Pesti Hírlap, 1927. január (49. évfolyam, 1-24. szám)

1927-01-23 / 18. szám

6 A „konzervált" londoni köd. London, január Egész ártatlan képe van, ami­kor megindul. Hosszú, fehér szalagokban nyúl­kál a Park meg a Themse felől az utcára, majd hogy kézzel megfoghatni. De csakhamar szétfoly­nak ezek a szalagok, alaktalanokká válnak, va­lami elgázosodott zöld levesfélévé, amelytől a sze­münk elé tett kezünket se láthatjuk, könnyeket sajtol a szemből és mintha a belekig áli­atná a tes­tet. Ez a híres, az egyedülvaló, utánozhatatlan lon­doni köd. Vagy ahogy a nép kiszólása elkeresz­telte: The pengreen particular (a borsózöld külön­legesség) . Többnyire akkor lepi meg az embert, ha színházban ül. A legfényesebb telihold világított, amikor bement emelkedett hangulattal igyekszik hát ki újra a szabadba. De már a színház folyo­sóin elkomorodik az ember, valami nyirkosságot érezni az előcsarnokban, a kijáratnál meg össze­zsúfolódnak az emberek. Most már semmi kétség, félreérthetlen, ami mindeme jelenségek mögött rej­tőzik. A közlekedés majdnem teljesen megszűnt. Az autóbuszok egész karavánja sorakozik egymás mel­lé. Az első kocsi mellett gyalog halad egy kalauz. Olyan mint egy pásztor, aki valami vízözön előtti nyájat vezet a legelőre. De ő se akadályozhatja meg,­­hogy kocsija mindenbe beleszaladjon: házakba, ut­cai lámpákba, más kocsikba, emlékszobrokba. Leg­nagyobb veszedelemben persze a gyalogutas van. Ha az ilyen utas át akar menni az utca túlsó olda­lára, hát az egyszerűen életveszedelem. Mert a vak­sötétben, tervszerűtlen bolyongásban ödöngenek minden fajtájú kocsik az utcán. Jaj annak, aki a kocsiút közepén elveszti az irányt és nem talál visz­sza a gyalogjáróra! Nem ritka eset, hogy a kétség­beesett emberek idegen házakba csengetnek, fellár­mázzák a lakókat, hogy megtudják, melyik is az az utca, ahol most vannak. Nem csoda, hogy az angol állam külön társa­ságot szervezett, amelynek az a feladata, hogy a köd ellen küzdjön. A Coal Smoke­ Abatement So­ciety — ez a neve a társaságnak — már néhány esztendeje működik. A „Society" kiszámítottta, hogy a köd fellépte mindenkor napi egy millió font kárt okoz. Százezer fontba kerül a világítási többlet, két­százötvenezer font kárt okoz a teheráruforgalom teljes szünetelése, háromszázezer fonttal ér fel há­rom­t millió ember mintegy kétórai munkaidejének a veszendőbe menése, a többit meg felemésztik az anyagkárosodások, balesetkárok és más ilyen té­telek. Természetesen már minden lehetőt elkövettek, h­ogy az egyébként oly kellemes londoni életet meg­szabadítsák ettől a terhes járuléktól. A védekezés eljutott már a legkomolyabb, de a legnevetségesebb formákhoz is. Sir Oliver Lodge azzal próbálkozott, hogy elektromos úton oszlassa el a ködöt. Az elv jó volt, csak a gyakorlat nem igazolta. A felhasz­nált elektromos erő ugyanis nem volt akkora köd­del szemben elegendő. Egyik módszer a másik után került aztán sorra. Végül rájöttek, hogy csak egy módszer vezethet célhoz: ha sikerül a füstöt csök­kenteni. (A háború alatt, amikor erős szénhiány volt, majdnem teljesen el is tűnt a köd.) Törvényt kellett volna hozni, amely eltiltja a füstöt, vagy azt a munkát, amely füstképzéssel jár. Van is olyan törvény már vagy ötven éve, amely a füst ellen küzd, de ez a törvény csak a „fekete" füst ellen fordul. De hát micsoda a „fekete" füst? Ki bizonyíthatja, hogy az a füst, amely adott pillanatban a kürtöböl kitódul, tényleg minden időben fekete volt? A múlt évi nagy kiállításon a Goal Smoke­ Abatement Society két palackot állított ki ezzel a furcsa felírással: „Konzervált londoni köd (botbled London fob). Füsttestecskéket tartalmaztak, ame­lyeket villamos­ uton választottak ki a levegőből Érdekes, hogy az a készülék, amely a ködöt fel­fogta, zárt helyen épúgy funkcionált, mint a sza­badban. Bizonyság ez is arra, hogy a megmételye­zett levegő a legparányibb hézagon is keresztül­hatol. Egy nagy moziban a bent folyó munkálato­kat a zárt ablakok dacára behatolt köd annyira za­varta, hogy be kellett őket szüntetni. Valamit ki i­a eszeltek ez ellen. A legközelebbi munkaalkalomra olyan készüléket alkalmaztak, amely kívülről be­húzta a levegőt, de ugyanakkor megtisztította és felsűtötte. Ezáltal benn a légnyomás mindig maga­sabban volt tartva, mint kint, úgyhogy a levegő be­áramlása lehetetlenné vált. A ködtől azonban csak akkor lehet majd iga­zán megszabadulni, ha Londonbaól már egyáltalán nem dolgoznak szénnel. A Society tehát a legna­gyobb buzgósággal vetette magát a gázkályhák propagálására. Kezdetben sikerteleneknek látszot­tak fáradozásai. Kigúnyolták a társaságot, mond­ván: „Füst nélkül nincs kereskedelem, kereskede­lem nélkül nincs munka, vagy megfordítva". Azóta azonban sok minden változott és a társaság mun­káiénak is több az eredménye. De máris mozgoló­dik egy új szkeptikus csoport: az esztéták, akik szörnyen csóválják a fejüket. London szépsége nagyrészt a köd; mi lesz majd Londonból köd nél­kül? Hiúság vására* Mivel lehet mérni a pesti nő hiúságát. — A pesti divathölgyek ideálja. Nehogy félreértsenek az igen tisztelt nőolvasók: e sorok írója tisztelettel elismeri a női hiúság jogos­ságát. Bizonyos mértékig kell, hogy a mai nő hiú legyen; az ápolatlan szépség nem szép; a hiúság pedig voltakép nem más, mint önmagunk figyelése, gondo­zása, ápolása. Az a fajta hiúság azonban, amely ma a szó szoros értelmében tombol a nők világában, leg­alább is nevetséges Higyjék el a nők, hogy mi férfiak nevetünk ezen. Nevetünk rajta, mert ez a piperes hiú­ság már túl van a groteszkség határain. A mai nő hiúságát, netoi méterrel, nem mázsá­val, nem valami hossz- vagy súlymértékkel lehet mérni hanem egy parányi rudacskával. Ez a kis, elegáns fémtokba rejtett rúd, az ajakpirosító. Ez a parányi, könnyen fogyó, drága rudacska a női hiú­ság hőmérője. Óriási, szinte megdöbbentő a szerepe. A mai nő életében époly fontos, mint a lélegzés. Csak tessék nyugodtan megfigyelni. Az elegáns étterem előcsarnokába bejön egy hölgy és egy férfi. A ruhatárban lekerül róluk a bunda és a kabát. Most az következnék, hogy megin­dulnak az étterem felé. De nem ez következik. A férfi, ha van esze, leül egy fotelbe a ruhatárnál és vár. Vagy ha idegesebb fajtához tartozik, járkálni kezd ott helyben fel-alá és vár. Vár egy percig, két percig, öt percig Édes és nyugtalan, hogy nem kapnak bent helyet, számol, újságot olvas, elmélkedik !S vár. Mire vár? Őnagyságára, aki közben odaállt egy tükör elé. Odaállt és kivette a kis rudat a táskájából. Előbb egy könnyű mozdulat a púderes pamaccsal az arcon, aztán dolgozni kezd a kis rúd. A száj lassan fölveszi a szív vonalait és a kicsurranó vér színét. Gondos, figyelmes munka, Leonardo da Vinci bizonyára rö­videbb idő alatt megfestette Júdás szemét az „Utolsó vacsorá"-n, mint a pesti nő az ajakát a pesti ruha­tárban. Végre az ajkak kellő módon rikítanak. A férfi és a nő bevonulnak az étterembe. Nem telt el másfél perc, hogy a ruhatártól eljutottak az asztalig, ahol vacsorázni akarnak. Leülnek, ott áll mellettük a főpincér, az éthordó, a pikkoló és előttük az étlapok­­ és mindenki vár. Most mi történik? A férj idegesen böngészi az étlapot, a pincérek alázatosan várakoz­nak, őnagysága azonban nem törődik az étlappal, a vacsorával, a pincérekkel, hanem előveszi gépiesen és lázasan a kis tükrét és a kis rúdját, és az, ami másfél perccel ezelőtt a ruhatárban bevégeztetett, újra kezdődik. Festi a száját. Tíz nő közül nyolc ugyanezt csinálja. Nem ér­dekli, ki van a teremben, milyen toalett van a nőkön, mit játszik a zene, mivel kecsegtet az étlap, hogyan türelmetlenkedik szegény éhes férfiú: „Aranyom, mit óhajt enni?" — első, mindenek előtt való, legfonto­sabb a rúzs, a rúzs és a rúzs. Azután egy nyugodt pillantás köröskörül és azután jöhet az az étlap. Ugyanez történik mindenütt. El nem lehet kép­zelni olyan helyzetet és olyan helyet, hogy a belépő nő első gesztusa, első gondja, első lázas figyelme ne a pirosító rudacskája lenne. Színházban­ kezdődik a felvonás: elő a rúzzsal. Vége a felvonásnak: elő a rúzzsal. Étteremben, mulatságon: „nagyságos asz­szony, szabad egy charlestont?" — elő a rúzssal Vége a táncnak: elő a rúzzsal A zene egy operába fog: elő a rúzzsal. Behűtötték a pezsgőt: újra rúzs. Cigaretta előtt: rúzs. Cigaretta után: rúzs. Fizetni: rúzs. „Me­hetünk, édes?" — rúzs. „Itt az autó" — rúzs. „Hol az előszobakulcs, szívem?" — azonnal, csak a sötét lép­csőházban mégegyszer, titokban, rúzs. Ki tudja, mi­lyen meglepetés vár a lakásban. Ha, Isten őrizz, egy színházban manapság tűz ütne ki, lefogadom, a hölgyek előbb gyorsan kifeste­nék a szájukat, mielőtt menekülnének. Egy színésznőről mesélik ezt, aki szép és híres és a pesti nők ideálja. Ez a színésznő­­ mindenki­nél jobban érti, mit tesz az, hiúnak lenni Iskolát állí­tott fel és a polgári dámák sóvár irigységgel suttog­ják róla ezeket a híreket. Ezt a színésznőt, bár előkelő színésznő, soha este, előadás után, semmiféle nyilvános helyen nem látni. Pedig vakíthatna és szédíthetne bárkit a szép­ségével De nem ér rá, szegény. Ő az első, aki bent van a színháznál. Előadás előtt egy órával kezdik masszírozni, kenni, illatos olajjal, villamos gépekkel, festik a világ legraffináltabb és legdrágább festékei­vel. Öltözőjében ott a gummikád, minden felvonás után megfürdik és a kenés, masszírozás, festés újra kezdődik. A Utolsó felvonás után már minden terem­tett lélek elment, őt még villanyozzák, fürdetik, fes­tik, illatosítják. Mire készen van, már nem is me­hetne nyilvános helyre, mert bezárták az éttermeket. Autón hazarobog, könnyű vacsorát kap be, ez mind­össze egy perc, aztán bevonul a fürdőszobának neve­zett, tükrösfalu terembe, ahol várja a borbély, a masszőr, a pedikür, a fodrászkisasszony. És kezdő­dik újból az egész: illatba pácolják, kisimítják, puhít­ják, festik, fésülik, nyírják, manikűrözik, pedikürözik, míg csak ő elégedett sóhajjal és oly megápoltan, mintha a világ legnagyobb báljába készülne, ágyába nem dől. Vidéken vendégszerepelt a múltkoriban. Vége az előadásnak, mindenki elment, a színpadi ügyelet és a tűzoltók is menni szeretnének. Nem lehet, a vendég nagysága még nincs kész a toalettjére. Természete­sen, ide is lehozta a komornáját, a masszőrjét és a gummikádját. A személyzet és a tűzoltók ásítoznak és türelmetlenkednek. Elmúlt éjfél, fél egy, már egy óra. A tűzoltó az utolsó, aki otthagyhatja a színházat. A derék vidéki tűzoltóság végre is megunta a dolgot és addig lázadozott és dübörgött a vendég öltözője előtt, hogy odabent kénytelenek voltak az ápolást abbahagyni és ő megjelent, talpig csillogva, tünemé­nyesen kifestve, mintha meg akarná hódítani a vilá­got. A szálloda két perc gyalog a színháztól, ő át­vonult a szállodába, felment a szobájába, lemasszíroz­tatta, lekenette magáról a festéket, a parfümt, az egész szépséget és itt kezdetét vette otthoni pesti re­cept szerint az egész ápolás és szépítési művelet elöl­ről, immár lefekvésre. * Ő a pesti divatos nők ideálja. Kínai szerelmi ünnep. A miancsék holdvilágtáncai. Shanghai, december. Kína délnyugati részeinek hegységeiben, majdnem hozzáférhetetlen sziklás vi­dékeken, ahol az őserdők és sziklák mérges gázokat lehelnek ki nyáron — melyeknek már sok ember esett áldozatul —, Koeicsu és Yunnan tartományokban még ma is élnek Délkína ősi lakosságának maradé­kai, harcias, SZÍVÓS, még kulturálatlan néptörzs. A kinaiak nyelvén miaucsunak hívják őket, ami any­nyit jelent, hogy macska törzsbeli vagy macskafi, mert kinai nyelven a macska neve miau. Külsőre a miaucsék, akik eredetileg a Délkínától Yankcse­kiangig terjedő vidéket lakták, a mai sziámiakhoz hasonlítanak. Szakadatlan küzdelmek közepette, amelyek a kínai történelemben nagy helyet foglal­nak le, egyre inkább visszaszorultak és lassanként meghódoltak. De teljesen csak hatvan évvel ennek­előtte vesztették el, öt évig való borzalmas harcok után, függetlenségüket. Nem vehették azonban az­után se el tőlük nyelvüket, szokás- és viseletbeli kü­lönösségeiket. Ezekben a tartományokban, a hegységektől el­zárt tájakon, lakik még negyvennyolc hajtása en­nek a törzsnek, megőrizve mind a mai napig sajá­tosságait. Nem minden veszedelem nélkül való még ma sem az e vidéken való utazás, ahol egy kínai­nak a feje most is győzelmi trófeum. A még telje­sen civilizálatlan néprétegekkel szemben Kínában a modern kínai kultúra által némiképen már befo­lyásoltakat „főzött" miaucséknek nevezik. Érdekesek és különösek ennek a néptörzsnek a szokásai. Különösen az egyik hagyomány, amely­ről itt szó lesz. Ha a kemény tél elmúltával enyhe tavaszi szellő fújdogál az országban és milliónyi vi­rág bontja kelyhét, a miaucsék egyébként harcias gondolkodása helyébe gyöngédebb érzelmek lépnek. Hogy a fiatalembereknek és leányoknak alkalom adódhassak egymást megismerni, szép tavaszi esté­ken holdtölte idején víg ünnepségeket rendeznek borral, tánccal és zenével; ezek az ünnepek a miau­csék holdvilágtáncainak keretét alkotják. A kínaiak, akiknek szemében tánc és bor kultúraellenes dolgok, persze sokszor fennakadnak azon, hogy országuk­ban vannak még vadak, akik életörömüket nem nappal, hanem az éj sötétjében keresik és hozzá még­­ bort is isznak. Az ünnep estéjén a miaocsék felnőtt gyerme­keikkel előre megbeszélt helyen, valamely különö­sen szépfekvésű, romantikus sziklaplatón gyűlnek egybe. A szülők valamely közeli halmon foglalnak helyet, hogy gyermekeik ünnepét jobban áttekint­hessék. Onnan vezetik hangos szóval az ünnepet, miközben frissen sült vadhúst esznek és bort isznak. Mihelyest lecsillapodott az éhségük, elkezdenek mu­zsikálni és énekelni. Vidám hangulat uralkodik és megkezdődhetik a tánc. A tánchelyen a fiatal emberek baloldalt, a leá­nyok jobboldalt sorakoznak. Fejüket pompás tol­lak ékesítik és valóban szép látvány, amint ezek a tollak tánc közben ritmikusan ide-oda himbálóznak. A fiatal emberek rövid zekét, rövid nadrágot, övü­kön pedig tarka kendőt hordanak. Mindegyikök hat bambuszbotból alkotott hangszert tart, amelynek szen a neve és vagy 35 centiméter hosszú. A leányok is tarka kendőkben, selyem blúzokban és repkedő szoknyákban jelennek meg. A hangszer helyett szin­tén bambuszból készült labdát tartanak a kezekben, amely, ha a fiatalember kezébe kerül, hozzá való vonzalmuknak a záloga. Mozdulatlanul áll a két sor egymással szemben. Csak ha elhangzott a parancsszó, kezdenek az ifjak a hangszerükön játszani, míg a leányok velük ének­lik a szöveget. Kezdetben — valószínűleg az elvesz­tett függetlenségükre való emlékezéssel — mélabú­san szól a nóta, később azonban élénkebben és vi­dámabban pattog a zene. A két sor egymás felé hajlik, aztán újra elválnak. Ez párszor ismétlődik, míg aztán az ifjak belefognak a nemzeti táncukba.. A szülők onnan felülről élvezik a táncot, néha ők is részt vesznek a játékban és az énekben. A táncok előadása után szünet áll be, amely alatt a táncosok közös asztalnál lakmároznak. Aztán újra megindul a szórakozás. Ezúttal már kevesebb a szertartásosság. Minden ifjú szabadon választhatja táncosnőjét, akár csak Európában vagy Amerikában. Ha egy pár összekerül, nemsokára eltűnik a sorból és rövid sétára indul. Ha visszatérésükkor tarka kendőik csücskei egymáshoz vannak kötve, akkor eljegyezték egymást. Feltéve, hogy a szülők kölcsö­nösen beleegyeznek, másnap megtörténik a hivata­los eljegyzés. Ebből az alkalomból a vőlegény aján­dékot tartozik átadni a menyasszony szüleinek. Az ajándék ez utóbbiak vagyoni állapotához igazodik. Ha a vőlegénynek módjában van, két ökröt ad aján­dékba, egyébként egy kecskét is ajánlhat fel. Késő éjszaka, amikor már a hold fénye eltűnik a reggel világában ér véget a szerelmi ünnepség, amely hasonlít a békebeli otthoni világ „Gainai le­ányvásárjához".

Next