki a próbát! HARMINCADIK FEJEZET. A varázslat. Másnap Vlasemskij Moszkvába ment. Bármi­kor nyugodt szível bízott volna erejében és ügyes­ségében, most azonban mégis rettegett az Isten ha­ragjától és kínos sejtelmek gyötörték. Hátha a harc idején megdermednek a kezei? Ez a félelem annál is alaposabb volt, mert nemrég gyógyult sebe gyak­ran éles fájdalmakat okozott s néha gyengeség, áju­lás fogta el. Elhatározta, hogy a varázsló molnár­tól valami füvet­­­og kérni, ami ellenállhatatlanul erőssé teszi kardját. Aggodalmaktól gyötörve, lovagolt Vlasemskij az erdőn át. Minél jobban közeledett a malomhoz, annál tisztábban hallotta a malom zakatolása mellett, hogy emberek beszélgetnek. Leszállott lováról, erősen odakötözte egy mogyoróbokorhoz és gyalog osont oda a malomhoz. A malom mellett gazdagon felkan­tározott paripa állott. A molnár pedig egy délceg emberrel beszélgetett, akinek arcát Vjasemskij nem láthatta, mert az idegen, aki már éppen nyeregbe akarta vetni magát, háttal állott feléje. — Meg leszel elégedve, bojár, — hallotta Vja­semskij a molnár hangját. — Bizonyosan meg leszel elégedve velem! Újra el fogod nyerni a cár kegyeit és csapjon belém a villám, hogy ha Vlasemskij és az összes többi ellenségeid tönkre nem mennek. Légy egész nyugodt, a tanicsfa hatását semmivel sem lehet összehasonlítani! — Jól van, — felelte a megszólított és nyereg­be vetette magát. — De te vén ördög, ha nem sike­rül a dolog, felköttetlek, mint egy nyomorult kutyát! A hang oly ismerősnek tűnt Vjasemskij előtt. — Ugyan miért ne sikerülne, atyuska? — hajlongott az öreg molnár. — Csak soha le ne vesd wm cárral beszélsz, akkor erősen I fAS^-A* ^me közé, atyuska, semmi «Wmrf^Mindenféle furcsa és vidám dol­got beszé?j neki ak­k­­­r az^ igazán átkozott legyek, ha nem fog ismét k«cFelbf W^l . , - f A lovas megsai n ? lov­­ at es elva­tatott­­Afanaszij most felisi»erte Básamánovot. A szive erösen ott, -^kni ToH A molnár~nezte Bászmánov távolodó alakját, azután számolgatni kezdte az aranyakat, amiket Bászmánov odadobott neki. Elégedetten vigyorgott és becézgetve öntögette egyik kezéből a másikba, amikor hirtelen egy erős kéz nehezedett a vállára. Megrettenve ugrott fel s rábámult Vlasemskij ha­ragtól villámló fekete szemeire. — Mit keresett itt nálad Bászmánov? — för­medt rá Vjasemskij. — A . .. aty ... atyuska! — hebegte a molnár reszketve. — Oh, A­fanaszij Ivanovics atyuska, hogy van kegyelmességed? — Beszélj! — kiáltott Vjasemskij s torkon­ragadva az öreget, odavonszolta a malomkerékhez. — Beszélj, mit mondtatok rólam? Egész szorosan a kerék mellé tartotta a resz­kető öreget. — Oh, drága jótevőm, — nyöszörgött a mol­nár — mindent el fogok mesélni kegyelmességed­nek, igen, mindent elmondok, atyuska, csak ne pusz­títs el engem! — Mit keresett Bászmánov itt nálad? — Egy füvet, egy varázsfüvet akart! De én tudtam, hogy te kihallgatsz bennünket, azért beszél­tem olyan hangosan, hogy megtudhasd, Bászmánov az életed ellen tör! — Hát mit akart Bászmánov? — kérdezte a herceg, kissé szelídebben. — Tudod, úgy gondolta, hogy a cár már meg­unta őt, te ellenben egyre magasabban emelkedel a kegyeiben és hogy egyáltalában csak te, Boris Go­dunoff és Maijuta Skuratoff számítanak a cár sze­meiben. És nem hagyott békét, hogy adjak neki var­­ázsfüvet, amivel ismét megnyerheti a cár kegyeit, úgyhogy a többiek egyúttal magukra vonják a cár gyűlöletét és a cár száműzze őket köréből. Mit kezd­hettem volna vele? Hiszen kést tett a torkomra, nem segített semmi ellentmondás. Nos, végre is adtam

Next