Pesti Hírlap, 1927. március (49. évfolyam, 48-73. szám)

1927-02-01 / 48. szám

Bocsáss meg az utóiratért! Innen most küldjük föl a végtelenségig korlátozott jegyzékét azoknak a észteknek, akik a legújabb galíciai akciónkban kifejtett munkájuk révén érdemeket szereztek és akiket a , magam részéről legmagasabb kitüntetésre fölterjesztek kérlek, hogy ezt a javaslatot a legmagasabb helyen képviseljed. Ennek a listának a további korlátozása súlyos mellőzést jelentene és engem is nagyon érzékenyen érintene. " -XA levélrészlet szövegéből arra kell következtetni, hogy Bécsből lehetőleg szűkre szabott névsort kértek a főhadiszállástól. Conrad ezúttal is a saját személyét exponáló nyomatékkal kéri javaslatainak az elfogadását. Immár harmadszor. Bizonyság arra, hogy nagyon lelkén viselte a környezetében levő tisztek sorsát. A csapatoknál küzdő tisztek boldogok lettek volna, ha fele ennyi gondoskodás és elismerés jut ki nekik a mindenható vezérkari főnök részéről. 71* olasz hadüzenet előestéjén. Rómában most már minden jel a közelgő háborúra mutat. A király, aki véglegesen beadta a derekát, Salandra háborús politikájának, fogadja D'Annunziot, aki addig a legféktelenebb háborús izgatások vezetője volt, éjjeli minisztertanácsokat tartanak. Salandra miniszterelnök háborús beszédet intéz a tüntetőkhöz, a kamara elfogadja azt a törvényjavaslatot, amely háború esetére kivételes fölhatalmazásokat ad a kormánynak. Emellett most már Teschenben azt is tudják, hogy az olasz kormány már április 26-án kötelezettséget vállalt a háborúba való beavatkozásra. Conradnak az itt következő, május 21-ről keltlevele ezért már mint befejezett ténnyel számol az olasz háborúval. Az olasz perfidia meghozta azokat a gyümölcseit, amelyeket én már évekkel előbb előre láttam és amelyeket már virágjukban megsemmisíteni akartam. Amit akkor könynyűszerrel el tudtunk volna intézni, annak most idegen segítséggel kell nekivágnunk. Hogy épen az én számomra milyen keserves az, hogy idegen segítséghez kell folyamodnunk, azt elképzelheted. A mai komoly viszonyok között azonban az embernek szakítania kell a személyes érzékenységgel és csak a könyörtelen, reális, időszerű szükségességeket szabad szem előtt tartania. Ezért elkerülhetetlen, hogy Olaszország és Szerbia ellen előteremtsük a szükséges csapatokat és hogy ebből a célból a német segítséget igénybe vegyük. Ezt azonban ahoz a feltételhez kell kötni, hogy egy német tábornok vezetése alatt álló hadsereg közvetlenül a mi hadseregfőparancsnokságunk alatt álljon. Ami az olasz és a szerb hadseregparancsnokságokat illeti, úgy határoztunk, hogy az olasz parancsnokságot föltétlenül József főherceg , császári fensége parancsa alá kell helyezni, míg a szerbiai erőket Mackensen tábornok fogja vezényelni, ami a Romániára gyakorlandó benyomás tekintetében is bizonyos jelentőséggel bír. Itt is azzal számolunk, hogy az olasz főbetörés az Isonzó völgye ellen fog irányulni és eszerint szabtuk meg az ellenintézkedéseinket, épen így készen állunk arra, hogy támadás jog megindulni Póla ellen is. Pólót, amennyire eszközeink megengedik, kellőképen fölszereltük. Ami a megszálló csapatokat illeti, ezek a következők: 19 ezred gyalogság, egy tengerészbataillon, ez összesen húsz ezred, vagyis húszezer fegyver, ehhez járul 41 vár-1 tüzérüteg és még mintegy 4000 felfegyverzett arzenálmunkás. A vár hat hónapra el van látva élelemmel. A monarchia hadvezetősége tehát sokkal nagyobb arányú olasz támadással számolt, mint amilyennel valóban szembe kerültünk. Így gondoltak arra az eshetőségre is, hogy Olaszország tengeri úton csapatokat tesz partra Istriában és megkezdi Pola ostromát. Jellemző, hogy bárha ezzel az eshetőséggel számoltak, a várat csak hat hónapra való élelmiszerkészlettel hagyták. Épen úgy, mint annakidején Przemyslt. A monarchia hadvezetősége tehát a maga kárából sem tudott tanulni. A levél azután így folytatódik. Azt itt tudtuk, hogy Olaszország már április 26-án megegyezett az antanttal, épen így tudjuk azt is, hogy ebben a megegyezésben négy heti haladékot kötött ki magának, amely a napokban lejár. Ezt irod: „Ebben az esetben három héten keresztül diplomáciai útán az orrunknál fogva vezettek bennünket!" Úgy találom, hogy Olaszország diplomáciai téren harminc esztendő óta vezet az orrunknál bennünket és pedig kétségtelenül a német diplomácia hathatós segítségével. Akármelyik csendőrparancsnoknak tisztább fogalmai voltak erről, mint a mi diplomatáinknak. * Ebben újra igaza van Conradnak. Dél-Tirolban mindenki tudott arról a feszültségről, amely a két „szövetséges" állam határain uralkodott és mindenki mint bizonyossággal számolt egy osztrák-olasz háború lehetőségével. A diplomatáink azonban mindezzel nem törődtek és azt hitték, hogy a papiros ereje legyőzi az életet. Conrad erőskezű férfiakat fuivon Csehország és Ausztria élére. Ugyanebben a május 21-én írott levelében írja Conrad a következőket: Ami a katonai kormányzók kinevezésével kapcsolatos személyi kérdéseket illeti, mi Csehország részére Kanik táborszernagyot indítványoztuk, Galicia számára valószínűleg Schmidt Rudolf táborszernagy jöhetne tekintetbe. Különösen Csehország számára szükséges egy erőskezű ember, mert ott a hatóságok tehetetlensége évtizedek óta forradalomra készítette elő a talajt. De hogy veled szemben egészen őszinte legyek, szerintem a legszűkten bámult a sas után, aztán könnyekürcözött szobaijába futott. — Nem . . . Egyszerűen még gyermek, — gondolta magában Iván Pavlovics és magát ámítva, akaratlan okoskodással hozzátette gondolatban: — . . . és talán pompás pajtás is! VI. Zaranka hozta a lovakat. Három elsőrangú,, karagirgiz hegyilovacska volt. Könnyűlábúak, elevenek és makacsok. Finom, keskeny fejük volt, nagy, haragos szedük, csontos, izmos lábaik, pompás hajlatu hátuk. Vájjon hol vette őket? Úgy Iván Pavlovics, mint az őrség összes kozákjai nagyon jól tudták, hogy nagyon nehéz, majdnem lehetetlen volt a vásáron kívül valahol lovakat vásárolni. És ez az ember mégis tudott szerezni. — Hol vetted ,a lovakat, Zaranka? — kérdezte Iván Pavlovics, aki a kozákokkal együtt szakértően nézegette az állatokat. , A kalmük elégedetten hunyorított. — Nekem lehetett kapni, — tördelte büszkén. — Az én úrnőmnek én mindent kapni. Azt mondta: Zaranka, hozzálekem madártej és én hozni fogok. Ilyen egy kalmük. És lovat... kalmük, tudja,, hol kapni. — Igen, de hát mégis hol vetted ezeket, te kalmükök csodája? — kérdezték a szibériaiak, sértett önérzettel, hogy ez a jövevény, ez az idegen ember ravaszabb, mint ők. — Messze! — nevetett Zaranka. — Nos hát mégis hol? Karkarában? Pishe valskban? — Én nem tudni. Ott — és a kalmük kezével Kína felé mulatóit. — Hát átmentél a határon? Nagyszerű fickó vagy! — Jó emberek lenni ott. Barátságos emberek. Jó lovak. Nagyon jók. Kicsik. A kalmük-lovak sokkal nagyobbak lenni. Igaz, hogy a lovakért nagy összeget fizetett, de nagyszerű hegyilovak voltak, abból a fajtából, amit Közép-Ázsia belsejéből hoztak ide; féligmeddig vadlovak, de erősek, szívósak és szokatlanul teherbírók és munkaképesek. A lovakat beállították az istállóba s Zaranka és Fanni el sem mozdultak mellőlük. Ügyet sem vetve a figyelmeztetésre, nekiláttak, hogy megszépítsék, kicsinosítsák őket; sörényüket és farkukat megnyírták. Zaranka szappannal lemosta a lovakat, jól ledörzsölte és lekefélte őket. Úgy csillogott a hátuk, mint a fényes vadgesztenye; az egyik ló sötét aranybarna színű volt, fekete foltokkal a hátára. Aztán elkeresztelték őket: Mursik, Manycs és Axai lett a három ló neve. Fanni egész nap az istállóban ült a lovak mellett egy csomó szalmán. Sikerült elérnie azt, hogy a vad lovak már eltűrték cirógatását és amikor este sós kenyeret nyújtott oda nekik, eleinte bizalmatlanul szimatolták a kis kezet, majd végre elvették a kenyeret, egy darabig a szájukban tartották, majd Fanni legnagyobb örömére megették. Felugrott a szalmáról és ragyogva az örömtől, Iván Pavlovicshoz sietett és már messziről kiáltozta: — Vanja bátyám, Vanja bátyám, nézze, már a kezemből eszik a kenyeret! Zaranka látta, amint Mursik elfogadta a kenyeret és ugyanúgy Manyel is! Axai húzódozott a legtovább! — Axai lesz a legpompásabb ló, úrnőm, — mondotta Zaranka. — Ezt mindig tudni tehet: azmelyik lóra legbizalmatlanabb, abból lenni aztán a legpompásabb! — De Mursik a legkedvesebb. Már olyan barátságosan néz rám, Vanja bátyám. Iván Pavlovicsnak be kellett menni az istállóba és személyesen meg kellett győződnie róla, hogy Mursik már milyen barátságos szemmel néz úrnőjére. (Folytatjuk.) "PESTI HÍRLAP 1927. március 1., kedd. ségesebb volna egy feladata magaslatán álló erélyes miniszterelnök és egy épen olyan belügyminiszter. Újabb bizonysága ez a pár sor annak, hogy Conrad nem táplált illúziókat a csehországi helyzetet illetőleg és tisztában volt azzal, hogy Ausztriának ezt a tartományát a forradalmi agitáció már teljesen aláaknázta. Igaza volt abban is, hogy a hatóságok tehetetlensége évtizedek hosszú sora alatt nagyban hozzájárult a helyzet teljes el-rontásához. Bécsből mindig dédelgették a cseheket, és amilyen gyanakodással fogadták a magyar nemzeti öntudatnak minden megmozdulását, annyira nem vették komolyan azt a lehetőséget, hogy a hű csehek komolyan gondoljanak az Ausztriától és a dinasztiától való elszakadásra. Hiszen 1849-től egészen a hatvanhetes kiegyezést közvetlenül megelőző időkig a csehek felejthetetlen jó szolgálatot tettek a dinasztiának, amikor beamter-hadakkal Magyarország elnyomásában segédkeztek és a legszebb próbáját adták ,,császárhűségük"-nek. A levélrészlet utolsó mondata tipikus példája annak, hogy Conrad állandóan beavatkozott olyan dolgokba, amelyekhez semmi köze sem volt és Bolfrass révén abba is bele akart szólani, hogy az uralkodó hogyan válogassa meg a minisztereit. Abból, hogy hasonló kulissza mögötti intrikákat és kotnyeleskedéseket későbbi leveleiben Conrad még határozottabb formában meg mer kockáztatni, arra kell következtetni, hogy ezért az uralkodótól nem részesült megfelelő rendreutasításban. (Jövő számunkban folytatjuk.) Megifsodás Voronoff és Steinach nélkül? A lausannei „L'illustré" c. képes folyóirat egyik legutóbbi számában érdekes cikket hoz Georgia Knap-ról, az önmagát 50 éves korában megfiatalítani kezdett 60 éves francia kutatóról. Nem hallottuk még G. Knap nevét, s nem minden, skepticizmus nélkül fogadjuk a 60 éves ifjú adatait. Knap azt mondja, hogy a szervezetre nézve káros anyagok , feloldása" („catalyse") által rájött az éles sejt megújhodásának titkára. Knap, állítása szerint, már 47 éves korában rájött az Élet eme titkára, de nem szegte útját természetes öregedési folyamatának, bevárta 50. esztendejének betöltését. Gyorsan öregedett, a szokottnál nagyobb mértékben, mert visszaélt munkaképességével. A feloldási eljárást 1915 április 25-én kezdte meg, s négy év alatt az aggkor minden terhétől megszabadult. A modern Mephisto azt hiszi, hogy élettartamát — hacsak váratlan, baleset nem éri — mintegy 100—120—150 évre fokozhatja. Ez volt, szerinte, a régi patriarchák életkora, amelyet pasztorális életmódjuknak és vegetarianizmusuknak köszönhettek. Knap 50 éves korában vegetáriánussá lett, hogy ily módon a táplálkozás révén ne pusztítsa el regenerált sejtjeit. Érdekes a két fénykép, amelyet a fenti folyóirat Knapról közöl. Az egyik ötven, a másik hatvanéves korában ábrázolja. Az ötvenéves korában készült fénykép fáradt, markáns vonású öregedő arcot ábrázol, míg a másik, mely állítólag a 60 éves kutatót mutatja be, ifjú, életerős, ráncnélküli arcát tünteti föl, tulajdonosának alig adnánk többet, harminc évnél! Ez eredmény elérése, Knap szerint, két mozzanaton múlik: egyik a módszer, a másik pedig a titok! A módszer a szervezetnek az életműködések folyamán benne felgyülemlett mérgektől való mentesítésében (desintoxicatio) áll, ez pedig csak úgy érhető el, ha a páciens lemond a dohány és az alkohol élvezetéről, vegetáriánussá válik, s rendszeres, naponta egy-egy perccel hosszabb ideig tartó testgyakorlást („culture physique") végez. Minden étkezés előtt nyerssalátát kell enni, hogy a szervezet ily módon a kellő n'ram'n-mennyiséghez juthasson. Végeredményben tehát, Knap szerint, a megifjodást létrehozó módszer lényege az életmód radikális megváltoztatásában áll. .Szól azután az osmosis-ró is, ami azonban erre vonatkozólag a L'Illustré-ben, olvasható, élettanilag korántsem nevezhető világosnak. Ami pedig a „titkot" illeti, arról Knap, az emberiség érdekében, egyelőre hallgat, de azt igéri, hogy majd ezt is fel fogja fedni előttünk, s be fogja a szkeptikusoknak bizonyítani, hogy amit ő elért, azt mindanyian elérhetjük. A Knap interviewját ezzel fejezi be: „öreg voltam! Már nem vagyok az löfébé... ezért nagyon boldog vagyok!" Íme, egy boldog ember, ritka, mint a fehér holló, aki azt hiszi, hogy a paradicsomot az Ember megalkothatja majd a Földön, s hogy utódaink e boldogulásának alapját ő vetette meg. Az élettudomány szemüvegén át nézve határozott kétkedéssel szemléljük e fantasztikusnak tartó hírt, melynek valódisága sok nyomot, szenvedést és küzdést szüntetne meg, vagy legalább is enyhítené azt. De hisszük, hogy maga az eszme győzni fog, amint máris nagy győzedelmet jelentenek e téren" l'fkonoff és Steinach eredményei. Tehát higyjünk, hiszen biológiai igazsággá lett az élettani lélektanban, hogy „a hit boldogít", aki tehát tud hinni, az boldog lehet! v -rv-