Pesti Hírlap, 1927. március (49. évfolyam, 48-73. szám)

1927-02-16 / 61. szám

8 uralkodóval — ötleteit amolyan hívatlan állapotban is azonnal közli. 1916 május 16-án például a következőket írta Bolfrasnak: Engedd meg, hogy most azzal a végtelenül fontos második kérdéssel foglalkozzam, amelyet a leveledben érintettél, s én erre csak egy megoldást látok. Az egész hadsereg a Legmagasabb Hadúr címerét és színeit használja; a hadsereg és a flotta számára ez elégséges. Ha már most a honvédségnek mindenesetre külön állami jelzéseket kellene kapniok, ezt a Legmagasabb Hadúr jelvényei mellett viselhetnék. A Legmagasabb Hadúr színe tehát a vörös-fehér. Ezért semmi akadályát sem láttam annak, hogy a zászló- és címerkérdés új rendezést nyerjen, végül a zászlókat teljesen el is lehetne törülni. Ami már most a himnuszt illeti, ki kell jelenteni, hogy a mostani néphimnusz (Conrád természetesen a Gotterhaltét érti ezalatt. Szerk.) amelyet most már az albánok is elfogadtak az Uralkodóhimnusz. Illetőleg ennek csak a melódiája. Ami a szöveget illeti, amely ellen Magyarországon a ,császár" és Ausztria szavak miatt kifogások vannak, minden ország számára saját külön szöveget lehetne elfogadni, azután mindegyik énekelné a magáét. Mégis csak lehetetlen, hogy egy zenei egyveleget játszunk az ország vagy az uralkodó himnusza helyett. Egyáltalában mindig közelebb látom azt a pillanatot, amelyikben a jövendőbeli monarchiának az államjogi berendezését napirendre kell tűzni, semmit sem használ, ha ezt a tényt fátyol mögé akarjuk rejteni, vagy behunyjuk a szemünket előtte. A birodalom osztrák felének ehez sürgősen szüksége van egy olyan miniszterelnökre, aki teljes férfi, aki céltudatosan és erélyesen tud cselekedni és amellett az összmonarchiának, vagyis a közös Uralkodóháznak a javát magasabbra helyezi, mint a külön érdekeket. Akinek tehát ereje és akarata van arra is hogy az ilyen különérdekek ellen harcoljon ott, ahol azok az összmonarchia érdekei ellenére az előtérbe tolakodnak. Hogy emellett a dolog alapfeltétele a dinasztikus fegyveres hatalom fentartása, az világos. Azzal a naivitással, hogy Conrad a Gotterhaltéból az egész monarchiában elfogadott nemzeti himnuszt akart csinálni, felesleges komolyan foglalkozni. Amikor Conrad azt mondja, minden ország saját külön szövegével énekelhetné ugyanazt a melódiát, önkéntelenül is eszünkbe jut, hogy Magyarországon egy időben már énekelték ilyen speciális szöveggel a „hóhérhimnusz"-t és pedig a legsötétebb Bach-korszakban, amikor a kártyaneveket sorolták föl a hetesen kezdve, egészen föl addig, hogy: „...felső, király, disznó", azután ugyanezt a szöveget visszafelé. A Bach-korszak beamterei, akik nem tudtak magyarul, csak a melódiát hallották és nagyon boldogok voltak, hogy a rebellis magyar népben ilyen szépen ébredezik a császárhűség s a vad forradalmárok egyszerre ilyen nagyon megkedvelték a Gotterhaltét. Komikum szempontjából Conrad egységes melódiája méltó társa ennek a Bach-korszakbeli emléknek. Sokkal komolyabban veendő az itt közölt levélrészletnek a második fele, ahol Conrad azt fejtegeti, hogy rövidesen napirendre kell tűzni a jövendőbeli monarchiának az államjogi berendezését. Conrad közismert tapintatára és politikai érzékére vall, hogy ezt akkor találta célszerűnek, amikor még nyakig úsztunk a háborúban. Ennek a tetőtől-talpig katonaembernek sejtelme sem volt arról, mennyi robbanóanyag halmozódik föl ebben a kérdésben s hogy ez a feszültség még győzedelmes háború után is elég volna ahhoz, hogy levegőbe röpítse a monarchiát. A levélrészlet második fele azért is érdekes, mert megmutatja, hogy Conrad miképen képzelte el az új államjogi rendezés gyakorlati keresztülvitelét. Mindenekelőtt erélyes és az összbirodalmi eszméhez hű miniszterelnököt akar Ausztria élére állíttatni. (Sturghöt, akit később a szocialista Adler golyója meggyilkolt, általában nem tartották különösebb képességekkel megáldott kormányférfinak.) Nem mondja, de kétségtelen, Tisza István nyugtalanítóan nagysúlyú egyéniségével szemben akar ilyenformán ellensúlyt teremteni. Hiszen a magyar nemzeti önállósági törekvésekkel szemben addig is az osztrák miniszterelnökök voltak a „birodalmi eszme legmegbízhatóbb támaszai" és ezért az uralkodó kedvencei. „Hogy e mellett a dolog alapfeltétele a dinasztikus fegyveres hatalom fenntartása, az világos!" — írja végül Conrad. Ebben teljesen igaza van. Az a bábeli zűrzavarra felépített birodalom, amelyről Conrad ábrándozik, csakis úgy lett volna ideig-óráig fenntartható, hogy a dinasztiának meg- legyen a maga hadserege, az egyes nemzeteknek pedig nem. Ferenc Józsefről tudvalevő, hogy őszinte és mély komolysággal ragaszkodott ahhoz az eskühöz, amelyet a magyar alkotmányra letett. Ennek az eskünek a határai között mindent szívesen fogadott, ami alkalmas volt arra, hogy Magyarország állami önállóságának a kidomborítását megakadályozza. Amire elég mód nyílt, hiszen a hatvanhetes törvényt nem fogalmazták meg túlságos pontossággal és világossággal, e mellett eredetileg is eltérések mutatkoztak az osztrák és a magyar kiegyezési törvények között. Kétely esetében tehát Ferenc József mindig ahhoz a magyarázathoz ragaszkodott, amely a közös monarchia egységes szervezetének és az ő uralkodói jogainak kedvezett. Ezeken a határokon túl azonban nem ment és mindazok, akik Conradhoz hasonlóan „új államjogi berendezést" akartak adni a monarchiának, beleütköztek az ő uralkodói esküjébe. Az az áramlat, amelynek Ferenc Ferdinánd a legfőbb embere, Conrad pedig egyik vezéroszlopa volt, tovább működött és kitűnően volt megszervezve. Ezért kétségtelen, hogy egy győzelmes háború esetén megtalálta volna a módot az érvényesülésre. Magyarország győzelmes háborúban sem járt volna sokkal jobban. Integritását akkor is kikezdte volna a föderáció, ráadásul pedig állami önállóságunk is felolvadt volna abban az „új államjogi rendezésben", amelyet Conrad és társai terveztek. Conrad és a kitüntetések. Ugyanebben a május 16-án kelt levelében írja Conrad a következőket: Azok között a számos, rendszerint hamis híresztelések között, amelyeket itt terjesztenek, ma az a kalandos hír is felmerült, hogy engem grófi rangra fognak emelni. Bár ha én ezt természetesen az itt forgalomban levő „kacsák" közé sorozom, mégis sürgönyöztem Marierernek, arra kérve őt, beszéljen veled erről a dologról és sürgősen terjessze elő azt a kérésemet, hogy ilyen rangemelésben ne legyen részem. Sok érvemből erre a leglényegesebb a következő: Nagyon boldog voltam, amikor őfelsége engem lovagi címmel megajándékozott és pedig a gyermekeim miatt. Ezek közül Herbert a harctéren hősi halált szenvedve bizonyította be, hogy erre méltó volt, tulajdonképen ő az, aki a mi „lovagi11 családunknak a tradícióit megalapította. Azon a lovagi néven, amellyel ő a Császárért és Birodalomért és hőn szeretett ezrede becsületéért elesett, nem kívánnék változtatni, maradjon ez nálunk a családi tradíció. Sohasem beszélek sokat erről, senkinek sem panaszolom el az én olthatatlan bánatomat, azon vagyok, hogy az emberekkel való érintkezésben vidám legyek, az én belső énemnek a lényege mégis a szomorúság és a kegyelet ezért a forrón szeretett gyermekért. Ez ellen a kegyelet ellen való merényletnek érezném azt, ha más címet viselnék, mint a „lovag"-it. Herbert ezzel a címmel boldog volt, büszke volt rá, így kell tehát maradni a dolognak a jövőben is. Arra kérlek tehát, ha — amit nem hiszek — ez a dolog napirendre kerülne, őfelségénél ilyen irányban közbenjárni kegyeskedjél. A mi Legfelsőbb Urunk indokaimat méltányolni fogja. Engedd meg, hogy ezzel kapcsolatban egy másik kérést is előterjesszek. A legmagasabb kitüntetések most már eléggé elbontják a mellemet és nem számítok semmiféle újabbra. Ha azonban, amit őfelsége jóságára tekintettel nem tartok kizártnak, ismét szó jönne ilyesmiről, például a marsalli címről, arra kérlek, ez ne történjék meg előbb, mint az Olaszország ellen való akció megindítása és ennek a háborúnak a befejezése után, amit mi mindnyájan bizalommal várunk. * Kétségtelen, hogy ezekben a sorokban puritán és nobilis felfogás nyilatkozik még. Conradról magáról el lehet hinni, hogy nem kereste a kitüntetéseket és mindabban, amit cselekedett, az a fanatikus meggyőződés vezette, hogy a monarchia azon az úton, amit ő megjelöl, egészen bizonyosan megérkezik az új nagysághoz és a dicsőség feltámadódásához. Néha azonban az ilyen jóhiszemű fanatikusok többet ártanak a hazájuknak, mint az ártószándékú ellenségek. (Folytatjuk.) Igen ... az irat, ez erős támaszom lesz útközben. Régen van itt már maga, Iván . . . Iván . . . bocsánat, nem értettem meg az imént édesatyja nevét. — Pavlovics. — Igen, tehát régen van már itt? — Nyolc éve. — Oh, ez lehetséges? ... És ... és ... az unokahuga, Feodossia Nikolajevna? — Feodossia Nikolajevna . . . már majdnem két hónapja. — Mondja, kérem, és nem érezte itt magát nagyon elhagyatva? Csodálatos! Ez a hely olyan messze van a világtól, hogy alig talál ide az ember. Három napig lovagoltunk ide Dsharkentből. — Bocsásson meg, Vassilek, — mondta bizalmasan Garaski — de ön az Ili folyót is meg akarta útközben nézni. — Oh és ott volt az a bájos, elragadó dungán falu! Halásztunk is az Iliben. — Dungán leányokkal ... — tette hozzá Garaska. — Ugyan, hagyd ezt, kérlek. Egyszerű:is kaland volt az egész. Tudja, Iván . . . Iván . . . — Pavlovics — segítette ki nevetve Fanni. — Igen, Iván Pavlovics, nagyon szeretem a kalandokat, én még csak huszonöt éves vagyok. "Voltam már elefánt vadászaton is Abessziniában. Fanni csodálkozva nézett rá, de mulatott is rajta, és ez látszott pajkos tekintetéből. — Elefántokra vadászott, Vassili Ivanovits? — Miért csodálkozik ezen? — kérdezte Vassenska és nagy, világosszürke szemével Fannit bámulta. Tekintete úgy végigsiklott a leányon, mintha le akarná vetkőztetni. — Véleményem szerint ezen igazán lehet csodálkozni, mert az oroszok között elég ritkán akad elefántvadász. — mondta halálos komolysággal Fanni. — Ez a szenvedélyem. Valami különleges, benső vonás, mely velem született. Már szinte tegség, — vetette oda hanyagul Vassenjka. — Sok pénzt hagyott rá tudniillik az atyuskája, — szólt közbe Garaska. — Hagyd ezt, — mondta tréfásan, de szemmel láthatóan elégedetten Vassenjka. — Te skalpvadász! -Indiánfőnök! Különben a barátunk kitűnő ember, szavamra mondom. Fanni meg Sapevalov felterítették az asztalt, hideg ételeket tálaltak fel s odatettek egy üveg smirnovi pálinkát is. — Iván Pavlovics, kérem, ugye megengedi, hogy a lakomához én is hozzájárulhassak valami szerénységgel, — mondta Vassenjka. — Idris! — kiáltott ki az udvarra, ahol az emberei éppen a lovakat szerelték le. Jól megtermett fürge ingus szaladt oda Vassenjkához; fekete zubbonyát bőrszíj tartotta össze, amelybe tör volt dugva. — Hozd ide . . . Tudod már . . . — Igenis, értem. Pár perc múlva Idris újból megjelent és hozott egy üveg madeirát, cognacot, azonkívül szardiniát, kaviárt, pácolt heringet és egyéb ínyenc dolgokat. — Engedje meg, Iván Pavlovics, hogy egy kicsit megpihenjek maguknál. Azon leszek, hogy ne zavarjam önöket. Ezt a csekélységet pedig fogadják szívesen. — Kérem, Vassili Ivanovits, a szobám rendelkezésére áll. Ilyen hosszú út után jól esik megmosdani és átöltözni. Egész természetes, hogy az én szobámban fognak majd aludni is. — Köszönöm. Akkor hát máris visszavonulunk. Fanni kiment a konyhába. Kedveskedni akart a vendégeknek és megparancsolta, hogy készítsék el a pisztrángokat, amiket ma fogtak a Koldhatskában. XIX. Másnap pihenésre volt szánva, de eltelt a nap és egyik nap mult a másik után és a vendégek még mindig ott voltak. Hol a csomagokkal volt baj, hol meg Vassenska lovát horzsolta fel a nyereg és gyógykezelni kellett, majd még hétfő volt, és babonából nem akartak hétfőn elindulni. Vassenska sehogy sem tudta rászánni magát az indulásra; nyilt titok volt, hogy Fanni hat rá ilyen vonzerővel. Iván Pavlovics csak mosolygott s hallgatott Garaska nem állta meg szó nélkül és egy szép napon ebéd után protestálni kezdett. — Hallod-e, Vassilek! Azt hiszed, eljöttem volna veled, ha tudom, hogy te a hegyek közt ilyen nemes vadra akarsz vadászni? Oh! Mondhatom, gyönyörű vadász vagy! — Fogd be a szádat, Garaska, te részeges fickó! Semmi közöd hozzá. Felvirrad még a te napod is. Nemsokára indulunk. — Nehezen fogsz te innen elindulni, te ugról-ágra szálló madárka, egyszer csak megperzseled a szárnyadat! Ha legalább többet innál, attól megjönne a bátorságod. De pár nap óta már nem raszol úgy, mint rendesen. Ez tényleg így is volt. Vassenjka feltűnően keveset ivott. Az előkelő gavallért játszotta és fáradhatatlanul udvarolt Fanninak. Reggelenkint elkísérte Fannit Idrissel és Zarankával sétalovaglásra. Fanni egyszer Pegazuson, máskor Axain lovagolt szépen, ügyesen, vakmerően. Vassenjka ellenben bizonytalanul és csúnyán lovagolta kicsiny, szelid, túltáplált kirgiz lovát és útiruhájában egyenesen mulatságos volt. Vassenjka ebéd után rendesen megfürdött, tornázott és azután lepihent. Este kiterítették az asztalra a térképet: Fanni és Vassenjka fejüket összedugva hajoltak föléje és egy indiai utazásról álmodoztak. Vassenjka angol pipából illatos, finom angol dohányt szívott és önelégülten eregette a füstöt, míg Iván Pavlovics és a részeg Garaska komor, sötét arccal ültek a sarokban a kereveten. Fanni nem szerette, ha teljes nevén szólították és megengedte, hogy Vassenska is egyszerűen csak Fanninak nevezze. (Folytatjuk.) PESTI HIRLAP 1927. március 15., kedd.