Pesti Hírlap, 1927. február (49. évfolyam, 25-47. szám)

1927-02-01 / 25. szám

1997 február 1., kedd, PESTI HIRLAP Néhány szó az 50 éves m. kir. csendőrségről. Írta : Dr. Sztranyavszky Sándor belügyi államtitkár Az alkotmányos élet teljes helyreállásával vonult be a magyar csendőr a magyar életbe. Az új, ifjú intézmény helyzete nem volt könnyű, mert lépésről-lépésre harcolva tudott csak tért foglalva előhaladni. Ennek a küzdelemnek a nehezebb része azonban nem az a harc volt, me­lyet a magyar csendőrnek az osztrák csendőrség és az ezt követő pandúrvilág alatt elszaporodott vakmerő betyárokkal és más gonosztevőkkel kel­lett vivnia; nehezebb volt megküzdenie azzal az előítélettel és ellenszenvvel, mellyel a lakosság az osztrák és cseh nemzetiségű pickelhaubnis Bach-zsandárok­ emlékével szemben viseltetett. De a magyar csendőrség megnyerte a csatát az egész vonalon. Rövid idő alatt a közbiztonsági szolgálat te­rén elért kiváló eredményei, fegyelmezettsége, ön­zetlensége és hivatásának lelkes szeretete által ez az akkor még fiatal testület nemcsak országunk egyik kitűnő intézményévé küzdötte fel magát, de európai hírnévre tett szert; a magyar csendőrt a külföldön is dicsérettel és őszinte elismeréssel emlegették. És a magyar nép — melynek lelkében még erősen élt a kémkedő, besúgó Bach-zsandárok ke­serű emléke — csakhamar szivébe fogadta a ma­gyar csendőrségen mert tapasztalta, hogy ez sze­mélyi és vagyonbiztonságának bátor, önzetlen őre, a gonoszok réme, az igazak barátja, a segélyre szorulók gyámolító­ja. Tekintély lett és maradt a ma­ryai csendőrség a lakosság előtt, de sohasem lett rettegett közbiz­tonsági szervvé; bárhol jelentek meg e testület­nek kakastollas járőrei, • minden igaz ember tisz­telettel, szeretettel és bizalommal tekintett reájuk. Az, hogy a magyar királyi csendőrség rövid idő alatt egy ily hivatása magaslatán álló, kiváló testületté fejlődött, azoknak a lánglelkű férfiak­nak az érdeme, kik ezen testületet létrehozása után ilyen magas színvonalra emelték, deplán­tálva alárendeltjeikbe a hitet, a mély hazaszeretetet, a puritán erkölcsösséggel párosult kötelességér­zetet és főleg a közbiztonsági szolgálatnak — mint legfőbb hivatásbeli szolgálati kötelemnek — lángoló szeretetét. Ezeknek a férfiaknak állít emléket dr. Presz­ly Lóránd csendőrőrnagy „A csendőrség úttörői" című most megjelent művében. Ez a mű azonban nemcsak emlékezés, nem­csak babérkoszorú az úttörők emléke köré, de bizonyítója annak, hogy a magyar királyi csend­őrség az úttörők által meghonosított szellem és a közbiztonsági szolgálatnak legfőbb hivatásul való tekintése által érte el magas színvonalat Ezért nemcsak az úttörők iránti tiszteletnek, de a helyesen felismert közérdeknek is arra kell minden illetékes tényezőt indítania, hog­y a régi — kiválónak bizonyult — rendszer fenntartassák és mentesittessék minden elvirányu kísérletezés­től, mely a hivatása magaslatán álló csendőrséget a közbiztonsági szolgálattól részben elvonja. Az úttörők tették nagygyá ezt az intézményt. Az ő szellemükben nevelkedett és az ő a csendőr­ségi szolgálat iránt érzett lángoló szeretetüket örökölt, vezetésre hivatottak fogják ezt az intéz­ményt megtartani hivatásának azon a magasla­tán, melyen az immár 50 éves­­­agyar királyi csendőrséget minden igaz, jóérzésű magyar em­ber a jövőben is látni akarja.­ ­ Ma választott elnököt az országgyűlés két háza. Zsitvay Tibor lett a képviel­őház, báró Wlassics Gyula pedig a felsőház elnöke. Zsitvay székfoglalójában a régi magyar alkotmány hamisítatlan szellemének visszatérését idézte.­­ Wlassics Gyula szerint a ké­kamarás országgyűlés haladás a teljes jogfolyto­nosság felé. — Gróf Dessewfk Aurél és Szmrecsányi egri érsek a király jogainak érintetlenségéről. — Baltazár Dezső püspök a jogfolytonosság érvényesitéséről és az 1848. XX. t. c. végrehajtásáról. Az országgyűlés két háza ma választotta meg elnökeit és tisztikarát. A képviselőház Zsit­vay Tibort, a nemzetgyűlés utolsó elnökét ültette az elnöki székbe és Zsitvay a történelmi esemény­hez méltó beszéddel foglalta el új méltóságát. Székfoglalójában azt fejtegette, hogy a jogfolyto­nosság és az ebből eredő igazi magyar alkotmá­nyos szellem lehet egyedül a képviselőház irány­mutatója a jövőben. A magyar éjszaka fölött most mindig viharfellegek járnak, amelyek borúja csak akkor oszlik el, ha a szent korona a régi fé­nyében ragyog fel újra. Végül a nemzeti függet­lenség fontosságát hangsúlyozva, azt mondta, a nemzeten a sor, hogy okosan éljen fűtetlenségé­vel, amelyért századokon át annyi vér omlott. A felsőház báró Wlassics Gyulát, a főrendi­ház volt elnökét ültette az elnöki székbe. Sűrűn benépesített padsorok előtt folyt le a nevezetes aktus. Báró Wlassics az elnöki széket elfoglalva, hosszabb beszédben fejtegette a felsőház létrejöt­tének előzményeit s annak a nézetének adott ki­fejezést, hogy a kétkamarás országgyűlés meg­felel a magyar alkotmányos fejlődés szellemének. Ezzel nem állított fel a nemzetgyűlési törvényho­zás oly akadályt, amely a teljes jogfolytonosság helyreállítását veszélyeztetné. Az elnök ezután érdekes fejtegetésekbe bocsátkozott a törvényho­zás két házának egymáshoz való viszonyáról, az egyes kamarák hivatásáról és reményének adott kifejezést, hogy az új felsőház vegyes összetétele mellett is nem külön érdekek, hanem a nemzet egyetemes érdekeinek kifejeznse lesz. Az elnöki székfoglaló után több nyilatkozat hangzott el. Gróf Dessewffy Aurél országbíró kért szót első­nek és sajnálattal említette fel, hogy a régi fő­rendiháznak olyan értékes tagja, mint Rákosi Jenő, nem foglal helyet a felsőházban,­­­ majd a jogfolytonosság elvéhez ragaszkodó felsőházi ta­gok nevében deklarációt olvasott fel, melyben ki­jelentik, hogy a felsőházban való részvételük nem praejudikál a törvényes király jogainak és a nem­zet elévülhetetlen igényeinek. Szmrecsányi Lajos egri érsek hasonló értelmű felszólalása után Bal­tazár Dezső tiszántúli református püspök fejteget­te nagy figyelemmel hallgatott beszédben a jog­folytonosság igazi értelmét. A jogfolytonosság, szerinte, nem állhat az állam érdeke fölött és szü­neteltetni kell azt, mihelyt az államnak belső vagy külső vonatkozásban kára származhatik be­lőle, mert hiszen láttuk, hogy a jogfolytonosság hiánya mellett is milyen hatalmas fejlődést ért el a nemzet a maga erejéből a forradalmak óta. Az ülésen egyébként mindvégig részt vettek József, József Ferenc és Albrecht kir. hercegek és figyelemmel hallgatták az új felsőház első vitáját. Ma jelent meg először az ülésen a zsidóság­ egyik képviselője, dr. Löw Immánuel főrabbi, akit ro­konszenvesen fogadtak. A folyosón a többi fele­kezetek főpapjaival beszélgetett, majd elfoglalta helyét az ülésteremben a református egyházna­g­vok sorában Józan Miklós unitárius püspök mel­lett.­ ­ Nehéz álom. Irta: Illés Endre. 1. Junius vége volt. Az illatos, meleg fűben elnyulva, mozdulat­lanul feküdt a sápadt férfi. Karját a feje alá gyűrte, az arca egy kissé oldalt fordult. S elmerevedve, fá­radtan, összetörten aludt. Körülötte harsogott a délután. Duruzsolt, zú­gott lenn a mélyben a föld. Bogarak siettek titkos útjaikon, néhány érett barack hulott a fűbe. A szomszéd kertekből halkan, haloványan méhzümmögés jött. S ezer sipocskáját fújta, meg nem lankadt erővel egyre fújdogálta a teafényű nyár. A férfi feküdt a puha füvön s az erős nap las­san átmelegítette kivágott szandálját, a szőke su­garak megcsillogtatták selyemingét. Egy hervadt fűszálról néhány hangya mászott a lábára. Csend volt, mély-mély csend. A hangyák a szandák alá bújtak. S ebben a pillanatban kezdődött minden. 2. A férfi ernyedt testét iszonyúan kezdte per­zselni alulról a föld. Felhők­ felé fordított arcára tüzes nyilak hulltak. Mozdulni sem tudott. És fel kellett sikoltania a roppant fájdalomtól. Verejtékezve, erőlködve nyitotta ki végre a sze­meit: fenn a különöskék égen a trópusi nap izzott, köröskörül pedig zizegett a szukó, sivatagi homok. Le-lecsukló pillákkal körülnézett, de nem lá­tott semmit. A lába felöl egyenletes szél .Jött. Ember, fa, állat nem mutatkozott semerre. Árnyék, víz nem volt sehol. S a perzselő homok fölött csak a Szél mozgott. Kifeszítette szürke vitorláit: jött, forgott, felhőzött. Egyedül a szél élt. A tüzes­­nyilak hamarosan újra leszögezték a szemét. S a magányos férfi, félig betemetve már, tehetetlenül feküdt a homokban. Lehunyt pillái mögött megkísérelte elgondolni: hogyan is került ide? De a láz átjárta az agyát s a melegben elfosz­lott minden gondolata. Homályosan látta: távol, valahol nagyon tá­vol a ragyogó kertet. Illatos, érő barackok hajla­doztak a fákon. És ő feküdt a fűben... De azután ...? Mi történt...? Hogyan került ide...? Nem ... erre nem emlékezett sehogy ... Fenn vakított a trópusi nap. Köröskörül fárad­hatatlanul, el nem apadt könnyekkel sirt-sirt a sivatagi szél. Maró könnyei, az éles, apró, szürke homokszemek, már a szandálja alá bújtak, belepték az ujjait, a bokájáig értek... 3. Egy fehérruhás, szőke kisfiú rohant a gyü­mölcsökkel telerakott, roskadozó ágak alatt. — Apu ... apu... És már majdnem el is érte a sápadt férfit. De­­­z utolsó pillanatban a kékszemű asszony felült a kerti székben, csitítóan emelte magasra a karját: — Gabika... csendben légy! Apu alszik..­­. sápadt férfi az illatos, puha füvön csak­ugyan aludt. Hanyattfeküdt az áttüzesedett földön, nyugta­lanul felsóhajtott a szőke sugarak alatt. S a hangyák, a tapogatózó, szúró hangyák,­­ a szandálja alá, a ruhája alá bújtak. Egyre ma­­l­masabbra kúsztak a lábán. Már majdnem a dereka táján jártak. 4. És zengett, zizegett a kékesszürke homok, fújta, egyre magasabbra fújta a sivatagi szél. A szürke takaró már majdnem derékig ért. A férfi kihagyó szívvel, megbénulva,­­tehetet­lenül feküdt a homokos szélben. Csontjait iszonyú fáradtság tördelte szilánkokra, lehunyt szemeit láz­sajgatta végig. S a szive... a vergődő, fulladozó szivét meg-megcsapta, korbácsolta a rémület. A homok jött-jött, egyre följebb. És ő mozdulni sem tudott. A szél takargatta, temette homokkal, már a derekához ért, a szive táján járt, a mellére térdelt. 5. Néhány hangya mászot a férfi testén, élesek, mint a sivatagi homok. Elszánt daccal mind ma­gasabbra igyekeztek. Elhagyogatták már a ziháló mellkast, túl jár­tak a süllyedő, emelkedő bordákon s a szűk hónalj, a keskenyülő nyak felé vették útjukat. Sápadt volt, legyöngült, tehetetlen a férfi. A szíve beteg, a tüdeje rossz, az agya elfáradt. S a lombos fák alatt, az érő gyümölcsök illatában heve­részett ilyentájt, a nap-nap után, órákhosszat, alko­nyulásig. Járni, beszélni nem igen volt kedve. Dolgoz­nia nem volt szabad. Csak feküdt... feje alá gyűrte a karját.. le-lehunyta a szemét... Elaludt, álmodott, fel-felriadt. Feküdt. És ezen a sugaras, szőke délutánon, a ra­gyogó, szikrázó nyárban, föléje hajolt egy fekete árny. A hangyák egyre följebb másztak ... .. ... s a homoktakaró egyre magasabbra nyúlt. Már mázsás sulyok feküdtek a mellén, már torkát fojtogatták a szürkéskék hullámok, már lé­lekzeni sem tudott. Egy homokszem mér a szája körül mozgott.» És a többi... a többi a nyomában zizegett.. A férfi felnyögött. Hát itt pusztul el? Nyomorultan, tehetetlenül, a homokba fulladva? Már nem is gondolkodott, nem is csodálkozott rajta: hogyan került ide? Egészen természetes volt. A szél fújt... fújt... az orrát fújta a gyilkos porral teli... a lélekzete elakadt... — Isten ... Gabikám ... Ilus szivem ...! haln­­átok...? Segítség! 7. A kezdődő alkonyulásban hidegen, halottan feküdt a férfi a puha füvön. Amikorra észrevették, a szive már régen állt. S a homlokáról egy hangya mászott épen le a földre. — Szívszélhűdés, — mondta az orvos.­ ­ " A képviselőház ülése. Graeffl Jenő korelnök mert nyilván az ülést, Peyer Károlyt és Propper Sándort utólag rendre­utasította a Héjjas mandátuma benyújtásakor hasz­nált inparlamentáris kifejezéseikért. Azután Oberhammer Antal, Moser Ernő, Erdélyi Aladár és Szinnyei-Merse Jenő, az osztályok előadói terjesz­tették be jelentéseiket a mandátumok igazolásáról Összesen 216 képviselő 237 megbízólevelét vzsgálták felül, ezekből 213-at kifogástalanoknak találtak, 9-et a B) és 15-öt (a m­egpeticionáltakat) a C) osztályba sorozták. Elnökké választották 137 szavazattal Zsitvay Tibort, alelnökökké 142 szavazattal Puky Endrét, 135 szavazattal Huszár Károlyt, háznaiányá 141 szavazattal Karafiáth Jenőt és

Next