Pesti Hírlap, 1926. november (48. évfolyam, 250-273. szám)

1926-11-14 / 260. szám

42 A PESTI HÍRLAP VASÁRNAPJA 1926. november 14. — Nem regimeváltozás, hanem világkrizis előtt állunk. A háború utáni kormányrendszerek nem tudnak beleilleszkedni az adott körülmények­be. Az emberek elégedetlenek• A különbség csak az, hogy azokban az országokban, ahol a szabadság teljes, ott a panasz hangot is ad s ezzel szűnik az elégedetlenség, mig ahol diktatúra, terror vagy ön­kény uralkodik, a panasz, az elégedetlenség bele­fullad az emberekbe és fojtogatja őket. Franciaország külpolitikájára vonatkozóan pedig ezt mondta Painlevé: — Franciaország külpolitikája csak interna­cionális lehet. Szövetségeseinek teljes egyetértésével meg kell teremtenie a nemzetközi békét s mindenek fölött és legelsősorban igazi, őszinte és tartós bé­kének kell létrejönnie Franciaország és Német­ország között. Paul Painlevé a szívére tette a kezét, amikor ezeket a szavakat mondta. Más embernél póz lehe­tett volna ez a theátrális gesztus, Painlevé őszinte volt. És most nem tudom, minek nevezzem, — az élet furcsaságának, iróniájának, vagy csak egysze­rűen véletlennek — hogy Paul Painlevé, aki 1924-ben a francia-német béke megteremtését jelölte meg a francia külpolitika legelső és legfontosabb felada­tául, a háború alatt Franciaország legaktívabb had­ügyminisztere volt. A francia nehéz­tüzérséget 1917-ben Painlevé fejlesztette ki, a tankok ezreit Painlevé gyártatta, a légiflotta számát Painlevé szaporította. Franciaország a legkétségbeesettebb erőfeszí­téseket tette már, amikor Painlevé 1917 márciusá­ban elfoglalta a hadügyminiszteri széket. Nyugta­­lantság a katonák között a fronton, nyugtalanság bent az országban. Hadosztályok, hadtestek pa­rancsnokait úgy lökdösték ide-oda, mint a sakk­táblán a figurákat. Egyes frontszakaszokon a ve­zérkar a felsőbb parancsnokságok tudta nélkül, saját iniciatívájára offenzívát kezdett. Így történt meg, hogy például Nivelle generális önkényes of­fenzívájakor az első napon harmincötezer halott­juk volt a francia csapatoknak. És ugyanazon a napon Painlevé, a hadügyminiszter, azt a jelentést kapta Nivelle tábornoktól, hogy a csapatai veszte­ség nélkül, tíz kilométernyi távolságra haladtak előre. Ez a tíz kilométer a valóságban ötszáz méter volt. Painlevének minden hadügyminiszteri tekin­télyét érvényesítenie kellett, hogy az önkényes offenzíva további folytatását megakadályozza. Ek­kor történt Pétain és Foch marsallok kinevezése. Az előkészített offenzíva azonban nem sikerült és Paul Painlevének távoznia kellett a hadügyminisz­térium éléről. Megbuktatta az intrika, amely abban az időben teljes erővel tombolt a francia hadveze­tőségben, kormányban, államtanácsban, mindenütt. Amikor Painlevé elbúcsúzott a hadügyminisz­teri székből, ezt mondta: — Azon a napon, amikor elhagyom a hatal­mat, értem el azt, hogy az angol kormány Lloyd-George útján ünnepélyesen kijelentette, hogy Ang­lia nem teszi le addig a fegyvert, amíg Francia­ország vissza nem kapja Elzász-Lotharingiát. Paul Painlevé a teljes népszerűtlenséget érezte akkor maga körül, szüksége volt, hogy a hadügyminisztérium élén elért eredményeket han­goztassa. És hogy a népszerűtlenség mennyire fájt neki, mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy „Miért neveztem ki Foch-t és Petain-t?" címmel könyvet is írt, amelyben a balul végződött offenzíva miatti felelősséget igyekezett elhárítani magáról. Painlevé háború alatti hadügyminiszteri te­vékenységét — francia szempontból — lehet nevez­ni patriotizmusnak, hazafiúi kötelességnek is, de van valami végzetszerűség is abban, hogy tankokat, ágyukat gyártat az az ember, akinek patriotizmusa mellett is nemzetközinek kellene lennie, mint a tu­domány, amelynek szolgája és apostola. Paul Pain­levé ma jelen van minden békekongresszuson, hir­deti a nemzetek közötti együttműködés eszméjét és elítéli a gyűlölet és a bosszú politikáját. Franciá­tól többet kivárni a naivság. Paul Painlevé pedig elsősorban talán mégis csak francia. Szentgyörgyi Ferenc. vék én, ha most ő ülne itt és beszélne rólam, nem pedig én, beszélve őróla. És váljon idézzem-e még a Kisfaludy­testvérpárt? Minek? Nem mennék velük se többre és végre is csak az lenne belőle, hogy magamnak kell magamról beszélnem. És ha megengedik, kezdem mindjárt születésemen, a­mi rám nézve kétségkívül életem egyik legne­­­­vezetesebb eseménye volt. Persze, amit tudok róla, azt édesanyám elbeszéléséből tudom. Kon­statálnom kell ebből, hogy születésem napos napján teljes napfogyatkozás volt. Olyan sö­tét lett nappal, hogy a csorda bőgve s futva hazaszaladt a legelőről. Hogy ez a természeti fenomén összefüggésbe is van-e születésemmel, azt döntsék el majd halálom után életrajz­íróim. Mert hiszen lehet a dolog a véletlenség játéka is. Azon a napon alkalmasint más gye­rekek is születtek még anélkül, hogy most itt a rádióba életrajzukat kellene belemondaniok. Azután az történt velem, hogy mikor ki­sült, hogy fiúnak születtem, apám annyira megörült, hogy a két első fia után harmadik­nak is fia született, hogy kikapott a becsüle­tes bábaasszony kezéből, magasra feltartott a levegőbe s a szobában volt kerek asztalt dia­ ' dal masan háromszor megkerülte. Nekem ez a dolog alkalmasint kellemetlen volt, de egy fia­tal apának azt hiszem megbocsájtható. Szegény jó édesapám nem volt ilyen el­ragadott lelkes állapotban, mikor jó néhány évvel későbben váratlanul életbe toppanva ki­jelentettem, hogy otthagytam Somogyban gaz­dasági írnoki állásomat és készülök menni Pestre í­ónak. De én azóta itt vagyok. És egyszer a régi Egyetemi Könyvtárban ültem és előttem fe­küdtek Ezópus állatmeséi. És én olvasgattam, olvasgattam­­hetesen görögül s végre azt mondtam magamban: — Lám, lám, ez az Ezópus nem is az utolsó fickó. Ebből lehetne vígjátékot írni. És bármilyen képtelennek és hóbortos­nak látszott is a dolog, megcsináltam. Vígjáté­kot írtam a görög meseköltőről. Ez volt az első komoly lépésem a lejtőn lefelé. Ezután csakha­mar betévedtem az újságírók közé és egyre­másra követtem el új színdarabokat. Most mintha látnám, hölgyeim és uraim, arcukon a kérdést, hogy miképen írnak az em­berek vígjátékot. Sajnos, én erre a kérdésre nem tudok ko­moly feleletet adni. Én csak annyit tudok, hogy az ember bemegy az earyetemi könyvtárba, ott olvassa Ezópus meséit és egyszerre csak azt mondja: nini, err­ől a fickóról lehetne vígjáté­kot írni. És fogja magát az ember és ar víg­játékot. Hogy más ember dorrvan csinálja, azt nem tudom. De azt gondolom, hogy egyszerűen úgy, ahogy az aszfaltbetyárok csinálják. Meg­látnak egy friss szoknyát, a vérük felpezsdül és elindulnak a szoknya nyomában. Kerülge­tik, vizsgálgatják, végre meg is szólítják. Ha a szoknya visszakacsint rájuk, rendben van. Vígjáték lesz belőle. Ha a szoknya pofon üti a tolakodót, akkor nem lesz belőle semmi. Néha még tragédia sem. A költő mestersége igen csapodár mester­ség. Valósággal olyan, mint a szerelem. Mind­untalan más tárggyal sző szerelmi viszonyt s minden megirt munkája úgyszólván egy-e­gy szerelmi kalandja az életének. Képzeljenek el most már, uraim és hölgyeim, egy Urai költőt, aki tíz-tizenkét kötetet tölt meg önálló versek­kel. Az tisztára az a pillangó, amely reggeltől­estig rönköd a kertben egyik virágról a másik­ra. Óvakodjanak kérem a lirai költőktől. Ez — mert elvégre is magamról kell be­szélnem — ez, a lira, hála Istennek, nem for­dult elő az életemben, bár fiatalabb éveimben az volt a balhitem, hogy csak lírikus meg az óda és ballada költő nevel­e igrazán költőnek. Voltak ugyanis nekem szkeptikus napjaim. Olyankor azon töprenkedtem, hogy költő va­gyok-e én igazán Ezopusommal és társaival. Bele-belenéztem a tükörbe és semmi lényeges kü­lönbséget magam és prózai embertársaim kö­zött nem láttam. Azután belenéztem magamba, ott se láttam semmi különöst. Mitől költő a költő, gondoltam magamban, és min látszik meg rajta, hogy költő. Ebbeli töprengő állapotomat súlyosbítot­ta az, hogy volt abban az időben a Nemzetnek egy népszerű költője. Szép, sudár alak, leomló szőke fürtös haja a vállát verdeste, fejét büsz­kén hátraszegte, így járt fenséges önérzettel az utcán. Valahányszor találkoztam vele, mind­annyiszor megálltam­ és utána néztem s búsan felsóhajtottam. Ezen aztán meglátszik, hogy költő, nem úgy, mint énrajtam. Az igaz, hölgyeim és uraim, hogy nem vígjátékíró volt, hanem lírai költő és Benedek Aladárnak hívták. Én pedig most már annyira vagyok, hogy tudom, hogy Benedek Aladár elég csinos, néha érdekes verseket is írt, de hogy költő, a szó felsőbbrendű értelmében, szőke Krisztus feje dacára, mégsem volt. Ma­gamra nézve pedig úgy érzem, várnom kell, hogy döntse el rólam az a legkompetensebb bíró a kérdést, aki a halhatatlanságot osztja: az idő, aki Benedek Aladárról már döntött. Egyelőre tehát már az is hivalkodás, amit eddig itt magamról beszéltem. De szerencsére, már le is jár az a huszonöt perc, amely itt ren­delkezésemre állt s melyből nekem annyi hasz­nom volt, hogy időközben észrevétlenül át is léptem 84. esztendőmből 85-ik évembe. Szíves figyelnöket, hölgyeim és uraim, hálásan kö­szönöm és nyugodtan teszem le a kagylót ab­ban a megnyugtató tudatban, hogy önök nem felelhetik a szemembe, hogy nem ilyen volt kö­szönet benne. Hölgyeim és uraim, Jó éjszakát. TÖRVÉNYKEZÉS. A csepeli kikötő francia építőinek sikkasztója a bíróság előtt. A vádlott tagad és vádo. Gábor Dezső, a csepeli kikötő építkezésével meg­bízott Schneider & Cie francia cég tisztviselője, husz­rendbeli sikkasztással, csalással és okirathamisí­tással vádolva állott szombaton a büntetőtörvény­szék Denk-tanácsa előtt. A vádirat szerint Gábor De­zsőt főnökt, Jean Laruc, pénzek felvételével és szám­lák kifizetésével bízta meg. Így megbízást kapott többször arra, hogy a Hitelbanktól nagyértékű frank és angol font valutákat vegyen fel és ezekkel a cég bizonyos számláit egyenlítse ki. Gábor tizenhét izben járt a Hitelbanknál, s több mint egy milliárdot vett fel, ezeket az összegeket azonban nem számlák ki­egyenlítésére, hanem saját céljaira használta fel. Nehogy a cég a pénz elsikkasztását észrevehesse, utasította a Hitelbankot a számlák kiegyenlítésére és a levelek alá Jean Laruc nevét hamisította. Ek­kor, — ez év április 6-án — följelentést tettek Gábor Dezső ellen, Gábor a följelentés napján elutazott Budapestről. Körözőlevelet adtak ki ellene, azonban Gábor Dezső két hét múlva visszajött és önként je­lentkezett a rendőrségen, mire letartóztatták. — Nem érzem magam bűnösnek, — mondotta Gábor Dezső, — igaz, hogy nagy összegeket vettem fel, ezeket azonban mindig számlák kiegyenlítésére fordítottam és egy fillért sem fordítottam saját cél­jaimra. A cégnél alkalmazott francia urak francia frankban kapták a fizetésüket. A négy úr havonta­­ összesen 16.000 frankot kapott. Amikor a frank zu­hanni kezdett, megkérték, hogy kedvező árfolyamon váltsam be magyar koronára frankjaikat. Ezt szíves­ségből meg is tettem. Amikor a pénzt átadtam, Larue a bankból felvett pénzekből is nagyobb össze­geket kért el tőlem, különböző címeken. Larue ne­kem főnököm volt, nem kontrollálhattam, hogy mi­lyen célra kéri tőlem a pénzt. Azt hittem, hogy le­gális célokra használja fel. Denk elnök: Ez nagyon furcsa védekezés. Vádlott: Kérem, ez így történt. Én ott csak po­jáca voltam, akit ide-oda rángattak. Lazuc úr tőzsde­ügyleteire és valutavásárlásaira költöttem el a pénz legnagyobb részét. A kikötő-építő kormánybiztosság nyugtáját sem én hamisítottam, s nem én hamisí­tottam a Hitelbankhoz intézett leveleket sem. Úgy látszik, Laruc úr a saját aláírását hamisította alá. Elnök, ön itt a francia urakat akarja kompro­mittálni és azt hiszi, hogy ezzel menekül a bajból. Ön arra számít, hogy ezek az urak úgy gondolkod­nak, hogy ne hagyjuk magunkat kipellengérezni, hadd fusson ez a szerencsétlen Gábor Dezső. Miért szökött meg akkor, amikor följelentették. Vádlott: Én nem szöktem, hanem szabadságra mentem. Ha szökni akartam volna, nem jöhettem volna vissza. Elnök: Igen, azért jött vissza, mert, mint a rendőrségen is bevallotta, elfogyott a pénze és a ci­garettatárcáját is zálogba kellett csapni Le­ke Pétert, a kikötőépítési munkálatok vezeté­sével megbízott mérnököt hallgatta ki ezután a bíró­ság, aki a kikötőépítő kormánybiztosság nevére ha­misított nyugtára vonatkozólag tett a vádlott ellen terhelő vallomást. Délután három órakor dr. Denk Tivadar főtár­gyalási elnök a tárgyalás folytatását a jövő szom­batra, november 20-ra halasztotta. Ekkor folytatják a tanuk kihallgatását . A karhatalmi alakulatok jogi meghatározása egy kúriai ítéletben. A forradalmi idők után — mint emlékezetes — egyre másszít alakultak különböző karhatalmi csoportok, amelyeknek tevékenysége nyomán sok jogvita, keletkezett később. Weisz István vecsési gazdálkodónak is ügye támadt a budapesti királyi magyar tudományegye­temi karhatalmi zászlóaljjal. Ennek az alakulatnak egyik­másik közege ideiglenes használtra különböző ingóságokat vett kölcsön tőle, de az értékes holmikat a gazdálkodó visszakapni nem tudta. Weiss István bírói jogsegélyhez folyamodott de időközben a szóbanforgó karhatalmi zászló­alj megszűnt. A gazdálkodó ingóságainak visszaadása iránt akkor a magyar királyi honvédkincstár ellen indí­totta meg a pert. A törvényszék a felperest keresetével el­utasította, a királyi iélőtábla azonban a honvédkincstár ellen marasztló ítéletet hozott. Most került az ügy a kúria elé. A kúria ítélete leszögezi, hogy a magyar tudományegye­temi karhatalmi zászlóalj a forradalom után a honvédelmi miniszter rendelete alpján állíttatott fel, éppúgy, mint az akkor kele­tezett egyéb karhatalmak is, amelyek az or­szág belrendjének biztosítására keletkeztek. Ezek a kar­hatalmi csapatok katonai szervezéssel bírtak- Kimondja a Kúria, hogy a honvédkincstárnak nem alapos az az ér­velése, hogy az egyetemi zászlóalj nem tartozott a nem­zeti hadsereg kötelékébe és a kincstártól teljesen külön­álló jogi személyiség volt. Alaptalan ez az érvelés, annál is inkább, mert hiszen a forradalom után ezeket a karhatalmi szervezeteket épen azért létéstelték, mert akkor tr­én a nemzeti hadsereg felállítva nem volt. A Kúria végeredmény­ben a honvédkincstárnak felülvizsgálati kérelmét elutasí­totta és a marasztaló ítélet helybenhagyásával még a per­költség megfizetésére is kötelezte a honvédkincstárt.

Next